[Küldetés] Koboldok Kincse

Teljesen tanácstalannak éreztem magamat és fogalmam sem volt mit tegyek. Céltalanul mászkáltam a városban utcáról utcára majd elhagytam és jött egy másik város. Fogalmam sem volt mi a fenét kéne csinálnom. Addig a bizonyos híradásig azt hittem az MMO valamilyen új emos őrület. Engem soha nem zavartak azok az öngyilkos hajlamú vámpír utánzatok de nem is voltam oda értük. Ahogy végignéztem a mászkáló embereket észrevettem mindenkinél más-más fegyver volt. Valakinél egy egyszerű kard volt mások nyilat hordtak maguknál. Megint mások hatalmas pallosokkal vagy pajzsokkal grasszáltak. Nekem pedig egy nyamvadt vajkésem volt ami még arra is túl gyenge volt, hogy elvághassa a hajszálam. Legalábbis ezt gondoltam mert túl gyengének tartottam, hogy kihúzzam. Úgy éreztem magamat mint egy hangyabolyban mindenki sürgött forgott körülöttem. Ráadásul volt pár ember aki nagyon furcsán viselkedett. Túlságosan is sokat mosolyogtak és túlontúl kedvesek voltak mindenkivel. A frász jött rám ha csak rájuk néztem pont mint egy filmben ahol az egész várost bedrogozták, hogy mindenki kedves legyen. Elmélkedés közben megláttam egy srácot amint vigyorgott és a nyakában egy majom lógott. Nyílegyenese elindult kifelé vigyor. Először megnéztem egy hirdetőfalat ami előtt állt nemrég majd a nyomába eredtem. Rövid ittlétem során rájöttem csak a hozzám hasonlók tarthatnak állatot mondhatni ez a fegyverük. Nekem ez egyáltalán nem volt szimpatikus hisz én az öklömmel harcoltam. Ez ebben a világban sajnos nem tűnt járható útnak. Abban a pillanatban a még mindig bal kezemben lévő tojásból valamiféle fény kezdett el szivárogni. Meg voltam győződve, hogy valami bomba ezért elhajítottam majd bevetettem magam az egyik bokorba. Szép látványt nyújthattam amint a valagam az égnek meredezve áll ki egy bokorból. Kezeimet a felemre szorítva vártam a robbanást de nem történt semmi. Vagyis ez így ebben a formában nem volt teljesen igaz. Pár perc múlva valami elkezdte a fenekemet bökdösni. Mivel tudtam a robbanások nem bökdösnek ezért hátra pillantottam. Egy fekete óriásgyík volt a hátsó felemnél.
-Há, szóval mégsem tojásgránát volt. Álljunk csak meg egy fél pillanatra! Te meg ki a halál vagy gyíkpofa!?- vontam a kérdőre szerencsétlen állatot.
Pár pillanattal később mikor elmúlt a sok hatása újra működésbe léptek agyam fogaskerekei és rájöttem ő bujkált eddig abban a tojásban. Ezen még jobban meglepődtem mert az akkora volt mint egy strucctojás és képtelenségnek tartottam, hogy elfért volna benne. A gyíkom akkora volt mint az alkarom és fekete volt akár az éjszaka. Hatalmas gülü szemeivel engem vizsgálgatott miközben lábaival az én járókáimra csimpaszkodott. Ezt nem szoktam meg egy gyíktól ezért némi lendületet véve lerúgtam a lábamról.
-Hagy engem békén.- ő azonban pillanatokon belül visszatért. Csodáltam a kitartását és az elszántságát ezért úgy döntöttem nem kergetem el újra.
-Na gyere te őskövület.- azzal zsebre tett kézzel elindultam a fekete hajú srác vélt tartózkodási helye felé közben hangosan morogtam mert meg voltam győződve nem hall senki.
-A francba nem kellet volna átugranom az elején azt a csomó szöveget így fogalmam sincs mit kéne tennem. Ráadásul az az öt pont amit láttam biztosan nagyon kevés. Mivel jó pár napja vannak itt játékosok tutira mindenki erősebb nálam. Nem értek én ezekhez a vackokhoz-
A nagy morgolódás közepette hirtelen a fekete hajú mellett találtam magamat. Az unott és morcos vegyes arckifejezéssel néztem rá és megkérdeztem tőle nyíltan tud-e segíteni. A hangomba csempésztem némi fenyegetést is, hogy tudja mi a hézag.
-Hé öcsi én egy-két órája érkeztem és gőzöm sincs erről a marhaságról. Mond el mit kell feltétlenül tudnom indulónak.- közben a gyík próbálkozott felmászni a lábamon.
Ha esetleg voltak ott mások is nem vettem észre őket.

/Fogalma sincs az MMORPG-ről és még a pontjait sem osztotta el mert nem tudta, hogy vannak./

A földet bámulva sétálgattam a városban, nem tudtam hogy pontosan hova is akartam menni, de a végén a Főtéren kötöttem ki, hatalmas volt. A hirdető tábla felé vettem az irányt, és teljesen elmerültem a gondolataimban, olyannyira, hogy nem vettem észre, hogy az egyik kezemmel végigsimítottam egy lány derekát. Elfogott a halál félelem, már attól is, ha egy lány érintésére gondoltam, nem hogy a fizikai kontaktuson járjon az eszem. Viszont mégis megtörtént.
-Kya~!- sikkantott fel a lány, hátrébb tántorodtam, majd elestem. A lány felém fordult, majd kissé elpirulva, és kis mosoly kíséretében ökölbe szorította a kezét, még jobban hátrálni kezdtem.
Gyorsan felálltam, és tovább mentem. Mikor megérkeztem a Hirdető táblához, nézegetni kezdem a küldetéseket.
~Ez jónak tűnik, olvassuk el.~ gondoltam, és elolvastam. Megtetszett a küldetés, egyszerűnek tünt.
~Annyi a Feladat, hogy vissza kell vinni a kovács fiát. A Jutalom, pedig az ott lévő állítólagos arany, és egy jobb fegyver.- összegeztem végül a küldetés ezen részeit magamban. ~Biztos mások is jönnek a küldetésre. Remélem nem lesz köztük lány.~ gondoltam, majd elindultam a barlang felé. Hosszú séta után végül megérkeztem, a barlang szája elé, ahol már állt néhány ember.

