Fény a Sötétség ellen, avagy Asasel a lelke ellen

Fent a fogadóban lévő szobámban vagyok. Hanyatt fekszek az ágyon és a plafont fixírozom. Ez a mai nap a méla búval és a semmit tevéssel telt. Soha nem hittem volna, hogy hiányozni fog egy ember társasága. Unatkoztam. - Ha legalább Angelica itt lenne. - mosolyodok el, mikor a lány képe az agyam elülső részébe vándorol. - Ó, mit nem adnék érte.  
Lassan, de biztosan megöli lényemet az egyedüllét. Sokszor gondoltam rá, hogy elmegyek megismerkedek valakivel, de soha nem sikerült elindulnom. Mindig találtam magamban valami kivetni valót, mindig volt valami kifogás. Sajnos nem előnyös számomra, hogy nem érzek fájdalmat, ugyanis így dühöm szabadon tombol, és nincs aki útját állja. Lehunyom a szemem, és imádkozom, hogy jöjjön valaki, bárki, akinek elmesélhetem, hogy mi történt velem, akivel nevethetek, akivel sírhatok, akivel együtt örülhetek, és szomorkodhatok. BÁRKI! Gondolataim közepette egy pillanatra elbólintok, és álmomban, egy hatalmas, fekete farkast látok, vérvörös szemeit rám függeszti, halált ígérő agyarairól nyál csorog. Mellette bevillan egy férfi alakja. Csupán egy pillanatra láttam, de az bőven elég volt, hogy zihálva, izzadósan és remegve üljek fel az ágyamon. A kép beleégett az agyamba, és csak lassan, nagyon lassan foszlik semmivé. Azonban amit láttam, egy szót juttat eszembe.
- Astaroth. - suttogom magam elé. Körbenézek a már jól ismert szobában. Nem egy elit helyen lakom, nem is tehetném meg, de még ha lenne is rá anyagi hátterem, hogy fényűzően éljek, azt hiszem, a kinti életemből tanulva sem tenném meg. A szoba kicsi, legfeljebb tízszer nyolc méteres lehet, azonban az ágy, melyen ülök tökéletesen elfér benne, és mindamellett van egy kis komódom egy két ajtós ruhás szekrény - mely üresen áll - és az ágyamtól balra, egy hatalmas ablak függ a falon. Az ablakon átnézve sötétséget találok, mely ellepi az egész Kezdetek Városát, s mellyel csak az utcán álldogáló, unottan világító lámpák küzdenek. A hamis hold fénye kissé megvilágítja ugyan a szobát, de kellemes, félhomályban tartja. Kikászálódok az ágyamból, kisétálok a keskeny folyosón, és a második bal oldali ajtón belépve megérkezek a fürdőszobába. Csukott szemmel is tudom, hogy mi hol van, mire kell vigyázni, és odafigyelni. Balról tőlem, az ajtó takarásában áll a zuhanyzó tálca. Kényelmesen el lehet férni benne, nem egy személyre tervezték. Velem szemben a mosdótál, felette egy kör alakú tükör. Jobbra tőlem az üres fal helyén, egy egybefüggő jelenet tűnik fel. Mikor legelőször megpillantottam, meglepetésemben felkiáltottam, és belezuhantam a zuhanyzótálcába. A kép, mely az egész falat beteríti, egy fantázia világ megtestesülése. Az előtérben egy ember volt, aki térden állva küzdött valami megfoghatatlan ellen mely az egész lényét próbálta széttépni. Két hatalmas erő próbált érvényt szerezni benne. Mögötte a fény és sötétség megtestesülései küzdöttek egymással. Fölötte éppen egy lecsapni készülő szárnyas, óriási szarvakkal rendelkező démon állt. Csapását védő angyali teremtmény állta útját. Hihetetlen színek örvénylettek a képben. Mögöttük két sereg támadott egymásra. Bal oldalt felfedezhető, és általam ismert, és ismeretlen lények állták pokolbéli kreatúrák rohamát. Angyalok és Démonok harcoltak egymással, utóbbiak arcán/pofáján kéjes vigyor terült el. Bal oldalt, melyen a fény szülöttjei álltak, termő, zöld füves rét volt. A jobb oldalon kietlen, sivár talaj foglalt helyet. Ők küzdöttek az ember lelke fölötti uralomért. Akárhányszor pillantottam a képre, mindig felfedeztem benne valamit, amit előtte még sosem. Most ránézve feltűnt a háttérben húzódó, egymásra acsargó farkasok. A Fény küldöttjeként egy nagy, fehér farkas kapott a vele szemben álló fekete, méreteiben azonos farkas ellen. A pokolbéli farkas sárga agyarairól zöldes, mérgező nyál csorgott. Elfordultam a képtől. Megmostam arcomat, és felpillantva a tükörben megláttam azt a hatalmas, árnyak közül előlépő fekete, vörös szemű farkast. Megpördültem a tengelyem körül, de semmi sem volt ott. Visszamentem a szobámba. Leültem az ágy szélére, és visszagondoltam az előbb, álmomban látott férfira. Astaroth. Ez a név eszembe juttatott egy, még a kinti világból való emléket. Fél évvel a SAO-ba kerülésem előtt történt. Szembe velünk beköltözött egy férfi. Még nem láttam olyan magas embert, mint ő. Bőven elérte a két métert, és csillogó vörös szemei kegyetlenségről árulkodtak. Nem voltam az az ijedős fajta, de tartottam tőle. Akár a pokolból kilépő emberformájú démonnak látszott. Szerencsémre, nem sokszor mutatkozott. Egyszer, mikor összevesztem otthon az anyámmal, idegeimet nyugtatva sétára indultam. Az óváros külső szegélyén bandukoltam, mikor megéreztem, hogy követnek. Nem ez volt az első alkalom. Tudtam, hogy ő az. Egy üres tér közepére értem és megálltam. Néztem a semmibe, de közben minden érzékemmel figyeltem a mögöttem elterülő panelházak által vetett árnyakat. Egy idő után eluntam a várakozást, és tudtam, hogy magától nem fogja felfedni magát. Megfordultam, és arra néztem, amerre, érzésem szerint tartózkodott. Megszólítottam az árnyakat:
- Nos, úgy gondolom, most már illene bemutatkoznod! - közöltem a sötétséggel. Nyugodtnak mutattam magam, de szívem vadul kalapált. - Mi van, ha azért követett, hogy végezzen velem? - ötlik fel bennem a gondolat, melyet azonban elhessegetek.
