Happy Halloween [Event]

Kétkedtem hogy helyesen cselekszem-e. A szív és az ész kombinációja nálam sosem jött be túlzottan, valahogy sehogy sem jutottam kompromisszumra, mindig is harcban álltak egymással, mire az egyik meggyőzött volna, a másik lebeszélt, én meg csak forgattam a fejem a választási lehetőségek zuhatagában, megkeresve az éppen megfelelőt… Önző volnék? Vagy neki akarok jót? Most a jó kapcsolat a fontos számomra vagy hogy valamiképp túljusson és továbbléphessen a duzzogáson és magának okozott károkon? A fájdalmon amit akaratlan én okoztam neki, és most magát marcangolja és szedi darabokra… És vajon mindezek után nekünk kell őt újból összerakni, felépíteni vagy úgy jár jobban ha saját maga teszi ezt meg?... Ostobaságnak hangzó kérdések ezek, mégis fontosak és mégis képesek elbizonytalanítani. Egy kislány lép oda hozzám, Garfild jelmezbe, nagyon édes volt, főleg hogy imádom azt a lusta macskát. Láttam rajta hogy szintén aggódik a fiú miatt, és őszintén elmagyaráztam neki a helyzetet. Úgy láttam hogy kora ellenére igencsak hamar felfogta hogy mi is történt, és meglehetősen intelligensen, felnőttesen reagálta le a helyzetet. És pontot tett a kérdésemre amit fejben már el is határoztam amint megláttam a lánykát. Biztatására és előzékenységére sikerült erőt gyűjtenem magamban, mert lehet nem is gondolná az ember, de ez nekem sem volt egy egyszerű helyzet.