Mélán sétálgattam a főtéren azon gondolkodva, hogy vajon mégis mi legyen a következő lépés, elvégre fejlődnöm kell. Itt vagyok már egy jó ideje és látom, ahogy mások szorgoskodva igyekeznek minél gyorsabban és minél jobb eredményt elérni képességük fejlesztésében, fejlődésben és fegyverkezés terén is. Mesélték, hogy ahhoz hogy a leggyorsabban fejlődhessek én is, a legjobb módszer hogy küldetéseket vállaljak. Persze ezek veszélyesek és ha meghalok akkor a való életben is végem, de kicsit megkönnyebbüléssel tölt el a gondolat hogy általában többen csinálják ugyanazokat a küldiket partyban. Ez a gondolat eddig min szép meg jó volt, de a legkisebb fogalmam sem volt hogy mégis hol vagy hogy tudnék küldetéseket vállalni elvégre ilyenben még nem volt részem.
A nagy elmélkedésben azt vettem észre hogy megálltam és nem mentem tovább, mi több egy srác karjai fonódtak végig a derekamon. Egy pillanatig hezitáltam hogy most mégis mi történt, majd mikor felfogtam, felkiáltottam:
- Kyaaaa~!
A sikolyomtól szerencsétlen srác annyira meglepődött hogy hátrálni kezdett, majd a tömegben fel is botlott. Kissé zavarba jöttem a történtektől, sőt szerintem el is pirulhattam.
A kezem ökölbe szorítva próbáltam megleckéztetni a gyereket de mire megtehettem volna már köddé vált a nagy emberförgetegben.
- Úgy is találkozunk még! Mondtam ki hangosan, remélve hogy mások nem de Ő igenis meghallja.
Azzal tovább mentem és láttam hogy egy bizonyos helyen igencsak összegyűltek az emberek, kíváncsi lettem és oda mentem én is. Egy nagy táblát pillantottam meg amin a városban történő fontosabb eseményeket sorolta fel, köztük egy igencsak érdekessel is.

A kovács fia elszökött a koboldok bányájába, hogy az ott lévő aranyt elorozhassa.
A feladat a gyermek megmentése és jutalom illeti azt, aki ezt megteszi.
- Egy jobb fegyver pontkapóra jönne. Ha jól akarok fejlődni, hogy végre kijuthassak ebből a virtuális rémálomból, és hogy újra láthassam öcsikém és a családom, a barátaim.
Azzal útra is keltem a térkép segítségével.
Már majdnem ott jártam, amikor megfordult a fejemben, hogy:
- Mi van ha egyedül leszek?! Mondtam ki hangosan.
Ha ott állok a barlang előtt teljesen egyedül, védtelenül egy bos és sok kisebb rendű kobold ellen. Úgy semmi esélyem. A gondolattól annyira megrémültem, hogy elkezdtem remegni méghozzá annyira, hogy a kard is majd ki esett a kezemből.
- Azért legalább nézd meg hogy mégis mivel kéne szembenézned! Mondtam magamban.
Mire a bánya elé értem több alakot is megpillantottam, ami nem kis megkönnyebbüléssel töltött el, ráadásul az egyik közülük nagyon is ismerős volt, és amint megláttam már tudtam hogy ő is felismert engem.
Már épp rátámadtam volna mikor…..

Kicsit túl jól sikerült eljátszanom az erős nagyfiú szerepet. A való életben a hírem miatt csak így juthattam bármi nemű segítséghez. Ha az emberek megláttak rögtön elrohantak vagy igyekeztek levegőnek venni ezért valahogy rá kellet vennem őket a segítség nyújtásra. Ez a kiskrapek azonban nem volt semmi kijelentette, hogy nem szereti a fenyegetőzést. Igaz a hangom fenyegető volt, de a beszédemben nem volt semmi erőszakos. Elkezdett magyarázni nekem valami tíz pont elosztásáról aminek hallatán néztem mint borjú az új kapura. Bizonyára látta a tekintetemben, hogy se kép se hang ezért átkarolta a vállamat majd előhívta a menüjét. Olyan gyorsan nyomogatta azokat az ízéket, hogy alig bírtam szemmel követni de a lényeget felfogtam. Őt utánozva én is végigsimítottam a levegőt amire lejött a menü. Egyszer már sikerült előtte megcsinálnom, de csak véletlenül ezúttal viszont saját akaratomból gördült le. Meg találtam a tulajdonságpontjaimat ahol a kezdő tíz pontot tudtam elosztani. Elmondta mindegyik tulajdonságnak a fontosságát és külön fölhívta a figyelmemet a fegyverismeret részre. Mivel én egy állatidomár voltam ezért semmi szükségem nem volt rá vagyis ugyanannyira vettem volna hasznát mint egy vak a színes tévét. Mikor elmagyarázta széles mosoly jelent meg az arcomon és jó erősen hátravágtam a srácot. Nem csak annak örültem, hogy segített hanem annak is, hogy nem menekült el tőlem ráadásul még át is karolt. Ezt már nagyon rég óta nem csinálta meg senki anélkül, hogy ne akarta volna kitekerni a nyakamat.
-Kösz szépen rendes srác vagy te. Az előbb meg nem fenyegetőztem csak biztosra akartam menni, hogy kapok segítséget. Tudod fenyegetőzéskor nem vagyok ennyire kedves, de sajnos ahonnan jöttem nem is lehetek az.-
Nem ismertem a srácot annyira, hogy beavassam a magánéletembe ezért nem is mondtam többet inkább figyeltem, ahogyan egyre bővült kis csapatunk és mindenki odaköszöntem egy hallott.

