[Játékos Küldetés] A Hal(-)ál(l)labirintus

Meglepően sokáig töltöm ágyban az időmet. Délig biztosan a takaró alatt fetrengek, annál korábban nem kelek ki. Talán a kinti idő borongóssága miatt. Egyszerűen utálom ezt az időt, és nagyon befolyásolja a kedvemet az aznapi időjárás. Ilyenkor általában csak hisztizek. Nem mintha máskor nem ezt csinálnám... De mégis úgy érzem, hogy ingerültebb vagyok a megszokottnál ilyen időjárás mellett.
Nem akarok kikelni, de muszáj. Egy minimális mozgásra szükségem van, legalább annyira, hogy körbenézzek a városban. Ezt csak kibírom már úgy, hogy ne kezdjek el beszélgetni senkivel. Ha szerencsém van, akkor nem is találkozok ismerősökkel a séta folyamán, így beszélgetésbe sem fogok elegyedni, és meg is van oldva a kényeskedésem okozta kellemetlenség.
Úgy utálom ezt az időt, és gondolatban több milliószor elhangzik ez az egyetlen mondat tovább süllyesztve kedvemet. Látható nyúzottságom, arcomról tökéletesen lerí. Savanyú képpel baktatok az utcákon, kerülve a fölösleges szócséplést. Ez se jellemző rám... Be nem áll a szám, most meg csendben akarok maradni mások védelmének érdekében. Ez komolyan én vagyok? És most nem arra értem, hogy nem akarok másokat védeni... De komolyan nem akarok beszélgetni? Eszem a nemlétező kalapom, benne azzal a "briliáns" elmémmel!
Mászkálásom nem hiábavaló: a főtérre tévedve tekintetemet odacsalja a küldetés-táblához valami. Talán a sok nulla, amit a szemem sarkából pillantottam meg, talán a vastagon szedett betűk, fene se tudja, de éreklődést mutatva ez iránt, odalépek, és vagyok szíves elolvasni. Még ha őfelsége - érzitek az iróniát? - ilyen hisztis kedvében is van, akkor is rászán pár másodpercet, hogy informálódjon. És ez az informálódás sem tűnik elfecsérelt időnek.
Pislogok párat, majd újra és újra elolvasom azt a pár sort. Nem hiszek a szememnek. Komolyan ennyit adnak nyereményként? Ugye ez csak vicc? Márpedig nem úgy tűnik. Ugyan gondolatban kérdőre vonom ezt a nagy mennyiséget, de büszkeséggel töltene el, ha lenne nálam annyi. Hogy mire költeném, fogalmam sincsen. Talán egy jópofa házikót vennék, néhány szekrényt bele, azokra meg egy csomó könyvet. Vagy ha szinteket lépek - márpedig ennek még mindig nem látom túl sok esélyét -, akkor jobb cuccokat veszek, és nem kell másra támaszkodnom.
Támasz... Azonnal homlokon csapom magam, és ismételten nem hiszem el, hogy megint eszembe jutott az a... Na jó, inkább nem fejezem be, szerencsésebb, ha karba tett kézzel, fejfújt, vörös arccal bámulom tovább a táblát, jobb esetben azon gondolkodva, menjek-e. Persze ez azonnal eldől: megyek, még ha kamu is az egész. Hiszek abban, hogy egy minimális nyereményhez azért jutok, és ez nekem már elegendő, hogy az éjszaka rémségeit átvészeljem. Mert nem tudom, mire számítsak, ezt be kell vallanom. Bár... Ebből ki tud bármit is kikövetkeztetni?
Sóhajtok, és megrázom a fejem. A sötétben nem félek, de ha ijesztő maga a hely, tele kopasz, csupasz fákkal, ugyancsak ijesztő zajokkal, melyeket a szél kelt játékával... Akkor már félek. Ha van valaki a sötétben, akkor szintén szívbajokkal küzdök, és ijedtségemben valószínűleg fél kézzel leütöm azt, aki rám merészelt ijeszteni... Ez helyzetfüggő, talán még ez vezet vissza pár másodpercre arra a kérdésre: bevállaljam-e.

Éjfél előtt fél órával megérkezek. Sok vacillálás után mégis amellett döntöttem, hogy jövök. Már majdnem lebeszéltem magam erről az egészről, hiszen irreális összeget ajánl. Ebből pedig arra jutottam, hogy az egész kamu, csak oda akarnak csábítani egy csomó bolondot. És az egyik bolond én vagyok - természetesen. Hát mert miért is ne?
Elhúzott szájjal, de valamivel jobb kedvvel lépek a teleportkapuhoz, ahol már vannak néhányan. Kissé szégyellősen sétálok, és halkan, motyogva üdvözlöm őket, mint valami kisiskolás, aki fél az ismeretlenektől, de az illem miatt már csak azért is köszön az öreg néniknek, bácsiknak.
Mivel nem igazán figyelem meg őket, csak futólag pillantok rájuk, ismerősnek találom egyvalakinek a vonásait, de sötétben és a gyors terepszemle miatt nem tudom hová kötni. Annyi biztos: ismerős valahonnan.

