Re: A Könyvtár

by **Peter Worker** Csüt. Feb. 06 2014, 06:42

Shu vállalta valamennyire a körbevezetést, örültem a lány segítőkészségének.
- Apa, mi az a házirend? – hajolt ismét közelebb hozzám Hisame.
- Házirend? – fordultam én is kérdően Utahiméhez – Hát házon belül nincs sok minden. Érezd jól magad, meg figyelj a többiekre. Házon kívül mi meg plusz dolog lehet, az nem is tudom. – tartottam némi szünetet, hogy átgondoljam.
- Hinariék. – segített a sárkány.
- Áh, igen. A Justice League céhvel igencsak jóban vagyunk, így hozzájuk te is állj majd kicsit másképp, ha esetleg olyan helyzetbe kerülnél. Más egyéb nem hiszem, hogy nagyon van, mi nem lenne egyértelmű. – itt Shura tekintettem, hogyha esetleg van valami, amit ő fontosnak tart, úgy azt jegyezze meg neki.
- Hangszerek? Jay talán zongorázik, másról nem nagyon tudok. Ha nem ő, akkor nem tudom ki, de valaki szokott.
- Van egy szellemünk. – csodálkozott Hisame.
- Szellem. – és csodálkoztam nevetve én is – De nem, szerintem az Jay.
- Vagy egy szellem.
- Hehe. Igen, vagy egy szellem. Viszont ha akarsz, úgy valahonnan biztos tudunk szerezni valamilyen hangszert. – kacsintottam Utahimének – Énekelni meg szinte majd mindenki szokott itt.
- Te nem.
- Igen, én mondjuk nem. Én csak kényeztettem magam veletek. – öltöttem jókedvűen a nyelvem Hisamére, majd fordultam is vissza a lányokhoz – Hát szerintem ennyi. Akkor Shu majd megmutatja a szobákat és nem tudom. Szólj, ha kell még hirtelen valami, ritkán csinálok ilyet, és nem tudom, hogy mi még a teendő most. Shu, Tim? – reméltem, hogy nem hagytam ki semmit sem, de jól tudtam, hogy Shu és Timudus úgy is megjegyzi majd, ha mégis, így inkább elnémultam és figyeltem rájuk.

by **Shukaku** Csüt. Feb. 06 2014, 07:48

Shu ismételten elpirult, hogy azonnal a rajzai iránt érdeklődnek, de természetesen bólintott.
-Persze. Megengedem… de ne számíts nagyon… nagyon nagy dologra.
-Már megint szerénykedik. Majd ha megmutatom, akkor meglátjátok, hogy mennyire gyönyörűséges. Nem sok mindenhez ért ő sem, de rajzolni azt nagyon szépen tud.
Kontrázott rá a sárkány a lány szavaira vidáman, és már előre örült annak, hogy az elismeréstől majd kicsit nőni fog Shu önbizalma, és esetleg ennél is jobban meghozza a kedvét a rajzoláshoz, ami számára még több képregényt jelent. A lány a szabályok elmondását természetesen Peterre hagyta, egyrészt azért, mert ez mégis csak a vezér feladata volt, és szerette volna, ha a fiú tetszeleghet egy picit ebben a szerepben, másrészt azért, mert ő sem tudott sok szabályról, és ebben az épületben leginkább a saját illemtudása és Timidus szigorú napirendje kötötte meg a kezét, mintsem valamiféle házirend, így nem sokat tudott hozzáfűzni Peter szavaihoz.
-Azt hiszem az úton már mindent elmondtam. Ugyanazok a szabályok érvényesek, mint bárhol máshol, de nem hiszem, hogy neked ezzel problémád lenne.
Halkan kuncogott egy kicsit, és még hozzátette.
-Nem hangoskodunk amikor a többiek alszanak, igyekszünk semmit nem tönkretenni… bár egyszer már Timidusék csatáztak a folyosón… de azt Chan megengedte.
Toldotta meg gyorsan a magyarázatot Peter felé pislantva, és nagyon remélte, hogy nem sodorta ezzel bajba a lányt.
-Szerintem ezeket a szabályokat mindenki ismeri. A beköltözés viszont…
Összenéztek Timidussal, a sárkány pedig erősen bólogatni kezdett.
-Szerintem mégis csak úgy a legkönnyebb, hogy előbb körbevezetlek, mert akkor ti választhatjátok ki, hogy hova szeretnétek beköltözni. Egy ilyen nagy épületben elég sok szoba van… és gondolom nem mi jelöljük ki, hogy hova mehettek… azt hiszem… legalább is én saját magamnak választottam a szobát. Ugye Peter?
Ezek után újra egy kis gondolkodás következett, sorra vették, hogy mi is lett már letudva, és milyen teendők vannak még hátra. A megoldásra Timidus jött rá, aki Shu feje mellett mutogatott a levegőbe a céhlogóra, türelmetlenül csipogva.
-A céh! Azt felejtettétek el.
~Jellemző. Idehozzuk, hogy bekerüljön a céhbe, és csak azt hagyjátok ki, hogy elküldjétek neki a felkérést. Ha én nem lennék…~
-Igen. Timidusnak igaza van. Még nem vagy céhtag, Utahime.
Mosolygott a lányra, majd mindketten Peter felé fordultak. Amint megtörtént a beavatószertartás, azonnal munkához is láttak, hogy körbevezessék az friss tagokat. Shu a tető és mások szobájának belső terének kivételével –de azért az ajtókat természetesen igen, hogy kit hol kell keresni-, mindent megmutogatott, és utoljára hagyta a saját szobáját, aminek az ajtaját már ki is nyitotta Utahiméék előtt, de nem lépett be rajta.
-Azt hiszem ennyi… ez az utolsó, az én szobám. Ti persze választhattok nagyobbat, de nekem ez is bőven megfelel. Ha sikerült választani, akkor már nem is zavarnék tovább. Mondtad, hogy szeretnél beköltözni, és biztosan fáradtak is vagytok…
-De a rajzok…
-Igen, majd utána.
-És költözzetek mellénk!
-Válasszátok ki nyugodtan ti, hogy hol, melyik szobát szeretnétek.
Meghajolt, de természetesen nem ment be a szobájába, hanem mosolyogva várta, hogy van-e még rá szükség. Természetesen nem az volt a szándéka, hogy lekoptassa az idomárt és a főnixet, mindössze nem akart udvariatlankodni. Ha Utahiméék mondjuk egy másik céhházból jöttek volna, vagy magasabb szinten lennének, akkor felajánlotta volna a segítségét a berendezkedésben, így azonban tudta, hogy ugyanúgy nem lehet sok mindenük, mint ahogy neki sem volt amikor ide jött, és már csak azért sem akart betolakodni a lány leendő szobájába, hogy nehogy kényelmetlenséget okozzon, ha Utahime esetleg rosszul érzi magát emiatt. Ő anno feleslegesnek érezte magát a céhben, és neki még pálcája sem volt, csak az alap felszerelése. Nem tudta, hogy az előtte állók miként gondolkodnak erről, de mivel ők maguk is sürgették már a beköltözést nem egyszer, nem akart tovább zavarni.

by **Utahime** Csüt. Feb. 06 2014, 18:24

Úgy tűnt, semmi különösebb dolga nincs a céhnek, vagy legalábbis olyan nincs amit egy ilyen újoncra bíznának. Úgy értettem, tagnak lenni is hasonló dolgot jelenthet, mint egy kollégium tagjának lenni, és még fizetni sem kell. Persze van egy bank, ahová gondolomnyit lehet adózni, ahogy Shu is mondta útközben. Ha sikerül néhány küldetést elvégeznem, ezt majd igyekszem is mihamarább elkövetni...
- Justice League? Ők amolyan testvér céh? A nevük is hasonló... - Kérdeztem, csak kíváncsiságból. Lehet, mégiscsak valami komolyabb szervezet ez a céh-dolog, és kereskednek is egymással vagy hasonló. Majd Shu is kiegészítette a tudnivalókat.
- Rendben, igyekszem majd vigyázni... - Nem mintha zavarni akarnám a többieket... Régebben is szerettem sokáig fenn maradni, és egy világító pettel, nem könnyű elaludni sem. Bár a rendszerető kislánnyal és a sárkánnyal ellentétben én inkább a káoszt képviseltetem, és így időérzékem sincsen. De szerencsére mivel egy játékban vagyunk, a látóterem aljában lévő óra sokat segít ennek kiküszöbölésében. Már, ha figyelnék rá persze... Akárhogy is a "takarodó" betartása nem az erősségem, de azért hangoskodni csak nem fogok, vagy megkérem Falcot, hogy szóljon rám, ha sokáig játszanék... És Falcot is hamar le kéne szoktatnom a random kitöréseiről, ha nem akarjuk elporlasztani az éghető bútorokat... Így belegondolva, még ezt sem lesz könnyű betartani.
- Majd igyekszem kint tüzelni. - Csipogta Falco is.
A játékban tényleg vannak hangszerek is! Felcsillant a szemem ahogy hallottam, és reméltem, hogy a "szellemmel" is találkozhatok majd.
- Köszönöm, esetleg a zongoráját néha használnám én is, ha megengedi... - Igaz már az is remekül hangzik, hogy szerezhetek valahonnan.Ha ennyien szeretnek zenélni, talán egy Aincrad együttest is alkothatunk... Néhány másodpercbe beletelt amíg magamhoz tértem, majd úgy nézett ki, már a szobaválasztás következik, de a kislány azt mondta, még nem vagyok tag.
- És, mit kell tennem, hogy az lehessek? - Kérdeztem értetlenül. Hát mégsem olyan egyszerű a dolog. Mikor valódi taggá válhattam, hálásan megköszöntem azt, majd, ha mindennel végeztünk látszólag, úgy lecsaptam a kislány által válogatott könyvekre.
Shunak is megköszöntem a könyveket, valamint az idegenvezetés felajánlását, majd körbejártuk a hatalmas palotát. Bár körbe lettem vezetve, talán minden részén, de amilyen jó a memóriám, biztos el fogok tévedni párszor. Falco az idegenvezetés közben tűzcsóvát küldött a egy folyosó padlózatára. Szerencsére már elég jól céloz ahhoz, hogy ne találjon el semmit, ha nem muszáj, már így is meglepő, hogy eddig kibírta. Az utolsó szoba, amit megnéztünk, Shu és a kis sárkány szobája volt.
- Köszönjük szépen az idegenvezetést, a jó tanácsokat, és mindent, amit értünk tettél. - Próbáltam kifejezni a hálámat, amiért a fél napját ránk áldozta.
- Csak azért akartam beköltözni, mert Falco még fióka, és elég sokat alszik... - Már így is elég régóta fent van, bár a meseolvasás óta elég fárdtnak tűnik.
- Igen, a Garfielet is meg szeretném nézni... - Kapta fel a fejét Falco.
- És ezeket a könyveket is átnézném... - Mondtam, és kelleni is fog egy kis idő, hogy a rengeteg információt amit ma hallottam feldolgozzam.
- Az egyik torony szobát néztem ki... jó a kilátás, és Falco is levegőzhetne, így talán nem is gyúlyt fel semmit. - Mutattam egy közeli ajtóra.
- Nem volt szándékos. - Csipogta szomorúan, amiért a padlóra tüzelt.
- Esetleg, megengeded, hogy holnap megnézzük a rajzaidat? Biztosan Falco is kíváncsi lenne rá... - Kérdeztem mosolyogva, hiszen láthatólag neki is nagyon tetszett az előbbi mese. Majd a választ megköszöntem, és Falcoval együtt elfoglaltam a kiszemelt szobát.