/Még egyszer bocs/

Már majdnem a bejárathoz értem mikor észre vettem hogy nem vagyok egyedül, ettől kicsit megkönnyebbültem, és derűsebben kezdtem el látni a nap végét. Kezemben a tömérdek arannyal, egy új fegyverrel és még néhány bónusz exp ponttal. De amint odaértem két srácot láttam, akik hát, hogy is mondjam, eléggé érdekes látványt nyújtottak. Egyiküknek egy majom csimpaszkodott a fején a másiknak meg látszólag egy gyík volt a társa. Ebből kezdtem el sejteni hogy állatidomárok lehetnek, még egy állatidomárt sem láttam harc közben, de valahogy nem is igazán tudom őket elképzelni. Valahogy jobban örültem volna, hogy ha nem egyedül én leszek ott közelharcos, mint kardforgató. Így míg nekem testközelből kell támadnom nekik elég a petjeiket irányítva őket a harcba küldeni, ezt is csak azért tudom, mert hallottam a főtéren, amikor pár harcos épp a kasztokról és azok előnyeiről és hátrányairól beszéltek. Éppen valamiről nagyon beszélgettek mikor egy eléjük toppantam.
- Sziasztok! Köszöntem hangosan hogy észrevegyenek.
- Csak hárman leszünk? Kérdeztem kissé bizonytalanul félve a választól.
A két fiú elkerekedett szemmel nézet rám. Nem tudom, hogy mi lephette meg őket, elvégre semmi rosszat nem mondtam és nem is tettem. Kissé zavarba jöttem emiatt ami meg is látszódhatott rajtam. Utána jöttem rá hogy lehet hogy nem is a küldetés miatt vannak itt csak köhöm, itt vannak.
- Ugye ti is a felhívás miatt jöttetek? Kérdeztem egyre kevesebb lelkesedéssel és önbizalommal. Nem lenne értelme egyedül belevágni, akkor biztos hogy meghalnék, ezektől a gondolatoktól egyre inkább kissé kezdtem elkeseredni, elvégre már annyira belekéltem magam a sikeres küldetés adta jutalmakba. Gondolataim elmélyedésében az egyik srác zavart meg.

/Köszönöm, ha Hasarii írna, akkor bármikor újraihatom a postot./

A barlang elé érve megláttam, hogy mások is vannak már ott akik a küldetésre vártak talán, de már elkezdtek ismerkedni, és a nagyon negatív kisugárzásomat is észrevették, ökölbe szorítottam a kezemet, a pörölyömet pedig harcra készen a vállamra csaptam, majd sarkon fordultam. Egy fához vonultam, és neki támaszkodtam. Sokáig bámultam magam elé, és a barlangszájánál álló két embert, és vártam, hogy kezdődjön a feladatunk, amiért megkapnánk a jutalmat. Merengeni kezdtem az admin által megejtett mondatokon.
~Ha itt meghalunk, akkor a valóságban, is elpatkolunk. Mi? Végiggondolva, nekem csak a Való Világból való menekülésre kellettek a játékok, ha a valóságban meghalnék nem is változtatna sokat a családi, pénzügyi helyzetünkön. Apa, csak Anya miatt depressziózik. Vajon, felém egyáltalán táplál valami gyenge érzelmet? Talán az utálat az. Vagy talán... Nem is érdekelte, hogy élek-e. vagy halok? Nem t'om. Ennyi gondolkodás elveszi a kedvemet az élettől.~ gondoltam, majd nagyot ásítottam. ~Álmos vagyok? Nem ilyenkor kéne... el... aludn...~ elaludtam, és előre zuhantam. Az álmomban Aincardban voltam, de nem egyedül, egy lány háremben. Lesápadtam, a lányok pedig késeket döfködtek belém, éreztem a fájdalmat, és véreztem is. Egyszer csak meghaltam, majd hirtelen feltámadtam, és kezdődött előröl, az egész. Újra, és újra megöltek. Rémisztő, és fájdalmas volt, de egy idő után beletörődtem, és elfogadtam a többszöri halált. Felriadtam. Könnyeztem, végig csordogált az arcomon, majd lecsöpögött, a hideg verejték cseppekben az arcom fázott, kissé sápadtak voltak a tagjaim. Végig néztem a tagjaimon, és megtapogattam az arcomat.
~Csak egy rémálom volt...~ nyugodtam meg. Majd letöröltem a vizet az arcomról, és felálltam.

