~ Sarki fény ~

by **Aurora Rainfell** Szomb. Aug. 17 2013, 22:41

Különösek voltak azok a napok, amiket a démonkutya nélkül töltöttem. Szomorú és csalódott voltam, amiért nem sikerült megtalálnom. Vajon miket élhet át most? Egy olyan állatkáról volt szó, ami mit sem tud ennek a világnak az igazi arcáról. Fura volt egy nem igazi lényért aggódnom. Ko gyerekes kérdezősködése nélkül a SAO-ban töltött napjaim egysíkúak, fekete-fehérek lettek. Egyedül voltam. Visszagondolva arra, hogy valójában még kint, az igazi világban, a szívem legmélyén ignoráltam mindenféle barátságot, kapcsolatot, holott igazán szükségem volt rá. Most, hogy Kogoro elveszett, még a céhben is magányosnak éreztem magamat. Vajon mit szólnának a csajok ehhez: egy idomár, akinek nincs meg a petje? Üresen néztem magam elé, a székemben ülve, kibámulva az erkéllyel ellátott ablakon, ahogyan a nap hamarosan nyugovóra tér. Nem mentem sehova aznap. Látástól vakulásig azon gondolkodtam, vajon mi történhetett szegény Bimbócskával. Ez megdermesztett. Annyira, hogy még a keresésére se tudtam indulni. Ölbe tett kézzel aztán végül egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon, amint a nap eltűnt a horizonton. Az árnyékok megnyúltak, a napsugarak ragyogó fénye fakulni látszanak. Csodálatos, egyben szomorú látvány volt, ahogyan a csillagok felizzottak az esti égbolton, és a hold is lassacskán kibontakozott, az azt takaró felhők közül. Miközben egyre sötétebb lett, annál elviselhetetlenebbé vált a teher. Annyira, hogy már zokogtam. Akkor egy távolinak tűnő, egyszerre hűvös és derűs hang szólt hozzám:
- Ne sírj.
Zavarodottan néztem balra, jobbra, fel, alá, de nem leltem a hang forrását. Letöröltem az arcomról a patakzó könnyeket, és továbbra is figyeltem.
- Látod? Már is sokkal jobb, nem? - mondta, ezúttal mintha már a fülembe suttogott volna.
- Hol vagy? Nem látlak. - kérdeztem a hangtól.
- Veled vagyok és te énvelem. - felelt rá rejtélyesen.
- Ki vagy te? - Az ablakon kibámulva vártam vigasztalóm válaszát. Egy erősebb széllökés arra késztetett, hogy egy pillanat erejére lecsukjam szememet. Mire újra kinyitottam, jobb tenyeremen egy sötétkék, szinte fekete tollat véltem észrevenni. Amint azt a kezembe zártam, a hang kuncogásba kezdett.
- Azt te tudod. Mindig is tudtad. Szólíts csak bátran! - Sejtettem, hogyha elmondom a nevét, csakis akkor fog megmutatkozni. Ha nem, akkor nem tudom, mit vár tőlem. Szívemen nagy bánat ült. Elvesztettem a társamat, és még egy hang azt várja el tőlem, hogy tudjam a nevét. Valami derengett, éreztem egy nevet, ami talán tényleg az, mint amit a hang vár. Egy kérdőnek hangzó hümmögéssel sürgetett. Még gondolkodási időt se hagyott. Meg kellett próbálnom.
- Gr... Gri... Griever? - Bizonytalan voltam. Ha hibázok, valószínűleg rosszul járok, mert a hang nem azt akarta hallani. De erről szó sem volt. Egy elégedett morgás, aztán döbbenten vettem észre, hogy az árnyékom egy pillantásra megváltozott. A mérete nem változott, de az árnyalak hátából egy pár denevérszerű szárny bontakozott ki, feje megnyúlt volt, a kezek végére tömzsi karmok nőttek. Egy valóságos sárkánnyá változott.
- Látod, te sosem fogsz engem csalódottá tenni. - És attól az estétől kezdve megint nem voltam egyedül. Ott volt nekem Griever, az én árnyékom.

