Tolbana Hősei Emlékmű

Ott álltam az idióta emlékmű előtt. Igazság szerint, több ilyennel is találkoztam már életem folyamán, de még sohasem olvastam el sem azt, mi okból állították, sem azt, kikért. Többnyire nem is adtam nekik nagy jelentőséget, pár évvel ezelőtt tán nagy ívben le is hugyoztam párat a kinti világban.
Ez viszont más volt. Már abból a szempontból is, hogy jól emlékeztem arra az időre, amikor a koboldok ellen folytak a harcok - én, természetes módon, a szokásos lelőhelyeimen bukkantam akkoriban is fel, ha kellett pedig, hát koboldokkal koccintottam pár napig. Nem nagyon hatott meg a történet, pedig volt ott tombolás, rablás, gyilkolás és egyéb nyalánkságok is.
Ugyanakkor a nevekkel már más volt a helyzet, amiket a kőbe véstem. Több emberre is emlékeztem, tudtam, kik ők, főleg akiknek voltak boltjai. Többnyire a műhelyeket mind ismertem, szerencsés dolog ugyanis az, ha az embernek szüksége van pár cuccra, már pedig nekem mindig volt. Az életem akkoriban rengeteg potion és kristály szüntelen beszerzéséből állt, még akkor is, ha többségében nem saját kezűleg mentem el a tárgyakért. Szükségem volt rá, ugyanis nagy ütemben haladtam. Valahol ott voltam jó ideig a legjobbak között. Aztán persze, egy idő után nem tudtam őket követni, hisz a bossokon és nagyobb eseményeken sosem vettem részt, meg elkezdtem a felszabadítás tevékenységét űzni, ami elvette nagyon sok időm. Lemaradtam, igen, de sosem annyira, hogy ne legyek így is az élbolyban. Ennek ellenére, most, nézzetek rám, egy roncs vagyok, egy tapasztalatpontját vesztett szemét. Végighúztam kezemet a neveken. Sok közülük már jól tudtam, feketébe fordult. Mind élvezik már a kintlét örömeit. Talán azóta is próbálnak jelzéseket küldeni az ittenieknek, hogy héé, csak lépjetek ki, minden jó lesz, visszatértek. Ők már tudják az igazságot, amitől mindenki, főleg a frontosok, annyira tartanak.
Az oszlop környékét természetesen kirakták padokkal, hogy ha valaki megcsodálná vagy elmerengene mellette, legyen mire ülnie. Az egyik felé vettem hát én magam is az irányt, és rávetettem magamat, kezeimet széttárva a támláján nyugtatva, fejemet pedig vízszintesbe hátradöntve. Élveztem az őszi nap gyenge sugarait. Jó volt itt lenni, ebben az átkozottul megkreált világban. Örültem neki, hogy nem közülük való vagyok. Bosszantottak a nevek. Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam őket, és átadtam magamat a nyugodtságnak. Végül is, egy ilyen félreeső helyen mégis ki zavarná nyugalmamat?

Mikor Lalatina belépett Nyster városának kapuin, hatalmas megkönnyebbüléssel fújta ki a levegőt. Az élete szinte azonnal visszatöltődött, így már nem fenyegette közvetlen veszély. Innentől fogva már sokkal magabiztosabban lépdelt, némileg még a jókedv is visszatért belé. Szerette ezt a várost. A hatalmas kőfalak biztonsággal töltötték el és itt volt az egyik törzshelye is, ahol az általa vélt legjobb Browniet készítették. Igaz Aincrad szerte nem sok helyen lehetett kapni. Ittléte azonban csupán futólagos volt, hisz szinte azonnal a teleport kapu felé vette az irányt. Mindenképpen pótolnia kell a kristály hiányát és azt is tudta honnan szerezhet.
Útja innen Tolbanába vezetett, az emlékműtől nem messze húzódó kis vityillóhoz. Az ajtó elé érve pár másodpercig még habozott, majd finoman bekopogott. Az ajtót kisvártatva egy kissé deres hajú, a negyvenes évei végén járó sármos, bár kissé megfáradt férfi nyitotta ki. A férfi meglepetten pislogott egykori pártfogoltjára, majd halványan elmosolyodott és egy apró kézmozdulattal invitálta be a lányt aki rögtön ledobta magát az egyik fotelba, fejét hátra dobva pedig a plafont kezdte bámulni.
