.: Koboldok aranya :.

Helyszín a főtéri hirdetőtábla, az idő pedig délelőtt, valahol félúton a "kora" és a "késő" délután között, bár talán egy icipicit még inkább az első felé hajolva.
Az utóbbi napok elég eseménytelenül teltek, nagyrészt csak semmitevés, kószálás (persze, a számomra) újonnan megnyílt területek felfedezésének indokával, illetve kis gyakorlás váltotta egymást monoton egymásutánban. Mindössze egy meglehetősen érdekes beszélgetéssorozat és egy céhes találkozó kavarta fel az állóvizet. Bár már korábban is kerülgetett a gondolat, de egyik reggel különösen erőt vett rajtam az érzés, hogy ez nem felel meg nem olyan jól, mint képzeltem. Ezen felbuzdulva pedig újra vándorolni kezdtem a Kezdetek Városban valami tennivalót keresve, és így kötöttem ki hát faliújság elé. Kis tolakodás után sorra kerülve, nagyban böngésztem a lehetőségeket, amikor szembe találkoztam egy küldetéssel, ami felkeltette az érdeklődésemet. Gyakorlatilag kincskeresés volt, koboldok kincsének keresése, méghozzá. És nem is akármilyen koboldsereg kincsének keresése. A leírás és a nagy jutalmat sugalló (a végén meg már nem is csak sugalló, mint ígérő) leírás egyszerre volt csábító, de valamilyen szinten fura is. Kicsit túl jól hangzott a leírás, még ha figyelembe is vette az ember, hogy valószínűleg van benne túlzás. Kis tanakodás után végül úgy döntöttem, felveszem a küldetést, legrosszabb esetben kiderül, hogy átverés a nagy jutalom, legjobb esetben pedig még igaz is lehet, bár ez is a maga bajaival járhat. Végül tehát hagyva a baljós gondolatokat, (hiszen nem lehet az ember mindig cinikus, és amúgy is, majd a maga idejében kezelem, ami feljön) felvettem a küldetést, majd pedig meg is kaptam az elérendő koordinátákat. Amennyiben pedig semmi különleges nem történik a faliújságtól való séta előtt/közben, akkor fütyörészve érkezek meg a megadott koordinátákhoz.

Kincsek. \o\
Kalandok. /o/
Persze, hogy odazavarjuk Charitont is. Na jó, igazából zavarni se nagyon kellett. A teleportkapuknak hála ugyanis gyorsan tudott mozogni a városok között, és nem tartott sok időbe reggelenként megnéznie a hirdetőtáblákat. Különös figyelmet szentelt a Kezdetek Városában találhatónak. Annak ellenére, hogy az első szinten van, az ő szintjéhez illő küldetések is akadnak arrafelé. (Gondolkozott egy ideig azon, hogy jó ötlet volt e az első szintre pakolni a fővárost, de aztán túl sok pozitívumot és negatívumot tudott felsorolni mindkettőhöz, és feladta.) No meg persze a jutalom sem oly csekély mint az ember arra számítana, ha az egyes szintű játékosoknak van tervezve. Bár lehet én és Chariton gondolkozunk rosszul erről a rendszerről. Szóval, egy ilyen ütötte meg a mai reggelen is hősünk szemét. Eléggé pesszimistán ma se nagyon bízott szerencséjében, hogy könnyen jut jó küldetéshez, akkor biztosan többen állnának ott, vagy már túl sokan fogadták volna el - tudni illik általában is sok az ember a hirdetőtábla körül: képesek ott tölteni a napot, és mint keselyűk, várják, hogy lecsaphassanak egy könnyebbnek ám mégis magas jutalmakkal kecsegtető küldetésre.. Szóval eme emberi halmazban, udvariasan ám, de Chariton is odafurakodott, még ha az első kitétel miatt ez kicsit sok időbe is került. Ekkor látta meg a díszes kincsvadász küldetést reklámozó plakátot. Nem hitt neki a többi játékos, vagy miért állnak még itt? Hiszen nem találták még meg a kincset. Az határozottan azt jelenti ott van. Ha más meg nem találta még. De nem találhatta, hisz akkor nem lenne itt a lehetőség, hogy elmenjen valaki és megkeresse. Ugye...? Legalább annyira igen, hogy Charitonnak is megérjen egy próbát, még ha a többi játékos valószínűsíthető hitetlensége le is húzta kicsit a bizalmát az ügyfelé. Mégsem eléggé ahhoz, hogy ne induljon el a megadott koordináták felé. Maximum ezt a napot is az ördög számlájára írja majd fel.