by **Justin Taylor** Hétf. Feb. 17 2014, 18:57

/Shukaku/
A feladatom egyértelmű, vagy is hát egy kicsit fura. Még is csak egy idegen céhnek megyek a könyvtárába, hogy találkozzak Shukakuval. Először egy kicsit elbizonytalanodtam … tényleg oda akarok menni? … tényleg miatta? … igen oda kell mennem, hogy lássam őt. Arra viszont nagyon kíváncsi leszek, hogy a céh többi tagja mit fog ehhez szólni, elvégre még is csak idegen vagyok. Az viszont erőt adott hogy ott volt nálam Shukaku könyve. Mikor el váltunk egymástól nem volt már időm még arra sem, hogy el köszönjek tőle … remélem, hogy most lesz időnk jobban megismerni egymást. Ez a könyvtár olyan volt mint bármelyik más egyszerű könyvtár, leszámítva persze, hogy ez azért még sem egyszerű világ, tehát ez sem egy teljesen átlagos könyvtár. Míg vártam arra, higy feltűnjön valahol Shukaku és persze a kis sárkánya Timidus, addig kicsit el bolyongtam a könyv oszlopok között. Miközben sétálgattam, keresvén a számomra megfelelő kategóriákat eszembe jutott, hogy otthon én is szoktam járni könyvtárba (nem túl sűrűn de szoktam). Különösen szerettem a fantasztikus kaland regényeket, amik inkább egy olyan világot mutatnak be amiket nem ismerünk, jobban mondva nem is létezik. Valahogy mindig is oda voltam ezekért a fantázia dús világokért. Ja és persze nem maradhattak ki az állatos és a horror könyvek sem. Ezek voltak azok amiket igazán szeretek, de igazából bármilyen könyvet szívesen elolvasok. Na de visszatérve ide … vajon merre lehet Shukaku. Azért már nem ártana ha megtalálnám vagy lehet, hogy el sem jött? De még is ott van ... hát akkor történjen aminek történnie kell …

by **Shukaku** Hétf. Feb. 17 2014, 19:45

Shu természetesen ott várt a helyszínen. Nagyon, nagyon régóta. Majdhogynem ott is aludt, de mivel Timidus ágyban akart aludni, így inkább azt választotta. Igaz nem volt semmifajta jártasságuk a rejtőzéshez, és Timidust ebben a nagyobb formában már nehéz is lett volna rejtegetni, de azért megpróbálták. Figyelték, ahogy a fiú belép, figyelték minden mozdulatát. Shu már jobban ismerte a könyvtárat mint a saját tenyerét. Úgy tervezte, hogy majd kilép az egyik könyvsor mögül, pont amikor a fiú csak pár méterre van tőle, és meglepi… de a terve nem vált be. Figyelte a fiút, várta a megfelelő alkalmat, és figyelte a fiút… és figyelte… és bámulta… és elbambult.
~Vajon… vajon miért engem? Lehet, hogy csak tegnap a randihangulat miatt hitte úgy, és most már nem is. AZ is lehet, hogy az utánam való lány kedvesebb volt, és aranyosabb… de biztosan szebb… meg érettebb, és inkább őt választotta. Igen… semmi nincs nála! Se virág, se csoki, se semmi! Pedig… pedig azt szoktak adni. Akkor… akkor én se adjam oda a csokit? De… én neki vettem, és oda fogom adni, akkor is, ha mégsem szeretne velem barátkozni. A könyvet visszahozta. Ott szorongatja a kezében. De csak azt… biztosan nem is akar velem igazából találkozni, és csak a könyvet szeretné visszahozni, mert… mert nem szeretné ellopni. Igen… justin biztos nagyon becsületes. Mondta is, hogy sohasem bántana senkit… vagy… vagy csak engem nem? De… biztosan becsületes. És rendes is. nagyon rendszerető, mert különben csak letette volna a könyvet valamelyik asztalra, és már mehetne is. De… körbe járkál. Biztosan azért, mert a helyére szeretné visszatenni a könyvet, és azt keresi, hogy hol van rés a polcon a többi között. Akkor… akkor ebben legalább hasonlítunk. Ez jó… ez a mai nap első jó eseménye Timidus után. Jajj! Remélem nem fog megijedni Timidustól. Jajj… meglátott!~
Így hát nem volt mit tenni, mindketten előléptek a sorok közül, meghajoltak, integettek, és Shu nagyon vigyázott arra, hogy egyik keze a háta mögött maradjon végig. Lassan lépdelt közelebb, továbbra is pirulva, és nagyon félve, hogy vajon miért is jött végül is Justin. Halkan, reszkető hangon szólalt meg.
-Szervusz! Én… ezt neked hoztam.
Húzta elő a kezét a háta mögül, és átnyújtotta a doboz csokoládét.
-Én is szia! Én is készültem ám meglepivel. Tádááám!
És Timidus újra felvett valami hősies pózt. Igen, természetesen ő maga volt a meglepetés. Az, hogy nagyobb volt, immár jócskán kifejlett kutya mérető, aki hátsó lábaira ágaskodva már könnyen a társa szemébe nézhetett, és persze beszélni is megtanult hirtelen, és megkapta azt a hangot, amit Shu már régen megszeretett egy küldetésük során. A hangja eléggé hasonlított a csipogósra, mindössze egy picit mélyült, és persze beszélhetővé vált, nem volt nehéz érteni.
-Köszönöm, hogy eljöttél.
Pirult el a lány újra, és ismét meghajolt. Nagyon reménykedett benne persze, hogy a fiú eljön, de azért az ő önbecsülése nem jutott el olyan magasra, hogy bízni is merjen abban, hogy valaki csak érte elmenne bárhova is Timiduson és Peteren kívül.

by **Justin Taylor** Kedd Feb. 18 2014, 19:07

Végre megint együtt. Nagyon örültem neki, hogy eljött már kezdtem megijedni, hogy talán meggondolja magát és elfelejt. Természetesen Timidus is vele volt akit először fel sem ismertem. Eléggé megnőtt szinte már akkora méretű volt mint egy kutya. Elöl szorítottam a könyvet a kezemben remélve, hogy ezzel eltudom terelni a figyelmet a kabátom alatt rejtegetett ajándékokról. És szerintem sikerrel is jártam. Remek … így legalább még nagyobb lesz a meglepetés.
- Szia! Köszönöm szépen. – és viszonoztam neki a múltkori puszit.
- Neked is szia Timidus. Örülök, hogy újra látlak. – Timidus viszonozta a köszönést és … Várjunk csak! … Timidus mióta tud beszélni? o.O Hát jó kis meglepetés volt az egyszer biztos Very Happy

.
- Ti … Timidus tud beszélni?! Wáóó. Ez aztán a meglepetés köszönöm! – A kis … vagy is hát már nagy sárkány nagyon elégedett volt, hogy sikerült jól meglepnie. Így végre most már én is tudni fogom, hogy mit mond. Shukaku természetesen végig kipirult arccal figyelte az eseményeket.
- Ó! Hoztam neked én is valamit. – És elővettem a kabátom mögé rejtett piros rózsát amit Shukakunak szántam. Remegő kézzel nyúlt ki a virágért, biztos nem számított rá, hogy én is hoztam valamit. Akkor ezek szerint még is csak sikerült őt meglepnem.
- És Timidus, neked is hoztam valamit … Nem tudom, hogy mit szeretnek a petek, de azért remélem, hogy ízleni fog. – Nyújtottam át neki egy kis doboz csokit. Azért remélem, hogy neki is sikerült a kedvére tennem.
- Nincs mit megköszönnöd. Szívesen jöttem … És visszahoztam a könyvedet is. - Kacsintottam rá egyet amolyan Jus stílusban. Szuper … mindenki megkapott mindent és szemmel láthatólag tetszett is nekik. Akkor mostmár csak keresni kellene egy nyugodt helyet ahol beszélgethetünk.
- Mit szólnátok ha leülnénk valamelyik asztalhoz?

by **Shukaku** Kedd Feb. 18 2014, 20:13

A vakrandin adott puszi ilyen gyors viszonzása volt az, amire most Shu egyáltalán nem számított. Illetve természetesen nem csak az, hiszen számos dologra nem számított és számíthatott még azon kívül, például arra, hogy Justin továbbra is kedves lesz vele. Arra sem, hogy mégis hoz neki valamit, arra sem, hogy Timidus butáskodásait tényleg meglepetésként értékeli, sőt, még neki is hoz valamit. Emellett a sok minden mellett már nem is tűnt olyan hatalmas ajándéknak az a kis doboz csoki, amit Shu hozott, és emiatt el is szégyellte magát. Már el is kezdett volna bocsánatot kérni a meglehetősen szerény ajándék miatt, amikor is Timidus szerencsére közbevágott, így Shu inkább a virágot forgatta a kezei között, és szagolgatta.
-Persze, hogy tudok beszélni! Én eddig is tudtam, és meg is értettem a nyelveteket, csak éppen az emberek nem tudnak sárkányul… tisztelet a kivételnek.
Biccentett a lány felé, aki ekkor azonban felkapta a fejét, és hirtelen elrohant, Justin pedig kettesben maradt a sárkánnyal. Timidus nem értette, hogy mi történhetett, azt azonban tudta, hogy ha Shu elrohan, annak oka van, és általában amikor elrohant, olyankor egyedül kellett egy picit hagyni, így ezt a tudását gyorsan átadta a fiúnak is.
-Most… most ne menj utána. Ilyenkor nem szabad. És… köszönöm szépen a csokoládét. Valóban szeretem, de… ha egy sárkánynak… illetve hát pontosabban nekem szeretnél igazán jó ajándékot hozni, akkor halat hozz. Félig átsütve… vagy félig nyersen. Mindkettő fajtát nagyon szeretem.
~Tachi bezzeg tudta, hogy egy sárkánynak halat kell adni. Innen is látszik, hogy én jobban tudok párt választani… de hát nem vagyunk egyformák.~
-A könyvet pedig majd én elteszem.
Vette át a fiútól, továbbra is mosolyogva.
-Gondolom olvastad. Azért is rózsát hoztál, ugye?
Kérdezte, fel sem nézve a könyvből lapozgatás közben. Bár továbbra is mancsa volt, sokkal ügyesebben tudta már használni, mint az előző szintjén, így már letennie sem kellett ahhoz, hogy lapozgasson, és mivel a levegőben lebegett pár centire a talaj felett, így még két lábra sem kellett állnia. Befejezte a lapozgatást, és olvasni kezdett.
-Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
Felnézett a könyvből, mélyen a fiú szemébe, komoly tekintettel.
-Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Vigyázni fogok Shukakura, és nem hagyom, hogy bántsd, és azt sem hagyom, hogy megbántsd. Bánj vele jól, és akkor jóban leszünk.
Ezután elvigyorodott, és becsukta a könyvet. Timidus két esetben tudott komoly lenni. Ha harcról volt szó, vagy ha a társáról. Természetesen féltékeny nem volt, hiszen nagyon jól tudta, hogy Justin sohasem fog olyan közel állni a lányhoz, mint ő, és igazából nagyon örült annak, hogy Shu végre a saját fajtársa mellett is boldog tud lenni. Ekkorra azonban már Shu is visszaért, és az is kiderült, hogy miért rohant el. Egy vázát szorongatott a kezében, a vázában pedig a rózsa pihent.
-Sajnálom…
Pihegte egy kicsit kimerülten a futástól.
-Csak nem szerettem volna, hogy elpixeleződjön. Még szerencse, hogy van kertészkedés jártasságom. És… oh… a könyv… köszönöm szépen.
Ő is elmosolyodott, majd újra megszagolta a virágot.
-Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
Összenéztek Timidussal, majd egymásra mosolyogtak.
-Igen, szerintem is az lenne a legjobb, ha leülnénk.
Vetette fel Timidus a fiú gondolatát, és elkezdte kettejüket terelni az egyik asztal felé, aminek a közepére Shu szépen lehelyezte a vázát, majd helyet foglalt, és csak nézte Justint… nem nagyot tudta, hogy mivel kezdje ezt az egészet, így inkább maradt őszinte…
-Még sohasem csináltam ilyet. Szeretnék… szeretnék neked mindent elmondani, hogy… hogy biztosan tudhasd, hogy azt szeretnéd-e, amit mondtál. De… csak akkor… ha érdekel…
Ismét elpirult, és lesütötte a szemét.

by **Justin Taylor** Pént. Feb. 21 2014, 18:46

Nagyon örültem neki, hogy újra találkozhatok Shukakuval és Timidussal. Arra viszont nem számítottam, hogy én is kapok ajándékot. Miután a lány átadta nekem a csokit én már kicsit szégyelltem magam, hogy csak egy nyamvadt szál virágot vittem neki. Remélem nem fogja azt rólam hinni, hogy csóró és igénytelen vagyok. Mikor átadta nekem a csokit viszonoztam neki a múltkori puszit és átadtam neki a rózsámat. Nem mondott semmit az ajándékra, csak forgatta a kezében és szagolgatta. Biztosan nem tetszik neki … lehet, hogy nem is szereti a rózsákat … vagy talán kevesli az ajándékot. Aztán valami olyasmi történt amire végképp nem számítottam … Shukaku elszaladt. Jaj nekem biztos miattam van, utána kell mennem. Azonban amikor elindultam volna Timidus vissza fogott és közölte, hogy Shukakut jobb ilyenkor magára hagyni egy kicsit. De … miért rohant el szó nélkül? Megbántottam valamivel vagy amiket a vakrandin mondott azt már nem is gondolja komolyan? Minden porcikám arra ösztönzött, hogy utána mennyek … de Timidus mindig visszatartott. Így kettesben maradtam a sárkánnyal.
- Értem, akkor legközelebb halat hozok neked. – Feleltem neki, de a gondolataim végig Shukakun jártak. Vajon mikor jön vissza? Visszajön egyáltalán? Remélem …
Közben elkérte Timidus tőlem a könyvet és végig mosolygott, aminek nagyon örültem. Legalább egyikünknek jó kedve van.
- Ami azt illeti, igen. Nagyon szeretem ezt a könyvet és gondolom Shukaku is … ezért hoztam neki rózsát. – Timidus újra elmosolyodott. Elkezdte lapozni a könyvet és felolvasott nekem egy részt belőle. „Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú mint a többi száz- meg százezer . És szükségem sincs rád. Ahogy neked sincsen én rám. Számodra én is egy ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra.” Újra elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett …
- Nem kell félned Timidus. Amit a vakrandin mondtam Shukakunak azt teljesen komolyan gondoltam. Nem éreztem ilyet senki iránt mióta … - egy pillanatra elhallgattam. Hirtelen feltörtek belőlem az emlékek … hogy milyen jó volt régen … vele … alig bírtam magamba fojtani a sírást. Tudom, hogy a fiúk általában nem ilyen érzékenyek, de ha valaki átélte volna azt a sok borzalmat amit én ők is ezt tennék. – ne haragudj … A lényeg … igaz, hogy nem is merem olyan régóta Shukakut … de én ettől függetlenül szeretem … és sohasem bántanám meg semmivel, még véletlenül sem. Vele akarok lenni … meg akarom védeni. – Timidus nagyon örült neki, hogy ezt mondtam neki. – Mellesleg téged is nagy megszerettelek. – Rá mosolyogtam és finoman megsimítottam a fejét. Shukaku közben visszatér a kezében egy vázával amiben az a rózsa volt amit tőlem kapott. Tehát tetszik neki … teszik neki a rózsa, csak nem akarta hogy elpixeleződjön. Ezután Timidus el terelt minket egy asztalhoz ahova letudunk ülni. Először mind a hárman csak hallgattunk, aztán Shukaku azt mondta, hogy hogyha érdekel engem akkor mindent el mond.
- Szeretnék veled jobban megismerkedni. És nagyon nagyon érdekel amit mondani akarsz. Szerintem kezd a legelején. – Mosolyodtam el újra és vártam a választ …

