Re: [Küldetés] ??? #2

by **Lizbet** Szomb. Nov. 30 2013, 19:51

Bertold csak nagyot sóhajt, téged és reakciód látva. Egyáltalán nem szórakoztatod most már… annyira nem, mint az egész mizéria kezdetén. Már nem sok örömét leli benned, mivel feladtad. Így számára nem mulatságos, és ez látszik is rajta, annak ellenére, hogy egy kis vigyor néha-néha megjelenik rajta… biztos csak megszokás Rolling Eyes

Az a hátborzongató és széles mosoly akkor jelenik meg ismét, mikor mutatsz némi hajlandóságot afelé, hogy esetleg elvállalod azt a bizonyos feladatot, melyet korábban említett. Sunyi egy alak, annyi szent és ezek szerint már megint a kedvét fogja lelni valamiben, de miben is?
- Csupán egy módfelett egyszerű, könnyen elvégezhető feladatról van szó – magyarázza és közel is hajol hozzád, csak hogy irritáljon egy kicsikét.
- Egy icike-picike feladat – húzza az időt, ezzel is próbál elérni valamit. Nyilván olya, amiben kedvét leli, aztán vagy sikerül neki, vagy nem. Egyet perdül a saját tengelye körül, és mire újra veled szembe néz a kezében már egy érdekes és eléggé nagy kard, illetve pallos látható, amit meg is lenget, hol jobb, hol bal kezével. Igen könnyen kezeli, mintha csak egy tőrrel játszadozna.
- Csak annyit kérnék, hogy harcoljon, ezzel a fenséges karddal, olyanok ellen, mint maga – vagyis más playerek ellen. Azonban mielőtt kérdésre nyitnád a szád, újfent megszólal.
- Nem, egyáltalán nem kell velük végezni – mondja kuncogva és mikor egy újabb kérdés fogalmazódik meg benned, megint nem hagyja, hogy megszólalj.
- Nem lesznek maradandó sérüléseik sem – újabb kuncogás és perdülés, majd a kardot leteszi az ágyra, Viola mellé.
- Anatole-sama, lényegében azt kérem önt, hogy harcoljon, míg a kard közepén lévő csík, teljesen be nem vörösödik – mutat a csíkra, mely most igen csak fekete.
- Estig van ideje Anatole-sama.. sok sikert, addig is: visszaadom egy időre, amit elvettem – Azzal eltűnik a szemed elől és ebben a pillanatban kapod vissza elveszett végtagjaid és hp-d is….

Feladat: legalább 10 playerrel kell megküzdened ahhoz, hogy a kardon lévő csík vörös legyen Te döntöd el, hogy kikkel küzdesz meg, lepűzheted velük,de alaposan fontold meg. hogy kik lesznek azok A postodban teljesen nem kötelező kijátszani, de legyen megemlítve, hogy kikkel fightolsz hogy velük hogyan játszod ki, az rajtad áll… legalább egy 1000-st kérek erre a postra

