[Játékos Küldetés] Airborne

Az egyszemélyes felmentő sereg – merthogy nagyképűen így hívattam magam, ugye – nem volt túl hatékony. Hatalmas nyekkenéssel és egy békával letaglózva kenődtem fel egy széles fára. Mázli, lehetett volna vékony is, és akkor bizony nem lett volna elég jó ahhoz, hogy megtartson. Így viszont piszkafa termetem éppenséggel tökéletesen eltűnt a termetes varangy mögött, én meg kapkodhattam levegőért. Nem volt túl rózsás a helyzet.
Bár a felsőtestem lefogta, de elég rutinos játékos voltam már ahhoz, hogy akkor vagy a fejemmel próbálkozzak, vagy a lábam használjam: utóbbi hatékonyabbnak bizonyult, és pillanatokon repült is rólam az egyik varangykatona. A leszakadt ellen el is tűnt az éterben.
– És ez a sors vár rátok is, ha nem hagytok békén! – Igen, úgy döntöttem, kiabálással fogom levezetni a feszültséget. Soha nem viseltem túl jó, ha rakat mob támadt rám, és közben valami akadályozta a mozgásom.

Annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy már megint lefogtak, a páncélzatom nem véd sokáig, a kardom nem érem el, hazatérés kristály épp nem volt gyorsmenübe készítve, és esélyét se látom hirtelen annak, hogy a lábam újra talajt fogjon, hogy marha nehezen esett le, miféle felszerelés is van ezúttal rám csavarozva. Csak akkor esett le, hogy milyen további lehetőségeim vannak még a tehetetlenül vergődésen kívül, amikor az egyik bossharcos csaj a manovergear-jén száguldott el előttem, néhány szót odavetve hozzám. Megszállt az isteni ihlet, és ráengedtem a gázt felszerelésemből a fára, remélve, hogy még nem pixeleződött el az eredeti vezérkötelem, és a nyomás bizony kihoz a rám telepedő mobok közül.
- Kösz! - vigyorogtam a másik lányra, amikor az úgy tűnt, talán lehetségessé teszi kiszabadulásom.
Értelemszerűen még mindig férfi voltam, és mint ilyen, bizony nem tudtam két helyre koncentrálni: első körben csak gyors kiszabadulásomban reménykedtem, és nem kiabáltam a nekem odaszóló lány után… Egyébként is: minek, ha aztán el is patkolok? Akkor már legyen úgy, mintha ott se lettem volna

Sose gondoltam volna, hogy ilyen hatásos lehet a kiabálás, de úgy tűnik, hogy ezek bizony intelligens békucik voltak – nagyon helyes, ügyes békucik! –, és miután minden feszültségemet a leoltásukkal vezettem le, békén is hagytak. Remek! Igazán ne miattam robbanjon ki a harakiri, ha már a részese lettem ennek a banzájnak! Úgy döntöttem, hogy magaslati levegőből, a kellő távolságot megtartva fogom körbenézni minimális fővel dolgozó csapatunkon, és a manouvergearemmel az égbe lőttem magam. Jól esett az a néhány másodperces bő légtér ahhoz képest, hogy pillanatokkal korábban még egy békapocaktól elnyomva fuldokoltam.
Élvezve skilles vezetési technikámat, amibe ilyen hamar ilyen remekül beletanultam, hála talán kettes szintű akrobatikámnak, madártávlatból mértem fel a lehetőségeinket – nem igazán láttam át. A csapatmunka soha nem volt erősségem, és most sem vártam el magamtól, hogy kapásból képbe kerüljek. Alapból egy olyan sorozatban voltam vendégszereplő, aminek nem láttam a korábbi részeit, így fogalmam sincs, hogy egész pontosan mi is történt eddig. Kiszúrtam a lányt, aki az ihletet adta gáz általi szabadulós technikámhoz, és felé irányítottam magam.
– Szia! – kiabáltam meg már távolabbról, majd célom volt mellette is landolni. – Kincaid vagyok... és te pedig Mirika, igaz? – Már Hinarival szemben is konstatáltam, hogy nincs túl sok értelme a kamuzásnak. Ha maradok a frontharcosos szerepkörömnél, akkor jobban kijövök az ilyen bemutatkozásoknál. És nem süllyedünk olyan mélyre, mint az a csata volt…
– Örülök, hogy találkozunk – mondtam, már ha sikerült közvetlen közelében kiköti, és ha már ott vagyok… Ugyan már, lovag vagyok, így egész hamar a kezembe is tudtam keríteni a kardomat, hogy egy erőteljes csapással… Rájöttem: ha így szedem le a fáról, bizony a gearjének használhatósága bánja, így inkább a kardom invertorymba tettem vissza, és kézzel álltam neki kiszabadítani. Vajon sikerül?