by **Shukaku** Pént. Feb. 21 2014, 21:58

Timidus csak végig a könyvet figyelte, és vigyorgott magában. Nagyon tetszett neki a gondolat, hogy Shu párt találjon magának, és persze természetesen az érdem is kizárólagosan csak az övé volt, így hízott is a mája rendesen. Ő volt az, aki elráncigálta a lányt a kávézóba, ő volt az, aki betuszkolta az ajtón, és az is ő volt, aki nem engedte, hogy elmenjen. Ha Timidus ismerte volna Mekk Mester meséjét, akkor bizonyára gyorsan arra a következtetésre jutott volna, hogy ő ugyanaz, csak fordítva. Bármibe belefog, abban sikeres lesz, és újra és újra pakolhatná fel tudományainak cégérjeit a céhház ajtaja felé. Persze magát a sárkányt ez nem igazán lepte meg. Tudta jól, hogy tehetséges kerítőnő… persze a szó ismeretének nem volt a birtokában, de azért tudta. És azt is tudta, hogy garde de dame-nak sem utolsó. A fiú szavaira csak helyeslően bólogatott, mint a tanár, a jól felelő diák szavalata alatt.
-Igen. Halat. Az pedig nagyon jó, ha szereted a könyveket. Shu is szereti, és ez már egy beszédtéma.
~Shukakuval nagyon nehéz beszélgetni, ha ember vagy, és nem az állatokról vagy a petekről szeretnél. Remélem ő nem szúrja el, és megfelelő dolgokról akar majd beszélgetni.~
-Félnem? Azt hiszem félreértettél. Én nem félek. Én féltek. Shukakut féltem. Félned neked kell, ha esetleg mégis be akarod csapni. Nekem semmi okom nincsen félni.
Hangja teljesen nyugodt volt, kijelentő. Egyáltalán nem hangzott fenyegetően. Tényként kezelte a dolgokat.
~Mióta? Hát… mindegy... majd megkérdem később.~
-Nem haragszom. Egyébként szerintem nem én félek, hanem te. De… azt hiszem megnyugtathatlak. Te nem ismered Shut, így nem is érzed a félelmét. Van amikor ijedt, van amikor fél, van amikor aggódik… és a sárkányoknak még számos különböző szavuk van erre, de azt nem tudom a te nyelveden. Szóval most nem úgy félt, hogy neked is félni kelljen. Vissza fog jönni.
És mintegy varázsszóra a lány már vissza is ért, Timidus elvigyorodott a fiú felé, és odaterelte őket az asztalhoz.
~Szereti? Ez nagyon kedves tőle. Én is szeretem. Viszont nem hiszem, hogy nálam jobban meg tudná védeni. De majd megengedem, hogy segítsen. És… hogy engem is? Na engem meg miért? Mármint… engem biztosan nem úgy szeret. Ehh… miért nem tudnak az emberek több szót kitalálni a különböző jelentésekre? Végül is kedves vagyok, és miattam ismerhette meg Shut. Még jó, hogy szeret. Ki ne szeretne engem a Bunkón kívül?~
Legyintett egyet a farkával, felkönyökölt az asztalra, és hol a lányra, hol a fiúra pislantott, várva a szavaikat. Shu el is kezdte, Justin pedig helyeselt, Timidus pedig elnyomott egy ásítást.
~A legelején? Az elég hosszú lenne…~
Shu azonban érdekes módon nem a fiú felé fordult, hanem egyenesen rá nézett, mintha valamit várna, majd miután látta, hogy Timidus nem érti, vagy nem akarja érteni a jelzést, megszólalt.
-Timi, nem tudod, hogy mikor illik másokat kettesben hagyni?
-Nem. Nem tudom. Egyébként maradni fogok, mert semmi titkunk nincs egymás előtt. Ugye?
-Igazából kettő van. Legalább is nekem. De ha szeretnéd, akkor maradj csak.
-És mi a második?
-Mi az első?
-Tudom, hogy hova dugod a nasit.
-Tudom, hogy tudod.
-Tudtam!
Shu mosolyogva csóválta meg a fejét, de egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarná a sárkány jelenléte. Kíváncsi volt arra, hogy Timidusnál a jó modor, vagy a védő ösztön és a kíváncsiság az erősebb, és megkapta azt a választ, amiben úgy kilencvenkilenc százalékig biztos is volt. Egy pislantást azért vetett a fiú felé, hogy őt nem zavarja-e, de az is látszódott az arcán, hogy őt viszont nagyon zavarná, ha Justint zavarná, és nem éppen a legjobb indulás lenne randi téren.
-Szóval a legelején? Inkább nem. Elmondom azokat a dolgokat, amiket titkolok mások előtt. Azokat, amik miatt sokan haragudnak rám, vagy őrültnek hisznek. Azt hiszem ezek azok a dolgok, amik miatt nem akarnál velem maradni, tehát ezeket mondom el elsőnek.
-De Peter azt mondta, hogy…
-Tudom. De egy ilyen… szóval az ilyeneket úgy kell csinálni, hogy megbízunk egymásban. Ez biztos. Anya és apa is mindent elmondott egymásnak. A legkisebb dolgokat is. Leültek, és beszélgettek, és semmi titkuk nem volt egymás előtt. Apa azt mondta, hogy azért tudják ennyire szeretni egymást, mert ismerik a másikat, és így nem tudnak meglepődni, vagy csalódni.
A lány megmarkolta az asztal szélét, vett egy nagy levegőt, majd kifújta. Majd újra vett egy nagy levegőt. Ezután lehajtotta a fejét, majd megrázta, és zavartan pislantott fel, kifújva a levegőt.
-Vagy… vagy nem így kellene csinálnom? Nem akarok semmit elrontani…

by **Kayaba Akihiko** Vas. Feb. 23 2014, 09:55

Peter Worker: Kis Potion
Shukaku: Gyertya Kristály
Utahime: Gyenge Tisztító Kristály

by **Justin Taylor** Vas. Feb. 23 2014, 18:07

- Igazad van Timidus … valóban félek. De azt szeretném ha tudnád, hogy sohasem bántanám meg Shukakut még véletlenül sem. És csak azért mert félek … mindegy, hogy mitől még nem vagyok gyáva. - Mondtam neki komolyan de nyugodt hangon. Tényleg félek attól, hogy ugyanaz meg fog történi most is mint anno … vagy, hogy Shukaku mégsem fog engem úgy szeretni mint ahogy én őt. Timidus elirányított minket egy asztalhoz ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Shukaku azonban nem felelt nekem hanem egyből Timidus felé fordult. Vajon most mit akar? Lehet, hogy tőle várja a választ …
- Shukaku … nem kell el küldened Timidust. Engem nem zavar ha itt van. – Mondtam mosolyogva a lánynak, majd Timidus felé fordultam. A sárkány természetesen nem akart el menni a gazdájától. „Nincsenek titkaink egymás előtt.” Remélem, hogy egyszer majd én is ugyanezt mondhatom Shukakunak.
Végre bekövetkezett amire vártam … Shukaku tényleg el akarja nekem mondani a legféltettebb titkait. Ez már jó út a felé, hogy még jobban megbízhassak benne és ő is bennem. Örülök, hogy ilyen őszinte.
- Nem, tökéletesen csinálod. Szerintem is ez lenne a legjobb ha mindent elmondanánk egymásnak magunkról … hiszen ha jobban megismerjük egymást akkor jobban meg is tudunk bízni egymásba. Csak add önmagad és akkor nem fogsz semmit elrontani. – Mosolyogtam rá újra remélve, hogy megnyugtattam. Azonban azt is láttam előre, hogy nem lesz könnyű dolgom. Shukaku nagyon nehezen tud meg bízni valakiben. Nem tudom, hogy miért de remélhetőleg egyszer majd megtudom. És addig fogok hajtani amíg ki nem érdemlem a bizalmát. Most már ő lett a végzetem … az életem értelme.

by **Shukaku** Vas. Feb. 23 2014, 19:27

-Véletlenül sem?
Vonta fel a szemöldökét a sárkány, és megcsóválta a fejét.
-Hogyan tudod irányítani a véletleneket?
Tette fel a kérdést, de talán nem is igazán várt rá választ. Tudta, hogy a véletleneket még ő sem volt képes irányítani, és bármennyire is jól ismerte a lányt, még ő is megbántotta néha.
~Még Álomkelőtől is tanultam dolgokat, amivel megtudhattam, hogy mik azok, amikkel megbánthatom, és mik azok amikkel nem. Persze… na jó, ebbe azért előnye lehet, hiszen ő ember. Neki könnyebb, mert az emberek néha megsértődnek olyan dolgokon is, amiken a sárkányok és a petek nem, ő pedig ugyanúgy megsértődne, tehát tudja, hogy olyanokat ne mondjon. Persze én is el fogok odáig jutni, hogy ezt mind tudjam, de neki ez azonnal megy, nem kell rajta gondolkodnia. Mázlista!~
-Azt meg én egy szóval nem mondtam, hogy gyáva lennél. Lehet, hogy gyáva vagy, az is lehet, hogy nem. Még ezt nem tudom, de majd megállapítom. Tudod… mindenki fél.
Suttogósabbra vette a figurát, és vigyorogva közelebb hajolt a fiúhoz.
-Tudod, még én is félek. Az utolsó bost lehet, hogy már nekem is több körbe kerülnöm legyőzni. Na ő például félelmetes lehet.
~Na persze! Igazából attól félek, hogy ne váljak olyanná, mint azok a sárkányok. Vagy olyanná, mint Hisame. Jó dolog nem olyannak lenni, mint Hisame. Kapkod kapkod. Hihi! Meg olyanná sem szabad válnom, mint a Kegyetlen vagy a Bunkó. Mondjuk… kíváncsi vagyok, hogy mit szólna a Bunkó, ha én is bunkó lennék vele. Érdekes lenne. Biztosan megint megsértődne és… hihi!~
Az asztalnál kezdődő kis csevejt gyorsan elintézték volna, de amikor Justin közbeszólt, azonnal mindketten felé fordultak, pislogtak párat, majd összenéztek, majd megint a fiúra, és mindketten elmosolyodva, majdnem egyszerre ejtették ki a szavakat, miszerint ha Shu akarná se tudná Timidust elküldeni onnan, ahonnan ő nem akart elmenni.
-Még jó, hogy nem zavarok!
-Esetleg köszönöd.
-Mit?
-Hát… csak illik megköszönni…
-Amíg nem tudom, hogy mit, addig nem tudok mit megköszönni.
-Mondjuk azt, hogy nem zavarod Justint?
-De azt miért én köszönjem meg? Még… neki kellene megköszönnie, hogy nem zavarlak titeket.
-Tudod… ezek ilyen illem dolgok. Ilyenkor nem illik zavarni azokat, akik kettesben szeretnének lenni.
-De most mondta, hogy nem is zavarok.
-Persze. De attól még megpróbálhatom elmagyarázni.
-Hát… megpróbáltad, de most sem értem jobban.
-Tudod…
-Á-áá!
Vigyorodott el újra a sárkány, és fejével a fiú felé biccentett.
-Szerintem ne most kezdj el idomárkodni. Én nem akarok zavarni, de ha velem foglalkozol Justin helyett, akkor tényleg itt hagylak titeket.
Shu azonnal elvörösödött, és újra a fiú felé fordult.
-Sa… sajnálom. Mondtam, hogy még sohasem… és… biztosan nem csinálom tökéletesen, ha…
Újra leszegte a fejét, és jó pár másodpercig semmit nem mondott, de még meg se moccant. Timidus csak sóhajtott, és szinte deskpalm szerűen ejtette a fejét az asztalra.
-Kayabára! Ne legyél már ilyen! Ha azt mondja, hogy jól csinálod, meg jó így neki, akkor biztos úgy is gondolja. Most miért hazudna? Hazudsz Justin?
Kérdezte szúrós szemellek a fiúra nézve, de meg sem várta a választ.
-Nem hazudik. Látom rajta. Akkor meg ne aggódj már ennyit! Az meg, hogy legyél önmagad, nem azt jelenti, hogy meg se mukkanj… ennyire azért ne legyél önmagad! Na várj!
Hirtelen megragadta a lány kezét, és annak mozgatásával megnyitotta a menüjét, majd az inventoryját, és kivett belőle valamit. Igaz ő nem kezelte olyan gyorsan és ügyesen a menüt, mint Shu, de neki sem tartott sokáig, annak logikus felépítése, és a lány rendmániája miatt. A mancsaiba vette a tárgyat, Justin mögé ugrott, és felhelyezte a fejére a cicafüleket, amikkel pár napja még a gondolatátvitelt próbálgatták. Nem volt egy fiús item, de a sárkány csak bőszen vigyorgott.
-Így már megfelel? Most olyan, mintha egy pet lenne. Így már meg tudsz szólalni?
Shu felpislantott a fiúra, még jobban elvörösödött, újra leszegte a fejét, és egy halk csipogást hallatott, a sárkány pedig mindössze egy bólintással jelezte, hogy szívesen.
-Szóval… szóval odakint nincs senkim. Árva vagyok.
A hangjában inkább az idegesség volt hallható, mint a félelem vagy a szomorúság. A múltat már elveszítette, hátrahagyta, attól azonban félt, hogy annak hatása, illetve maga a múlt tönkreteheti a jövőjét. Titkolózni azonban nem akart és nem is tudott, ha valakit maga mellé akart engedni.
-Emiatt nem is akarok visszamenni. Szeretek itt lenni. Itt jobb. Itt nem bántanak.
Felnézett a fiúra, majd a sárkányra, aki biztatóan bólintott.
-Timidus pedig a barátom. Nem a petem, és én nem vagyok a gazdája. Szabad akarata van, azt tesz, amit szeretne, és mindent megbeszélünk egymással. Nem irányítom őt, mint ahogy sok más idomár csinálja.
Nagyot nyelt egyet, és behunyta a szemét.
-És ha Timidus kint nem is úgy élne mint mi, itt, ebben a világban szerintem ugyanolyan. Ugyanúgy… adathalmaz mint mi, és én nem fogom azt mondani, hogy nem él. És… és engem érdekelnek az itt élő állatok. Szeretem őket vizsgálgatni… figyelni… jobban, mint bántani őket. Nem szeretem őket bántani. Szerintem elég érdekesek ahhoz, hogy figyeljük őket… a mobok is, és a petek is.
~És néha sokkal kedvesebbek is, mint az emberek…~
Ezt azonban még nem mondta ki. Talán nem akarta, talán már nem tudta, mert a felsorolás végére annyira elhalt a hangja, hogy Justinnak nagyon kellett fülelnie, ha hallani akarta a szavait. Ezalatt Timidus már átsétált vissza, a lány mögé, és onnan figyelte a fiút. A sárkány arcán a féltés tükröződött. Az, hogy mindent megtenne azért, hogy megvédje a lányt. És Justin a szemeibe nézve, most már akár fenyegetésként is vehette volna az előbbi szavait, miszerint ha bántani meri a társát… A sárkány mindent megtett volna a lányért. Szó szerint mindent.