/Ez egyben pet pályázatom is/

Nem mondhatom, hogy sétagalopp volt a barlanghoz vezető út, de végül sikerült odaérnünk. Útközben megannyi sűrű bozótoson kellet átverekednünk magunkat. Azokban a pillanatokban nagyon vágytam egy fűnyíróra vagy esetleg egy dzsungelvágó késre. A szalamandra egy-két alkalommal felmászott a hátamra én mindig belevágtam a legnagyobb bokorban. Mikor ez megtörtént ő mindig szomorú szemekkel nézett rám mintha a szíve hasadt volna meg. Akárki belenézett azokba hatalmas szemeibe érezte ahogy reped szét a szíve. Ezért a második ledobás után lehajoltam odatartottam neki hátamat és magamhoz hívtam. Olyan boldognak ember gyíkot még életében nem látott az teljesen biztos. Mikor felugrott a hátamra folytattuk z utunkat. Egy tisztásra érve rengeteg kacatra bukkantunk amik között az a cipő nevű srác rögtön neki is állt guberálni. Én az ilyet nem díjaztam mert hasonlított a fosztogatáshoz. Más holmijára semmi szükségem nem volt mindennel rendelkeztem és amim nem volt az nem is volt olyan fontos. Megvártam míg kinyitotta az összes ládát, felnyitotta az összes zsákot benézet minden bokor mögé. Mikor befejezte végre folytattuk a mi kis mentő akciónkat. Amint közeledtünk a barlang felé egyre jobban lehet hallani egy különös és furcsa hangot. Mintha valaki barlang mélyén kiáltott volna de nem egy ember. Inkább valamilyen állatra hasonlított mint homo sapiensre. Mivel a többiek nem lepődtek meg engem sem izgatott különösebben a dolog így bementünk barlangban. Szerencsénkre nyolc méterenként a falon elhelyezett valaki egy fáklyát így valamelyest láthattunk azonban ez nekem kevés volt. Semmi kedvem nem volt egy kihelyezett lámpára hagyatkozni látni akartam mikor hova lépek. Szalamandra elkezdett furcsán ficeregni a hátamon ezért letettem a földre. A teste elkezdett rázkódni és görcsbe rándultak a kis lábacskái. Majd hirtelen megdermedt egy pillanatra vett egy mély levegőt majd kiköpött száján egy világító valamit. Közelebbről megnézve láttam, egy egy tíz-húsz centiméter átmerőjű izzó gömböt köpött ki. A fénye olyan erős volt akár egy öngyújtónak. A világítással nem volt gondok csakhogy a gomb mindent elkezdett szétmarni ami csak hozzá ért. Fogalmunk sem volt mit kéne tennünk hisz ha nem tudjuk hordozhatóvá tenni teljesen fölöslegessé válik. Amíg így tanakodtam a szalamandra egy újabb gömböt köpött ki ezúttal kicsit túl nagy sebességgel mert a golyó szélsebesen felém száguldott. Reflex szerűen magam elé tartottam a kezem amiről érdekes módon lepattant minden sérülés nélkül. Értetlenül néztem hol a kezemre hol a többiekre mi a nyavalya történt remélve, hogy ők tapasztaltabb játékosok tudják mi történt. A még mindig földön izzó második gömböt megböktem az ujjammal, de semmi bajom nem történt. Fölvettem a tenyerembe, de még mindig nem lett semmi bajom. Mintha csak egy egyszerű világító gömböt fogtam volna. Pár pillanattal később a gömb apró kis pixelekre bomlott szét.
– Szalamandra tudnál nekem csinálni még ilyen izzó, hogyíshívjákokat?- azzal odatartottam a tenyeremet mibe négy darab izzó gömböt fújt. A bal és a jobb ujjbegyeim közzé elhelyeztem kettő-kettő darab izzó gömböt. A kezeim úgy világítottak mintha csak öngyújtókkal játszadoztam volna. Nem tudom mi történhetett velem de valahányszor testem más részéhez közelítettem a golyókat éreztem a fóróságot. Csak a két kézfejem volt védve eme izzó apró gömböcskéktől. Átettem mind a négyet a bal kezembe majd jobbal elkezdtem pöckölgetni őket mind az üveggolyókat. Nem volt szokásom de megpaskoltam annak az állatnak a fejét kifejezve ezzel végre valami értelmes dolgot is csinált.

/Ízzó csapás
Apró 10-20 cm átmerőjű izzó világító gömböket fúj ki a száján egy darab úgy világít mint egy átlagos öngyújtó. Sokat tud létrehozni de egy tucat után pihennie kell, hogy újakat készíthessen. Képes egy teniszlabda nagyságú gömb létrehozására is melynek sebzése azonban ebből csak hármat képes létrehozni egyszerre és jobban kimeríti. Szalamandra második fejeltségi fokán már képes lesz egy röplabda nagyságú gömböt létrehozni míg végső formájában már egy fél méteres gömböt fog létrehozni. Ahogy fejlődik a fiatalabb korábban lévő gömbök létrehozása mik nehézséget okoztak könnyebben megy majd kevés energiával. Pl hármas szinten kevesebb energiából tud teniszlabda méretű gömböt csinálni és jóval többet.
Kérek egy admint határozza meg a két gömb támadó erejét. Ha esetleg gond lenne kijavíthatom a kis gömböket, hogy egyből a kevesebbet használható teniszlabdák legyenek./

Szia! A pályázatot elfogadom. Mivel kérted, hogy határozzam meg a sebzést, ezért itt van: A bébi gömbök: pet erősség fele, közepes gömbök pet erősséggel megegyező, a fél méteres gömb pedig pet erősség kétszerese. Szerintem ez megfelelő behatárolás, hiszen egy tucatot ki tud lőni.

Beléptünk a barlangba, viszont még mindig, erősen a csapat háta mögött haladtam. Majd elértük a barlangba vezető úton megannyi, növényen kellett átverekedni magunkat. Nekem a harcos létből származó erőm miatt nem esett nehezemre szétcsapni a növények között, így megúsztam az akrobatikus próbálkozásokat. Kis idő múlva, elértük az útvesztő végét. Átkelve az utolsó bokrokon egy tópart tárult elénk. Az egyik srácra néztem, neki állt guberálni, a sok dolog között.
~Lehet hogy a Való Világból hozott megszokás, vagy reflex?~ elmélkedtem kérdőn, majd a vízhez sétáltam, le akartam nézni az aljára.
~Túl zavaros!~ szitkozódtam, majd belecsaptam a vízbe. Belevágtam a földbe a pörölyömet, majd elhúztam, és egy kicsit még csináltam, mert vicces volt. Fölegyenesedtem, majd körbe néztem. Az játékosok az előbbi guberáló srác köré gyűltek.
~Ezeket meg mi lelte?~ filozofáltam azon, hogy mi történhet ott. Odasétáltam, de továbbra is távolról néztem. Néhány szó után a fiú akiről kiderült, hogy állatidomár, felvette az állata alakját, és a fejemre mászott. Neki vágtunk az alagútnak, eközben furcsa ordításokat is hallottunk. Ahogy végig haladtunk a szűk, sötét folyosón, egyre inkább szerettem volna fényforráshoz jutni. Az egyik állatidomár állata furcsán mozgolódott, a gazdája letette a földre, majd az állat egy kis idő múlva kiköpött egy kis fénylő gömböt.
~Hmmm... Olyan, mint egy sárkány. Lehet, hogy az is lesz?~ elmélkedtem az állaton, majd egy kis idő múlva az állat újabb gömböket köpött ki. Tényleg úgy nézett ki, mint egy sárkány. Majd csinált valamit az állatával, és tovább indultunk, egy félig nyílt ajtót pillantottam meg, mögüle halvány fény szűrődött ki, amolyan késő alkonyati fényviszonyokat adva az előtte lévő sötétségnek.