by **Anatole Saito** Csüt. Dec. 19 2013, 00:41

Bertold valamilyen feladat elvégzéséről zagyvál, de beszűkült szemeimen keresztül alig látok belőle valamit. Olyan érzésem van, mintha egyszerre lennék berúgva valami nagyon pancsolt alkoholtól és ágynak estem volna influenzától, mindez megtoldva egy alapos veréssel, de minimum egy fejbe kólintással. Ahogy próbálom emelni a fejemet, úgy csuklik vissza, tompán koppanva a padlón. Nagy erőfeszítések árán nyitva tudom tartani a szemem és nem ájulok el újra. Lassan értelem is költözik az elmémbe, ahogy az a pondró elkezdi részletezni azt a bizonyos feladatot. Bertold hátborzongató vigyora kijózanítólag hat, akár egy hideg zuhany, de az elcsigázottság továbbra is letaglóz. A reményvesztettségemet csak igen lassú ütembe veszi át a bizakodás, hiszen az előbb még halni akartam. Félek, hogy ez csak egy újabb átverés, hogy jót szórakozhasson a próbálkozásaimon, de nincs veszíteni valóm. Meg kell próbálnom. Nem csak magamért... Violáért.
Először csak keservesen húzza az időt, aztán előkerül egy kard is. Vagy talán nevezhetnénk inkább pallosnak is, az úgyis testhezállóbb nekem. Viszont továbbra sem bízom Bertoldban, kinézem belőle, hogy ezzel fog véget vetni az életemnek és eddig csak elhúzta előttem a mézes madzagot a túléléssel kecsegtetve. Sőt, még az is megfordul a fejemben, hogy az általa emlegetett icike-picike feladat az volna, hogy saját kezűleg vessek véget az életemnek azzal a vöröslő fegyverrel. Nem ilyen véget kívántam magamnak. Ágyban, párnák közt, az igen, vagy hősi halált halni mások megmentéséért, de semmi képen sem elgyötörten, megalázva, kétségek közt vergődve. Senki sem akarhat önnön keze által halni és a túlélési ösztönöm most is kis híján szétfeszíti a mellkasom. Szóval van még bennem küzdeni akarás! Pislákol még bennem a remény, csak adni kell neki szuflát, hogy egyre nagyobb lánggal éghessen!
Aztán kiderül a feladat és egyszeriben fel is lángol az a kis parázs, amit szítottam eddig magamban. Ráadásul egészen kedvezően alakulnak számomra a feltételek is, hiszen nem kell olyasmit tennem, ami szembemegy az elveimmel. Csupán harcolnom kell olyanok ellen, mint én magam. Vajon ez mit jelenthet? Azonban van itt még egy kis bökkenő, ami miatt úgy érzem, hogy Bertold ismét csak gúnyt űz belőlem. Végtagok nélkül mégis hogyan harcoljak bárki ellen? Ráadásul a csökött torzóm láttán nemcsak hogy nem fog kiállni ellenem senki, de még azzal is fog fogyni a drága idő estig, hogy elmondjam egyenként a részleteket a kálváriánkról és meggyőzzem az embereket, hogy végre segítsenek már. Szerencsémre nagy megkönnyebbülést jelent, hogy Bertold távozásával vissza kapom minden elvesztett végtagomat, ráadásul a hp-m is maximumra töltődik, mint ahogyan a kitartásom is. Nem nyomja már elgémberítő fáradtság a torzómat, s bár mentálisan még mindig igencsak kimerült vagyok, legalább újra érezhetem a végtagjaimat. Elmondhatatlanul jó érzés újra talpra állni, ha nem lenne ilyen vacak a helyzetünk, talán még kézen is állnék, de erre most nincs idő. Viola még mindig komoly veszélyben van és az élete a kezemben van. Ahogy kimegy a lábaimból a bizsergés, feltápászkodok és amennyire kezdeti erőmből telik, odasietek az ágyhoz. Rávetem magam és egyre közelebb kúszok kedvesemhez. Nem merek igazán közel bújni hozzá, nem merem átölelni, nehogy felgyorsítsam a testében végbemenő folyamatot egy óvatlan mozdulattal. Ujjaimat az összekuszálódott hajtincsei közé fonom, lehunyt szemmel szívom magamba a leheletét és a szívverésének ritmusára sóhajtok én is. Úgy simogatom a görcsöktől megfeszülő karját, mintha csak utoljára tehetném. Lehet így is lesz, ha kudarcot vallok, nem lesz már karom, mivel újra simogathatnám. S lassacskán nem marad már belőlem semmi sem. Hogy mi lesz Violával, mikor már teljesen felemészt a hasában növekvő szörnyeteg? Bele sem merek gondolni. Nem is szabad ilyesmiken agyalnom, mert az csak eltántorít a feladatom bevégzésétől. Nem időzhetek itt tovább, cselekednem kell! Kisimítom homlokára tapadt hajtincseit, majd talán utoljára csókot lehelek ajkaira. Olyan érzés, mintha egy élettelen testet érintenék. Semmi válasz, semmi emberi reakció. Még csak vissza sem csókol. Üres porhüvely, árnyéka önmagának. Újabb könnyek gyűlnek szemeimbe, ahogy ismét egész testét megrázzák a görcsök, mik fájdalmat remélhetőleg azért nem okoznak neki. Dühösen törlöm le a könnyeket, nincs helye most a gyengeségnek! Ideje összeszednem magam!