Szívesen érdeklődtem volna, hogy forgatókönyv szerint most mégis mi következik? Hiszen korábban is ő adta meg az események fő csapásvonalát, hogy mi most hagyjuk békén őket. Tessék elnézni, hogy én azért hadakoztam tovább, de hát könyörgöm, épp agyonnyomni készültek!
Ezúttal azonban egyrészt nem is láttam alkalmát annak, hogy érdeklődjek a fejlemények előzményeiről, másrészről magától is továbbgördült a történet, és…
– Fogalmam sincs, sajnálom – mondtam oda sem nézve, hova mutat. Nekem onnan igazság szerint senki nem hiányzott, nem hogy még azt is tudjam ezek után, hova tűnhetett

– Igazán nincs mit – mondtam, oda sem figyelve már rá. Biztos voltam benne, hogy nélkülem is összeszedi magát. – Hmm? – fordultam kicsit zavartan a lány felé. Engem maximálisan lefoglalt, hogy próbáljak valami értelmes csapásvonalat találni az alattunk zajló eseményekben. Egyelőre nem jártam sikerrel, bár ezért nem magamat hibáztattam… Olyan kevés előismerettel, mint én, szerintem más se lenne képben, hogy egész pontosan mi történt.
– A rajongód vagyok – tódítottam. – Dugig a falam a plakátjaiddal a gimis öltözőszekrényemben – mondtam. Biztos voltam benne, hogy csak viccel, és én igazán partner akartam lenni abban, hogy ezt valami ócska poénnal üssük el. Nem is figyeltem rá, hogy mit reagál, csak vártam, hogy veszi a lapot, és mondjuk felnevet. Jobban el voltam foglalva, hogy indikátorotokat kerestem és számoltam a közelünkben. Így legalább azzal tisztában legyek, hogy hányan is vagyunk. Aztán hiába vártam, csak nem akart megérkezni semmi olyan jelzés a lánytól, amiből az derült volna ki számomra, hogy meg is van közöttünk a közös hang. Így hát oldalra lesek, és ha tényleg nem mutatja a jelét…
– Te is valami céhfőnök vagy, nem? Talán nem túl karakteres az arcom, én sem biztos, hogy felismerném magam – mosolyogtam. – Egy ideje már én is ott voltam a boss-ok ellen. – És ha morzsáját is láttam a felismerésnek a szemében… – Szia – kockáztattam meg egy újabb köszöntést, hogy nyomatékosítsam kapcsolatunk alapkövét. Reméltem, hogy már akkor egy nyelvet beszélünk.
 
Figyelmem ilyen alapon át is helyeztem az új mobra, amelyik feltűnt. Reméltem, hogy nincs több kérdés a témában. Ha mégis, hát készséggel fordulok vissza a csajhoz. – Szerinted se lenne jó ötlet kinyírni, igaz? – Mormolom az orrom alá, nehogy rajtunk kívül bárki meghallja. Nyilván egyáltalán nem lenne célravezető, és valószínűleg bele is törne a bicskánk. Én meg adom itt a macsót… Szánalmas.
– A legjobb játékosok állnak itt szemben veletek – kiabáltam le. Mirikán kívül egy darab nevet nem tudtam volna még mondani, nem ismertem őket, de felismertem őket az arcukról, és tudtam, hogy boss-os szinte az egész csapat. – Egyrészt: még többen meghalnának közületek, mire végeztek velük. Másrészről: még sokkal később fogjuk tudni nélkülük kivinni a játékot, és addig rendszeresen számíthattok zaklatóra. Ha minket kiengedtek, kihirdetjük, és nem fog érkezni több területsértő.
Egy lajhár sebességével kapcsoltam, hogy a nagy tömeg előtti lányos zavaromban kicsúsztam a szerepemből, és kívülre helyeztem magam a csapaton. Hát… Már mindegy volt.

Mesélés time /

Hiába az egyre sűrűsödő, földrengés szerű robajlás, ami ráadásul egyre hangosabban is zavarja fel az erdő csöndjét, az elf mindőtöket meghallgat. Kincaid hideg fejtegetése nem tetszik neki, ám nem vág közbe, csak ráncolja a homlokát. Nem úgy Judynál! Az elfek egyre idegesebbek a robajok miatt. Láthatjátok ezt mindükön. Mocorogni kezdenek és sugdolózni, de mivel még mindig nincs hallgatózásotok, csak azt láthatjátok, hogy össze-össze súgnak.
Természetesen a két elől lévő idősebb és fiatalabb elf nem. Judyt íj erdő veszi körbe. Messziről ugyan de lehet látni, hogy az elf sereg naggya kész a gyilkolásra és meg is tennék.
Mirika elrugaszkodása viszont katalizátorként hat, nem tett jót az egyre növekvő zavarnak.