Lehet, hogy "aki korán kel, aranyat lel" vagy esetleg pék, de aki későn kel az... később lesz álmos...? Mindegy, nem túl átgondolt gondolatmenet ide vagy oda, tempósan, de nem különösebben sietve érezek a megadott koordinátákra, mint korábban említve lett, halkan fütyörészve, valamikor délután magasságában. Tudat alatt megvoltak az elképzeléseim egy kobold-sereg tanyájáról, így már-már csalódottan szembesülök hát azzal, hogy hely ahova érkeztem, sokkal inkább hasonlít valami vadásztisztásra, semmint koboldtanyára. Mindössze egy patak-csermely, meg egy kút, ami valószínűleg a patak-csermely föld alatti mellékága fölött helyezkedik, sziklás dombokkal körülvéve. Sehol egy földbe szúrt kard, sátor, vagy akármi, amit akár egy sima sereg táborától elvárna az ember, ha kobold, ha nem.
Ha esetleg összetalálkoznák valakivel idő közben, vagy ezután valamikor, akkor az illető egy bemutatkozásra számíthat, valamint egy rövid magyarázatra, hogy a küldetést ürügyén járok erre. Ekkor azonban már-már azon voltam, hogy megnézzem a térképet, hátha rossz helyre kerültem, amikor felugrott az üzenet "Gratulálok, az első lépés teljesítve, most már csak arra kell törekedj, ne térj le a helyes ösvényről!" valamit egy OK és egy mégse lehetőség. Hát, nem állt szándékomban a helytelen úton menni eddig sem, de kösz a tanácsot, rendszerüzenet. Ezzel a gondolattal (Adblock híján) le-okéztam a felugró ablakot, lévén nem volt szándékomban az sem, hogy ezen bukjam el esetlegesen a dolgot. Végül pedig körbetekintettem, gondolván, pozitív visszajelzés ürügyén majd jön a következő nyom, de nem, semmi. Vagyis hát majdnem semmi, mert az egyik szikla mögött valami megzörrent, ami valahogy nem jó érzéssel töltött el. Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy mi zavart ebben a zörgésben, de valahogy más érzésem volt vele kapcsolatban, mint az eddigi erdei zajokkal, zsigeri szinten. Az az idegesítő érzés, amikor tudod, hogy valami nem klappol valamivel kapcsolatban, de egyszerűen csak nem tudod elhelyezni, hogy mi nem stimmel pontosan. Nos, míg ezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt átszáguldottak az agyamon (ha nem is ennyire megfontoltan, persze) reflexszerűen a zörgő hang irányába fordultam. Kis akaraterő kifejtésbe telt, de nem nyúltam rögtön a kardom után, hátha csak valami állat, vagy erre tévedt játékos, vagy akár játékos ugyanezen a küldetésen. Nem szükséges rögtön eszkalálni a dolgokat fegyverhadonászással, ugye, hiszen ha fegyverek kerülnek elő, onnan már nehéz erőszakmentesen rendezni a dolgokat, ha mondjuk játékosról van szó. Ki gondolná, de valahogy az embereknek megdobja az adrenalin szintjét, ha fegyverrel a képben hadonásznak. Ezen a kis akaraterőpróbán nem segített, hogy időközben rám tört a kissé talán paranoid érzés, hogy figyelnek. Még meg sem találtuk a kincset, és máris minden árnyékra ugrok, akkor mi lesz később? Persze, jobb óvatosnak lenni, de mérges leszek magamra, ha a semmiért túráztatom magam.