- Igazam lett? - kérdezte a férfi mialatt becsukta az ajtót.
- Csak félig. Nem öltek meg. - Morogta. - Rex, segíts nekem! - szegezte rá a tekintetét.
- Van más választásom? - Vonta meg a vállát ám széles vigyora egyértelművé tette, hogy ha lenne sem tudna nemet mondani neki. - Mi történt? - Kérdezte. Lalatina is elmosolyodott, majd pontról pontra elmondta az egész sztorit. A férfi gyakorlatilag a mentora volt. Tanította, vigyázott rá, segített neki. Az elmúlt évek alatt egy szoros bizalmi kapcsolat alakult ki közöttük.
- Mihez fogsz kezdeni? – Kérdezte miután a végére ért.
- Nem tudom. Megpróbálom visszaszerezni valahogy a tolvajoktól azt, ami az enyém. – Sóhajtott a lány.
- Azt mostanra már rég eladták. – Legyintett. – De gondoskodom róla, hogy rossz hírüket keltsem. A bizalom fontos a kazamatajárók körében. A csoport érdeke is, hogy az ilyen senkiket kiszűrjük. Minden esetre tessék. – Nyújtotta át a teleport kristályt. – Van még egy pár szóval nem fog hiányozni.
- Köszönöm.
- Illetve, van a kezdetek városának déli részén egy kovács ismerősöm, pár háznyira a Blue Dragon céhháztól. A fickó jó pár arannyal tartozik, keresd meg és készíttess vele néhány dolgot. – A lány bólintott majd felállt a fotelból és a kijárat felé indult ám mielőtt még kiért volna Rex utána szólt. – Ne próbálj meg azoknak a rohadékoknak a nyomába eredni. Nem ér annyit.
- Tudom. – Nézett vissza egy hálás mosoly kíséretében. Végül intett és becsukta maga mögött az ajtót.
~ Akkor látogassuk meg ezt a kovácsot~ Gondolta magában és elindult. Gondolt rá, hogy egyszerűen csak oda teleportál, de eszébe jutott az a gondolat ami még az erdőben fogalmazódott meg benne. Túlságosan elkényelmesedett, így hát legalább a városi teleport kapuig gyalog megy.
Ahogy elhaladt a tolbanai emlékmű mellet, egy futó pillantás vetett rá. Többé- kevésbé ismerte a neveket, nem is időzött volna el itt sokáig, de úgy tűnt a sorsnak más szándéka volt. Egy halk női sikolyra lett figyelmes, amit egy halk puffanás kísért. Egy igen nagyra nőtt férfi döntötte le a lábáról a nála jóval kisebb hölgyeményt, ami önmagában nem lett volna érdekes viszont az azt követő közjáték annál inkább. A fickó elég rossz helyen próbált kapaszkodott találni és látszólag nem is nagyon zavarta. Minden szó nélkül állt fel és nyújtotta segítő kezeit a nő felé, aki viszont közel sem reagálta le ennyire békésen. Félresöpörte a felé nyújtott békejobbost és a szabad kezével egy igen hangosan csattanó pofont kevert le neki, hogy felháborodva és fülig vörösen elrohanjon, közben pedig még egy „perverz disznó” kifejezéssel illesse a lovagot.
Lalatina az egész cirkuszt végig nézhette és halkan felszisszent a pofon csattanására. Ha ez nem a sao lenne biztosan nagyot csípett volna. Ami viszont fontosabb, feltűnt neki, ahogy a srác is belepirult a balesetbe csak épp nagyon rosszul reagálta le.
- Lehet előbb egy bocsánatkéréssel kellet volna kezdeni. – Lépett közelebb mialatt felszedett a földről valamit és a fiú felé nyújtotta. – Ezt elhagytad. – Igazából meg se nézte mi az, még abban sem volt biztos, hogy ő hagyta el de annyi szent. – Jól vagy?

Miután K1 bemutatkozott Lala bólintott egy nagyot.