Felpattantam, és meg is indultam a fiú után. Sokkal nem maradtam le, mikor a folyosóra ért és kanyart vett pont láttam a vörös kabátját elslisszanni a sötétbe. Nem volt valami biztató hely, sőt ebben a félhomályban kifejezetten ijesztőnek is véltem, majd nagyokat nyelve ugyan de folytattam Denee követését. Volt hogy úgy éreztem hogy nyomát vesztem, de szerencsémre a ruhájáról le-lecsöpögő vízfoltok, elegendő támpontot nyújtottak hogy tudjam merre tarthat. Majd megtaláltam. Legalábbis reméltem hogy az az ajtó mögött lesz, melynél megszűntek a nyomok, de az csukva volt. Kicsit megszeppentem, elbizonytalanodtam. Aggódva néztem az ajtót hogy vajon meglelem-e mögötte a bújdosó fiút. Rátettem a kezem, de még nem nyitottam be. Össze kellett szednem magam és a gondolataim. De tudtam hogy nem húzhatom sokáig az időt. Így egy határozott mozdulattal benyitottam. Vagyis nem. Csupán résnyi teret hagyva hogy bekukkanthassak és láthassam mi folyik az ajtón túl. Úgy vélem nem vett észre, pedig nem voltam tőle messze. Elmerengve a csillagokban, vagyis a csillagos égboltban meredt előre… messzire. Nagyot sóhajtottam, majd kopogtam az ajtón, óvatosan nehogy megijedjen, és félő szemekkel tekintettem rá.
- Szia - ….és most hogyan tovább? Mit kérdezzek? Ha úgy kérdezem hogy zavarok-e az nem jó… ha azt kérdezem hogy: Most már látni sem szeretnél?.... ez szintén nem jó… egy pillanatra meghültem, majd pár rövidke másodperc után folytattam.
- Remélem nem haragszol meg hogy utánad jöttem... – Kérdeztem halkan. Nem tudom mit vártam. Azt hiszem attól féltem, hogy leüvölti a fejem… vagy ami még ennél is rosszabb hogy még csak rám sem néz és nem szól semmit. Legyen szó bármilyen vezióról, én most azért jöttem hogy enyhítsem a feszültséget, és nem azért hogy még inkább kavarjak, bár ezt lehet vele is meg kellene osztani… nem tudom… igazából azt sem tudom mit érezhet pontosan…. nem utasítottam vissza mivel nem is volt közvetlen kérés… ugyanakkor nem az az elesett személy… legalábbis nem annak tűnik aki nem tud magának barátnőt szerezni, bár a nyomulása irritáló volt számomra egy idő után… vagyis a medencébe. Mindaddig remekül éreztem magam vele. Nem kellett volna csúszdáznom, és akkor ez az egész nem történik meg…
- Azért vagyok itt hogy rendezzük a dolgokat. Nem szeretnék veled rosszban lenni, és nem is gondolok rólad semmi rosszat. Kifejezetten édes srác vagy, de nem is sejtettem hogy mégis milyen okból közeledsz felém. Azt hittem hogy te is csak egy kis kikapcsolódás miatt jöttél ide, és hogy nem voltak komolyabb terveid. – Fejeztem be hogy levegőt vegyek.
- Figyelj, nem értem hogy mégis miért akadtál ki ennyire. Igaz nem láttalak még élőben… de biztosra veszem hogy nem egy szeplős, ragyás, szemüveges kövér srác vagy, hanem inteligens, és jószívű alak, bár még nem ismerlek igazán. De amit biztosra mondhatok, hogy jól éreztem magam veled, mielőtt „az” megtörtént… - Ismét levegőért kellet hogy kapjak. Lehajtott fejjel éreztem hogy most jön a fekete leves, amit igaz érte teszek, de szinte érzem előre hogy én leszek az aki rosszul jár a végén.
- Igazi ragadozó vagy, de egy lány nem a zsákmány szerepét szeretné betölteni! – Tört belőlem ki a mondat és fülig elvörösödtem. Igen, így gondolom, bár biztos vannak olyan lányok akik szeretik ezt, de ha hosszútávon gondolkodik rajta, a végén a zsákmány fogja megszelídíteni a ragadozót, és onnantól a lány szemében nem lesz többé kihívás. Gondoltam végig, bár félő hogy a teóriám több ponton is vérzik, elvégre nem tudhatom, én nem az a fajta lány vagyok…. o///o
- Mármint úgy értem, hogy a lány ne azt érezze hogy folytogatod, inkább hitesd el vele hogy Ő választ téged, és ne te Őt. – Még vörösebb lettem. És már nem tudom hogy jó-e az amit csinálok, bár selytem hogy nem jól. QQ De már nincs visszaút…
- Etoo… lehet sablonosan hülyeségnek hangzik, de hidd el. Ezt egy lány mondja neked…. o///o és a lányok tudják hogy mit és hogyan szeretnek. – Asszem elértem a mélypontot… ilyen vörös nem is tudom mikor voltam utoljára… jah emlékszem… akkor amikor Peter kilesett…. bár akkor a zavarba jövetelem, erősen vegyült a düh okozta vérnyomás és idegi kiakadás érzésével… de most más a helyzet. Pislogtam párat a fiúra, kíváncsi voltam hogy értem-e el valami hatást… jót vagy rosszat… még nem tudom, nem ismerem annyira hogy selythessem. Majd eljött az idő hogy átadjam valakinek aki mindeddig türelmesen várt az ajtón túl.
- És akad még valaki aki aggódik érted! – Mondtam.
- Azt hiszem Ő is szeretne meggyőződni arról hogy rendben vagy. – Fejeztem be, majd kinyitottam az ajtót hogy betopoghasson a kis Garfild hercegnő. Persze szívesen maradtam volna, de illetlenség. Bár remélem nem túl nagy ostobaság egy kikosarazott pasit magára hagyni egy fiatal kishölgyel…?oO De bízok Denee-ben, hisz már láttam párszor miként bánik vele, akárcsak a kishúgával. Azzal elsétálok helyet adva hogy ők is elintézhessék a dolgaikat. Persze egy idő után megállok hallgatózni, de képesség híján csupán morajokat hallok, hangokat… de szavakat nem. Nagy kár…

Visszaérve a terembe, emberkéket keresek, akik unatkoznak vagy szimplán csak valami féle jelet adnak magukról arra hogy jól esne nekik egy kis társaság... meg is indulok az egyik lány felé... majd meggondolom magam. Körbe nézek, és leülök a kis tökös lányka mellé. A fejét behúzva tartotta, nagyon édes volt. Párszor megböködtem, hogy reagál-e rá valamit. Ezzel próbáltam elütni az időt, reggelig, mikor végre minden olyan lesz mint rég.