Egyre kezdett erősödni az ördög számlája érzés. Legalábbis ahogyan közeledett a megadott kordinátákhoz egyre inkább ezt érezte Chariton, mivel a terület nagyon nem akart háború dúlta, elhagyatott táborra hajazni. Szóval én bosszankodok, mert egy unalmas sétát kell narrálnom, Chariton meg azért mert elment az ideje feleslegesen. Persze nem fordul vissza mielőtt eléri a koordiánátakat, mert mi van ha csak jól el van rejtve. Sőt, ha jól látja, Shu is ott van. Ez enyhítette kicsit a feleslegesen eltöltött idő érzését, de az enyémet nem. (Ki kell engesztelnetek, ha nem történik semmi érdekes!)Nem tudta, hogy Shu küldetés miatt van e itt vagy sem, de ha igen, arra majd úgyis rájön. Sőt, így hogy nézem a fejét és elkezdett gondolkozni a dolgon, még örül is. Ha nem más, hát majd beszélget Shuval. Ha ráér. És reméli ráér. De a nagy gondolkodás közben odaéért. Csakúgy ahogy mások is, ő is megkapta a rendszerüzenetet. Nem teketóriázott, inkább örült, hogy lehet még sem csak átverés a dolog, újfent elfogadta a küldetést. Aztán furán kezdte érezni magát. Először csak az arcán lehetett észrevenni egy furcsa fintort. Számomra már az is nyílvánvaló volt, hogy ez nem egy gyomorrontás lesz: érezte, hogy valami nincs rendben körülötte. Reflexszerűen húzta elő fegyverét és lógatta maga mellett miközben körbejárta a környéket. Maga sem értette egyébként mitől van ez az érzés, de volt, és nem tudott tenni ellene. Ez rettentően zavarta, de mivel - mint mondottam volt- semmit nem tudott tenni ellene, próbálta elnyomni magában. Ezt leszámítva tehát békésen fedezi fel amit lát, próbálja megkeresni azt az emlegetett helyes utat. Ha találkozik Shuval vagy Chaknával akkor érdeklődik hogy létük felől, megkérdezi ők is a küldetésen vannak e. Sőt, még a rossz érzéséről is beszámol nekik. Ha pedig nincs ellenvetésetek, akkor veletek együtt folytatja útját.

Tehát: Adott voltam én, az egyes szintű, elég tapasztalatlan játékos, ammint próbáltam megfejteni, hogy mi romlott el a küldetésen. Nem sok esélyem volt rájönni. Szerencsémre nemsokára észrevettem, hogy nem is egy, hanem egyből 2 játékos is ott van mellettem. Furcsa lehetett volna, hogy eddig nem voltak ott, de eléggé belemerültem a gondolataimba, így ennek tudtam be, hogy eddig nem vettem észre őket. Elsőnek persze a sárkány tűnt fel. Mikor elindultam az idomár és társai felé, akkor vettem észre, hogy még valaki ott volt.
- Sziasztok - köszöntem, olyan mosollyal, amiben benne volt a tanácstalanság is. 
- Ti is észrevettétek, hogy valami nincs rendben? - kérdeztem bátortalanul az üdvözlések után. - Az előbb próbáltam visszaolvasni a küldetésről eddig kapott információkat, de úgy el volt pixeleződve az ablak, hogy nem lehetett elolvasni. - számoltam be tapasztalataimról, miután Chariton elmondta, hogy neki is rossz érzése támadt idefele jövet, Shu pedig elmondta, hogy csak akkor segít, ha mi nem boldogulunk. Nem tudom, Chariton mit szólt ehhez, de én a magam részéről megnyugtatónak találtam az 50. szintű idomár és sárkánya jelenlétét. - Szerintetek mi történhetett? - kérdeztem, háths tapasztaltabb társaim meg tudják fejteni a rejtélyt.
- Gondolom a legjobb ötlet, ha együtt maradunk - szólaltam meg, miután válaszoltak a kérdésre. - Sajnos én semmilyen információt nem találtam a környéken, ami segítene, hogy merre menjünk tovább - tettem hozzá bűnbánóan, és vártam, hogy elmondják ha esetleg ők tapasztaltak valamit. Ha kérdeznek, beszámolok róla, hogy mit láttam: A kutat a fél koboldfejjel,  a patakot, és elmondom azt is, hogy mennyire furcsának találom ezt az egész helyet, mert nem ilyennek képzeltem egy koboldtábort. Ezután rájuk bízom, hogy hogyan tovább.

