Anat vs. Raven - Erős kalapács, merész holló

Tűkön ültem. Eszembe jutott az a magamnak tett ígéret: "...Igen, meg foglak találni." Elég sok idő telt el azóta, hogy fel akartam kutatni azt a behemótot, a veszélyt és a halált keresvén. El is felejtettem szándékomat - az Aival töltött kis idő, és a lány felkutatása elvonta a figyelmemet arról, amit végre akartam hajtani. Már nem kerestem a halált - épp ellenkezőleg. Volt miért élni. Volt célom az életemmel. Kételkedtem abban, vajon tényleg sikerülhet-e. A fejlődési lehetőségeket úgy keveslettem, mint a szintfőnökökkel vívott harcokat. Vagy a lehető legnehezebb kihívás kellett, amivel bizonyíthatom erőmet, vagy a lehető legjobb támogatás. Szobámban ültem, a kanapén, kézfejemre támaszkodva, néhol-néhol sejtelmesen hümmögve. Kibámultam az ablakon: a hideg idő ellenére sütött a nap, a szél ritkásan süvített. Nem éppen az a nyomasztó, téli időjárás volt, gyenge napfénnyel, de vidámnak se mondhattam - egyszerűen szokványosnak véltem. Elmélkedésem nem hagyott szabad utat tehetségemnek:  nem ment a zongorázás. Általában ez a tevékenység gyógymód volt a tétlen tanácstalanságomra. A játék pillanatnyi lelki békét, nyugalmat adott, amit most egyszerűen nem tudtam elérni. Felálltam, tettem egy-két kört a nem túl nagy, nem túl kicsi szobában, mire lassacskán úgy tűnt, összeállt a kép: ki kell hívnom őt, aki akkor megvert engem! Legyőzött, de az a vereség a javamat szolgálta - hiszen mi történhetett volna, ha Anatole akkor nem arat felettem diadalmas győzelmet? Lehet, elutasítanám, bár az is lehetséges, hogy merő szimpatizálásból elfogadnám az ajánlatát... Mégsem éreztem rosszul magamat azért, amiért kikaptam. A kudarc megerősít, és kellő tapasztalattal vértez fel - vagyis egyes idegenek így állítják.
- Igen. Ki fogom hívni. - dörmögtem magam elé, ölbe font karral, aztán nyakamba kötve a kendőmet, komótos, de határozott léptekkel kiléptem a szobám ajtaján. Lehívtam a menüt, néhány gombnyomással megkerestem Anat nevét. A levelet hamar megírtam: minden érzés gyorsan jött, amit pm-be vetettem.

Raven írta:Szervusz,
A segítségedre lenne szükségem. Igazság szerint mást nem tudnék erre megkérni. Ha van időd, találkozzunk a céhház előtt.

Megírása könnyű volt, az elküldése annál nehezebb. Habozva emeltem az azt végrehajtó gomb felé jobb mutatóujjamat, miképpen lefékeztem, miközben leálltam a menetelésben. Már kint, majdnem az üzenetben említett találkozási pontnál jártam. Küldjem? Ne küldjem? Elég erős késztetést éreztem, hogy ne, mégis dűlőre jutottam, és elküldtem. Fontosnak véltem a behemót levadászását - annyira, hogy akár Anattal is újból megküzdök, csak fejezzem be a feladatot. Miután már valószínűleg olvashatta azt, leültem a céhház előtti részen, törökülésben, fejemet kezemre támasztva vártam őrá.

//Ördög: Írj minél több szinonimát a barátnőre//

Nem kellett sokáig várnom, érezhette, hogy fontosnak vélem azt, amit két sorban leírtam neki. Vagy céhvezérként szeretett időt áldozni a tagokra... Fogalmam sem volt arról, mi járhatott a fejében. Megfázott? Igen, az elmúlt néhány hónapban úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, így nem is csodálkozok azon, hogy elkapott valami rosszaságot. Múltkor még nem is voltam tisztában, mi az a betegség, de valaki készségesen megválaszolta, mi: jelenség, ami ostrom alá veszi a szervezetet, és attól az idegennek szörnyű közérzete lesz. Olyan sok fajtája van a betegségnek, mint ahány mob van Aincradban: megszámlálhatatlanul sok. Aztán ki tudja, mi lesz a dézsaöntés után, ha egy bizonyos névnapon esni fog a hó. További negyven napig bent kell maradni a Limenben? *vállvonás* Nem baj, nem érdekel.
Távol állt tőlem, hogy feltartsak valakit - főleg Anatot, ilyen állapotban. Csak egyszerűen tudnom kellett, miképpen vélekedik erről, hiszen más tanácsát nemigen kérhettem ki ez ügyben. Ez nem csak a legnemesebbik zsákmányról, hanem arról is szólt, hogy érdemes-e az életemet kockáztatni egy olyan mobért, ami megkímélte egy idegennek az életét. Visszagondoltam arra a pillanatra, mikor a bestiakirály majdhogynem hozzám ért az orrával, és az arcomon érezhettem minden nagy lélegzetvételét, prüszkölését. Az előrenyúló, lándzsa-élességű szarvak kereszttüzében úgy éreztem, menten megöl a pillantásával, de nem tette meg. Nem értettem, mi tarthatta vissza attól, hogy megöljön... hiszen alkalma volt rá, nem is védekeztem. Szándékosan kerestem az életveszélyt azzal, hogy utána is meg akartam találni. De aztán jött az a küzdelem, ahol szintén úgy zuhogott, mintha tényleg negyven napig nem akart volna leállni. Azután mintha elfelejteném, feladtam a vad kergetését... eddig a pontig. Most kétszer olyan fontosnak véltem a feladatot, mint akkor, frissen megtapasztalva a veszélyt. Kíváncsi voltam, mit gondol erről egy tapasztalt idegen, aki ráadásul céhvezér is egyben. Sokat számít, ha van róla véleménye.
- Először szeretnék kérdezni valamit. - kezdtem bele, miközben felálltam a helyemről. - Nem olyan régen összefutottam egy elég fura mobbal. Nekem azt mondták, "úgy jönnek, ahogyan mennek: a villámnál is sebesen. Veszélyesek, és megvetik a félelem szagát." Nagy volt, lila, emlősszerű, hosszú szarvakkal és agyarakkal, égbe tornyosuló sörénnyel. Volt rá alkalma megölni, mégis a korábbi állítást megtagadva megkímélte az életemet, és eltűnt. - Vettem egy nagy levegőt a folytatáshoz. - Már korábban is meg akartam keresni a szörnyet, de nem találtam. Eltűnt. Szerinted a véletlen műve az, hogy nem ölt meg? Hallottál már olyan mobról, ami nem öl embert? - A végénél még én is elgondolkodtam azon, ami akkor feltűnt. Nem találtam a megoldást - bár ha találtam volna, nem hinném, hogy jobban érezném magamat tőle. Ahhoz látnom kell újból a szörnyet. Tudnom kell, hogy csak a szemem káprázott, vagy tényleg megtörtént a találkozás.