Az út ami a barlang szájához vezetett nem volt épp egyszerű, nem csak a körülmények a nagy fák, bokrok bozótok okoztak nehézséget hanem az is hogy még a térképen is nehezen tájolódtam, mondhatni én vagyok az aki egyenes úton is képes eltévedni. Szerintem ez most is megtörténhetett elvégre már nem voltam egyedül mire oda értem, nem tudom, mióta várhatnak a többiek, de nem is érdekelt, annyira örültem hogy nem vagyok egyedül. Oda mentem hozzájuk, az egyik srác aki feltehetőleg állatidomár volt a barlang előtti lomok között matatott, a másik a pörölyével szórakozott a harmadik, aki szintén állatidomár lehetett gondolva a vállán lévő gyíkról meg csak állt és várt. Amikor oda értem hozzájuk köszöntem nekik, majd szépen mind egy helyre gyűltünk össze. Az egyik állatidomár azt mondta, hogy mivel ő nem jó harcos nem sebezne túl sokat így ő inkább a petjévé változik. A hallottakra kissé meglepődtem, elvégre egy ember hogy változhatna a saját petjévé?! De utána jöttem csak rá, hogy akkor valószínű ez az ő speciális képessége. Amikor ez megtörtént tényleg ő is egy majommá változott és felmászott a pörölyös srác nyakára, majd utána nagy meglepetésemre csak azt vettem észre, hogy a másik majom, aki az előző srác petje engem szemelt ki célpontjának, mármint a fejemet képzelte kényelmes kis párnának, amin kényelembe is helyezte magát. Először ösztönösen megpróbáltam védekezni de a majom gyorsabb volt, felnéztem rá mármint amennyire fel, lehet nézni egy a fejemen csücsülő majomra, majd megcirógattam az oldalát (vagy legalábbis remélem hogy azt) jelezve, hogy semmi baj nyugodtan maradhat. Azután hogy ez megtörtént elindultunk a barlang belsejébe, a pörölyös srác aki fején van a másik majom nagyon is ismerős volt valahonnan de sehogy sem tudtam visszaemlékezni hogy mégis honnan, így mivel ezen gondolkodtam gyakran visszanéztem a hátam mögé mert ő kissé lemaradva tartott velünk. A vörös hajú gyerek volt az első gondolom nem volt az a szívbajos fajta mert Ő mehetet legelöl az ijesztő hangok ellenére is, és egyszer sem torpant meg a sötétben, igyekeztem közel maradni, nehogy eltévedjek, lemaradjak, vagy ha harcra kerül a sor gyorsan reagálhassak. Útközben a mögöttem lévő srácra mosolyogtam, mivel kissé lemaradt gondoltam lehet fél egy kicsit, így megpróbáltam valahogy biztatni, hogy jöjjön nyugodtan nem lesz semmi baj. Arra számítottam, hogy visszamosolyog vagy valami, de erre még inkább lemaradt. Kicsit aggódva fordultam vissza, mire azt vettem észre, hogy az állatidomár srác megtorpant de nem, azért mert megijedt, hanem a petjével lett valami. A gyík a fölre esett majd rángatózni kezdett és kiköpött egy fénylő gömböt, ami mintha elkezdte volna marni a barlang talaját a gyerek nem tudta, hogy mi is lehet ez ezért félve nyúlt hozzá de, a végén a kezébe vette, úgy nézegm, ez először történhet meg közöttük és valószínű, hogy ez a petje képessége.
- Miii vaaan? Mos esett le hogy a gyerek úgy jött a küldetésre hogy valószínű egy darab támadása sem volt. Itt kissé sokkolt arckifejezést vágtam. Észre sem vettem de időközben utolért a harcos srác is, aki még mindig kissé távolról figyelte az eseményeket. Amikor ránéztem, elmosolyodtam, most nem biztatásképp vagy ilyesmi, hanem mert viccesen nézett ki fején egy majommal, utána hogy rájöttem, hogy az én fejemen is egy majom csücsül kevésbé tűnt viccesnek, nem, azért mert nem szerettem, édes kis állatka volt, sőt időközben annyira hozzászoktam hogy el is felejtettem hogy ott pihen a fejem tetején. A mosoly hirtelen ráfagyott az arcomra és vigyorrá alakult át, ugyanis rájöttem, hogy ki ez a gyerek és hol találkoztam vele.
- Te voltál az, aki letapiiiztááál! Kiáltottam. És mutattam rá az ujjammal. (Már amennyire letapizásnak lehet nevezni, hogy gyengéden hozzáért a derekamhoz) Gyorsan oda mentem a gyerekhez hogy az akkor elmulasztott behúzást pótoljam, de a Ő olyan gyorsan hátrált hogy én embert még úgy nem láttam mozogni. Majd mivel hátrafelé ment fel is bukott egy göröngyben a földön. Mire oda értem nem azt mondom, hogy elszállt a haragom, de eszembe jutott hogy a legfontosabb hogy megcsináljuk a küldetést úgy, hogy mindannyian épségben túlvészeljük. Így a már ökölbe szorított kezem mérgesen leengedtem. Majd így szóltam.
- Nem felejtek! Miközben ezt mondtam fenyegetően az ujjammal rámutattam. A történtek után folytattuk az utat már nem volt messze az ajtó. Személy szerint kezdtem kissé elbizonytalanodni, hogy egy tapasztalatlannak tőnő srác egy tapasztalatlan lány két majom és egy eléggé anatiszoc-nak tűnő gyerekekből álló banda vajon sikerrel járhat-e? De már nem volt visszaút, az ajtó előtt állva, amelyből nem túl erős fény szűrődött ki, ébredtem rá hogy most már tényleg nincs más választásunk, győznünk kell vagy különben meghalunk. Nem szeretnék sem meghalni sem pedig mást meghalni látni, így akkor ígéretet tettem magamnak.
Igaz tapasztalatlan vagyok, igaz, gyenge vagyok, igaz félek, de MINDEN ÁRON MEGVÉDELEK TITEKET és GYŐZNI FOGUNK! Majd elszánt tekintettel léptem az ajtóhoz melyet egy egyszerű mozdulattal ki is nyitottam.