Ahogy a hang irányába meresztettem a szemem, nem tudván hogy nem én vagyok az egyetlen, egy hét-nyolc év körüli szőke kislány került elő. Hát, mit mondjak, nem számítottam erre, bár hogy mire számítottam pontosan... nos, semmire úgy konkrétan, de erre biztos nem. Aztán lassan megindult felém kicsit fura mozgással. Ruháiból ítélve nem volt éppen túl jó helyzetben, ellenben a nyakában logó medállal, ami igencsak míves munkának nézett ki távolból is. Bár lehet csak azért tűnt fel már távolról, mert annyira elütött a kislány ruházatának többi darabjától. Így vagy úgy, nem nyugodtam meg túlságosan. A kislány lehet nem tűnt különösebben megfélemlítőnek, de nem lehetett kizárni a lehetőséget, hogy ő csak elterelés, és mindjárt jön "apuci" vagy "anyuci" bezárni a csapdát. Meg van a kristály is, ami megváltoztatja a kinézetet, vagy legalábbis így hallottam. Szóval a lényeg, hogy nem szabad mindent névértéken venni. Miközben a kislány közeledett, arra az álláspontra jutottam, hogy egyelőre úgy viselkedem, mint ahogy tenném egy kislánnyal ilyen helyzetben. Azzal a kivétellel persze, hogy mind a kislányt, mind a környezetünket erősen figyelemmel kísérem közben. Ezzel a gondolattal enyhítettem is a vonásaimon és a helyzettől telő lehető legbiztatóbb mosollyal nagyon lassan, hogy ne riasszam meg a lányt, körülbelül harminc fokos szögben széttártam a kezeim, az ég felé tartva a tenyerem. Ez, ha máshogy nem, valahol ösztönös szinten azt kéne sugallja, hogy nem áll szándékomban agresszívan fellépni. A lány viszont már erre a mozdulatra is megdermedt. Aztán meggyőződve róla hogy nem támadni készülök, tovább folytatta útját, és amikor úgy érezte, elég közel került, kinyújtotta a kezét, majd megszólalt, hogy "Adjál’", furán, hadarva, és e mellé még enyhén erőszakosan követelve. Csak nem egy kis elkényeztetett hercegnővel akadt dolgom? Legalábbis feltételezve hogy tényleg csak egy kislány az erdő közepén, és semmi több. Így vagy úgy, fenntartva a mosolyt visszakérdeztem.
-Mit adjak? Enni? - kérdeztem vissza, próbálva a lehető legegyszerűbben fogalmazni. Ugyanis, lévén a fura akcentus és európai kinézet, nem tudhatom hogy megérti-e amit mondok vagy sem. A kérdés mellé pedig, továbbra is lassú mozdulatokkal, elmutogatom ahogy beleharapok valamibe, és lenyelem, majd kérdőn néztem a lányra. Hogy miért is ennivalóra gondoltam elsőre? Nos, a kinézetét tekintve úgy nézett ki a lány, mint aki egy ideje már az erődben bolyong, szóval azt hiszem jogos feltételezés hogy éhes lehet. Valószínűleg volt is nálam egy szendvics vagy valami, hiszen mióta beléptem a White Rose-ba, azóta nem nagyon teszem ki a lábam a céhházból valami kaja nélkül. Úgyhogy, ha a kislány tényleg valamit enni kér, azt nagy valószínűséggel tudom biztosítani, és fogom is. Persze nem felejtettem el a korábbi gondolatmenetemet sem, és továbbra is résen voltam.

Chariton boldogan és örömmel fogadja és viszonozza az ölelést amit Shutól kap. Chakna mosolyog, hősünk szerint biztos örül nekünk. Hát...legalább részben igaza volt. Csodálkozni azonban csodálkozik azon amit állítassz.
- Én nem próbáltam visszaolvasni, a terepet derítettem fel. Legalábbis próbálkoztam. De ti érdekesebbnek tűntetek. - nevet rátok. - Akkor nem csak én éreztem. Nagy valószínűséggel kapcsolódik ahhoz amit Chakna mondd. Lehet nekem is attól az alaktól lett rossz érzésem amit te láttál Timi. Bár így, hogy neked nem voltak ilyen érzéseid Shu, nem értem. Lehet a szintünkhöz is van köze? - veti fel a számára logikusnak tűnő megoldást.
Nem zavarja a magas szintű idomár és társának jelenléte, de nem érzi úgy, hogy szükség lesz a beavatkozásukra. Főleg így ahogy most állnak. Egyetért Timivel, hogy derítsétek fel a környéket, persze mielőtt szétszélednétek megkérdezi tőletek mit találtatok és beszámol az ő szegényes kutatási eredményeiről. Ha Chakna megemlíti a kutat a koboldfejjel, akkor ő is megvizsgálja, hátha talál valami olyasmit, ami neki nem tűnt fel. Attól függetlenül talál e valamit, szól a többieknek, hátha tudnak valami okosat mondani a felvetésére:
- Nem kellene valahogy megnéznünk mi van a kút alján? Ötlet hogy hogyan csináljuk?
Timire néz majd a kútra. A kútra majd Timire. Vajon lefér rajta? És hajlandó lerepülni megnézni mi van az alján? Természetesen ha már ránézésre sem fér le akkor nem teszi fel a kérdést.
Ha a terv kivitelezhetetlen, vagy nem akarjátok kivitelezni, akkor pedig keres ő is elmegy nyomokat keresni.