by **Aurora Rainfell** Csüt. Szept. 19 2013, 21:51

Bélyeg

Az estéim többnyire magányosan teltek. Habár ott volt nekem Griever, a megjelenése egyéb problémákat vetett fel. Miért probléma? Mert egyszerűen nem tudtam megszokni. A tollas sárkány - önmagáról így beszélt, semmint madárról - a kezdetben igen szótlan volt, és nagyon távolról figyelt rám. Távolról, fent, a magasban. Csodálkoztam, amiért ily fiatalon képes repülni, noha ő úgy nyilatkozott, hogy egyszerűen csak lebeg. Fura egy jószág - lebeg, copfja van, ráadásul inkább úgy néz ki, akár egy nővel keresztezett sasmadár. Nem tettem szóvá, hiszen maga a jelenléte is csodás volt. Csodás, mert ugyan távolságtartó, mégis segítőkész. Csak egyszerűen nem tudtam Kogo helyére képzelni. Még most se tudtam elhinni, hogy elment. Elvitték. Vagy magától hagyott el? Ha igen, annak megvolt az ésszerű oka. Talán keveset foglalkoztam vele. Talán túl sokat aggódtam érte és nem hagytam érvényesülni. Így is bánatos voltam. Gondterhelten temettem arcomat a kezembe. Legszívesebben sírtam volna, hogy kijöjjön belőlem, ám egy valaki megakadályozott. Valaki meg akart védeni a saját könnyeimtől, és az a valaki nem volt más, mint Griever. Csőrével megbökött, majd arcával hozzám bújt. Lehunyta szemét és nyugtató hangon trillázott. Valamit, amit én nem értettem, hangja mégis elárasztott. Megnyugtatta kétségbe esetten zakatoló szívemet, és békességgel töltötte el azt. Homlokomat az övéhez biggyesztettem, és megkönnyebbülten sóhajtottam.
- Sosem hagylak cserben. - mondta, és amit mondott, az többnyire igaz is volt. Biztos voltam benne. Azon a szép, kék teliholdas sok minden kiderült. Griever szerette a különféle gyümölcsöket, viszont gyűlölte, ha madárnak nézték, bármennyire is hasonlított arra. Ő jóval több, mint egy egyszerű szárnyas, csőrrel rendelkező élőlény - ő mondta. Fura mód, ahogyan Bimbi, úgy ő is jobbára a lábával harcolt, semmint a csőrével vagy a karmaival. Rúgott, és persze meg is mutatta, hogyan: keményen, mégis kecsesen. Mozgását többnyire a precizitás, az elegancia, és a megtestesített nőiesség jellemezte. Még akkor sem hagyta ezeket hátra, amikor megmentett. Pont, amikor ismerkedtünk, egy árnyék követett. Persze csakis Griever tudta, hogy a nyomunkban volt. Ő ott repkedett mellettem, bukfenceket hányt a levegőben, mint egy csíntalan kis fióka. Jó kedélyűen néztem a sárkánymadár önszórakoztatását, majd menet közben az előttem jókora magasságban lévő holdra néztem. Önkénytelenül megálltam. Ezzel a csodálatos látvánnyal még odakint sem tudtam beérni. Mindig emlékeztem azokra a békés estékre, mikor könyvemen dolgozgattam, és akkor mindig besütött a szobám ablakába a hold dicső fénye. Mire megkérdezhettem volna a tollas sárkányt arról, vajon ő is ugyanígy látja-e a helyzetet, egy riasztó morgás hangjára figyeltem fel. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy mástól sem származhat, csakis Grievertől. Nem tudtam bemérni, hol lehet, és mit csinál, de valahogy az volt a sejtésem, hogy éppen harcol valamivel, vagy valakivel. Ellenőriztem a státuszát: nem vesztett életpontot, viszont aggodalmaim még kicsit sem oszlottak el. Aztán mikor már azt gondoltam, hogy ő is elveszett, Griever megjelent, a teliholdat eltakarva, s a magasból szállt le elém. Megborzongott, megrázta magát, majd szárnyait összecsukva lépett elém, én pedig leguggoltam hozzá.
- Valaki üldözött téged. Rossz ember volt. - szólt, kissé előítéletesen.
- És hol van? - kérdeztem, miközben körbenéztem, de senkit se láttam. Gyanúm támadt.
- Bántani akart téged. Nem hagyhattam, hogy megöljön. - bújt hozzám. Viszonoztam a szeretetteljes gesztust, miközben lecsekkoltam a változást. Indikátorom, mely eddig fűzöld színben pompázott, most egyszerűen csak vérvörössé színeződött. Egy kényszerű helyzet elé állította a petet - ölj vagy meghalsz. De ez nem pontosan így volt. Griever a szerettéért, értem ölt, nem önmagáért. Ez volt a vízválasztó ő és az igaz gyilkosok között. Még a kezdetekben ugyan félénken, de később ezért viseltem büszkén a vörös indikátort - bélyegjegye az idomár és a pet közötti kapcsolatnak.

~ Sarki fény ~

~ Sarki fény ~

Re: ~ Sarki fény ~