Még mindig itt vagyok. Pedig már egész jól haladok a fejlődéssel, a felszerelésem szinte teljes egészében tier 2-es, s a pontjaim eloszlását sem kell szégyellnem. Igaz, aranyam nem maradt sok, de akkor is bőven megérte.
És még mindig a Kezdetek Városában vagyok, ott alszom, onnan járok a felsőbb szintekre mobolni. Hogy miért is? Igazából magam sem tudom... mintha várnék valamire. A csodára. A világvégére. Mindegy, csak valami megtörje a fejlődés egyhangúságát...
Vagy talán még mindig Mylla miatt vagyok itt? A kezdőt egész szépen felszereltem, s a fejlődésbe is kezd belejöönni, habár az első szintet még mindig nem hagyta el.
Na, erről beszéltem, mikor azt mondtam: nem tudom, miért vagyok itt. Ez a bizonytalanság... de legealább egyvalamiben biztos vagyok: hogy nem tudok valamit. Valamit, ami pedig fontos lenne. Mintha itt lenne a nyelvem hegyén, vagy a szemem előtt... csak egy apró részlet, ami eddig valamiért elkerülte a figyelmem.
Hjaj... megrázom a fejem, és tovább sétálok az utcán. Talán emiatt az időjárás miatt van ilyen borongós hangulatom, mikor mindenen merengek, amin nem kellene... de ha így van, akkor talán feljebb kellene mennem pár szintet. Fogalmam sincs, az emeletek időjárása között milyen különbség lehet, de egy próbát megér. Szórakozottan elveszek egy cetlit egy kisfiútól, majd azt tervezgetem, melyik szintre menjek. Vagy sétálni, vagy farmolni, mindegy, csak...
Arany?
Szinte akaratlanul pillantok a szórólapra, amit kaptam, és a szám rögtön felkelti a figyelmem. Gyorsan átfutom a szöveget, majd elmerengek, miközben lépteim egy pillanatra sem lassulnak.
Az arany valószínűleg nem létezik. Egy első szintű küldetés egyszerűen nem adhat ennyit, még akkor sem, ha nehéz... még tízes, tizenkettes szint környékén is eléggé irreális lenne, de itt? Nem, ez álca. Soleon báró vagy egy NPC, akinek az a feladata, hogy léprecaslja a szerencsétlen játékosokat, vagy egy játékos, akinek a szándéka ez. Mindkét verzió eléggé érthetetlen a számomra, de van valami, ami még jobban foglalkoztat.
Miért a sötétben lesz ez az egész?
Talán valami bátorságpróbának szánta az a Soleon. Ha így van, akkor talán mégsem lehet teljesen értelmetlen elmennem... a sötéttel semmi bajom nincs, és kíváncsi vagyok, miféle átverés ez. Vagy ha veszélyes lesz a helyzet, talán még meg is menthetek pár csapdába esett kezdőt, és én leszek a nap hőse, jee! Na jó, ezt még én sem gondoltam komolyan... de az tény, hogy kezd érdekelni a dolog.
Ott leszek - határozom el, majd visszamegyek a fogadóba aludni egyet. (Olyan dél környékén.)

Mikor felébredek az ébresztőprogram hatására, kényelmesen felkelek az ágyból, majd pár mozdulattal felöltöm harci öltözetem. Van időm fél tizenkettőig, így nem sietek a teleportkapu felé. Nem is érkezem elsőnek: már páran várnak ott, de ami meglep, az az, hogy közülük nem egy ismerős.
-Chancery! Nio! Mylla! - intek vidáman, majd a kimaradt lány felé fordulok. - Üdv, én Kyuushiro vagyok, de hívj csak simán Kyuunak. - miután ilyen szépen lerendeztem mindent, ami a formaságokkal kapcsolatos, kezdhetek magamban merengeni a küldetésen. Vagy mi a franc ez.
-Ti is Soleon báró... versenyére jöttetek? - teszem fel a költői kérdést, csak mert biztos, ami biztos. Ha mindannyian igent jeleznek, akkor bólintok, majd várok. Már nem sok idő van hátra, és kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből...