Egyre nőtt a létszám a környező területeken, de én persze ebből semmit se tudtam, mert el voltam foglalva a kislánnyal.
Miközben előadtam a kis magánszámomat a mutogatással és lassú beszéddel, látszott a lányon, hogy enyhén retardáltnak néz. Legalább kölcsönös volt. Na jó, én nem néztem hülyének, de nem is gondoltam hogy funkcionálni tudna ha normálisan bánnék vele. Ki tudja, lehet nincs igazam, és csak hülyét csinálok magamból, de a lány hallgatása nem ezt sugallta. Amikor a kis pantomimem végére értem, láttam hogy a kislány utánozza a nyelést, és meglehetősen nagyot is nyelt. Más jel híján, ezt igennek vettem, és egy kis menü manipuláció után kikötött a kezemben a már említett a szendvics, ami újabb megrezzenést idézett elő a lány részéről. Ezt látva megpróbáltam szép lassú, nyugodt mozdulattal átnyújtani a szendvicset.
Az eddigi viselkedéséből valahogy arra számítottam, hogy lassan, félénken veszi el majd, de ehelyett minden túlzás nélkül kikapta a kezemből, és már szaladt is. Egy rövid időre azt hittem ezzel vége is találkozásnak, de végül nem tűnt el teljesen, csak pár méterrel ment arrébb, és felém fordulva (gondolom, továbbra sem bízva bennem) nekiállt enni.
- Így illik megenni azt a szendvicset? Nem éppen úrhölgyhöz méltó etikettet tanúsítasz - mondtam dorgálóan a kis túlzással zabálásnak is nevezhető étkezésre. Ha maga az értelme a mondatnak nem is, a mögöttes jelentés valószínűleg érezhető a kislány számára. Talán egy kicsit túl bizalmaskodónak tűnhet a mondat, de ez igazából egy jó taktika az ijedt és másoktól tartó gyerekek "ellen". Ha bizalmaskodik velük az ember egy kicsit, akkor több az esélye hogy ők is megnyílnak ezt látván.
-Érted amit mondok? Mi a neved, Ochibi-chan? - próbálkoztam meg a verbális kommunikációval újfent. Mindeközben újra megakadt a szemem a korábban is észrevett medálon, eszembe jutott, hogy egyébként küldetésen is vagyok, vagy mi, és a lány nyakában lévő medál akár még kapcsolódhat is.
- Hol találtad azt a medált? Itt a környéken? - kérdeztem rá tehát, tartva az eddigi enyhén bizalmaskodó-csevegő hangsúlyt. Attól függően, hogy a válasz mi volt az előző két kérdésemre, miszerint ért-e és mi a neve, vagy mutogatok, vagy nem. Ha válaszolt a kérdésekre, akkor a mutogatást elhagyom, és csak próbálok minél érthetőbben beszélni. Ha nem, akkor viszont a legjobb tudásom szerint próbálom elmutogatni is a kérdést a verbalizálás mellett, a medalionra és a környező területre mutogatva.