by **Justin Taylor** Vas. Márc. 02 2014, 22:02

- Nem tudom őket irányítani … Sajnos. – Milyen jó is lenne ha az ember tudná irányítani a véletleneit vagy ha egyáltalán nem is lennének. A véletlenekben az a legrosszabb, hogy váratlanul jönnek és, hogy elronthatnak akár mindent. Viszont ezekből a dolgokból tanul az ember és tudni fogja, hogy legközelebb mihez kezdjen az ilyen helyzetekben. Nem tudom, hogy a petek (és itt főleg Timidusra gondolok) mennyire tudják ezt átérezni, de a lényegét megértette annak amit mondani akartam és csak ez számít.
- Tudom … nem úgy értettem … - Nem … még nem mondhatom el. Hiszen alig ismerem Timidust és Shukakut még nem szabad nekik tudni erről, majd ha mér jobban megismertem őket akkor mindent elmondok nekik. A sárkány azonban csak tovább méregetett szemeivel. Szerintem megérezte, hogy valami fontosat akarok neki elmondani csak még nem akarom … gyorsan terelnem kell a témát…
- Nézd visszajött Shukaku. – Mondtam mosolyogva és elindultam a lány felé. Timidus elterelt minket egy asztalhoz ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni kettesben … vagy is hát hármasban. Engem nem zavart, hogy ott volt velünk Timidus. Tudom, hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz a pet és idomárja. Shukaku és Timidus között még is ez a kérdés okozta a legnagyobb fejtörést.
- Semmi baj Shukaku. Engem tényleg nem zavar Timidus és nem kell semmit sem köszönnie ha nem akar. – Mosolyodtam el majd a sárkány felé fordultam. – És Timidus köszönöm, hogy nem zavarsz minket. – Mondtam továbbra is mosolyogva majd visszafordultam Shukaku felé akinek szem látomást nagyon tetszett ez a köszönetem. „Ha velem foglalkozol Justin helyett, akkor tényleg itt hagylak titeket.” Hát ami azt illeti egy kicsit tényleg zavart, hogy Shukaku egyfolytában csak Timidust oktatta ki és hozzám nem is szólt. De úgy tűnik, hogy Timidus mindenre figyel. Mondjuk megértem őt hiszen még is csak ez az első randija.
- Semmi gond Shukaku én megértelek, nem kell bocsánatot kérned. Az teljesen természetes ha valaki izgul egy randin. – Kicsit közelebb hajoltam Shukakuhoz és a fülébe suttogtam – Képzeld csak én is izgulok … és már korábban is mondtam neked, hogy nem eszek embert szóval nincs mitől tartanod … nyugi. – Vissza ültem a helyemre és kedvesen a lányra mosolyogtam aki természetesen egyből elpirult. Ezután Timidus jól kiosztotta a gazdáját majd elkezdett valamit matatni a kezével a menüjében. A mancsaiba kapott egy tárgyat aztán mögém ugrott és fel helyezte a fejemre. Micsoda? Mint egy pet? Gyorsan lehajtottam fejemet az asztalra, hogy megnézhessem magam a vázában amit Shukaku hozott. Áááá vagy úgy szóval cica füleket kaptam. Mikor megláttam magamat a vázában akarva akaratlanul is kitört belőlem a nevetés.
- Istenem Very Happy

. Milyen aranyos cica lenne belőlem. – Nevettem el magam újra majd felnéztem Shukakura és a pojén kedvéért elkezdtem neki dorombolni. – Grrrrrr! Grrrrr! – Hát amikor eljöttem ide a randira mindenre számítottam csak erre nem, hogy házi macska leszek. Na ezt se mondhatja el magáról mindenki Very Happy

. – Jutalom falatot is kapok? – Igyekeztem kis cica szemeket vágni, de nem nagyon sikerült. Shukaku pedig végre elkezdett magáról mesélni.
- Ó! Nagyon sajnálom Shukaku. – Shukaku árva? Istenem milyen nehéz lehetett neki szülők nélkül felnőni. Akkor nem csoda ha ennyire visszahúzódó és bizonytalan. Nem is csodálom ha nem akar visszamenni a való világba ahol teljesen egyedül lenne. Ilyenkor mondjuk az olyan emberek mint én akiket a szüleik neveltek fel, fel sem tudják fogni, hogy mit élhetnek át azok, akik már kis korukban elvesztik az anyujukat és az apjukat, majd bezárják őket más idegen gyerekek közé. Az viszont tetszett amikor azt mondta, hogy nem irányítja Timidust és, hogy neki ő olyan mintha a barátja lenne meg, hogy így kötődik az állatokhoz. Ez a tulajdonsága nagyon tetszett Shukakunak. Én is nagyon szeretem az állatokat és a természetet és örülök neki ha egy olyan emberrel tudok ezekről beszélgetni aki szintén szereti. Szuper … van egy közös témánk. Miközben ezen gondolkoztam Timidus vissza sétált a lány mögé és fenyegetően nézett a szemeibe. Szinte megtudott volna ölni a tekintetével. Igaz, hogy ezt egy fajta fenyegetésnek kellett volna vennem de annyira elmerültem Shukaku tekintetében és annyira örültem neki, hogy őszinte velem, hogy egyszerűen nem tudtam vele törődni. Azonban tudtam, hogy nekem is kell tennem valamit nem pedig sak azt várnom, hogy Shukaku mikor mesél végre tovább. Szerettem volna vele közölni, hogy mennyire örülök annak, hogy ezeket a dolgokat elmondtam nekem.
Lassan odacsúsztattam a kezemet az asztalon az övéhez és amilyen gyengéden csak lehettet meg fogtam a kezét…
- Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy velem! – Hangjában hallatszott, hogy tényleg boldog és közben végig arcán viselte angyali mosolyát.
- Szóval … - Lesütöttem a szemeimet, de gyorsan vissza is néztem Shukaku szemébe. – szeretnék én is ilyen őszinte lenni veled…

by **Shukaku** Vas. Márc. 02 2014, 23:43

Timidus a további beszélgetésbe már nem nagyon szeretett volna beleszólni. Úgy érezte, hogy bőven eleget tett, és ha a két fiatal összeillik, akkor úgyis egymásra fognak találni. A logika így diktálta, azzal meg a sárkány nem nagyon akart vitatkozni, se ellene menni olyasvalaminek, ami nem működött, se rákényszeríteni valamit a barátjára, amit esetleg az nem is akart igazán. Persze Timidus nagyon akarta, hogy a lány is akarja, mert rengeteg segítséget jelentett volna számára még egy társ abban, hogy Shu boldog legyen. Valamint… Hisame szavai is visszhangoztak a fejében, de ebbe még nem akart belegondolni. Korai lett volna. Mindenesetre azért fejtartásával és tekintetével követte az eseményeket és jelezte is, hogy tetszik neki az, amerre a beszélgetés haladt. Még biccentett is Justinnak, a köszönésre, hogy nagyon szívesen, és készséggel nem fog továbbra is zavarni, ha végre egymással foglalkoznak őhelyette. A suttogást természetesen ő is hallotta, hiszen fejét az asztallapon támasztva pont ott volt, ahol a sugdolózók összehajoltak, és a hallottakra fel is vonta láthatatlan szemöldökét, de továbbra se szólalt meg.
~Na bumm! Ő is izgul! De most ezt miért mondta el? Ezzel miért javítana a helyzeten? Ha én gyenge vagyok, és harcolni készülök, akkor nem nagy öröm számomra, ha megtudom, hogy a társam is gyenge. De mosolyog. Most ezen mit mosolyog? Hurrá… összehoztam két félős és izgulós valakit… ilyen az én formám! De… ez megnyugtatta. Megnyugtatta az, hogy a másik is ugyanúgy fél mint ő, és emiatt nem számíthat rá, nem tud neki segíteni. Ezek az emberek nagyon furák. De… akkor már biztosan szerelmes. Shu elmondta a vakrandi előtt, hogy a szerelem elveszi az emberek eszét. Igen… akkor ők most szerelmesek. Végül is az jó… csak ne tartson túl sokáig… vagy ne mindig. Ki lehet ezt kapcsolni amikor azt akarom, hogy esze is legyen? Pfff… mit tettem?~
A lány persze nem úgy gondolkodott mint a sárkány. Sokkal jobban tetszett neki ez a logikátlan, de annál inkább őszinte vallomás. Még akkor is, ha esetleg nem volt őszinte, csak a fiú hízelegni akart, és közelebb kerülni hozzá.
-Köszönöm szépen!
Többet nem igazán mondhatott, mert Timidus belekezdett a magánakciójába, ő pedig csak értetlenül pislogott azon, hogy mit akar a sárkány. Persze az végeredmény akkor is meglepte, ha tudta, hogy Timidus ennyire ismeri, de azért nagyon arra nem gondolt, hogy a sárkány ilyen dolgokra is képes legyen. Azt azonban tudta, hogy Timidus mire nem képes. Nem képes például empátiára olyan emberek iránt, akiket nem ismert, így Justin iránt sem. Bár Shukaku felé ez a megmozdulás végtelenül kedves volt, a sárkány szemei előtt mindösszesen csak ez a cél lebegett. Arra nem nagyon gondolt, hogy a fiút esetleg megsértheti ezzel, zavarba hozhatja, vagy bármi rossz sülhetne ki belőle. Ő csak tette, amit a leglogikusabbnak vélt. Shu lehunyta a szemét, és várta a fiú kiakadását… de természetesen mint általában ilyen dolgokban, ismét Timidusnak volt ~~igaza~~ szerencséje, és Justinnak tetszett az új kiegészítője. Shu erre pedig nem tehetett mást, mint egy megkönnyebbült sóhaj után biccentett és csipogott egy hálás köszönömöt Timidus felé, majd ő is nevetni kezdett.
~A cicák nem is így dorombolnak. Illetve… ~
Újra elpirult, de nem osztotta meg a fiúval a felfedezését, csak tovább mosolygott, majd meg is szólalt.
-Igen. Nagyon aranyos. Ha… ha szeretnéd, akkor neked adom. Nagyon jól áll…
~És nagyon… mondják azt a fiúknak, hogy csinos? Nem… nem mondják. Most… most…~
-Igen… nagyon jól.
És már a kezével is eltakarta az arcát, hogy ne látszódjék a vörössége, de igyekezett úgy tenni, mintha csak a kuncogás miatt tartaná ajkai elé a kezét. A vidám jelenet után talán még nehezebb volt visszatérni az eredeti témához… a vallomáshoz, de valahol könnyebb is volt, hiszen már megint csak azt vette észre, hogy még közelebb érzi magát Justinhoz, ami nagyon fura volt számára. Arra, hogy Justin nagyon sajnálja, csak még jobban elszomorodott, de mivel gyorsan áttért a pet témára, majd utána végighallgatta a fiút is, aki ezúttal csak röviden beszélt, azalatt az idő alatt meg is nyugodott kissé, és bár remegő hangon, de tudott válaszolni.
-Nem kell sajnálnod! Nem azért mondtam el, hogy sajnálj! Azért mondtam el, hogy tudd.
És Timidus szemei is megvillantak. Justin hibázott, és a sárkány ezt kihallotta barátja hangjából, azonban a folytatás arról tanúskodott, hogy talán nem volt egy súlyos vétek ilyen módon kifejeznie magát, hiszen a lány folytatta.
-Én… szívesen. És… köszönöm szépen.
És itt akadt meg a randi előtt forgatókönyvírásban. Illetve… azt sem remélte, hogy idáig eljutnak, de a fejében ezután az a jelenet játszódott le, amikor arra gondolt pár órája, hogy mi fog történni, hogy Justin elviharzik, és előtte vagy sértegeti egy kicsit, vagy egy szót sem szól, ő pedig nem tudja eldönteni, hogy melyik a jobb. De nem ez történt, most pedig nem tudta, hogy mit csináljon, így mindössze a kérdésekre válaszolt.
-És… ha szeretnél… akkor én is meghallgatlak… de előbb…
~Előbb idő kell! Valami… valami kicsi… szusszanás… levegő…~
Ránézett a fiúra, mert igazából fogalma sem volt, hogy mivel szökjön el pár percre, amíg kifújja magát, de ahogy a cicafülekre pislantott, azonnal eszébe jutott és felcsillant a szeme.
-De előbb megkapod amit kértél.
Mondta immár vidáman, mosollyal a szemében és kedves csilingeléssel a hangjában. Felpattant, és újra kiszáguldott a könyvtárból. Timidus csak nézett utána. Most sem tudta, hogy mi a lány célja, de azt megint érezte, hogy nincs baj, így ezt újfent megosztotta a fiúval, mint ahogy a virág esetében is tette ezt.
-Ne aggódj! Visszajön. Megint. De… nem szokott ilyet csinálni. Furán viselkedik, amióta veled találkozott. De… azt hiszem nem rontottad el. Javítasz rajta. Segítesz neki. És ez jó. Köszönöm!
És ezúttal tényleg hallatszott a hangjában, hogy valóban hálás. Azonban még valami hallatszott benne, amit Justin vagy kihallott, vagy nem… ha sokszor hallott valakinek a hangjában olyan félelmet, amit az rejteni próbált, akkor érthette, Timidus azonban gyorsan folytatta, így nem gondolkodhatott ezen sokáig.
-És… ne sajnáld. Azt nem szereti.
Majd elnézett az ajtó irányába, amerre Shu távozott, és ahonnan pár perc elteltével ismét felbukkant, kezében egy tálcával, rajta gőzölgő finomságokkal. Lassan sétált az asztal felé, vigyázva, hogy semmit le ne ejtsen, majd amint elhelyezte az asztalra a tálcát, rögtön szabadkozni kezdett.
-Nem tudom, hogy szabad-e a könyvtárban enni. Azt hiszem nem… de… itt nem morzsálódik semmi, mert elpixeleződnek a morzsák, és összekoszolni sem tudunk semmit. Palacsinta. Tudom… nem a legjobb jutalomfalat…
Mosolygott bocsánatkérően a cicafüles fiúra.
-…de gyakorló szintű főzéssel nem mertem bonyolultabbal próbálkozni. De… majd igyekszem fejlődni, és akkor ügyesebb leszek.
~Palacsinta! *.* Hát… ha a harcban lennél ilyen lelkes a fejlődést illetően… de… most mindegy… PALACSINTA! *.*~
Mivel ugye Shu tudta, hogy KA készítette a játékot, tehát KA mindent tudott a játékról, így hát követte KA utasításait. A kis leírás szerint ami a menüjében a főzés szintje mellett az szerepelt, hogy a palacsintái kiválóak ezen a szinten. Tehát palacsintát készített. Mi sem egyszerűbb!
-Remélem ízleni fog. Itadakimasu!
Osztotta ki a lány a három tányért, majd ő is helyet foglalt, és tekintetét a fiúra függesztve jelezte, hogy most már hallgatja az ő őszinteségét is.