Mindenkinek eltelt hát a napja, és egész szépen összegyültetek.
Az idő, a várva várt idő elérkezik, pontban 11:30-kor a teleportkapuból kiugrik egy kámzsás alak. Elég magas, és egyértelmüen erős illető: fegyverzete és páncélzata olyan, amit talán még sohasem láttatok. Érdekesség, hogy egyik lábára talán kissé biceg, bár ezt próbálja nem mutatni.
-Üdvözlöm mindannyiótokat, ti bátor ifjak, kik elfogadtátok gazdám felhívását. Kérem, jöjjetek közelebb.
Megvárja, míg teljesen köré gyültök, majd előkap egy papírost, felírja rá a neveteket, majd feldarabolja azt, és odaadja nektek, mindegyiken a saját nevetek szerepel.
-Nagyon vigyázzatok erre a papírra, mert később még szükségetek lesz rá!- szól nektek az illető, akinek a nevét nem tudjátok, és nem is hajlandó megmondani, hiába kérdezitek.
-Ha készen álltok, jöjjetek hát utánam. A mesterem már vár titeket.- majd a teleportkapu felé mutat.
Akár követitek, akár nem, ő elindul a kapu felé, és eltűnik abban. Furcsa módon nem mondta, merre, melyik szintre teleportáljatok, de a kapu nem záródik be, így rájöhettek, hogy nyitva hagyta nektek.
Amint bementek, furcsa hangok kíséretében elteleportálódtok.
Szemetek elé egy fáklyákkal megvilágított barlang belseje kerül, cseppkövekkel, tócsákkal, ahogy az lenni szokott. Fogalmatok sincs, hogyan kerültetek ide, hisz a teleportok csak más kapukhoz tudnak elszállítani. Az egyetlen kiút pedig a szemben lévő két embernyi széles rés a barlang falán. A kámzsás alak pedig ott vár titeket.
-A megmérettetésetek hamarosan kezdődik. Készüljetek fel, egyetek, igyatok, ha szükségetek van rá.- int, és néhány szék jelenik meg, egy asztallal, amin mindenféle finomság van.- Itt, - mutat a barlang egy kissé távolabbi pontjába- találtok fáklyákat. De mindenki csak egyet vehet el! A célotok pedig nem más, mint elérni a legutolsó szobát, ahol mesterem vár benneteket egy kis beszélgetésre. Függetlenül attól, hogy hogy teljesítetek, csak egy valaki viheti el a 10000 aranyas nyereményt. Habár a többieknek sem kell majd csüggedniük.

Amint átmentek a hasadékon, némi séta után rájöhettek, hogy idebent bizony elég sötét van: kell a fáklya. És bár visszamennétek, de mögöttetek az hasadék kezd lassan összehúzódni.... előttetek pedig a sötét barlang mélye, ami egyből már három felé ágazódik.

Szóhatár továbbra is 250, ha változik szólok
1 hét/kör továbbra is, itt is jelzem, ha változás lesz

No lám, no lám. Talán mégsem volt teljesen jó ötlet olyan későre állítani az ébresztőt. Az egy dolog, hogy én vagyok az utolsó érkező, de alig üdvözlöm a többieket, és teszem fel a kérdést, az óra már fél tizenkettőre is vált.
Mit panaszkodom? Időben ideértem, ez a lényeg.
Kíváncsian, mindenféle aggódás nélkül figyelem az előbukkanó alakot. Fogalmam sincs, mit visel... talán már tier 3-as felszerelése van? Olyat még sosem láttam... bár nem mintha sok, magas szintű páncélzat lett volna a kezem közt. Mindegy, erős, az a lényeg. Jobb követni, mert bár nem hiszem, hogy Soleon... hm... szolgája megtorolná az ellenszegülést, jobb az elővigyázatosság.
Hogy ez már aggódás? Hát, lehet. Mindenesetre többé-kevésbé megbízom az alakban.
Elveszem a fecnit, nadrágom zsebébe süllyesztem, majd Myllára pillantok (magam sem tudom, miért), és Chancery után lépek. Kíváncsi vagyok, milyen lehet a 'mestere', a titokzatos Soleon báró, aki csak úgy szórja a 10.000 aranyakat... vagy inkább ámít velük? Ez majd kiderül.
Hogy hol vagyunk, azt nem tudom, de egy biztos: szép ez a hely. A fáklyák fénye rejtélyessé, ugyanakkor gyönyörűvé teszi a barlangot, a kisebb tócsák szinte ékkövekként csillognak, és... és csak egy irányba mehetünk.
Kezd érdekessé válni a helyzet. Ha mindenképpen kötelesek vagyunk követni valaki utasításait, és nincs kiskapu, ott már érdemes elmerengeni, biztos jó-e ez így.
De előbb együnk! Én bizony nem kéretem magam, egy 'Köszönöm' után odalépek az asztalhoz, és enni kezdek. Azt mondják, alvás után megéhezik az ember, így nem csoda, ha ez jólesik... persze nem mértéktelenül habzsolok, hanem előbb kitapasztalom, mi a legfinomabb, majd abból szedek alaposan. Szerencsére gyorsan eszem, így hiába az elfogyasztott étel mennyisége, pár perc alatt végzek; leöblítem egy pohár itallal, megtörlöm a szám, és kész.
Ezután odamegyek a fáklyákhoz, és felveszek egyet. Adok magamnak néhány pillanatot arra, hogy miért csak egyet vehetünk el, majd ha szükséges, meggyújtom. A többieket keresem a tekintetemmel, majd átlépek a hasadékon. Ha mindenki itt van, tettrekészen szívom magam tele levegővel, majd... észreveszem a záródó nyílást a hátunk mögött.
Mondom én, hogy ez kezd egyre érdekesebb lenni...
-Hát akkor induljunk! - mondom újult magabiztossággal. - Mivel három út van, azt javaslom, oszoljunk szét... Mylla, te gyere velem, Chancery és te menjetek együtt... - hiszen még mindig nem tudom a másik idomár nevét, de a macska viselkedése bárkinek feltűnne. Ideális csapat lesznek. - ...Nio, te pedig menj a harmadik folyosón. Ja, és még valami: sok szerencsét! -és ha senki nem ellenkezik, akkor Mylla felé pillantva a bal oldali folyosó felé fordulok, fáklyámmal megvilágítva az utat magam előtt.

