Kis Patak #4

Találkozás

Nox tudta, hogy ahhoz, hogy majd finomakat tudjon majd főzni Arata-kunnak, nem csak a főzés jártasságát kell növelnie, hanem a vadászati és horgászatit is. Hiszen a legfinomabb ételek azok, amiket szeretettel csinálnak és friss húsból csinálják! Bár a való életben volt valamennyi konyhai tudása, hiszen, mint egy tradicionális családban, ahol bár vívni is tanították őt és a nővérét, főzniük is tudni kellett, viszont itt a játékban ez a tudás nem sokat jelentett. Majdnem teljesen az elejétől kellett megtanulnia mindent.
Már szerzett botot a horgászathoz, már csak a tudását kell, hogy fejlessze. Mivel hallott a Szafariról, ezért úgy döntött, hogy az lesz a legjobb hely számára. Mint megtudta némi kérdezősködés után, neki mint kezdőnek az északi részek az ajánlottak.
Már rég mosolygott igazán. Vagyis Nox még nem mosolygott igazából, csupán Rumi, de ő is csak akkor, mikor annál a boltnál álltak sorban Tatsuya-kunnal. Mivel Nox még nem találkozott vele, ezért nem volt oka örömködésre. Nox ugyan azzal a komoly ábrázattal rótta a napjait, mint amilyennel Rumi otthon. Legfeljebb az illem diktálta, üres mosolyok szöktek néha az arcra, de semmi más. Most is azzal a komoly arcával haladt a Szafari északi területének egyik patakja mellett, hogy egy számára szimpatikus helyet találjon, ahonnan horgászhat. Nox szomorú volt, hogy régóta, vagyis a Aicrad-ban még nem látta Tatsuya-kunját.
Ahogy kereste a megfelelő helyet szembe jött vele egy fiú. Ismerősnek tűnt neki, de sokan ismerősnek tűntek már számára, hiszen az első tíz szintet majdnem teljesen berohangálta.
- Szia! – Köszönt rá a fiúra egy üres, semmit mondó mosollyal, aztán már ment is tovább. Ez csupán egy reflex volt, jóformán észre se vette. Alig néhány métert haladt, mikor felismerés gyúlt a fejében. A szíve hevesebben kezdett el verni, majd kiugrott a helyéről. Térdei remegni kezdtek, úgy zihált, mintha egy hosszú edzésről jött volna.
~Ez Tatsuya-kunom!~
Sarkon fordultam és szélesre tárt karokkal, örömtől csillogó arccal sprinteltem utána. Végre megtaláltam azt, akit oly sok ideje kerestem! Végre együtt lehettünk, végre egymáséi lehettünk!
- Tatsuya-kunom! – Kiáltottam az igazi nevét miután elrugaszkodtam. Le akartam vetülni, el akartam kapni, át akartam ölelni, szorosan magamhoz akartam ölelni. Ilyesmiket a való életben nem tehettem volna meg, mert odakint ott voltak a buta szabályok, de itt, ahol az életünkért küzdünk, itt bármit megtehettem. – Végre megvagy! Oly régóta kereslek, de sehol se találtalak. Hallottam, hogy te a tízes szint fölé is tudsz menni, de olyat is hallottam, hogy meghaltál. Mond mi az igaz? Milyen magasra tudsz menni? – Lehúztam a menüt, és barátfelkérési kérvényt indítottam el. Reméltem elfogadja, és akkor bármikor, mindig, mindenhol megtalálhatom, és a segítségére siethetek. Olyan jó volt újra találkozni vele. Azt se bántam volna, hogyha összeragadtunk volna, már semmi mást nem akartam, csak hogy együtt lehessünk.
~Örökké.~