by **Justin Taylor** Szer. Márc. 05 2014, 20:20

Shukakunak szemlátomást nagyon tetszett a dorombolásom. Először szegény nagyon zavarba jött amikor Timidus a fejemre nyomta a cicafüleket, de aztán amikor látta, hogy nem akadtam ki ő is elkezdett nevetni. Igaz, hogy egy idő után már zavartak azok a kis fülek a fejemen, de úgy láttam, hogy Shukakunak tetszett így fent hagytam.
- Ez nagyon kedves köszönöm … de nem akarom el venni a cicafüleidet. – Shukaku olyan aranyos volt amikor felkínálta nekem a cicafüleket. Nagyon örültem neki … de hát azért még is csak nem vehetem el ami az övé igaz, hogy nekem adta de hát még is csak fiú vagyok … nem való nekem a cicafül.
Ezután Shukaku el kezdte az „őszinteséget”. Elmondta, hogy árva én meg gondoltam ilyenkor az a legjobb ha együtt érzünk a másikkal … ő azonban nem sajnáltatta magát (ami nem baj, de azért még is meglepő). Nem is nagyon tudtam hirtelen, hogy mit mondjak erre úgyhogy szavak helyett inkább csak félrevontam a tekintetemet kifejezve vele, hogy „Ne haragudj.” majd visszafordultam és vártam … nem is tudom,hogy mire … talán megfelelő pillanatra … lassan előre csúsztattam a kezemet az asztalon és megfogtam Shukaku kezét. Úgy gondoltam, hogy ezzel jobban ki tudom fejezni amit mondani akarok neki. Hát akkor történjen aminek történnie kell … most én jövök „az őszinteséggel”. Shukaku azonban váratlanul elszaladt megint… Mit kapok meg? Mit kértem? Timidus azonban gyorsan megnyugtatott, hogy visszafog jönni és, hogy nem rontottam el semmit. A hangjában hallatszott, hogy tényleg nagyon hálás volt … ugyanakkor azt is lehettet hallani, hogy félt … hogy félti azt akit szeret. Teljesen megtudom érteni Timidust … még is csak Shukaku a barátja (a legjobb barátja) és szeretné ha boldog lenne. Aztán felbukkant Shukaku a kezében egy tálca finomsággal. Palacsinta … na ezzel most telibe talált, mert ez a kedvencem.
- Ez tökéletes jutalomfalat. Jobbat ki sem találhattál volna … nagyon szeretem Very Happy

- Arigato. Itadakimasu. – A kezembe vettem egy palacsintát felcsavartam és elkezdtem enni. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy pontosan mit is akarok mondani Shukakunak. Most már én következtem „az őszinteséggel” … csak arra vár, hogy mikor szólalok meg. Lehajtottam a fejemet, levettem a cicafüleket és elkezdtem …
- Szóval … mivel te is őszinte voltál velem szeretnék én is az lenni veled. – Itt egy kis szünetet tartottam csak, hogy biztosan jól átgondoljam mit is mondjak neki. – Én egy gazdag családban nőttem fel Londonban … nem volt gondom semmire, de egyrészről még is rossz volt. Akkoriban ismerkedtem össze a legjobb barátommal Szophieval … igaz, hogy ez egy kis időre több volt mint barátság de aztán … egyik pillanatról a másikra elromlott minden. – Justint ez a téma mindig nagyon megviseli, ezért nagyon nagy bátorság volt tőle , hogy elmondta. Ekkor egy pillanatra eltakarta az arcával a kezét csak ameddig összeszedi magát aztán folytatta. - Ő is itt van most ebben a világban nem tudom hogy ismered-e? Én is nagyon szeretem az állatokat akár csak te … és még nagyon szeretem az olyan játékokat mint SAO már kiskorom óta, és lovagolni is szeretek. – Egyenlőre szerintem most elég ennyi. Nem akarom, hogy Shukaku azt higgye, hogy be nem áll a szám … úgyhogy inkább várok a válaszára.

by **Shukaku** Szer. Márc. 05 2014, 21:17

-Elvenni?
Mosolyodott el a lány, és hevesen gesztikulálva, a kezeit maga elé tartva jelezte, hogy erről szó sincsen.
-Nem, én nem szoktam ilyeneket hordani. Ne aggódj, nem vennéd el. Azért volt nálam, mert Chan ugyanilyet hord, és kipróbáltunk vele Timidussal valamit.
Mivel a kísérlet nem volt sikeres, ezért a leírása meg is maradt a „valaminél”. Shu tudta, hogy a sárkány büszke az ötleteire, és nem akarta megbántani azzal, hogy rögtön kikotyogja egy olyan tervét, ami éppenséggel kudarcba fulladt.
-Szóval ha szeretnéd, megtarthatod. De… tudom, hogy nem egy fiús darab… mindenesetre nagyon jól áll.
És újra pirulva sütötte le a szemeit. Valószínűleg azután, hogy Justin nem küldte el őt és Timidust a búsba az akciójuk miatt, csak még erősebbé váltak az eleve furán kavargó érzések a lány fejében, és mindenben csinosnak látta volna a fiút. Kivéve persze a bundák. A bundákat gyűlölte.
~Nem… nem akart rosszat. Biztosan csak…~
Kezdett volna el elmélkedni azon, hogy a fiú vajon ugyanúgy csak csitítani akarja, mint a többiek, akik részvétüket fejezik ki, ám nem tudta folytatni, mert még a gondolat is megakadt benne az érintéstől. Justin nem szólt semmit, mindössze megérintette a kezét. Nem erősen… éppen megfelelően. Olyan válasz volt ez, amit rég nem adott senki a lány fájdalmára. Nem a lehetetlen együttérzés béna kimutatása, úgy csinálni, mintha tudhatná, hogy mit élt át. Nem a múlt hasztalan kergetése, sem az elfeledésére való sürgetés… mindössze a közös, néma gyász. Ha eddig nem is lett volna biztos a lány abban, hogy szünetre van szüksége, ez megpecsételte a döntését. Természetesen nem azonnal ment… megadta a pillanatnak a megfelelő időt és tiszteletet, csak utána vonult el a konyhába, elfordítva az arcát, hogy ne láthassák a könnyeit. Amikorra visszaért, már nyoma sem volt semmi sírásnak, csak a szerénységnek, ahogy tálalta az általa elkészített étkeket, és végtelenül boldog volt, amikor dicséretet kapott.
-I-Igazán? Örülök, hogy el tudtam találni az ízlésedet. Majd… majd készítek még. Ha… ha te nem szeretnél főzésre pontot költeni, akkor szívesen csinálok neked én palacsintákat, amikor csak megkívánod.
Igen. A lehető leggaládabb és legbiztosabb módszer arra, hogy mindig ő járjon a fiú eszében. Még Shu is ismerte a mondást a férfiakról és a hasukról, és biztos volt benne, hogy ez valamennyire Justinra is érvényes. Annak csak még jobban megörült, hogy a fiú enni kezdett mielőtt belekezdett az őszintéskedésbe, mert ez azt jelentette, hogy tudott enni közben, nem volt étvágytalan, nem volt gombóc a torkában… tehát nem lehetett olyan nehéz a téma. Mivel a fiú így tett, ő is enni kezdett, de csak akkor harapott, amikor Justin nem beszélt. Ahogy megszólalt, rögtön rá figyelt, és hallgatta a szavait.
~London? Szophie? Nem… nem ismerem. Mármint Londont persze igen… de még nem jártam ott. Több mint barátság? Milyen öreg lehet Justin? Talán… talán sokkal öregebb mint én? Nem volt gondja… ezt jó hallani. Örülök, hogy neki nem volt. És… és itt van Szophie? Akkor… akkor… több volt mint barátság…~
És hatalmába kerítette egy olyan érzés, amit bár már sokszor tapasztalt, de mindig csak mások élete után vágyakozott, elvenni soha nem akart semmit. Most azonban… féltékeny volt. Ő is eltakarta az arcát, és gondolatban egy jó erős pofont kevert le magának, majd egy halk sóhaj után elhatározta, hogy ő bizony nem lesz féltékeny, és segíteni fog Justinnak.
~Ha még mindig a másik lányt szeretné, akkor én nem akarok az útjában állni. Biztosan… biztosan jobb lenne neki mellette. Emlékeztethetné a kinti világra. Ő biztosan jobban szerette mint én. De… akkor miért nem zavarja, hogy én nem akarok kijutni? Talán… talán emiatt keresi az én társaságomat? Annyira összeveszett volna vele? Csak… csak azt szeretné, hogy megvigasztaljam? Igen… más miatt miért akarna bárki is velem kezdeni? Vagy… vagy lehet, hogy nem? Annyira… őszintének tűnik.~
-Szophie… izé… összevesztetek?
Ejtette ki halkan a kérdést, majd ismételten lesütötte a szemeit.
-Nem ismerem, de ha szeretnéd megkeresni, akkor segíthetek. És talán kibékülni is. Ha szeretnéd.
~Igen… nem vagyok féltékeny. Kicsit sem!~
És valahol, a lelke mélyén, a leges legmélyén azt is tudta, hogy Justin ezzel azonnal bizonyíthatja a hűségét. De erre még gondolni sem mert, hiszen az már feltételezne valamit… ami még nincs… de szeretné… és reménykedik.
-És… lovagolni pedig. Itt a céhben van egy sárkány. Hisamének hívják. A céhvezér társa, és ő azt hiszem lovagol is a hátán. Illetve… sárkányogol. Legalább is amikor először találkoztunk azt mondta, hogy én is utazhatok majd Timidussal úgy. De én nem szeretnék…
Timidus, aki eddig érdeklődve -persze természetesen közömbösséget, sőt, néha unottságot mímelt- figyelte az eseményeket, most felnézett, mintha eddig csak fél füllel figyelt volna, és csak a nevének említésére kapta volna fel a fejét.
-Pedig nyugodtan. Megengedném. Nem veszem sértésnek, és gyorsabb mint sétálni.
-És… de… én félek a magasban. Tudod jól! Viszont… Justinnak is megengednéd?
Nézett a sárkányra kérlelően. Felhasználni természetesen nem akarta a barátját arra, hogy bevágódjon a fiúnál, de egy kérést azért intézhetett felé. Timidus mindössze elvigyorodott és végigmérte Justint.
-Háááát… nem vagy te egy picit nagy hozzám?
Természetesen nem ő a pici, hanem Justin nagy. Ez egyértelmű.