A farkas pettel rendelkező idomár bemutatkozik, még kezet is nyújt. Szinte automatikusan emelem én is jobbomat, hogy kezet fogjak vele, és a név hallatán bólintok, majd elárulom a sajátomat is valamivel bátrabban, mint ahogy odasétáltam, aztán az ismerős hangot hallva összerezzenek. Képtelen vagyok elhinni, hogy - először hangjából ítélve - Kyuuval már megint találkozok. Hátrapillantva tényleg őt látom. Egyszerűen nem hiszem el. Nem, nincs bajom vele a korábbit leszámítva, el is néztem neki úgy ahogy, hiszen (az én szemszögemből) kárpótlásul kaptam érte a cuccokat (ezt persze még ugyanúgy kifizettetheti velem a közeljövőben). Köszönésem mindössze pár pillanatig tartó döbbent arckifejezésem, majd a kérdésére csak bólintok, ha már szólni hirtelen nem tudok. Kérdést feltevésére nincs időm, mivel egy férfi jelenik meg a teleportkapuból kiugorva, és szinte azonnal elkezd beszélni. Pislogok rá párat, aztán az utasítást követve közelebb lépek. Elveszem a papírt, amit felém nyújt, megnézem, és meglepetten olvasom rajta a saját nevem. A papírt elrakom az inventorymba, és gyanakodva figyelem továbbiakban a névtelen embert.
A többiek elindulnak, követve az ismeretlent, az egyik idomár próbálja megállítani őket, de úgy tűnik, későn. Mivel mást nem tehet, ő is megy velük, és őt követkve lépek be a kapuba, és amint belépünk, egy fáklyákkal megvilágított barlangba kerülünk. Körbenézve cseppköveket látok, de ugyanolyan kaput, mint ami a főtéren vna, nem. Felmerül bennem a kérdés, hogy mégis miféle helyre kerültünk, és hogy egyáltalán hogyan kerültünk ide.
Tekintetemet visszavezetem a furcsa öltözködésű férfira, majd megszólítom:
- Ácsi, bácsi. Egyáltalán honnan tudod a nevünket? - enyhén vádló és gyanakvó a hangom. - Még csak meg se mondtuk neked. És egyáltalán a te neved mi? - vonom fel egyik szemöldököm. Utóbbi kérdésemre nem is sejtem, hogy nem kapok választ, de elég akaratosnak tűnhetek, hogy valahogy kiverjem a férfiból azt a bizonyos nevet, ami érdekel, ám még mielőtt bármiféle döntést is hoznék, eszembe jut az öltözéke. Még sose láttam olyat, és egy ideig valószínűleg nem is fogok. Elhúzom a számat, hiszen az "addig verem a másikat, míg el nem mondja" módszer nem működik. Egyrészt azért, mert jobb a felszerelése. Másrészt azért, mert itt nem érez senki fájdalmat, így tulajdonképpen semmi hatása sincsen. Megvakarom a fejem, az étel jelenleg nem kifejezetten foglalkoztat. Ilyenkor enni? Csak... kikerülne onnan, ahonnan bekerült. Főleg egy ilyen helyen, ahol Isten se tudja, mi fog történni. Még a végén halálra ijesztenek, és a lenyelt étel máris nem fogja jól érezni magát a meleg pocakomban...
Eszembe jut a kérdésem, de a feltevésére megint nem kerül sor. Szólásra nyitom a számat, viszont Kyuushiro megelőz, vázolva a tervet, a farkas pedig ellenkezik. Két szó kiborítja a lobbanékonyságomat.
- Kis barátnője?! - üvöltöm, és mikor nincs nyitva a szám, arcom felfúvódik idegességemben. Ökölbe szorítom a kezem, aztán rácsapok Kyuu mellkasára. - Ennek a barátnője? Ohó, ne is álmondj róla! Valamit itt nagyon benéztél, de hogy én vele? - nézek aztán Kyuura kis hatásszünetet tartva, majd vissza a farkasra, és a számomra lehetetlent elképzelni sem tudom. - Na nem, ilyen az életben nem fordulhat elő - rázom vörös fejemet, kéz kezemmel magam előtt egy X-et formálok ennél a mondatomnál. Következőre már leengedem. - Kre-myl-la, jegyezd meg: Kre-myl-la! Nem kis barátnője ennek a... - hirtelen nem találok jelzőt, így csak körözök a csuklómmal, ezzel jelezve, hogy éppen keresgélek a szavak sokasága közt. - Ennek a kardforgatónak.
Szokásomhoz híven kissé hisztis arcot vágok. Hát igen, ez már annak az átka, hogy képtelen vagyok erlejteni az érzéseimet, sőt talán még jobban ki is fejezem, mint amennyire kellene. Ezek után inkább az orrom alatt motyogok érthetetlen szavakat, amik még számomra is érthetetlenné válnak egy idő után. Nem találom az összefüggéseket, csak úgy jönnek, mint a vízfolyás. Teljesen értelmetlen az egész! De az meg még nagyobb értelmetlenség, amit a farkas csinál. Ez nálam többszörösen kiveri a biztosítékot, és ha nem állít meg senki, akkor bizony utánaeredek, hogy vagy egy jó nagyot lekeverjek neki, vagy csak szimplán azért, hogy kinyilvánítsam hosszadalmasnak nem éppen ígérkező véleményemet. Nem is tudom, reménykedek-e benne, hogy valaki megfogja a karomat, és visszatart, avagy sem.