Találkozás

”Megtaláltam, megtaláltam, végre megtaláltam.” Zakatolta a szívem, ahogy ott feküdtem Tatsuya-kunomon. „Elfogadta a felkérést!” Csillant a szememben, és olyan boldog lettem, hogy bele is pirultam.
Aggódott értem! Ő is aggódott értem! Ez olyan… olyan… kedves tőle! Felültem, s mellkasomra szorítottam a kezemet, hogy a hevesen verő szívemet a helyén tartsam. Nem lett volna jó, hogyha pont most ugrana ki a helyéről és nullázná le az életemet, mikor éppen megtaláltam Őt! Még mindig zihálva néztem meg a nevét, hogy milyen felhasználó nevet választott.
~Benedict Arata.~ Már egyszer ráírtam egy Arata-kunra, de ő nem az én Tatsuya-kunom volt. Nem is gondoltam, hogy valami vezetéknevet választ magának. Ezért nem találtam meg! Eddig. Viszont most már megvolt, most már megtaláltam…
- A-ra-ta-kun… – Lihegtem magam elé a rózsaszín mosolyom mögül. Még mindig aggódik értem! Tekintetét kerülve, szégyenlősen mosolyogva, oldalra pislogva feleltem a kérdéseire. – Köszönöm, hogy aggódsz értem! Én is aggódtam érted. Én nem ettem semmi mérgezőt, nem is ittam semmi mérgezőt és nem is esett bajom! Hogy furcsán viselkednék? Szerintem nem viselkedek furcsán. Mi ketten osztálytársak vagyunk, és majd mindig együtt lógtunk, emlékszel? Iskolában, szünetekben, iskola után… Együtt vettük meg NervGeart-ünket is, emlékszel? Aggódtam érted, A-ra-ta-kun. Most, hogy végre megtaláltalak, miért lenne furcsa az, hogy ennyire megörültem annak, hogy láthatlak, élve, egyben láthatlak? Ez nem természetes? – Nem bírtam kimondani azt az egyszerű szót, ami mindent elmondott volna. Hiába nem voltunk már a valóvilágban, hiába volt Aincard is egy MMO-s virtuális világ. Mégse tudtam kimondani, elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Talán azért, mert olyan élethű volt itt minden, főleg, hogy mindenki a valós arcával szaladgált.
Szívem vad kalimpálását sikerült megzaboláznom, már nem fenyegetett azzal, hogy elhagyja a testemet. A zihálásom is alább hagyott, nyugodtabban tudtam levegőt venni. Viszont az arcom még mindig pírban úszott.
- Mond, Arata-kun. Ugye te is horgászni jöttél ide, igaz? Akkor… akarom mondani… veled tarthatok? Én is horgászni jöttem… és ugye mindent jobb úgy csinálni, hogyha van társasága az embernek, nem? – Végre a szemébe tudtam nézni, és a tekintetem reménytől csillogott, hátha nem kell búcsút mondanom most neki, hátha együtt tölthetünk egy hosszabb időt. Most, hogy a listámon volt bármikor meg tudnám találni, már nem veszíthetem el többé, ezért egyelőre képes lettem volna megelégedni többszöri, hosszabb-rövidebb találkozásoknak.
~Bár… akár követhetném is, és akkor bármikor megmenthetném, hogyha bajba kerülne. Semmi más nem számít, csak hogy éljen, és az enyém lehessen.~
- Mond, Arata-kun. Téged is hibernált a rendszer? – Szintjéből arra következtettem, hogyha hibernálta is, akkor sem olyan hosszú időre, mint engem. Azoknak a rémálmoknak a gondolatára is borsódzott a hátam, amiket a hibernáció alatt láttam.