by **Justin Taylor** Szer. Márc. 12 2014, 19:11

Már éppen nyújtottam volna vissza a cicafüleket a lánynak … de olyan aranyos volt amikor felajánlotta nekem és, hogy azt mondta jól áll. Nem akartam megsérteni azzal, hogy visszautasítom az „ajándékát”. Nem lett volna jó kezdet …
- Ó! Köszönöm! Nos akkor ez esetben elfogadom a cicafüleidet. – Hát … ilyet sem mondok mindennap. Ezek a cicafülek valóban nem fiús darabok … de ez még is csak egy ajándék tőle. El tettem a cicafüleimet és hallgattam, hogy mit mond Shukaku. És most már legalább azt is tudom, hogy nem szereti ha sajnálják … így hát szavak helyett úgy gondoltam, hogy sokkal többet jelent majd neki azaz érintés. És igazam is lett valóban többet jelentett neki … olyannyira, hogy még palacsintát is kaptam Very Happy

.
- Igen ezt nagyon eltaláltad. Igazából nem nagyon gondolkoztam rajta, hogy főzésre gyűjtsek pontokat … ha bár lehet, hogy nem ártana. – Nevettem el magam ön gúnyolva … ugyanis rémes szakács vagyok. Amikor még kint éltem Londonban akkor anya minden áron szerette volna ha mester fokon nem is, de legalább alapfokon megtanuljak főzni … azonban én mindig bemenekültem a szobámba és inkább a virtuális játékoknak éltem, vagy pedig elmentem lovagolni a lovammal Diabloval. Imádok lovagolni … amikor fent ülök Diablo hátán akkor megszűnik körülöttem a világ … se korlátok, se szabályok … csak én és a lovam teljesen szabadon. Na de visszatérve ide … végre belekezdtem az őszinteségbe. Szerettem volna őszinte lenni Shukakuhoz. Azonban amikor kiejtettem Szophie nevét úgy tűnt mintha Shukaku egy kicsit elbizonytalanodott volna. Lehet, hogy még sem kellene mindent el mondanom … dehogy is nem … he én egyszer így akarom csinálni akkor így is fogom … mindent elmondok neki.
- Valami olyasmi. – Összeveszni … istenem ha csak annyi lett volna az egész. Végül is előbb- utóbb úgy is el kéne mondanom neki. – Tudod … amikor kicsik voltunk … Szophiénak leégett a házuk. Őt és a testvérét sikerült megmenteni … de a szüleik meghaltak … én meg végig ott voltam vele és láttam az egészet. Végig mellette voltam, hogy segítsek neki ebben a helyzetben … aztán egy nap se szó se beszéd eltűnt … esze ágában sem volt keresni és ha nem találkozunk itt véletlenül ... akkor szerintem soha nem is lett volna. - Istenem milyen nehéz ez … még sohasem beszéltem senkinek erről ilyen részletesen. Ezt a traumát mindig magamba zártam … egyszerűen nem tudtam beszélni róla … nem tudtam elhinni, hogy tényleg meg történt. De most még is úgy érzem, hogy el kellett mondanom neki … ~Mi közben ezen gondolkodtam gyorsan elmorzsoltam a szemben lassan összegyűlő könnycseppeket. ~- Bocsánat … nem akarok gyengének tűnni előtted … - Végig le volt sütve a fejem nehogy Shukaku lássa, hogy elérzékenyültem … mondjuk szerintem mindegy olt mert azt úgy is látta amikor a szememhez kapok.
Szerencsére azonban szóba került egy kedvenc témám a lovaglás ami elterelte a figyelmemet.
- Hát sárkányogolni még nem próbáltam … de a lovaglásról csak annyit mondhatok neked, hogy csodás élmény és, hogy egyszer mindenképpen ki kell próbálnod. Ha akarod akkor egyszer szívesen megtanítalak rá. – Mosolyogtam a lányra bíztatóan. Igaz, hogy én magam sem tudom, hogy mikor fogunk kijutni innen (ha egyáltalán kijutunk) de szerintem nagyon jól lenne ha Shukaku egyszer velem együtt lovagolna akár mondjuk Diablon is. Azonban ez a sárkányogolás most nagyon felkeltette a figyelmemet … csak nem tudom, hogy Timidus elég nagy-e ahoz, hogy felülhessek rá.
- Hát … meglehet, hogy egy kicsit nagy vagyok. De nem tudhatjuk amíg ki nem próbáltuk igaz?

by **Shukaku** Szer. Márc. 12 2014, 20:02

-Nagyon szívesen.
Mosolyodott el a lány, amiért Justin mégis csak elfogadta a fejpántot. Azt se nagyon hitte, hogy ezt a Timidus által rögtönzött valamit ilyesmire fordíthatja, de nagyon örült, hogy végül is Justinnál maradt, bár nem várta el természetesen, hogy a fiú hordja is a fejdíszt. Miközben a partner beszélt, ő végig csak hallgatott. Természetesen meg tudta érteni a szülők elvesztésének a gondolatát. Nem volt nehéz. Egyáltalán nem. Az, hogy a srácvégig a lány mellett maradt még ezután a tragédia után is, csak még biztosabbá tette abban, hogy Justin egy végtelenül kedves és jólelkű valaki. Persze Szophie esete más volt, mint az övé, nagyon más, ráadásul neki még egy testvére is maradt, akire talán támaszkodhatott volna… és neki ott volt Justin is. Az sem lepte meg, hogy a vele szemben ülő, nem nagyon értette, hogy miért tűnt el a gyerekkori barátja. Talán nem is érthette, de Shukaku számára nem volt nehéz kitalálni. Természetesen most rajta volt a sor, hogy segítsen. Felállt a székből, és lassan az asztal másik végéhez, a fiú mögé sétált, mikor az befejezte a beszédét. Ha Justin fel szeretett volna állni, intett neki, hogy maradjon. Mögé lépett, maga elé tartotta a kezeit, és pár pillanatig csak nézte azokat a kis, fehér végtagokat, amik a testéhez tartoztak, és amikkel nagyon régóta csak keveseket érintett. Lassan, mindkét kezét a fiú vállára helyezte. Ezért is kellett ülve maradnia, és azért, hogy végig háttal legyen a lánynak. Shu tudta, hogy a fiúk szégyellik a sírást, de nem akarta, hogy Justin olyan legyen, mint a többi fiú, és nem akarta, hogy rosszul érezze magát, vagy önmagát hibáztassa a régi barátja miatt. Az alaptalan lett volna. Halkan szólalt meg, kedvesen.
-Szerinted gyengeség, ha valaki sír? Nem fogok rólad rosszat gondolni azért, ha sírsz. Csak a buták hiszik azt, hogy gyengébb vagy, ha sírsz. Szophiera pedig… ne haragudj rá.
~Biztos vagyok benne, hogy rengeteget gondolkodott azon, hogy elmenjen-e. Ha lett volna csak egyetlen barátom is, akkor én is meggondoltam volna.~
-Emlékezteted őt Justin… amikor vele vagy… azokra a dolgokra, amikre nem szeretne emlékezni.
Igen. Shu ezt nagyon jól tudta. Ezért hagyjuk hátra a múltat, ezért szakítunk meg régi barátságokat, ezért nem megyünk el az osztálytalálkozókra, ezért tépjük szét a régi fényképeket. Néha nem a személytől akarunk szabadulni, csak a rengeteg rossz emléktől, amit életünk azon részéhez kötünk. Még akkor is, ha esetleg az adott személyhez nincs is igazán köze, csak éppen rossz időpontban lépett be az életünkbe. A lány ennél többet nem akart mondani. Részletezhette volna, mesélhetett volna, de ahogy az ő esetében sem kellettek, Justinnak sem volt szüksége szavak tömkelegére. Bár Shu egyáltalán nem tudta volna tovább vinni a beszélgetést, még a lovaglós témát sem, ha Timidus nem böki meg egy pillanatra.
-A sárkányokkal… és a palacsintával kapcsolatban pedig… ha valami másra szeretnél pontokat tenni… mondjuk lovaglásra, akkor én szívesen főzök neked, és akkor arra nem kell. Te pedig majd lovagolsz helyettem. Én maximum akkor ülök fel valaki hátára, ha elég alacsonyan van ahhoz, hogy leérjen a lábam.
Elmosolyodott, de nevetést csak akkor engedett meg magának, ha már Justin is kizökkent az előző téma okozta bánatból… de mivel már ott tartott, hogy megtanítsa Shut lovagolni, a lány remélte, hogy továbbléphetnek. Persze az ajánlata arra vonatkozóan, hogy segít megtalálni Szophiet, még mindig állt. Ezután Justin Timidus felé intézte a szavait, amire a sárkány ismételten csak tettetett fejfelkapással reagált, és tovább szélesítette a vigyort a pofiján.
-Igaz! Mikor indulhatunk?

/Timidus (itt még piciben) jelenleg egy nagytestű kutya méreteivel rendelkezik, persze ehhez még hozzá jön a még egyszer akkora farok és a szárnyak./

by **Justin Taylor** Hétf. Márc. 17 2014, 21:17

Egészen eddig nem volt semmi gondom azzal, hogy kordában tartsam az érzéseimet. Valahányszor szóba került a Szophieval kapcsolatos múltam vagy eltereltem a témát vagy pedig annyit mondtam, hogy egy régi barátom volt aki egyszer csak eltűnt és többé nem láttam. Ha pedig véletlenül eszembe jutott akkor is vagy gyorsan eltereltem a gondolatimat valami játékkal vagy ki mentem lovagolni Diabloval … vagy pedig szétvertem egy párnát. Mindig sikerült valahogyan ki térnem a téma alól … de Shukakunak nem akartam hazudni. Az nem lenne jó kezdet … nagyon nem. Azonban az őszinteséggel együtt jár az is, hogy felszakad bennem ez a már nagyjából begyógyult ám de még is friss seb. Ilyenkor úgy érzem magam mintha valaki szíven szúrna egy tőrrel. Hiszen csak tíz éves voltam amikor láttam meghalni azokat az embereket akik végtelenül kedvesek voltak velem, mindig szívesen láttak, akik közel álltak hozzám és összeomlani a legjobb barátomat. Lehet, hogy sokan azt hiszik, hogy nem tudtam átérezni azt amit Szophie … pedig de … elvégre azok az emberek olyanok voltak nekem mintha ők lennének anya2 és apa2. Még is csak ott voltam náluk szinte majd nem minden nap amíg a szüleim dolgoztak. Sokszor már azt gondoltam hogy anya2 és apa2 sokkal jobb szüleim mint amilyenek a szüleim valaha is voltak. Szóval most nagyon nehéz elmondanom Shukakunak és akarva akaratlanul is elő törtek belőlem az érzelmek. Nem vagyok az a sírós típus de ilyenkor nagyon nehéz visszafognom. A fejem végig le volt sütve a kezemmel meg altakartam az arcomat hátha Shukaku nem veszi észre azokat a könnycseppeket a szememben amelyek már nagyon rég óta nem láttak nap világot és csak arra vártak, hogy mikor bújhatnak elő … a szemetek. Nem … nem láthatja meg … mi van ha azt fogja rólam gondolni hogy bőgő masina vagyok? Vagy ha … léptek … Shukaku lassan közelített felém. Először azt gondoltam, hogy el akar menni amikor meglátta, hogy elérzékenyültem … azonban irány változtatott és bekanyarodott a hátam mögé. Először nem csinált semmit csak ott állt mögöttem … szinte éreztem a bőrömön a tekintetét. Most mit akar? Vajon mire készülhet? Éppen készültem hogy hátra fordulok hozzá amikor azt éreztem, hogy a kezeivel gyengéden megérintette a vállamat. Valószínűleg ez másoknak nem jelentett volna sokat, de számomra ez maga volt a mennyország. Megérintett! Sokat jelentett. Azok a lányok akikkel korábban együtt voltam csak azért szerettek mert vagy én voltam az osztály „leghelyesebb sráca” vagy pedig mert „szőke vagyok, szép az arcom és smaragd zöld a szemem” … amúgy szerintem eszükbe sem jutott volna megérinteni akár a kezemet vagy bármi mást kezdeményezni amíg együtt voltunk, mindig én léptem. Igaz, hogy velem is volt amikor ezeket a helyzeteket kihasználtam de egy lánnyal sem terveztem előre … inkább csak hagytam, hogy történjen minden úgy ahogy történnie kell. Igazából inkább éltem a haveroknak, a zenének, Diadlonak és a játékoknak. Nagyon ritka volt az olyan eset amikor én kerestem a lányokat … inkább mindig ők kerestek engem. De Shukaku helyzete most más … ő kedves, őszinte és tiszta … legalább nem csak én érintem meg őt egyfolytában hanem most ő is engem. Felkeltem a székemből, megfordultam és mélyen Shukau szemébe néztem … először nem mondtam neki semmit, hanem csak egy mosollyal fejeztem ki köszönetemet. A szemeim még mindig enyhén könnyesek voltak de már nem foglalkoztam vele … tudtam, hogy Shuakut nem zavarja. Ezután kicsit közelebb léptem a lányhoz és amennyire gyengéden tőlem kitellett át öleltem. Szinte hihetetlen, hogy tényleg végre egy olyan lányt ölelek át aki megért és akivel életemben először jól érzem magam. Szerintem ez az a dolog a világon amire minden ember legyen az akár fiú vagy lány idős vagy fiatal egyaránt vágyik … hogy egy olyan embert tudhasson maga mellett aki szereti és akit viszont szeret. És én most abban a különleges kegyben részesültem, hogy megadatott nekem ez az ember. Közben még kicsúszott a szememből egy-két kusza könnycsepp, de már nem a fájdalomtól hanem a boldogságtól és a meghatottságtól.
- Nem is tudod mennyire sokat jelent nekem, hogy végig hallgattál és, hogy megértesz. Eddig soha senki nem értett meg ennyire, még Szophie se. Köszönöm … hogy ilyen jó vagy hozzám és, hogy itt vagy mellettem. – Suttogtam halkan a fülébe. Lehet, hogy ez egyeseknek egy kicsit nyálas, összecsapott szövegnek tűnik de nem érdekel … benne volt minden amit ebben a pillanatban Shukakunak mondani akartam vagy is majdnem minden. Vannak olyan dolgok amiket ugyan el akartam mondani de úgy éreztem, hogy még nem jött el az ideje. Majd egyszer azt is elmondom …
- Még több palacsinta. Hmmm … nem is hangzik rosszul. Te pedig ha nem akarsz lovagolni akkor nem erőltetlek … vagy szerzek neked egy pónit Very Happy