Eléggé szép számba összegyűltünk, és ismerős arcok is vannak a tömegben. Ami lehet jó jel, de lehet, hogy nem… Kyuutól nem is olyan régen vereséget szenvedtem egy párbajban, ami miatt valahogy nem akartam harcba szállni ellene megint, bár erre nem volt időm nagyon gondolni. A küldetés kezdetét is vette, bár eléggé barbár módon. Hiába megszokhattam volna, hogy nincs két egyforma feladat…
Hamarosan megjelent valaki a küldetéssel kapcsolatban, aki mogorván, de elárult nekünk egy két érdekességet, a kezünkbe adott egy-egy cetlit, majd amilyen gyorsan jött úgy távozott is a teleportkapun keresztül, ahonnan feltehetőleg jött. Illetve amit nyitva is hagyott nekünk, bár csak Ő tudja, hogy hova is vezet. Leginkább egy gladiátorra emlékeztetett az illető, de akkor sem jelenti azt, hogy így kell viselkednie, az illemről nem is hallott, bár én sem vagyok mindig az, de egy bemutatkozás nem ártott volna még neki sem.
A jelenlévők közül én léptem át utolsókét a kaput ami kissé furcsa volt, mivel az alak nem mondta meg hogy hová is kell mennünk, emiatt kicsit bizalmatlanul, de át mentem én is. Odabent viszont olyan érzésem volt, mint valami szappanoperában.
Az alak ismét ott volt, és eddigi stílusában folytatta a rövid kommentárt. Miután eltűnt szemünk elől mi is elindultunk. Én vettem egy fáklyát a biztonság kedvéért, majd én is elindultam, de zsákutca. Több szempontból is. Egyik, miután elindultunk utána már nem volt vissza út, mivel a visszaút helyén három borzalmas járat volt, ami nem kecsegtetett semmi jóval, és amúgy sem vagyok kibékülve a sötét, vészjósló küldetésekkel. Másik, Kyuu ésszerű irányítása olyan dolgot váltott ki, ami jelen pillanatban nem volt valami okos döntés. Jó egyéni a verseny, de azért nem kellene egymás torkának ugrani… Nincs abban senki, ha valaki irányít.
-Miért kell veszekedni...- jegyeztem meg szinte suttogva, majd meggyújtottam fáklyámat és elindultam abba a járatba, ahova Kyuu mutatott.

//Sajnálom a késlekedést...

/Semmi probléma, én kérek elnézést, hogy megvárattam mindenkit, tegnap nem tudtam írni, az elmúlt héten meg elfoglalt voltam "egyéb" okokból/

Nos, ketten az ötből elindultatok balra, Kyuuék középre Nio pedig egyedül jobbra ment a sötétségbe.

A balra ment kettes /Chan és Szophie/ egy kis séta után azt veheti észre, hogy nyálkásak a falak, mintha valami vízesés alatt lennétek. A benti fény nem változik, sőt, egyre inkább sötétebb lesz az a sötét, mintha a fáklyátok fénye már kevésbé világítaná be a folyosókat, leszámítva a nyálkáról visszaverődő fénycsíkokat..
Ismét némi séta, és a csipet csapat bizony fontolóra kell ismét vegye, hogy merre menjen, merthogy egy útelágazkodásba (XD) torkolltak: dönthettek hát, balra, vagy jobbra mentek. A fény gyengesége miatt nem tudjátok megállapítani, melyik járat milyen hosszú lehet.

Kyuuék a középső jàrat utasai, ők sokàig haladnal előre, és azt érzik, mintha kicsit lejtene a macskakő a làbuk alatt. Merthogy az van ott De a süllyedés hirtelen emelkedésbe kezd, de nagyon: megszenvedtek minden egyes méterèn.. Amint vége, kettévàlik az egy: most jobbra, vagy barna?

Nio pedig egyedül bandukol a jobb oldali járatban, fáklyája fényesen bevilágítja a száraz, töredezett, betonnak tűnő falait. Furcsa, minthogyha nem lett volna valamiért elég kiásni és alátámasztani a kivájt falakat. Azonban ez előnyödre van, ugyanis a csupasz földnél jobban visszaveri a fényt. Ám hamarosan ő is egy elágazáshoz ér, és dönthet: jobbra, avagy balra megy tovább? Mindkét járat ugyanolyan hosszúnak tűnik.

Itt a szóhatár még 250, ám hamarosan változni fog kevesebbre: egyenlőre fő feladatotok, hogy elérjetek valahova, ám azt, hogy merre fordultok, 250 szóban nehéz vállalni. De ha esetleg mindannyian vállaljátok, én is megpróbálok valamelyest eseménydúsan leírni a körülöttetek lévő környezetet, bár nem lesz egyszerű

Hajrá
Határidő: 1 hét/ kör, ahogy eddig is ^^

Hát jó... Kremylla, Kyuushiro, 500 szóval pótolhattok, már ha akartok. Maximum szófelhalmozódás: 1000 szó.