Találkozás

Emlékezett, Arata-kun emlékezett arra, hogy mennyi időt töltöttünk együtt! Ez olyan-olyan jó volt, hogy a szívem néhányszor nagyobbat dobbant tőle. Kedves volt tőle, hogy emlékezet…
~Lovaglós?~ Nem értettem, hogy mire célzott ezzel a kijelentésével, zavartan fészkelődtem egyet ott, ahol ültem. Ekkor vettem észre, hogy Arata-kunon ülök, méghozzá tényleg olyan helyen, ahová csak a párok női tagjai ülhetnek. Zavarba jöttem, mitől újra teljesen elvörösödött a fejem, főleg, mert Arata-kunom nem maradt alattam nyugton, ő is fészkelődött.
- A-ra-ta-kun, nem is tudtam, hogy szereted a szabadban csinálni… – Lestem az arca felé az ujjaim közül. – Tudod, én ilyet még nem csináltam, de előtte le kellene venni a ruháinkat, nem gondolod? – Azzal már le is húztam a menüt készen arra, hogy leszereljem magamról a ruhaneműket.
- Nem is tu… – …dtam, hogy te ezt horgászásnak hívod. Akartam mondani, de ekkor kimozdult alólunk a föld. Minden elmosódott, aztán hideg lett és nedves. Nem úgy lettem nedves, mert az nem lenne hideg. Pislantottam egyet, s kékséges átlátszóságot láttam, ahol nem volt levegő!
- Blible esplünk! – Bugyborékoltam meglepetten azt, hogy „vízbe estünk”. Nem is vettem észre, hogy mi történt, túlzottan felhevült bennem minden érzelem attól, hogy megtaláltam Tatsuya-unom, aki Arata-kunom. Felszín felé rugaszkodtam, és felálltam a bordáimig érő vízben, láttam, hogy Arata-kunom felém nyúl, de azt hittem, hogy a kezem után, hogy segítsen, de nem, egészen máshol markolt meg.
Nem azt mondom, hogy rossz érzés volt, csupán meglepő. Bár talán nem meglepő, hogy a kemény, harcos kezem helyett inkább valami lágyabb, rugalmasabb részemet kívánta megfogni. Arcomra pír úszott, úgy lestem Arata-kunomra.
- A lovaglós dolog és… ezután, hogy… itt fogsz… akarom mondani… ezzel azt akarod mondani, hogy… közelebb kerültünk egymáshoz? És tes…testi vágyaid vannak felém? – Nem tudtam, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben, hiszen én végtelenül szerettem Tatsuya-kunomat, és tudtam, hogy egy nap eljön az a pillanat, hogy az érzelmeket fizikálisan, testiséggel lovagoljuk meg, de… ez most nekem kicsit gyorsnak tűnt. Viszont nem elleneztem azt, hogy vonzódik felém, de előbb egy kis romantikázás… egy kis esti sétálás, kéz a kézben… az első meghitt szerelmes csókunk… az, hogy az általam készített ételt eszi… Azt vártam volna, hogy ilyeneket kell előbb megélnünk, még azelőtt, hogy bármi komolyabb dolgot tennénk. Ellenben, hogyha Tatsuya-kun… nem… Arata-kun más ütemben akar haladni... Akkor én azt elfogadom és állok elébe!
- Mond, Arata-kun. Akkor… az én… „tavamban horgásznál”… vagy itt a patakban? – Húztam le a menüt, hogy bármelyiket is válaszolja annak megfelelő menüpontot választhassak. Akár a ruháinktól szabadulnánk meg, akár a horgászbotjainkat vennénk elő, hogy azt lógatva valami halat próbáljunk kifogni.
Körülnéztem, ahonnan leestünk arra meredek és magas volt a part, a másik oldalon is. Ez egy kellemes rejtekhely lehetne, itt senki sem látna minket, akár horgásznánk, akár mást csinálnánk. Viszont Arata-kun mögött távolabb, minthogyha lankásabb partot láttam volna, ezért, hogyha horgászni akart, akkor igyekeztem karon ragadni és arrafelé vezetni, mert ott biztosan kijuthatunk a vízből.

