.: Koboldok aranya :.

Meg sem hallom Timidus figyelmeztetését, mikor elindulok a távolabb álló csapat felé. Persze, sejtem, hogy követni fognak, de nem foglalkozom vele, hogy valóban megteszik-e  
A megjelenésem nem okoz túl nagy zavart szerencsére, és a bemutatkozásomra is érkezik válasz
Ugyan az a küldetésük, mint amire mi is vállalkoztunk. Ez jó hír, többen valószínűleg hamarabb kiszúrjuk a fontos részleteket.
Szóval egy arany-medalionról van szó. Ha így félti, biztosan fontos lehet a kislánynak. A méret, amit Eldrie mutat, körülbelül, akkora, amekkora a „lyuk” a kútnál. Ezt meg is osztom velük, a felvetéssel együtt, hogy az a medál könnyen lehet a „kulcs” a kúthoz.
Mivel nem születik jobb ötlet odamegyek a kislányhoz. Próbálom a megbízható nővér benyomását kelteni, láthatóan kevés sikerrel. Nem is forszírozom ez az irányt. Viszont úgy látszik azzal, hogy dicsérem a kincsét közelebb juthatok a célhoz. Továbbra is jelezve mind a köztünk megtartott távolsággal, mind a testbeszédemmel, hogy nem akarok semmi rosszat folytatom tehát.
– Ilyen csinos fiatal hölgy biztosan gyönyörű ékszert hord – morfondírozok kicsit a kincsen, és mosolygok töretlenül. – Lefogadom, hogy pont azért kaptad, mert olyan szép, mint te – legyezgetem kicsit a hiúságát, közben kicsit remélve, hogy némi információt is szerezhetünk ezzel.
Ekkor jelenik meg Shu Timidusal és Yenával. Mikor a pánik jeleit veszem észre a kislányon, gyorsan megnézem kire néz. A peteket vizslatja, és úgy tűnik igyekszik elzavarni őket. Shu demonstrálja, hogy szót fogadnak neki, én pedig ehhez társulva magyarázni kezdem a lánynak a helyzetet.
– Nem kell félned tőlük,  nem bántanak. Ők petek, nem mobok. Ha a gazdájuk – mutatok Shura – a közelben van, nem csinálnak semmit, amíg nem engedi – persze a valóság ennél bonyolultabb, és Shu máskor biztosan ki is javítana több részlet miatt is, de valószínűleg ez a legegyszerűbb megfogalmazás, hogy elhiggye a kislány, nem kell tartania Timitől és Yenától.
Shu megmutatta a lánynak saját kincsét, és jelezte, hogy folytassam amit elkezdtem. Ha a lány megnyugodott kicsit, akkor folytatom is, persze figyelembe  véve Eldrie megjegyzését.
Ha eddigre már megmutatta a medált, akkor ideje, hogy valahogy megszerezzük, vagy legalábbis a kúthoz juttassuk, hogy tesztelni tudjuk az elméletemet.
– Van kedved velünk kalandozni egy kicsit? – kérdezem meg a lányt, minden körítés nélkül. Feltételezem, hogy a medált nem szeretné kiadni a kezéből, akkor pedig valahogy őt kell magunkkal csalni. – Okos lánynak tűnsz, és biztosan sokat tudnál segíteni. – teszem hozzá kis bíztatás gyanánt, még mindig sugározva a megbízható nővér auráját, már amennyire lehet.

Nem szerencsés, hogy ilyen sokan vagyunk… A kislány mégis viszonylag nyugodt marad... Bátor gyerek, az biztos.
Szerencsére a hízelgés megtette a hatását. A kislány megmutatja a medált. Ránézésre valóban akkora, mint amekkora a kútban maradt hely, de nem lehetünk biztosak, ameddig ki nem próbáltuk.
Mivel láthatóan tartott tőle, hogy mégiscsak el akarjuk venni tőle, így semmilyen mozdulatot nem teszek a kislány felé, csak mosolyogva bólintok.

– Valóban gyönyörű – teszem hozzá, ezúttal mesterkéltség, és hátsó szándék nélkül. Tényleg szép nyaklánc. Máskor megkérdezném, hogy megvizsgálatom-e közelebbről, de ez ebben a helyzetben a lehető legrosszabb ötletnek tűnik.