Szophie, te balra menvén rövid időn, de Chantól már hallótávolságon kívül esve találsz egy ajtót. Bentről pedig fura zajokat hallasz. Ha megpróbálsz bárkinek üzenetet küldeni erről, megteheted, ám az illető nem fogja azt megkapni: te mégis úgy látod, hogy elküldted és megkapta.
Dönthetsz, hogy bemész-e az ajtón, vagy továbbhaladsz Chan irányába. Már ha még emlékszel, hogy merre ment

Chan, te továbbhaladván azt veszed észre, hogy egyre inkább nyálkás a fal, sőt, már a padló is tele van vele. Az biztos, hogy undorító látvány, és az is, hogy nem volt ildomos hozzányúlnod nemrég. Nyammogó hangot hallasz a hátad mögül, majd a hatalmas nyál-tenger-szörny-izé rád telepszik. Hiába kapálódzol, és hiába szólnál, lefogja kezed-lábad-szád, így semmit sem tehetsz, csak cipel magával. Támadni ellene dőreség, semmi sem történik, még ha ÁK meg is támadná. Nem visz túlontúl messzire, csak egy elágazáshoz, mely bal oldala ajtóba, jobb oldala további barlangjáratba vezet. Az ajtó mögül fura zajokat hallasz. A nyálka lesz, majd visszacammog, mintha semmi sem történt volna. Egy tuti: nem bántani akart, csak visszakapni, amit el"vettél" tőle: volt némi nyálka még a kezeden Döntés előtt állsz tehát, merre mész


Nio, te hosszan sétálsz, már-már azon merengve, lesz-e vége ennek a járatnak. Ám hamarosan megint el elágazáshoz érsz, de nem vagy egyedül: előtted az a furcsa-páncélos férfi áll, aki ide vezetett titeket. Ha el próbálnál menni mellette, nem enged, eléd áll. Rövidesen így szól:
-A türelem rózsát terem. Ne akarj sietni, különben sosem éred el a labirintus végét. És érezd át a költészet remekét.
Kettőt pislogsz értelmetlen szavain, de a második pislantás után már a férfinek hűlt helye marad. És megint dönthetsz: balra, vagy jobbra?


1 hét/kör, 250 szó.