//Ördög: Monológjaid bárdstílusúak legyenek, mintha éppenséggel a középkorból jöttél volna, és lenne valami, amit el kéne regélned.//

Anat a kezességéről volt híres, és ahogy máskor, úgy most sem okozott nekem csalódást. Persze a megfázás egyesek számára elvehette ennek az arisztokratikus egyénnek a szavahihetőségét, mégis megbíztam benne. Bár nem értettem, miért kezdett bele olyan monológba, melynek stílusa régi emberöltők hajnalára vezetett vissza, de minden egyes szavára úgy figyeltem, mintha ittam volna azokat. Akárha csak ha egy olyan könyvet tartok a kezemben, - mellyel kellőképpen szimpatizálok - amit akár többször is el szeretnék olvasni. Nem. Egy végtelen hosszúságú könyvnek kellett lennie - egy olyannak, ami sosem érhetne véget, mégis újabbnál újabb történeteket mesél. Már maga Aincrad volt a Végtelen történet: ha minden ilyen lassan halad, akkor a harcnak, a történetnek sosem lesz vége. De akkor vajon miért vágyok többre, mint ami megadatott? Hát persze: az idegenek mindig többet akarnak, mint ami megadatik nekik…
Néhány pillanat leheletnyi erejére a magasba néztem. Kifogásolhatatlan volt a tavaszi kék égbolt, melyet egy-két kósza felhő tarkított. Egy madárcsapat húzott át a Nap fényes koronája előtt, ami erős késztetést éreztetett velem, hogy a Niels Holgersson csodálatos utazásaira asszociáljak. Kissé mélabúsnak véltem ezt az igen lassan változó időjárást, ami még engem is sóhajtozásra késztetett. Persze nem az Anat iránt érzett unalmat fejeztem ki, miközben válaszát hallgattam - egyszerűen csak az idő befolyása alá kerültem. Szemöldökömet sejtelmesen felhúztam, és elgondolkodva tettem ajkam elé jobb mutatóujjamat. Szemembe lógó rakoncátlan hajtincseket egy mozdulattal elsöpörtem az útból, tekintetemet pedig lesütöttem. A szörnyeteg valóban nem akartam megölni - ezt Shu és a vele együtt eltöltött közös elmélkedés során megbizonyosodott. Tényleg bűn lenne megölni, mint az Anat által említett Srentokot? A kósza, ködös gondolatok nem engedtek szabad befolyás józan ítélőképességemnek. Ahogyan ujjamat levettem kicserepesedett számról, jobb kezemet leeresztve ökölbe rándítottam. A helyzet hirtelen olyan hiábavalónak, kilátástalannak és - főleg - zavarba ejtőnek tűnt. Amint ő a vállamra tette figyelemreméltóan férfias szorítású kezét, különös melegség hatására felemeltem lehorgasztott fejemet. Kellemes volt a törődés, bár a kételkedésem nem csillapodott - kicsit sem. A kérdések káoszt teremtettek az amúgy csendes és nyugodalmas elmémben.
- De én ezt nem értem - mondtam, gyerekes panaszkodással Anatnak. Sűrű pislogásom hitelt adott kijelentésemnek. - A mobok azért vannak, hogy legyőzzük őket, amiért közelebb kerülünk a végcélunkhoz: a századik szinthez. Az világos, hogy a szelídítők mellett vannak idomított bestiák és azok ártalmatlanok, de az idomítatlanoknak játékosokat kéne gyilkolniuk… - Hangom a mély zavar okán elcsuklott. - Ennek semmi értelme! Kayaba a saját szabályait szegi meg ezzel. Nem? - Nem mintha a Harry Potterből jól ismert vadőr nyomdokába akartam lépni azzal, hogy meglelem a nagy lila behemótot, s megkérdőjelezem annak veszedelmességét. Egyelőre két példából indulhattam ki, és vonhattam kétségbe Kayaba Akihiko hatalmát: nem egészen biztos, hogy a szörnyei csak egyszerű bábok. Igenis lehet saját akaratuk!