- Ká! – Ismételte meg. – Örvendek a találkozásnak. – Hajolt meg a fiú előtt. Először a kezét akarta nyújtani. Megszokta, hogy bemutatkozásnál a kezet fog, hisz az illem úgy diktálja miszerint a nőnek kell először kezdeményezni. Itt a saoban viszont azt figyelte meg, hogy a legtöbben ezt egy meghajlással teszik ugyan ezt, igaz általában a fiú szokott először meghajolni.
A választ a lány úgy vette, hogy nem igazán van köze. Csak úgy nem szokott az ember mászkálni, legalábbis számára ez elég ritkán fordul elő. Mindig van egy cél, küldetés, vagy hely ahová tart az ember. Az már csak tetőzte a helyzetet, hogy a pajzsa is ott volt a kezében, igaz nagy eséllyel csak Lala gondolt bele túl sokat. Az ő esetében természetes volt, hogy a fegyverét csak harc előtt szereli fel. Arra nem gondolt, hogy az ő helyzete különleges volt. Neki nem kellet fegyver, hogy eredményesen tudja megvédeni magát ha kell.
Az út eleinte kissé csendesen indult ám kicsit később már a fiú is érdeklődött iránta.
- Egy régi barátomat látogattam meg. – Felelte. – Szükségem van egy megbízható kovácsra és az ő segítségét kértem az ügyben. – Fejtette ki kicsit bővebben. – Látom lovag vagy. Hogy-hogy ezt a kasztot választottad? – Érdeklődött tovább mialatt lassan a cukrászdához értek. Bent viszonylag sokan voltak, csupán egy két szabad asztal maradt szerencséjükre viszont még volt egy kétszemélyes az ablak mellett.
- Bevallom, kicsit irigylem a lovagokat. Kifejezetten arra szakosodnak, hogy minél több sérülést elbírjanak viszont ez miatt folyton a frontvonal legelején kell küzdeniük. Nem lenne bátorságom elsőként bevetni magam egy szörnyhorda közepébe vagy épp belépni a bossterembe.

Ká nem igazán ellenkezett a kasztot érintő leírás ellen, így ezt Lala úgy vette egyet ért vele és a fiú az ő általa vázolt sztereotípiának felel meg.
- Ne sajnáld. – Szólalt fel a csatákat érintő megjegyzésre. – Bár tisztelem a frontharcosokat és azokat akik halált megvető bátorsággal küzdenek a kijutásért, de a híres játékosok akik ezalatt a pár év alatt nevet szereztek maguknak vagy eltűntek vagy meghaltak. A többségük legalábbis. Te legalább elmondhatod magadról, hogy élsz. – A bátorságot és a meggondolatlanságot olykor csak nagyon kevés választja el egymástól Lalatina filozófiája szerint. Ő igazából egyik végletbe sem akart beleesni.
Az ő kasztját érintő kérdés viszont mindig is nehézséget okozott neki. Nem volt az a tipikus íjász, mint mások. Inkább tekintett magára egyfajta harcművészre, aki jártas az íjászatban. De azzal is tisztában volt, hogy itt nem arra kíváncsiak, hogy Lala minek érzi magát, így végül mindig ugyan azt a választ adja.
- Íjász vagyok. – Felelte némi gondolkodás után. – Nem szeretek harcolni és íjászként ezt sokkal könnyebb elkerülni. – Persze ez egy olyan játékban, ami kifejezetten a harcra van kihegyezve elég nehéz megoldani. Lalatinának eddig viszont egész jól vette ezt az akadályt. Ha tudta volna, hogy ez hamarosan megszakadhat most egész biztosan maga alatt lett volna. De szerencsére a jövőbelátás képessége nem adatott meg neki.
A cukrászdában a lány nem volt szégyenlős és talán egy picit pofátlanul sok mindent rendelt bele sem gondolva az illetlenségbe. Ez több szempontból is igaz volt. Mikor végre elkerült az a nem csekély cukorbomba minden nőiességet mellőzve „esett” neki. Csak úgy habzsolta befelé a süteményeket összemaszatolva az arcát. Hiába no, éhen halni ugyan nem lehet de az éhségérzet ugyan olyan erős volt mint a valóságban ami talán még rosszabb is.