Meglepődöm, hogy a lányka reagál Shu mozdulataira… Pontosan úgy, mint a petek… Olyan pozíciót vett föl, amiből pillanatok alatt bármikor felpattanhat. Mintha az erdőben nevelkedett volna fel, a mobok között…Szerencsétlen gyerek…

Amikor megrázza a fejét a kérésemre, a dicséretekhez rögtön hozzá is teszek még egy mondatot.

– Ha nem akarod, nem muszáj, de örülnénk neki. – mosolyogok bíztatóan, picit megvonva a vállamat. Úgy néz ki más utat kell választanunk. Közben figyelem a lányt, és kezdi egy gyanú befészkelni magát a gondolataimba: Nem véletlen, hogy a medál a lánynál van, ahogy az sem, hogy itt találkoztunk vele, a kút közelében… Valamilyen kapcsolat kell legyen a kút összetörése, és a lány között… De mi?

 – Mond csak, tudod, hogy ki törte össze a kutat? – kérdezem meg a lánytól, a kút felé mutatva. A hangomban, és a mozdulatban sincs semmi támadó, a kislány mégis sarkon fordul, és elszalad. Nem akarom megijeszteni, úgyhogy nem rohanok ész nélkül utána,  és a többieket is legalább megpróbálom megállítani, ha ezt tennék.

– Shu – fordulok az idomárhoz – Timivel tudnátok követni odafentről, anélkül, hogy észrevenne? – vetem fel az ötletet. Nem tudom másképpen elképzelni, hogy szemmel tartsuk a lányt, minthogy valaki repülve követi, ez pedig a jelenlévők közül csak Shunak lehetséges.

Ha megoldható, hogy ilyen módon kövessük a lányt, elindulok arra, amerre Shuékat látom repülni, és szépen lassan, távolról követem őket, és a lányt.

Ez a kislány törte össze a kutat. Az arckifejez.se alapján ez biztos. Ergó nem fog segíteni, és a medált sem valószínű hogy átadja... Remek. Tanácstalan vagyok, hiszen így nem apellálhatunk arra, hogy majd önszántából segítségünkre lesz, ahhoz viszont nem fűlik a fogam, hogy erőszakkal elvegyük a medált, vagy a lányt a kúthoz rángassuk.
 A lányka elszalad, én pedig igyekszem a helyzetet megoldani. Feleslegesen, mert még el sem indulunk Shu és Timi után, amikor gyomorforgató rántás kíséretében a kút körül találjuk magunkat. Én annyira megszédültem, hogy el is vesztem az egyensúlyomat, és a földön kötök ki, a fenekemre huppanva. Pár pillanat elteltével körbenézek a társaságon, miközben feltápászkodom, de csak a kis szőkeségen akad meg a szemem. Ő sem érti mi történt. Elé lépek, meghagyva egyfajta biztonságérzetnek az ő kartávolságát kettőnk között, és szemben vele legugolok, hogy egy magasságban legyen az övével a szemem. Komoly tekintettel nézek a szemébe
- Mi állítottuk helyre a kutat - kezdem a kút felé biccentve a fejemmel. - miután te összetörted. Nem szeretnénk tőled elvenni semmit, mint ahogy ártani sem akarunk sem neked, sem másnak ami számodra fontos - biztosítom jószándékunkról - Bizonyára volt okod tönkre tenni a szobrot. Kérlek, mond el, mi volt az, hogy biztos ne tegyünk olyat, amit nem szeretnél, hogy megtegyünk. - fejezem be a mondókámat. A nővér helyett ezúttal inkább az anya szerepébe bújtam, bíztatást, jószándékot, szeretetet sugallva a gyerek felé. Nem dorgálom, hanem segíteni szeretnék neki.
 Közben remélem, hogy a dolgok alakulása ráveszi végre, hogy megszólaljon, vagy bármi módon kommunikáljon velünk. Csak akkor fogom tudni kihámozni a személyiségét, és a gondolkodását, ha meg osztja velem a gondolatait. Ez pedig fontos lenne, hogy tudjam mi legyen a következő lépés.