Csak morgolódok az orrom alatt, és jobban teszem, ha inkább meghátrálok. Legalábbis a szintem miatt... Bár, gondolom, nem akar vörös indikátoros lenni közülünk senki sem. Azaz inkább csak nagyon remélem, mert hát ki tudja, kinek mi a szándéka? Még ha provokálok is elég sok embert, akkor sem valószínű, hogy ezzel arra késztessek másokat, hogy csináljanak ki... Várjunk csak! Nem is én provokálok, hanem ő, a pet. Á, a fene megette az egészet, ha utánuk megyek, nekem lesz bajom, ha tovább beszélek, akkor is valószínűleg nekem lesz bajom. A vitát nézve mind a ketten magasabb szintűek, és ha ez így van, akkor Kyuu is csak nagy nehezen veheti fel velük a versenyt. Ekkor a fiúra pillantok, aztán inkább felsóhajtok, ezzel kiengedve a gőzt a fejemből. Ebben az is segít, hogy a pet gazdája ügyesen megvédi saját állatkáját, de azért még duzzogok egy darabig karba tett kézzel, és nézem, ahogy elmennek. Nem, nem megyek utánuk. Már az első lépésnél megtorpanok, amit végül inkább meg se teszek, de mindegy, és inkább a középső járat felé veszem az irányt. Megvárom még Kyuushirot, kiváló felszerelésem adóját, azzal megmakacsolva magamat haladok elöl egy égő fáklyával a kezemben. És igen, megmakacsolom magamat, mert elöl akarok haladni annak ellenére, hogy baromira félek, és könnyedén magam elé rugdoshatnám a fiút, ha annyira akarnám. A kezemben remeg a fáklya, és a lábaimon sem állok valami biztosan, annyira félek, mi van előttem. Miért kell ilyen gyengének lennem és hinnem magam?!
Egy ideig haladunk. Enyhén lejt az út, ez afféle kellemes sétának bizonyul ezen a helyen, még ha irtó ijesztő is minden egyes lépés megtétele. Állandóan gyanakodva figyelem a környezetemet, és egyszerűen ki nem állhatom ezt a folytonosan szorongató érzést, na meg azt a folyamatosan visszhangzó gondolatot, miszerint valami van előttünk, és csak feni a fogait, és arra vár, mikor csaphat le rám, mikor vagyok olyan szerencsétlen, hogy elfelejtsek körbenézni. Persze csak egy út vezet: előre, sehova máshova, így nem éppen valószínű, hogy az a bizonyos valami, ami elméletileg a sötétben van, csak úgy rám vetné magát. Folyamatosan hátrálna úgy, hogy ne vettem volna eddig észre? Lehetetlenség... Ráadásul csak egyfelé kell figyelnem: előre.
- Amúgy miért pont velem jössz? Valószínűleg tényleg úgy lenne a leglogikusabb, ha a második legerősebbel mennék... - mondom a fiúnak az álláspontomat. Persze az más, hogy biztonságosabbnak vélem ezt a féle megoldást, hiszen legalább ismerem is azt, akivel megyek, nem pedig mint Chanceryvel, akivel eddig csak egy miniboss erejéig beszéltem - akkor is keveset.
A kérdésem válaszán gondolkodok, és újra felgyülemlik egy csomó idióta válasz, aminek hangot is adok, mert hát miért ne. Könnyedén vádlom már lassan szegényt mindennel, valahogy mégse sajnálom, mert mi van, ha tényleg ilyen szándékai vannak? Bele se merek gondolni... Vagyis pont, hogy bele merek, mert ha nem tenném, akkor nem jutna eszembe semmi ilyesmi... Na jó, megint kezdődik, inkább befejezem a gondolkodást.
- Úristen, csak nem így akarod kifizettetni velem a felszereléseket?! - igyekszek előre egy picikét, és megfordulok, hogy rákként folytathassam az utat tovább. - Tudom, hogy ez a terved! Ha megnyerem, akkor a nyereményt magadnak akarod, mondván, hogy ennyit érnek a cuccok. Igazam van? Valld csak be... EEE! - kiáltok fel, hiszen az út hirtelen emelkedni kezd, mire hátamra esek. Fájdalmat ugyan nem érzek, de a valóság még úgy él bennem, hogy akaratom ellenére is felnyögök, méghozzá úgy, mintha iszonyatosan fájna. - Ki a jó isten tervezte ezt a...?! - folytok el egy újabb szitkot, és idegesen a felfelé emelkedő macskaköveket bámulom. - És egyáltalán mit keres itt macskakő? - újabb kérdés, ami költői, hiszen úgyse kapok rá választ: Kyuushiro nyilván nem tudja ezen nagy rejtély okát.
Az út folytatása kivételesen izzasztó. Sosem szerettem az ilyen meredek részeket, így ha valamiféle túra volt, akkor szívesebben kerültem, mint másztam. Most viszont - más út híján - a mászásra kényszerülök, és ez egyáltalán nem boldogít. Hosszú óráknak tűnik ez a kínszenvedés, amit ez a meredek szakasz biztosít, de ahogy elérkezünk a tetejére, azonnal leülök, méghozzá meglehetősen hálás arckifejezéssel. Szívesen elfeküdnék itt, még ha koszos is (már ha koszos), de van nálam egy fáklya, nem szeretném, ha emiatt kialudna a lángja. Szóval csak ülök, szuszogok egy picit, majd észreveszem a két járatot.
- Ne mááár... - nyöszörgök. - Most akkor mi legyen? Váljunk ketté?
Valószínűnek tartom, hogy Kyuu nem fog egyedül hagyni, hiszen... Mi van, ha egy magas szintű szörny támad rám tényleg, és nem csak a képzeletem játszadozik velem? Mi van, ha egy olyan akadállyal szembesülök, amivel nem tudok megbirkózni a szintemből adódó gyengeségem miatt? Egyáltalán... Mi a fenének kell mindig nekem lenni a leggyengébbnek, legbutábbnak és legesetlenebbnek?!

//Meg akartam várni, mig Kyuu reagál, és szépen visszatart, de akkor ilyen módon oldom meg, elnézést a késésért //

/Elnézést mindenkitől a mesélés elhúzódása miatt, de egy komoly betegségen vagyok túl, bár az utóhatások jelen vannak, de már tudok gép elé ülni /

Chan a sikeres nyálka-megmenekülés után úgy döntöttél tehát, hogy a falat követvén kihagyod az ajtót. Az előtted lévő út sivár, ugyanolyan, mint eddig, azt levéve, hogy némi séta után most nem kettő, nem is három, hanem egyenesen négy irányba ágazódik el. Egy élesen balra kanyarodik, mely ismét egy ajtót rejt, ugyanolyan fura hangot hallatva maga mögött, mint az előző ajtó. Az egyenesen tovább menő úton, illetve az enyhén jobbra tartónál semmi különöset nem észlelhetsz, ámde ha az élesen jobbra kanyarodó járatra veted a szemed, a távolban fáklya fényét láthatod: és két játékos sziluettjét veheted ki. Azaz most már csak egyét, mert az egyiket elvitte valahova egy másik illető. Fura O.o Dönthetsz, hogy utánuk kiáltasz-e, vagy szimplán odafutsz? Vagy figyelmen kívül hagyod és továbbmész? Ez már csak rajtad áll.

Kremylla, válaszodra hamar választ kapsz, hogy ketté váljatok, avagy sem: de nem Kyuushiro-tól. Ugyanis az egyik fal mögül hirtelen kilép az a furcsa páncélos alak, aki korábban bevezetett ide titeket, majd Kyuu száját hátulról befogva elhurcolja őt magával:
-Ha ennyi bajod van vele, akkor inkább elviszem. Amúgy is, szükségünk van egy újra.
De hogy mire pontosan azt nem mondja meg, csak eltűnik mint a kámfor, és a fal, ahonnan előlépett, szilárdnak érződik, mint a szikla. Még mindig döntened kell, hogy jobbra mész-e vagy balra: ám most nem csak a folyosókat látod, hanem mind a két végében fáklyákat és sziluetteket: balra egy idomárt, mivel valami lépdel a lába mellett, jobbra pedig egy másik alakot. Dönts hát, merre mész?