- Magam is így gondolom. - válaszolta egy a többitől kissé sötétebb árny. Majd kilépett közülük Ő. Nem lepődtem meg kinézetén, hiszen láttam már. Most magasabbnak tűnt, mint emlékeztem. Vörös szemeit az enyémekbe fúrta, bizonytalannak látszott. Már nem féltem tőle. Elmosolyodtam. Majd arcomon vigyorral mondtam neki:
- Ekkor ember létedre ügyesen tudsz bújócskázni! Egyébként a nevem Hikozaemon. Üdvözöllek!
- Te pedig ügyes hunyó vagy! Astaroth vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. - válaszolt. - Mióta tudod?
Egyértelmű volt, hogy a kérdésével arra utalt, hogy felfedeztem őt.
- Micsodát? Azt, hogy követsz engem?! Már két hónapja sejtem, de csak ma bizonyosodtam meg. - nevettem rá.
- És nem félsz tőlem? Nem félsz, hogy megöllek? - kérdezte meg rosszallón.
- Már hogyne félnék tőle? - válaszoltam, de csak magamban hangzottak el a szavak. Ajkaimat más szavak hagyták el. A legkézenfekvőbb választ adtam neki kérdésére:
- Már miért félnék? Ha megakarnál ölni, nem vártál volna ennyit. Nem egy olyan helyszínen jártam "veled", ahol kiváló célpontot nyújtottam. - És valóban. Rengeteg helyen kísértek az "árnyak", de mégsem bántott. Biztos voltam benne, hogy másért követett. Felmerült bennem valami. Mi lenne ha...?
- És miért pont ma? Miért döntöttél úgy, hogy ma leleplezel? - kérdezte meg, és hangjában kíváncsiság bujkált.
- Tudod, - kezdem, és úgy döntöttem az igazat fogom neki mondani. - történt egy-két dolog otthon, és besokalltam. Szükségem van valakire, egy barátra, társra, támaszra. És tudom, hogy Te is egyedül vagy. Szóval, arra gondoltam, megkérdezem: Volna kedved a barátom lenni? Rajtad kívül nincs olyan személy aki ennyit tudna rólam. Nos, mi a válaszod? - kérdeztem meg egyenesen, és komolyan. Valódiak voltak a szándékaim. Tényleg szükségem volt valakire, és tudtam, hogy ő követett mindenhova, hallott és látott mindent, ami az elmúlt két hónapban történt. Mélyen a szemébe néztem, és láttam azokat elkerekedni a döbbenettől. Lehet túl sok volt ez így hirtelen? - vetettem fel magamban a kérdést. Azonban gondolataimat, és Astaroth válaszát egy éles vonítás szakította félbe, mely nem is olyan távolról hallatszott. Láttam, ahogy az arcán a döbbenetet felváltja a düh, és rám kiáltott:
- Most menned kell! Azonnal! - értetlenül álltam viselkedése felett.
- De miért? - kérdeztem tőle megrökönyödve. Nem értettem a helyzetet. - Mi történt? Talán valami rosszat mondtam?
- Mert ha itt maradsz, gyilkosoddá válok, nem barátoddá! - ordított rám.
Megijedtem. Láttam a szemében, hogy komolyan aggódik, és átragadt rám. Megfordultam és elrohantam.

Emlékeimből szintén egy vonyítás szakít ki. Felugrok, odarohanok az ablakhoz, kinézek rajta, de semmit nem látok. Kissé megnyugodva ültem vissza az ágyamra. Így ismerkedtem meg vele. Ő volt Astaroth. Később több dolgot is megtudtam róla. Azonban Ő volt az első, akit barátommá fogadtam. Aztán beléptem Aincrad világába, és soha többet nem találkoztam vele. Elfekszek az ágyamon, és mielőtt az álom elnyomna, még magam elé suttogom:
- Remélem jól vagy... barátom!