Shu szavai alapján történt már ilyen. "Ez az jelenti, hogy tényleg nincs nagy baj, ugye? " tettem fel magamnak a költői kérdést. Még mindig ideges voltam kicsit, bár az idomárcsapat és Chariton jelenléte nagyrészt megnyugtatott.
Követtem a fiút ahogy a kúthoz ment. Én sem voltam biztos benne, hogy nem hagytam ki semmit ami érdekes lehet, amikor megvizsgáltam a kutat, úgyhogy én is újra körül néztem. Elidőztem egy kicsit a koboldfejnél, és valamilyen furcsa ötlettől vezérelve végig is tapogattam a domborművet. Először átsiklott csak a kezem valami apró mélyedésen. Csak azért tűnt fel, mert nem illett oda. A fej alatt mintha kiszedtek volna valamit, olyan érzést keltett a mélyedés. Másodszorra végigtapogatva már éreztem hogy egy nagyjából 6 cm átmérőjű kör hiányozna. Csak hiányozna, hiszen a körből ki volt törve egy két darab. Ezt rögtön jeleztem is társaimnak, majd elléptem a kúttól, hogy ők is megvizsgálhassák. 
- Szerintem is ki kellene deríteni, mi van az alján. Talán ledobhatnánk egy nagyobb kődarabot, vagy hasonlót. Annyit legalább megtudnánk így, hogy víz van belül is, vagy egyébként kiszáradt a kút. - helyeseltem Chariton ötletére. - Viszont érdemes lehet a domborműből hiányzó daraboknak is utánanézni - mutattam a koboldfejre, közben pedig körülnéztem, hátha meglátok valahol olyan kövecskéket, amik illhetnek a kút oldalába. Felsóhajtottam, mert (ismét) megállapítottam, hogy a környék tele van apró kavicsokkal. Lehetetlennek tűnt megtalálni köztük, ha egyáltalán ott voltak, a koboldfej és a kör alakú mélyedés darabkáit. Közben persze figyeltem a társaimra, és ha egyetértenek azzal, hogy először egy követ dobjunk le a kútba, akkor már fel is kaptam egy ökölnyi kődarabot,  és odavittem a kúthoz. Kérdően rájuk néztem, főleg Charitonra, hogy akarják-e ők ledobni, vagy tegyem meg én. Utóbbi esetben bele is ejtettem a követ a kút egyik nyílásába amikor éppen kissebb nyomással jött a víz. 

Holnap délelőtt 11 körül jön a következő kör. Addig van idő írni.

Hiába néz oda-vissza Timidusról a kútra Chariton, ez nem fog beférni, tekintve a kút kialakítását és Timidus méretét. Pedig szerintem jól nézett volna ki oldalról a dolog. Kár érte. A "nagy kérdés" után Chariton is gondolkodik egy darabig, hogy mit válaszoljon, de megszületik:
- Szerintem nyugodtan elmondhatjátok amit tudtok. Egyrészt azért, mert ha még ez a része stimmel is, lehet lesz majd más, amiben nem ugyanolyan és ti is teljeskörűen részt tudtok venni az ötletelésben. Nem unjátok annyira magatokat, vagy nem szórakoztok olyan jól a szerencsétlenkedésünkön. - nevet Shura, és paskolja meg a fejét. Reméljük Shu is érzi hangjából a viccet. Ha ügyes, akkor sikerül összehoznia ezt a paskolgatást, amikor Yenát nyugtatja, vagy karba fonja a kezét. - Természetesen csak akkor, ha te is beleegyezel, Chakna. Nem szeretném elrontani a felfedezésed örömét.
Ha nem egyezel bele, vagy nem kap ellenkező ötletet, akkor az alapos szemlélődés után, bizony ő is végigtapogatja a kutat, a biztonság kedvéért. Megtalálja a mélyedést ő is, most Chaknát találja meg, hogy egyetértsen valakivel.
- Beledobhatjuk a követ, a kíváncsiságunkat mindenképp megnyugtatja majd. De szerintem koncentráljunk a bemélyedésre, hogy megtaláljuk ami belevaló, hátha az kinyit majd valami titkos járatot, a "helyes utat". Ha pedig megbocsátotok...nincs jobb ötletem, mint hogy a közelben keressük a kellő kis kövecskét, vagy érmét, vagy bármi legyen az amit összerakhatunk, bármennyire is lehetetlen feladatnak tűnik a megtalálása. De ha van jobb ötletetek, mint ez a hosszú és kézi módszer, akkor szóljatok.
Ha nincs, akkor ezzel a felszólalással le is ül a földre és elkezdi túrni a köveket, hátha talál valami olyat, amire szükségük van...