Szophie, miután bekopogtál, nem történt semmi, ám mikor beléptél, és peted besétált a lábad között, a furcsa hang forrása szemed elé került: egy kéken világító láng-szerűség, mely ember méretű, és tőled kb. három méterre helyezkedik el. Esélyed sincs kikerülni, de moccanni sem tudsz: valami oknál fogva lefagytál. A láng hirtelen magába szippant, majd kiköp. De mikor kiköp, érzed, teljesen máshol vagy: a kék láng egy teleporter volt!
A szoba, amibe kerültél, mindössze egy kis helység, egy ajtóval veled szemben, melyre jónéhány nem égő fáklyát akasztottak. Ha megpróbálod elvenni őket, meglepődve tapasztalhatod: csak egyet tudsz elvinni. Ami talán jól is jön, mert sajátod már kezd egyre gyengébben világítani.
Az ajtón kilépvén két utat láthatsz tőled balra: az egyik nagyon élesen balra, a másik enyhén balra van, mindkettő ajtóban végződik. Plusz van egy járat még egyenesen tovább.

Nio, reád a páncélos ember távozta után és a járat kiválasztását követően nehéz feladat hárul: még szinte ki sem értél a járatból, amely tovább kanyarodott kissé balra, máris tágasabb teret nyújt: egy hatalmas kör szerű elágazás, iszonyatosan sok új iránnyal: mehetsz élesen balra, itt semmi különöset nem látsz. Mehetsz balra, ott másik két ember sziluettjét láthatod. Vagyis csak egyet. Merthogy az egyiket elhurcolják. A többi járat szintén semmi különöset nem rejt,  kívéve az, ami enyhén balra tart: ez egy ajtóban végződik, mely mögül furcsa hangot hallasz. A járat, ami egyenesen, jobbra, és élesen jobbra tart, semmi különössel nem kecsegtet. Dönthetsz, hogy segítesz azon, akit elraboltak, vagy egyedül mész továbbra is?



Kyuu-t részben ki kellett írjam a történetből: utoljára június 22-én volt belépve, lassan a karaktere fekete lesz, ha nem lép vissza a közelben. Addig is, nem vesz részt a küldetésben.

A szóhatár továbbra is 250 szó, 1 hét/ kör, most próbálom majd tartani.
Gambatte ^^

~Unatkozom...~
-Barkochbázzunk?
~Lábdob...~
-Talált ._.; Na, de ez így nem is vicces!
~Úgy sem, hogy te kívülről tudod azt a részt >.>~
-Ne becsülj alá!
~Párdon... lemezt .-.~
És miután ezt követően elnyomtam egy ásítást is, lépdeltünk tovább szorosan egymás mellett. Nyálkát már nem találtam sehol, hacsak nem ragadt a falra némi, de sebaj, hisz úgy is képes vagyok győzedelmeskedni felettük. Bár így is elgondolkodtam rajta, vajon nem a Nyálkabarlangban vagyunk-e, vagy az egyik ajtó nem oda vezet-e.
Bár, ha ránézek a rajzolt térképre, csak azt látom, hogy az ajtó Szophie járatába vezet be, hacsak a lány közben nem fordult be valahol balra és keveredett el tőlem még messzebb. Igaz, tekintve, hogy elágazásról még nem küldött üzenetet, ezt nem gondolom olyan elképzelhetőnek.
Így, hogy már csak ketten vagyunk Álommal, kezd az egész kaland olyan fura atmoszférát ölteni magára. Van egy olyan érzésem, hogy bajom nem igazán eshet, de mégis óvatos vagyok, elvégre sosem lehet tudni, és kétlem, hogy még védett övezeten belül lennénk. És végül, csak hogy a gondolataim félbeszakadjanak, újabb elágazódáshoz érünk. Rögvest be is jelölöm a térképen a négy út saccperkábé vonalát, majd az élesen jobb oldali járatba nézek, elvégre ha a falat követem, akkor arra vezet az utam. Szerencsétlen módon pont arra látok fáklyafényt. Egy pillantást vetek a térképre...
-Idegenek.
Minden ismerős, aki jelentkezett Soleon kihívására és a mi csapatunkban jelent meg, tőlem balra található, hacsak valamelyik járatuk nem kanyarodik el jobbra és ível át az enyém felett-alatt, hogy végül így jelenjenek meg a szememben. Viszont van bárki is onnan, aki már megtett volna ekkora utat? Ha igen, akkor ideje lenne belehúzni.
Az én irányom mindenesetre egyenlőre feléjük vezet, így meg is ejtem a találkozás esélyét. Fáklyámat szorosan fogva elindulok a legszélső jobb oldali járatba, Álom szorosan a lábaimnál lépdel, vigyázva, hogy ne botoljak el benne. Nem szaladok oda, nem is szólok hozzájuk, csak megyek.