A szalamandra tényleg kiérdemelte az elismerésemet hisz most már nem csak egy haszontalan gyík volt. Ennek a perszelő ízének hasznát lehet venni mondjuk kínzásoknál vagy zárak feltörésénél. Azonban én sosem voltam híve az efféle dolgoknak Mindig az ökleimet használtam és ezidáig be is váltak. Hála a sok edzésnek és bunyónak méltán rettegtek tőlem az emberek bár nem teljesen megalapozottan. Igaz elvertem pár bunkót, de attól még nem kellet volna véres kezűnek kikiáltani. Igaz hazudnék ha azt mondanám nem élveztem mikor az emberek a nevemet suttogták az utcákon valahányszor megláttak. Abban a pillanatban nem gondolhattam effélékre hanem arra kellet koncentrálnom, hogy élve kikerüljünk ebből a barlangból és megmentsük azt a kölyköt. A kislány akinél egy kard volt erélyesen kinyitotta az ajtót ezzel fölhívva magunkra a figyelmet. Nem mintha bujkálni akartam volna nincs is annál jobb érzés mint mikor szembe álok azzal akinek éppen betöröm az orrát. Eléggé meglepett a látvány mikor furcsa zöldes bőrű lények ragadtak fegyvert ellenünk. A televízión kívül soha nem láttam ilyen furcsa lényeket. Kettő kezében lándzsa volt a többiében bunkó és kard. A szalamandra szisszenésének köszönthetően abbahagytam az idegenek bambulását és újra a túlélésen járt az eszem. Elkezdtem megrázogatni a karjaimat miközben az újaimat szétnyitottam és összezártam. Reményeim szerint az izmaim ropogása kissé megrémíti a lényeket mert odahaza ez gyakran be szokott válni. Azonnal akcióba lépek és nekitámadok a két lándzsás alaknak igyekszem gyorsabb lenni náluk és kikerülni a szúrásaikat. Ha elég közel kerülök hozzájuk a tőlem balra levőnél megpróbálok egy parasztlengővel. Reményeim szerint a fal agya neki a másikat és nem kell többet foglalkoznom vele, de mint tudjuk az élet tele van csalódásokkal.
Amint z ellenség elagyabugyál és még nem haltam meg végig hallgatom társaim rosszalló megjegyzéseit.
Erre szalamandra a kezembe nyom egy teniszlabda nagyságú tűzgolyót majd széles vigyorral rám néz. Azonnal tudni fogom mire gondol és ezzel visszaindulok, hogy eme lángoló gömböt az egyik ocsmányság képébe nyomjam.

Tovább sétáltunk lefelé, a többiek elől, jómagam pedig még mindig a többiek háta mögött sétálgattam, közben a hátam mögött húztam a pörölyömet, ami emiatt az eszköz számos narancssárga, fényes szikrákkal, és egy egészen fülbántóra sikeredett csikorgással jutalmazta a cselekményt.
~Idegesítő~ gondoltam, majd felkaptam a kalapácsot, és a riadt mozgásból, s a mozgás abba maradása után, kezdődő szitkozódásból ítélve, majdnem megcsaptam a majommá alakult játékost, még nem kérdeztem/néztem meg a nevét, így a továbbiakban csak simán kettes típusú majomnak fogom nevezni. Amíg húztam magam után a pörölyt a csapat vezérasszonya előre rohant, és csak simán benyitott, pedig a leírásban szót ejtettek koboldokról a résnyire nyitott ajtón pedig halvány fény kukucskált ki, így lehetett számítani a dögökre. Az ajtó mögött valóban voltak koboldok, nem is akár mennyi, pontosabban hét. Kettő egy lándzsát szorongatott, hátul pedig furkós botokkal felszereltek voltak, s a legutolsót pont nem láttam.
~Két lándzsás, három bunkó, és egyet nem látok... a lándzsásokat könnyebb kikerülni, mert ők egy vonalra szúrnak. Jobb lesz velük kezdenem, mert lassú vagyok.~ gondoltam, miközben hevesen kapkodtam a szemeimet.
~Fene! Nincs íjászunk, nem lesz könnyű közelről elintézni őket. Egy kardforgató, két állat idomár, és én egy harcos. Hogy fog ez kisülni?~ törtem a fejemet, majd néhány pillanat múlva az egyik állatidomár srác neki veselkedett egy szurkálós koboldnak, PUSZTAKÉZZEL , de pár másodperc múlva visszacsúszott. Ellátták a baját.
~Ez hülye?~ sajnálkoztam a srácot nézve, majd ránéztem a szörnyecskék életcsíkjára, nem sok változás, konkrétan nincs egy pontot sem csúszott le. Dühösen megsuhintottam a pörölyt, majd a srác feje mellé ütöttem, érdekes volt hogy nem találtam félre. Felemeltem a pörölyt, majd neki futottam az egyik koboldnak.