:P. - Ijajjjajjj a jó öreg Justin nyelvkidugós mosoly na ezt sem használtam már mióta … pedig számtalan remek tulajdonságom mellett többek között ettől voltam még híres Smile

. Shukaku el nevette magét a maga tündéri módján … én csak inkább csak mosolyogtam rajta, mert még bennem volt egy kicsit az előző lelki katarzis, de már nem akartam Shukakut ezzel fárasztani tovább … remélem, hogy azért nem vette ezt észre rajtam. Közben visszafordultam a sárkányhoz várva, hogy mi lesz a reakciója a sárkányogolásra.
- Nekem mindegy. Akkor megyünk amikor neked jó … és tényleg csak akkor ha már te is úgy gondolod, hogy elbírnál.

by **Shukaku** Hétf. Márc. 17 2014, 22:18

~Nem is tudom… talán tényleg nem. De… miért mondott el ennyi mindent? Neki… ezek… én… Én is elmondtam mindent. Annyi mindent, amit csak tudtam. De én azért mondtam el, mert féltem, hogy ha később tudja meg, akkor nemcsak, hogy elveszítem, de még össze is fog velem veszni, meg haragudni fog rám, és hazugnak fog nevezni, meg idiótának… mint sokan. Itt… itt csak Peter tudja. De… Chan sem akar kijutni, és akkor gondolom Jay sem, mert ők itt vannak egymásnak. Akkor nekem sem kell majd Justin miatt. Talán… talán Peter olyan embereket gyűjt össze, akik nem akarják elérni az utolsó szintet? Lehet, hogy igazából Peter sem szeretne kijutni, és azért gyűjt maga mellé ilyen embereket? Talán… talán így van. Csak ha megmondaná, és nem menne a frontra, akkor nem lehetne céhvezér, és akkor nem tudna segíteni nekünk. Peter… ő is annyira önfeláldozó. De… Justinnak akkor mi lehet ezzel a célja? Az ő élete csak szomorú, de emiatt én nem haragudhatok rá úgy, ahogy ő haragudhatna rám, amiatt, amit érzek. Talán… talán csak el akarta mondani. Igen. Biztosan. Talán Szophie óta nem mondta el senkinek. Biztosan ez lehet. De… akkor tényleg nekem akarta elmondani. Csak nekem. Miattam. De… vajon miért? Nem is ismer engem, mégis elmondja a titkait. Mégis… mégis… hogy mellette vagyok. De… a legelső… randi. Igen… ez egy randi. Most már biztosan. És… és én jó vagyok hozzá. Pedig… pedig az a palacsinta tényleg nem olyan nagy dolog. És… és végighallgatni is akárkiket végighallgatok. Talán… ha megtudja, hogy én mindenkivel kedves vagyok, akkor már nem fogja azt hinni, hogy csak neki csinálom… és akkor megbántódik. De… de nem is vagyok mindenkivel kedves. Csak azokkal, akik megérdemlik, akik velem is kedvesek. Justin kedves… ő megérdemli.~
Ijedten felkapta a fejét. Nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el, miközben merengett, de az még benne volt a tudatában, hogy válaszolnia kell.
-Én… én… nem tudom, hogy megértelek-e… de igyekszem.
Bólintott lassan, majd a pónis ötletre, meg a fura reakcióra már ő is nevetni kezdett. Őszintén, igazán, és nagyon remélte, hogy Justin is vele tud nevetni. Persze amikor a fiú megtette azt a bizonyos ígéretét a sárkánynak, Shu nevetése azonnal elhalkult, és fürkészni kezdte Timidus tekintetét, hogy felcsillan-e a sárkány szeme. Timidus azonban csak bólintott az ajánlatra. Persze a ziccert nem hagyta ki.
-Amikor nekem jó. Megjegyeztem.
És ő is kiöltötte a nyelvét, majd szaggatott csipogással kuncogott. Tudta, hogy Shu mire gondolt, és miért hallgatott el hirtelen. Ezután összenéztek, komolyan, majd a lány újra belenézett a fiú szemeibe. Smaragdzöld szemek egy ártatlan, kisfiús arcon. Azután a nyelvnyújtás után pedig Shu el is felejtette, hogy Justin mennyi idős is lehet igazából, és már nem aggódott amiatt, hogy túlságosan gyerek lesz hozzá. Talán attól is elkezdett félni, hogy a kényszerű koraérettségével riasztja majd el magától a fiút, így hát újra elpirult, és álmodozni kezdett. Persze Justinról nem mert, így maradtak a pónik.
-És… én… nagyon szépen köszönöm. De… azt hiszem pónit sem szeretnék. Nem szeretek állatokat tartani… esetleg… esetleg majd ha kóborlót találunk, akkor őt befogadom, mint Anatole Aldot. De… nem hiszem, hogy találnánk kóborló pónikat.
Újabb kuncogás, majd csönd. Shu csak nézte Justint, figyelte… és nem mert megszólalni. Újra elpirult, lehajtotta a fejét, és halkan, félve, szinte cincogva tette fel a kérdést.
-És… és most… most akkor mi… izé… és akkor… én…
Nem tudta befejezni. Túlságosan hihetetlen volt az egész, és félt, hogyha felteszi a kérdést, ami végleg eldönti a helyzetet, akkor az egész álomkép összetörik. Valami mással kellett folytatnia.
-Én is köszönöm, hogy kedves vagy hozzám.

by **Justin Taylor** Hétf. Márc. 24 2014, 21:21

Shukaku egy darabig nem válaszolt … gondolom, hogy el kalandozott egy kicsit (csak azért mert én is ezt csináltam Very Happy

). Rengeteg ölelést kaptam már életemben de mindegyik közül ez esett a legjobban. Végre egy olyan lányt tarthattam a karjaimban akit tényleg szeretek és akiről tudom, hogy ő is szeret. Igaz, hogy még csak kevés ideje ismerjük egymást és, hogy egy kicsit fiatalabb nálam de nem érdekel. Ha én egyszer úgy döntöttem, hogy együtt akarok lenni valakivel akkor ha törik ha szakad de addig megyek ameddig tényleg együtt nem leszek vele. És ez a valaki most jelen esetben Shukaku.
- Nem baj. Nekem az is elég. – A szemeim sarkában még mindig ott volt egy-két kusza könnycsepp amiket a kezeimmel óvatosan kidörzsöltem. Azért még sem maradhattak ott a végtelenségig. Hiába próbálkoztam a pónikkal Shukaku még így sem akart lovagolni. Nem baj ha nem akar lovagolni akkor nem kell neki … csak olyan jó lett volna egyszer együtt lovagolni vele. Szinte már ott lebegett lelki szemeim előtt amint együtt lovagolunk bele a nap lementébe (na jó ez pont nem) … csak az, hogy egyszer megtanítom lovagolni az egyik randinkon.
- Nem gond. Ha nem akarsz lovagolni akkor nem erőltetem. Hát én életemben egyszer találkoztam kóborlóval … aztán örökbe fogadtuk és ő lett a saját lovam. – Angliában nem igen látni kóborlovakat főleg nem Londonban a fővárosban. Diablo is egy kóborló volt mielőtt hozzánk került. Apuval tartottunk egy apa fia napot amikor 15 éves voltam. Úgy terveztük hogy felülünk a London Eye-ra előtte azonban sétáltunk egyet az St James’s Parkban. Már nagyon vártam hogy felülhessünk a London Eye-ra … majd nem kiértünk a parkból amikor halk nyihogást és prüszkölést halottam a fák között. Közelebb mentünk, hogy megnézzük mi van ott … akkor találtunk rá Diablora. Szegény nagyon rossz bőrben volt … tiszta csont és bőr volt és a térdei hatalmas sebekkel voltak tele. A mai napig nem tudom, hogy mi történhetett vele vagy, hogy miért pont oda tették ki de nagyon örülök neki, hogy még időben észre vettük … különben szerintem … mindegy ebbe még belegondolni sem szabad. (Visszatérve ide…) Timidusnak közben szemlátomást nagyon tetszett, hogy az ő igényeihez igazítottam a sárkányogolást. Még a nyelvkidugós mosolyomat is ellopta amin persze én csak nevettem.
- Látom tanulsz Timidus Very Happy

.
A nevetést és a jó kedvet hamarosan néma csönd és komolyság váltotta fel. Shukaku először csak engem figyelt majd lehajtotta fejét és nagyon halkan kezdett bele a kérdésbe. „ És … és most … most akkor mi … izé … és … és akkor … én” Innen azonban már nem tudta folytatni. De … de … kérlek … fejezd be kérlek. Shukaku azonban csak terelte a témát. De akkor ezek szerint ő is akarja csak még nem meri tőlem megkérdezni mert fél, hogy nemet mondok neki. És … most akkor én mit csináljak? Mert ha én kérdezem meg tőle ugyanezt akkor lehet, hogy ő mond nemet és, hogy mindent el rontok. Vagy … vagy lehet, hogy arra vár, hogy én kérdezzem meg … Hjajj … Mi legyen? Gyerünk gyorsan szedd össze gondolataidat ...
- Ni … nincs mit. – Na akkor mi legyen? Most vagy soha? – Öhmmm … izé az a kérdés amit az előbb félbehagytál … úgy … úgy értem hogy részemről igen … de csak ha te is akarod.

by **Shukaku** Kedd Márc. 25 2014, 08:07

-Kóborló kóbor ló…
Ízlelgette a sárkány a szavakat, amire az idomár reakciója egy halk kuncogás volt.
-Timidus! X3
-Most…
-Nem is tudtam, hogy vicceket is tudsz.
-Vicceket?
-Majd elmesélem.
-És mit tanulok?
Nézett ezúttal a sárkány a fiúra, mert ő nem nagyon vette észre, hogy mi is lett volna az az elsajátított tudás, amire az árnyharcos utalt. Azt, hogy a nyelvkiöltés mögött milyen jelentések vannak már réges-régen megtanulta, és jó hasznát vette ennek a tudásának, amikor még a többiek nem értették a szavait, Shu nem volt hajlandó lefordítani, de valahogy ki kellett nyilvánítania bizonyos emberek felé a véleményét.
Annak okán, hogy a hallgatására szintén hallgatás volt a válasz, Shu nagyon megijedt, de igyekezett nem mutatni. Az, ha kimutatja, hogy neki is vannak… elképzelései, vágyai, amiket meg szeretne valósítani, az befolyásolná Justin döntését, és ő egyáltalán nem akart semmit ráerőszakolni a fiúra, főleg önmagát nem. Persze ezt már akkor elrontotta, amikor idehívta őt, és emiatt szégyellte is magát, de ezen már nem tudott változtatni, és nem is volt abban biztos, hogy akarna. Tudta, hogy túl sokat mondott, és azt is tudta, hogy kihasználja Justin kedvességét… de akart maga mellé valakit. Valakit, aki őszinte vele és nem csak pátyolgatni szeretné, mint Peter. Tudta jól, hogy a céhvezér soha nem lehet az ő barátja igazándiból, mert sokkal idősebb nála, és soha nem fogja őt egyenlő félként kezelni, mindig csak nevelgetni és védeni akarja majd. A lány persze örült ennek, de úgy érezte, hogy nem erre van szüksége. Nem egy apára van szüksége, mert az már van neki. Barátra van szüksége, mert olyanja még sohasem volt... legalább is nem az emberek között. Azonban… Justin sem volt vele őszinte. Vagy nem volt őszinte, vagy nem akarta meghallani a szavait. Shu azt akarta, hogy lereagálják a szavait. Azt, hogy ismerje a fiú véleményét, hogy mit gondol róla. Addig nem szabadott lépnie. Addig, amíg ezt nem tudta, ez nem jelentett semmit, hiszen ugyanúgy ismeretlenek voltak egymásnak, mintha nem is találkoztak volna. Ugyanolyan ismeretlen, akárcsak bármely másik ember. Már éppen szólásra akarta nyitni a száját, amikor is a fiú közbevágott. Illetve… ugyanolyan, vagy csak egy kicsit magabiztosabb hebegéssel szólalt meg, mint ahogy az előbb Shu. A lány leszegte a tekintetét, majd lassan megcsóválta a fejét. Erre a kérdésre csak akkor tudott volna válaszolni, ha tudja, hogy mit akar. De ő nem tudta. Ilyen dolgokkal kapcsolatban sohasem tudta.
-Én… mit gondolsz rólam? Mit gondolsz azokról a dolgokról, amiket mondtam? Téged… ezek miért nem zavarnak? Miért nem ijesztenek meg, mint a többieket? Miben vagy te más?
Igen… ez volt a legfontosabb kérdés. A kinti világban is volt egy fiú… egy idősebb fiú, aki egyszer úgy csinált, mintha a lány a barátja lenne, még randizni is elhívta, csak azért, hogy azután nevetségessé tegye, a képébe mondhassa, hogy vele senki nem akar barátkozni, mert egy rakás szerencsétlenség. Mindenki kinevette… ami persze nem volt nagy dolog, hiszen azelőtt is úgy bántak vele, de mégis sokkal szörnyűbb volt, mint bármely más csíny, amit vele szemben elkövettek. Adott neki valamit, egyfajta reményt, csak azért, hogy utána elvehesse. Shu nem akart ugyanebbe a csapdába újra beleesni. Illetve… akart… nagyon is akart és vágyott arra, hogy valakit a barátjának mondhasson Timiduson kívül… de rettenetesen félt az újabb csalódástól.