Egy elf ki is lövi a nyilát, s talál is.
- Még ne! - Emeli fel a kezét az öreg, mikor a többiek is ellövik a nyilaikat.
Judyt 4 nyíl találta el és további 8 a ruhájába a feje fölé és a Manuvergearjébe csapódott.
Judy összesen 96 sebzés helyett 32 sebzést szenved el, mivel a maradék 2 nyilat felfogta....

- Nem tudom! - Üvölt kétségbeesetten Isei Mirikának, és ellöki a lányt. -

...a maradék két nyilat felfogta Isei.
Isei sebződött 64-et.
- Aho baka! - Üvölti most Judy fejébe a szitkokat. - ...nem akarom, hogy még valaki meghaljon a csapatomból! Bakaaaa ... - Ahogy a hátából elpixeleződik a két nyíl fel tud egyenesedni.

Judyt eltalált két nyíl is elpixeleződik, azonban azok nem, amelyek fogva tartják.

Judy élete: 90/15

Ekkor szólal meg Esu. Minden elhalkul, csak az egyre sűrűbb időközönként felharsogó robajlás töri meg. Az elfek hallgatnak. Vezetőjük döntését várják. Esu talán nem, de a többiek láthatják, a kis elf fiú könnyeit...

Ám az ítélet elmarad... a robajlások elhalnak, s szinte azonnal reppenek szét az elfek.

A békák is eltűnnek, idegesen brekegve.

Egy hatalmas kéz sodor el pár elfet, illetve a Judy előtt álló, kimerült Iseit. A lány sikoltva esik le a mélybe...

Egy másik kéz pedig Kincaidre markol rá. Felemeli, ám a fiút pont fejjel lefelé sikerült elkapnia, így ő éppen fordítva nézhet szembe azzal a lénnyel, amivel Esuék a fa ágáról és Judy a fa törzséhez szögezve.

Vele

Kinyitja a száját, melyből forró gőz éri el Lovagunkat, és izgatottan közelíti is Kincaidet a szájacskájához. :3 Egy gond van csak... ~ ha ez még nem lenne elég ~ ... szinte bele világít a szemetekbe ~ ha feljebb néztek ~ a fején található Fekete indikátor.

Közben újra megremeg a föld egyszer..
_____________________________
//éljen a random.org \o/ //

A határidő ezúttal Május 15.-e este 10 óra.

Nem tanultam meg repülni, pedig úgy szorul be a mellkasomba a levegő, mintha magam ugrottam volna az ég felé, és bizony a légellenállással mach 2-es sebességnél már számolni kell
Nem, egyébként nem vagyok vicces kedvemben, sőt, csak kicsit megpördült körülöttem a világ, ahogy hirtelen otromba ujjak között találtam magam, haláltól bűzlő, izzadt szorításban, forró lehelettel nyakon öntve. Nem mondom, hogy nem szeretem a fizikai kontaktust két férfi között, meg híve vagyok egy-két mások által talán bizarrnak ítélt szokásnak, de azért ilyen álmaim nem voltak. Nem szeretnék az egész testemmel orális izgatásban részesíteni semmilyen óriást. Bármekkora is egy ekkora tömegnél a testéhez képest a… Nagylábujján a köröm, igen, nyilván.

Az eredeti tervem az volt, hogy az Isei-nek nevezett figura után vetem magam, mert ez egy olyan tiszta pontja volt az eseményeknek, amiknek helyességéhez tisztán tudtam ragaszkodni. Őt megmenteni jó. Ebben  biztos voltam. Viszont nem tudtam mit kezdeni előtte a kiröppenő nyílvesszőkkel, amik felnyársalták Judy testét, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a békák és az elfek szétszéledtek, nem tudtam mit kezdeni a káosszal, ami kialakult körülöttünk. Annyit még meg tudtam ítélni a saját szemszögemből is, hogy jól beszélt a szőke lány, de rosszul cselekedett Mirika. Ennél itt viszont láthatóan többre volt szükség.
Isei után vetettem magam, de a világ megpördült körülöttem, hiába maradtam továbbra is fejjel lefelé, ahogy egy óriás a magasba emelt.

Azt hiszem, hogy a fekete indikátorát egyszerűen nem akartam észrevenni. Az túl sokat vett volna el a motivációmból, hogy egyáltalán kiutat keressek ebből a helyzetből. Teljesen reménytelenné tette volna a csatát. Így sem tudtam túl sok mindent cselekedni. Megrémített a hatalmas test. Egészben láttam az egész lényt. Nem láttam csonkolható végtagokat, sem támadható pontot. Teljesen lebénultam. Túl közel kerültem az események forgatagához. Én mindig távolról figyelek, és ha elhatároztam magam, akkor lépek közbe. De most ez egészen másról szólt. Most nem volt opció a távolodás.
– Segítség! – próbáltam kiáltani, de mint minden valamire való rémálomban, úgy most is, itt is egyszerűen hang sem jött ki a számon. – Segítség! – próbáltam hangosabban, vergődve a szorításban, hátha valamilyen csoda folytán szabadulok.