Azzal hogy hirtelen benyitottam tulajdonképp veszélybe sodortam a társaim. Megmondom őszintén még sosem voltam csapatban, partyban ezért még igencsak új volt nekem ez az egész, és szerettem volna a csapat élén lenni, hogy elismerjenek valamilyen szinten. Így elhatároztam, hogy megvédem őket mindenképp, és itt nem csak holmi meghalunk de, nem baj van még három életünk stílusú a játék, itt igenis élet halál harcot vívunk az ellenséggel. A csapat élén bevonultam a terembe kezemben a fegyveremmel, amelyet erősen szorítottam. A furcsa, az hogy nem igazán éreztem félelmet, nem is gondolkodtam, csakis arra összpontosítottam, hogy felmérjem a terepet és az ellenségeinket. Amint beléptem egyértelműen rögtön észre is vett az egyik kobold, ami jelzésképp felkiáltott a többieknek. Ijesztő hangja van de, nem igazán törődtem vele. Azt néztem, hogy milyen fegyverük van amiből következtethetek a harci stílusukra, és próbáltam rájönni vajon mennyire lehetnek erősek, ezenkívül hogy-hogy helyezkedjünk el a szobában amiben néhány hordó és láda is található, ezeket persze akár védekezésre is használhatjuk. Eközben a vörös hajú srác, Taiga neki is rontott az egyiknek puszta kézzel…ami nem is lett volna baj de a kasztja állatidomár sőt kiderült hogy valójában távolsági harcos, mert azokat az izzó golyókat amiket a petje állít elő el tudja dobálni, de persze ha az ellenség közel kerül hozzá akár csak hozzá érinti és sebesülést okozhat. Hasznos lehet. De mivel az ökleit akarta használni így könnyedén visszaverték a támadását, sőt valamennyi pontja is ment le. Harashii a tapizós srác, rosszallóan nézte ezt az eseményt majd pörölyét megsuhintotta és úgy nézett ki mint aki támadni fog. Kicsit megijedtem mert nem számítottam arra hogy mindenki megy majd a maga feje után (igen mondom ezt én…) és ha ez így halad tovább akkor oda a morál oda a csapatmunka ami esélyt nyithatna a győzelmünkre.
- Héé, srácok! Ugye elő készítettétek a teleport kristályt? Ha rosszra fordulna a helyzet, akkor el tudunk menekülni mielőtt meghalnánk, és remélem van élet potitok is. Mondtam, és néztem a többiekre. Mire kimondtam az egyik kobold már közel is ért hozzám, és emelte is a fegyverét, mire észbe kaptam gyorsan felvettem a védekező állást de a fejemen csücsülő majmocska kivédte a támadást helyettem. A harc elkezdődött, és csakis rajtunk múlik, hogy-hogy végződik majd…

Ez a hely rendkívül furcsa volt. A testem lelassult akár egy régi felvétel képtelen voltam kikerülni a támadó dárdákat. Normál esetben semmi gondot nem okoztak volna azonban akkor egyszerre ketten is a lándzsájuk végére tűztek engem. Pár pillanatig csak értetlenül néztem mi a fene történt.
Nem elég, hogy a reflexeim a sebességem és az erőm amit több éven át fejlesztgettem semmivé lett ráadásul nem éreztem sebbit a szúrásokból. Arra gondoltam ott a földön ülve bizonyára sokkos állapotba kerültem és másodpercekre vagyok a haláltól. Azonban hiába vártam a nagy kaszást csak nem akart megjelenni. Ez a játék egyre furcsább kezdett lenni és az ég világon semmit nem értettem. Lenéztem a kezemre és nagy meglepetésemre semmi baja nem volt pedig a sok ütlegeléstől kissé eldeformálódott kézfejem. Gyorsan megtapogattam az arcomat testemet és nyoma sem volt a régi zúzódásoknak töréseknek.
-Hé emberek mi történt a testemmel, hogy hogy így nézek ki? Miért vagyok az aki odakint voltam....- ekkor esett le, hogy egy összecsapás közepén vagyunk éppen. Láttam a többiek arckifejezésén és halottam a hangjukból egy Balféknak tartottak. Ezzel egyet is értettem azonban ők napok óta benn voltak már ebben a világban én viszont pár órája érkeztem. Ráadásul a valós világban nem hiába híresültem el veszett kutya ként. Mindig az ökleimet használtam és előtte nem is okoztak csalódást. Nem is foglalkoztam a többiekkel még az sem zavart, hogy egy szőrös majom a hátamra mászott.
-Na veszett kutya szépen megcsináltad. Egy mozdulatlan test helyett egy használhatatlant kaptál.-
A kis gyík ekkor négy gömböcskét fújt elém aminek rögtön megértettem a miértjét.
A két újaim közé fogva egy- egy gömböt mindkét lándzsásnak megpróbálom két izzó gömbbel ellőni a gyomrát. Addig szalamandra alulról támadja a lándzsásokat éles fogaival.