by **Justin Taylor** Szomb. Márc. 29 2014, 20:03

„Kóborló kóbor ló” emésztgette Timidus a szavakat amire a lány válasza csak is a nevetés lehetett. Hogy én? Természetesen én is nevettem rajta, de igyekeztem azért úgy, hogy Timidus ne lássa meg nehogy sértődés legyen a vége.
- Semmit. Nem érdekes. – Mosolyodtam a sárkányra. Egy pillanatra el felejtettem, hogy a petek nem értik annyira jól meg azt amit az emberek néha mondanak nekik. Nem is baj hiszem úgy sem volt ennek a dolognak semmi tanulsága csak úgy mondtam. (Max Timidus hülyének néz emiatt.)
Shukaku először nem merte befejezni a mondatot … azt a mondatot ami mindent eldöntene. Biztos félt … félt attól, hogy ezzel a kérdéssel talán majd mindent elront. Vagy az is lehet, hogy nem is gondolta komolyan … csak eltervezte a kis fejében a dolgokat de igazából még nem gondolja komolyan. Először én sem tudtam mit mondjak neki … szerettem volna hogyha ő fejezi be ezt a mondatot … ehelyett azonban terelte a témát. Hiába … mindig a fiúknak kell lépni. Nem tudom, hogy miért … de valamiért úgy érzem, hogy végre sikerült megtalálnom azt a lányt akivel tényleg együtt akarok lenni itt … most. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szeretem ezt a lányt akit alig ismerek … pedig velem nem szokott ilyen lenni. Mindig a lányok kerestek engem … és nem én őket … és akkor sem voltak köztünk olyan nagyon komoly dolgok. Csak azért jártak velem mert barátot akartak vagy mert „ő az osztály leghelyesebb sráca vagy pedig szőke haj, zöld szem” … sohasem volt egy normális kapcsolatom sem. Mindig kihasználtak a lányok … és most attól félek, hogy ha felteszem ezt a kérdést … illetve befejezem … és igen lesz a válasz akkor Shukaku is ezt fogja csinálni. Igaz, hogy nem olyannak ismertem meg, de attól még bármi megtörténhet … és még nem is ismerem eléggé. Viszont ha ennyire félek a választól … akkor miért érzem még is azt, hogy nem engedhetem el? hogy pont őt nem szabad? mi van velem?
~És ki mondta~Na Justin gratulálok. Egy enyhe lelki katarzis után nagy nehezen végre sikerült dadogva kinyögnöd valamit. Remélem, hogy legalább használ. Kérlek mond, hogy igen … kérlek mond, hogy igen … jesszusom mit csinálok. Miért idegeskedek ennyit? Na jó stop! Meg kell nyugodnom …. hiszen úgy sem befolyásolhatom a döntését.
~Shukaku leszegte a tekintetét és lassan megcsóválta a fejét. Justin számára egyenlőre ez egy egyértelmű nemet jelentett. Természetesen ez nagyon rosszul esett neki, hiszen még sohasem volt egyetlen egy lány sem akibe szerelmes lett volna ilyen rövid idő alatt még Szopienál sem ... mondjuk ott talán pont fordítva volt erősebb, de azért Justin is érzett valamit Szophie iránt. Azonban ezt az érzést a külön töltött évek szép lassan megölték. Azóta sem volt képes szeretni úgy senkit. Habár kitudja … lehet, hogy most jött el az ideje.~ Ez … akkor … most … nem? Minek kell nekem mindig hülyeséget csinálnom? Most ezt szépen elszúrtam és ezek után tuti, hogy Shukaku sem fog hozzám szólni. ~A lány ekkor azonban megmentette a helyzetet azzal, hogy el kezdete őt bombázni a kérdéseivel. Justin ezt először egy kicsit furcsálta, de örült neki, hogy a lány nem küldte el őt a búsba.~
- Én … - Mit gondolok rólad? Lássuk csak. – Shukaku szerintem te egy nagyon aranyos, kedves és szép lány vagy … és nagyon kedvellek téged. Mit gondolnék azokról amiket mondtál? És miért zavarnának? Hiszen senki sem lehet tökéletes és nem vagyunk egyformák … te ilyen vagy és kész és ezt nem rossz értelemben mondom. Engem egyáltalán nem zavarnak azok a dolgok amiket mondtál mert ez vagy igazából te. Ez az igazi Shukaku és én ezt akartam meg ismerni. Fogalmam sincs miben vagyok más mint a többiek … szerintem semmiben … egyszerűen csak te is egy külön egyéniség vagy ahogy én vagy Timidus. Mindannyiunknak meg vannak a maga dolgai amiket lehet, hogy mások cikisnek tartanak de ettől nem tudunk változtatni ezeken a dolgokon pár ember miatt. Csak az a baj, hogy ezt nagyon kevés ember érti meg és ezért elítéli a másikat de én nem vagyok ilyen. Engem nem ijesztenek meg azok a dolgok amiket mondtál … nem is értem miért hitted ezt?! Te ilyen vagy … így kell szeretni … és én ezt a valakit kedvelem. – Mondtam a lánynak majd rá mosolyogtam jelezve, hogy tényleg nincsen semmi baj. Nem értem, hogy Shukaku honnan vette, hogy ezek a dolgok engem zavarnának. Mindenki olyan amilyen, így kell őket elfogadni … legalább is engem erre neveltek. Soha sem ítéltem el senkit azért amilyen kivé ha okot adott rá … de ez ritkán volt. Remélem, hogy most már Shukaku is megnyugodott ezután a hegyi beszéd után.

by **Shukaku** Vas. Márc. 30 2014, 08:49

A sárkány csak legyintett a farkával. Ha valami nem érdekes, akkor nem érdekes. Ő elhitte Justinnak, hiszen a fiú bizonyára tudja, hogy a sárkányt érdeklik az érdekes dolgok, és biztosan nem hazudná valamiről, hogy nem érdekes, ha egyszer valójában meg az. Timidus részéről már el is van felejtve.
Shukaku viszont… őt nem tudták ilyen könnyen megnyugtatni Justin válaszai. Ez az egész annyira hihetetlen volt, hogy nem tudta elhinni. Valahol biztos volt abban, hogy Justin is csak játszik vele, csak kihasználja, csak nevetni akar rajta. Soha senki nem intézte el egy legyintéssel a dolgait. Még Peter is azt mondta, hogy ezeket tartsa titokban. Senki nem értett vele egyet, mégis senki nem mondott neki ellent soha, Alexen kívül. Minden olyan kusza volt és fura.
-Aranyos… kedves… szép… én… én nem tudom…
Csak ingatta tovább a fejét, de úgy érezte, hogy valamit neki is mondania kell. Valami hasonlóan nagyot, mint amivel a fiú állt elő.
-És… te is. Te is aranyos vagy és kedves.
-És szép.
-Igen. De… miért? Ez… pont ez az ijesztő. Miért vagy velem kedves? Anatole azért kedves, mert céhvezér… és jóban van Peterrel. Peter azért kedves, mert segíteni akar, és… elvileg én is segítek a céhnek. Chan azért kedves, mert valakinek el akarja mondani a dolgait. Tachi… ő talán csak Timidus miatt kedves velem. Utahime… neki pedig én segítettem, ahogy nekem Peter.
~Nem… neked semmi okod nincs, hogy kedves legyél velem. Nem ismersz. Emiatt hiszed azt, hogy velem akarsz lenni. Csak emiatt…~
-Én… én… mi lesz akkor, ha megint kicsúfolnak, mert szeretek a petekkel foglalkozni? Mi lesz akkor, ha mégis vége lesz a játéknak, és nem maradhatunk itt tovább? Mi lesz akkor, ha nem lesz vége? Ha nem lesz vége, akkor én ilyen maradok, te pedig nem akarsz majd… Danee is megmodta, hogy nem akarsz majd! Mi lesz akkor, ha téged is bántanak majd miattam? Én… én nem akarom! Nem akarok neked rosszat!
~Timiduson kívül senki mást! Senki mást sem! Timidus okosabb mint az emberek, és nem tudják őt bántani. Még Alex sem tudta bántani. Még Elysion sem!~
-Nem akarom, hogy miattam bántsanak!
Shu már ott billegett azon a bizonyos határon. A semmibe való belemerülés, az üveges tekintet és a világ kizárásának és a sírásnak a mezsgyéjén. Nem akart választani. Egyiket sem akarta. De valamit választania kellett, mert felőrölte az a gondolat, hogy bárkit, akit közel enged magához, azt tönkreteszi a többiek miatt. Ő nem vette fel a csúfolódásokat és a bántásokat. Ő megtanulta nem felvenni. Megtanulta, hogy ne érdekeljék őt mások véleményei. Azt azonban nem akarta, hogy ezt más is megtanulja miatta. Nem akarta Justint bajba keverni, nem akarta, hogy valaki őt is megalázza. Fejét az asztalra hajtotta, és halkan sírni kezdett. Még ez is jobb volt, mint a másik lehetőség.

by **Justin Taylor** Vas. Márc. 30 2014, 21:11

- Akkor most már tudod. Hidd el, hogy tényleg aranyos vagy, kedves és szép.
Anatole? Peter? Chan? Tachi? Mi van? Hogy jövök én ezekhez az emberekhez meg, hogy miért vagyok kedves Shuval? Miért lenne ez ijesztő? Miért minek kellene lennem egy bunkó taplónak? ~A fiú feje csordultig volt kérdésekkel. Nem egészen értette, hogy mit nem ért ebben Shukaku. Hiszen nem adott rá okot amiért ne lett volna kedves vele. Éppen ellenkezőleg. Miért ne lehetne kedves vele? Először nem értette meg a lány igazi mondanivalóját. Nem az volt Shunak az ijesztő, hogy kedves vele hanem az, hogy miért. Hiszen még csak kevés ideje ismerik egymást és még nem tudták egymást kiismerni. A lány számára ez volt a nagy kérdés/probléma.~ Akkor már értem … vagy is mégsem. Miért lenne ez ilyen nagy probléma? Hiszen már ott a vakranidin is … vagy … lehet, hogy Shu nem is kedvel engem csak ráerőszakolom az érzéseimet … vagy … miért csúfolnának ki? mivel bántana? Na jó … most már tényleg teljesen össze vagyok zavarodva. Shu tényleg ennyire fél attól, hogy mit gondolnak majd mások? Vagy lehet, hogy csak szégyellne engem? Most … most … mondanom kell neki valamit. Valahogy meg kell vele értetnem, hogy én nem akarom őt becsapni és, hogy nem zavarna mások véleménye. Amíg ezen gondolkodtam egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki halkan elkezdett zokogni. A lány lehajtotta fejét az asztalra és csendesen elkezdett sírni. Úgy tűnik, hogy ő tényleg nagyon fél ezektől a dolgoktól … vagy is hát ezt eddig is tudtam de nem hittem volna, hogy ennyire megviseli. Nem bírom nézni ahogy sír … ha elkezd mellettem sírni egy lány akkor nekem az olyan mintha egy késsel le szúrnának … nagyon rossz ezt látni. Lassan odasétáltam a lány mellé, le ültem mellé, egyik kezemmel megfogtam a kezét a másikkal pedig amilyen gyengéden lehetett óvatosan felemeltem a fejét és a szemébe néztem. Az arca teljesen piros volt és a két szép szemében lévő ragyogást a könnytengerek immár teljesen elmosták.
- Kérlek ne sírj miattam. – Óvatosan letöröltem egy könny cseppet Shu arcáról. – Nem jó téged így látni. Én nem akarok neked gondot okozni. És nem tudom, hogy kik azok az emberek akiket felsoroltál vagy, hogy ki ez a Danee és mit mondott neked rólam … de amit mondtam neked azt tényleg komolyan is gondoltam. Engem nem zavarnak azok a dolgok amiket mondtál és nem akarlak téged bántani. Az meg pláne nem zavar, hogy szereted a peteket … nem értem, hogy ez miért lenne baj? Szerintem nagyon tiszteletre méltó dolog, hogy ennyire szereted őket is és az állatokat is. Ha pedig emiatt bántanak téged mások azoknak csak gratulálni tudok. Én a helyükben el ásnám magam jó mélyre. Ha pedig emiatt még egyszer bántani próbálnának téged vagy engem amiért kedvellek téged … hát lesz hozzájuk egy-két szavam … biztosan nem fogom hagyni. – Igen pontosan ez lenne … csak próbáljanak meg még egyszer belekötni Shuba gondoskodom róla, hogy soha többé ne mondjanak ilyet … szemetek! – De ha nem viszonzod azt amit én akkor ha akarod már most el is mehetek … és nem foglak zavarni … soha többé …

by Ajánlott tartalom