Jézusom, még fészkelődik is, hát ez... Teljesen megveszett... Szabadban csinálni?!
Ahogy próbálok hátrafele kitolatni alóla egyre vadabb és valótlanabb dolgok kerülnek fel. Ötletem sincs, hogy kerültünk abba a helyzetbe, és hogyan keveredtem ki belőle. Egy biztos, hogy a hideg víz igazi áldás volt az elmém számára. Minden esetre, itt a vége, ennyi szórakozás talán elég volt, hogy kigonoszkodja azt, amiért nem kerestem meg, vagy mi a fene... Nem, mintha valaha is hasonló történhetne... Ahogy nyújtom a kezem, hogy majd felsegítem nem, hogy csak nem fogadja el, de még bele is hajol...
HOGYMI?! %@đĐ$~[]}Ł
Rántom odébb a kezem, miután melltartósat játszott vele... Mellé lépek, és a homlokára teszem a tenyeremet, miközben az egyik lábammal az ő lába mögé lépek.
-Azt hiszem mégsem sikerült lehűteni a fejed...
Majd egy szimpla gánccsal visszaküldöm a vízbe. Bár meg kell hagyni nem rossz lökhárítója van, de velem ne szórakozzon... Azért van egy bizonyos határ haveroknál amit eltűrök, és ő az imént többszörösen is átlépte azt. Hagyom egy kicsit buborékokat gyártani, aztán lenyúlok, hogy felhúzzam, de meglepetés ér. Ami a kezem ügyébe kerül az nem a keze, vagy egyéb hozzá tartozó rész, hanem egy méretes Kagyló. Ránézek, elgondolkodok, majd szikrázás közben eltűnik, valószínűleg az inventorymba. Erre ugrik be, hogy Rumit még mindig aktív hűtöm, s egy újabb pontosabb mozdulattal, ugyanis ezúttal oda is nézek, nem csak hanyagul lenyúlok érte. Megfogom az alkarját és egy szempillantás alatt kint is van. Mielőtt még megszólalhatna megragadom a kezdeményezést, és nem eresztek belőle.
-Noh, remélem már észhez tértél és nem fogsz itt mindenféle összeesküvés elméletet gyártani rólunk. Mellesleg mi az a kezedben?
Mutatok a túloldalra, mert úgy tűnik tart valamit a kezében. Kíváncsi vagyok, vajon ő is mellényúlt, vagy valamit talált. Noh, meg reménykedem benne, hogy a hideg vizet kiegészítve ez már épeszű témára tereli a szót.

Találkozás

Ahogy elengedett, s a kezét a homlokomra tette, azt hittem, hogy azt akarja megnézni, hogy nem-e lettem lázas, de nem ez történt. Lenyomott a víz alá. Annyira váratlan és meglepő mozdulat volt tőle, hogy semmit se tudtam reagálni. Csupán pislogta, és néztem, ahogy az orromból a maradék levegőm buborék formájában kiszökött. Közben a hideg víz lengte körül a testemet.
Nox rájött, hogy túl vehemensen támadt Arata-kunjára. Ez a SAO volt, s nem más játék, és most nem is volt esélyük arra, hogy kilépjenek, míg fel nem lett szabadítva mind a 100 szint. Rájött, hogy innentől kezdve óvatosabbnak kell lennie, nehogy még jobban elijessze. A szerelmének lángjait elfojtotta magában, arcáról eltűnt a mosoly emléke is, de a szíve örült. Örült annak, hogy újra megtalálta kedvesét, ahogy annak is, hogy mivel elfogadta a barát felkérést, ezért bármikor újra megtalálhatja.
Kezeivel csapott néhányat, mert már érezte, hogy alig bírja, viszont valami a kezébe akadt. Ez meglepte, így mozgása megállt, kezei rászorultak, nehogy elveszítse.
- Igen, eszemnél vagyok. – Válaszolta Arata-kunjának egy üres mosoly kiséretében. Ezután nézte meg, hogy mit talált. Az a valami, amit a kezében fogott, majd fényeffekt után eltűnt, valószínűleg az Nox inventory-jába, az nem volt más, mint egy Korall. Valami olyasmi futott át a fején, hogy majd szép dísz lesz a közös házukban. – Egy korall volt. Hogyha hatásosabban akarunk horgászni, akkor, szerintem legalább a botot vegyük elő, de az sem ártana, hogyha kimennénk a vízből. – Az utolsó mondata után Arata-kun mögé mutatott, ahol az előbb is látta azt a partszakaszt, ahol már nem meredek, sem magas a part.
Nox elindult oda, közben a menüt lehúzta és a horgász botjával a vállán haladt tovább. Azért fülelt, hogy Arata-kunnak követi-e, vagy esetleg más ötlete támadt.
- Nekem ez az első, félre ne érts, a horgászatra gondolok. Neked mekkora tapasztalatod van az itteni horgászat terén? – Kérdezte vagy út közben, vagy aközben, hogy a vízben álldogálva lógatták a madzagot. Hangjából ítélve időt töltő, mellékes kérdésnek tűnhetett, de valójában tényleg érdekelte, ahogy minden más is, ami szerelmét érintette.