/A való világban keringet róla egy pletyka miszerint egy örült ki vérrel festett be egy egész házat. Lehetséges, hogy valaki hallotta a veszett kutya nevet. Nem muszáj./

A majom leugrott a nyakamból, amit sajnálattal fogadtam, ugyanis jó lett volna pajzsnak. Lehunytam a szememet, egy kicsit, majd ismét a koboldokra néztem, akik kicsit összébb húzódtak.
~Mit csinálnak?~ néztem a koboldok mozgását, gyorsak voltak, gyorsabbak mint én.
~Ha nem kezdek el időben mozdulni, akkor telibe kap egy fegyver, az pedig fájni fog az életcsíkomnak.~ fojtattam tovább a koboldok elemzését. Szétnéztem, és a csapat számomra legfélelmetesebb tagja is beszállt a harcba, az állatidomárt megszúró lándzsás a lány tag felé indult, de a játékos kitért.
~Nincs időm másokat nézni!~ gondoltam, majd rámarkoltam a pörölyre ~Let's fight! Vagy valami ilyesmi...~ majd futni kezdtem a két szörnyeteg felé, akik ezt észre vették, és védekező állásba helyezkedtek, majd az egyik hirtelen előre szúrt, a lassúságom miatt pont bele futottam a lándzsába, míg a másik is belém szúrt egyet, ami pedig hátra is lökött, így elesve ugyan arra a sorra jutottam, amire a Kagami srác. Majd egy kis idő múlva egy kobold bukkant fel a falak árnyékában, és egy szekercét hajított a közelben lévő lány felé.
~Ettől olyan Super Mario feeling-em van...~ gondoltam magamban, majd neki indultam a koboldnak. Nem néztem hátra, csak a szörnyre koncentráltam, néhány másodperc múlva belém mártotta a tőrt, nem érdekelt, csak megakartam ölni.
-Multiple Strike!- mondtam majd megindult a fegyver a kobold felé. Régen mikor gyerek voltam, a gyerekek többsége nem bírta ki, hogy belém ne rúgjon, pusztán a jelenlétem miatt. A játékok megadták nekem azt a lehetőséget, és teret, hogy a természetes emberi bosszú szomjamat kitöltsem a játékosokon, és a mob-okon, itt végre erősebb lehettem. De még mindig mennyire sebezhető vagyok...

Az események nem alakultak túlontúl fényesen, mire kicsit is észbe kaphattam vagy épp észbe kaphattunk volna, már az ellenfelünk egy támadásra és védekezésre is tökéletes pozíciót vettek fel. A csapat meg mást sem csinált csak oltogatták egymást és rosszallva egymástól függetlenül egyénként próbáltak meg szembeszállni az így nem kicsit túlerőt jelentő szörnyekkel. A helyzet, ha így halad tovább reménytelen lesz, Kagami és Harashii már meg is sérültek. ÓÓ hogy itt miért nincs olyan, hogy healer mágus kaszt akkor vissza tudnám állítani az életpontjukat, de így maximum elteleportálni vagy potizni tudnak. Amikor ezeken agyaltam megszólalt a majommá alakult fiú és azt mondta, hogy dobjuk a szörnyek mögé hogy így már nekik is két oldalt kell figyelniük, és hogy nekünk is több terünk marad. Igen ebben teljesen igaza volt de mégsem tartottam túl átgondolt ötletnek főleg hogy előtte meg pont Kamira förmedt hogy nem támadó, hanem inkább blokkoló típusú kasztok. Ezt szóvá is tettem.
- Tadaina! Kérlek, gondold át, még egyszer nem tudok sokat a kasztodról a képességeidről és hogy mennyi az életpontod. De ha át is dobunk biztos vagyok benne, hogy rád támadnánk és egy blokkoló, mellé kell egy támadó is. Szóval szerintem, csak úgy lehetne ezt jól kivitelezni, ha utat tudnánk törni miután, vagy mielőtt téged átdobnánk és valamelyikkőnk szintén pozíciót, tudna váltani veleeeedh. Nem tudtam normálisan befejezni a mondatot, mert mire szétnéztem már azt vettem észre, hogy két eldobott szekercéből az egyik felém, lendül, és épphogy kitérve, hátraugorva egy játékos társamra estem, mégpedig nem is akárhogy. Valahogy megfordultam esés közbe és szemből estem Kagamira aki lendületből kapott is egy nem épp úgy szándékozott csókot. A fiún feküdve egyre-egyre vörösödő arccal, ahogy újra és újra visszajátszódik bennem a jelenet. Még mindig a fiú mellkasán megtámaszkodva szemtől szemben vele a vörös arcom hirtelen méregbe futott át és majdnem kapott a csók mellé egy pofont is. De azzal a lendülettel, amivel adni akartam neki megőrizve némi öntudatott szinte lelöktem magam róla, és próbáltam mintha mi sem történt volna visszatérni a harcmezőre és csakis a harcra gondolni, ami ezek után nem volt túl egyszerű, miután visszatért az alapszínem akárhányszor csak rá pillantottam mindig elvörösödtem és újra és újra össze kellett szednem magam.
- A-akkor a támadás szerintem oszoljunk két csoportra és osszuk magunk úgy hogy legalább egy támadó és egy védekező kaszt legyen egy csoportban. És ha ezt megcsináltuk már tudjuk akár a Taidana állttal felvetett, előröl- hátulról támadást vagy épp a jobbról és balról való egyszerre támadást is tudjuk alkalmazni, ezzel ellenfelünket is arra kényszerítjük, hogy kettéváljanak és a biztos poizicciójuk megtörjön. De ehhez össze kell dolgoznunk! És most nem egyén ként kell harcolnunk, hanem csapatban, mindenkinek megvan a jó tulajdonsága harc terén ezeket, kell kiaknáznunk és alkalmazkodunk a másik tulajdonságához is, ezen kívül szerintem támadhatnánk úgy, hogy csapaton belül válthatnánk egymást, ami azt jelenti hogy míg nekünk jut némi pihenő az ellenfelük állandó ostrom alatt lenne. Gondoljátok végig és mondjátok, ha benne vagytok, vagy ha van bármi ötletetek azt is szívesen meghallgatom, elvégre most EGY CSAPAT VAGYUNK! Néztem rájuk egy biztató mosoly keretében.