A szobából kifele menet majdnem megfeledkezem feladatom kulcsfontosságú eszközéről, vagyis arról a bizonyos vörös pallosról. Utoljára visszapillantok még Violára, majd tekintetem a tőle nem messze őrködő Aldora réved. - Vigyázz rá! A gondjaidra bízom! - Azzal megragadom a padlón heverő fegyvert és kirobogok a hálószobánkból. A konyhába érve bármennyire is nincs étvágyam, muszáj lesz némi élelmet magamba szuszakolnom egy kávé kíséretében, hogy az elmémet is élénkítsem. Amíg ezzel babrálok, addig sem akarom az időmet vesztegetni, így lehívom a menümet és egy körüzenetet küldök a ház lakóinak. Azt mondta Bertold, hogy olyanokkal küzdjek meg, akik olyanok, mint én magam. Hát ki másokra gondolhatnék elsőre, ha nem a csapattársaimra? Igaz, hogy Raven és Saya még nem teljes jogú tagok, épp csak beköltöztek a Limenbe, de ez most nem oszt, nem szoroz. A házi rangadóba benevezhetnek ők is. Merthogy ilyen címen adom be nekik a szituációt. Előadom szépen már a levélben nekik a nagy humbugot, hogy nyertem kártyán egy hasznosnak bizonyuló tárgyinfót és miután a nyomára akadtam a fegyvernek, kaptam hozzá egy kis leírást, miszerint sok tréningezéssel, azaz párbajozással ha feltöltődik a piros csík, akkor aktiválódik egy extra skill. Ennek létrehozásában kérem a segítségüket és nagy meglepetésemre és persze örömömre, a házi rangadó ötlete felcsigázta őket és lejöttek mindannyian a kertbe.
Miután részletesen újra előadtam magam a kamuszöveggel, idegességemet kényszerű nevetgélésekkel próbálom elfedni. Sokszor pillantok a menüm órájára, talán túlságosan is sokszor. Meredith meg is jegyzi, hogy talán sietek-e valahova. Elhessegetem valami gyenge viccel, aztán inkább elindítom az első összecsapást. Alex ellen kezdem a sort, ezúttal nem adja könnyen magát a fiú. Jót tett neki a sok extra holmi, amit megörökölt tőlem, a kasztváltás pedig kiváló döntés volt a részértől - azzal a palossal még sokra viheti. Sokkal felszabadultabb, mint eddig valaha. A győzelmem nem tölt el büszkeséggel, az viszont elégedettséggel, hogy a piros csík megmozdul a kardon. A gyakorlómeccs után hátba veregetem a fiút és már jöhet is a következő. Ravent választom, mint újabb magas szintű férfiút, itt az ideje egy visszavágónak a múltkori után. A lovag pajzzsal ezúttal is meggyűlik a bajom, de a gyorsaságom és magasabb fegyverkezelésem révén végül ezúttal is győzök. A piros csík újból felszökik, de nem halad olyan ütemben a csík, mint ahogyan azt reméltem. Lehet mindenkivel meg kell végül küzdenem? Kellemetlen. Junt és Ayatot egy csapatba teszem, mert Ureusz alap járaton nincs elragadtatva a párbaj gondolatától, így nem akarom az idomárt magára hagyni társ nélkül arra az esetre, ha a pet végleg megmakacsolná magát. Esut és Sayat is párba állítom, így talán a kislány is jobban beadja a derekát és nem fél majd annyira. Nem volt egyszerű meggyőzni Sayát, de arra kérem, hogy próbáljon meg ellesni trükköket, fogásokat a nagylánytól, vagyis Esutól. A két íjászlány ügyesen működik együtt, de a gyorsaságom és a spec pont csökkentő képességemnek hála legyűröm mindkét párost. Eddigre már igazán kitikkadok, de a piros sáv csak nem akarja elérni a csúcsot. Egyre dekoncentráltabbá válok az idő múlásával, s még akad egy nehéz falat ellenfelem. Meredith nem az ereje miatt veszélyes, hanem a viselkedése, az eltűnő kardja és a velőtrázó csatakiáltása miatt. Már hallom is a diadalittas, kárörvendő nevetését, ahogy végül vesztésre állok. Aztán ahogy erőt veszek magamon, és felülkerekedek az "érzelmi terroron", akkor sikerül itt is győznöm. S hogy mit eredményez ez a lánynál? Látványosan megjátszott szomorkodást, ami persze pár másodperc múlva már a múlté is.
Nagyon szépen megköszönöm a részvételt és a segítséget a céhtagoknak, majd szabadjára engedem őket. Lesznek talán olyanok is, akik maradnak és egymás ellen is megküzdenek majd, ki tudja. Én azonban elsietek, hogy leplezetlenül idegeskedhessek, hiszen a kard vörös csíkja nem töltődött fel. Most mégis mi a csudát csináljak? Ki lehet olyan, mint én? Hmm... akik a leginkább közel állnak hozzám, s akik frontharcos társaim. Tüstént üzenetet írok Mirikának, Peternek és Hinarinak. Igencsak meg sürgetem őket, levelemből árad az izgatottság, de ezt ráfoghatjuk a talált item miatti örömnek is. Arra kérem őket, hogy együttes erővel, mindhárman egyszerre küzdjenek ellenem. Két dolog miatt nem vállalom be a szóló harcokat a három top ellenfél ellen. Egyrészt mert féltem Peter önbizalmát. Ha esetleg ismét legyőzném, az nem tenne jót az egojának, ráadásul féltem a barátságunkat is. A másik dolog pedig az... nos az, hogy ha három önmagában is erős ellenfél fog össze ellenem, akkor nem szégyen veszíteni. Gyakorlatilag olyan mesterséges helyzetet kreálok magamnak, amelyben a harc révén tud töltődni a kard, ugyanakkor nincs szükség arra, hogy komolyan ölre menjünk egymással. Ez a négyes párbaj nem arról szól, hogy komolyan megverekszünk egymással, hanem arról, hogy valóban tréningezek az új fegyveremmel. Legalább is nekik ez utóbbit kell ám igazán elhinniük. Ehhez pedig ismét elő kell húznom a tarsolyomból a színészi kvalitásaimat, hiszen nem láthatják rajtam, hogy sürget az idő és kényszerű megoldás, hogy ellenük, pont ellenük kell megvívnom.
Végül mindhárman igent mondtak a meghívásomra, közel egy időben meg is érkeznek. Szerencsémre nem késlekednek, nincs sürgető elfoglaltságuk. Ha mégis így alakult volna valamelyiküknél, akkor is ott maradt volna számomra talonban Ren, akit csak azért nem vontam be a feladatteljesítésbe, mert nincs most idegzetem a nyegleségét elviselni. A három higgadt és hozzám legközelebb álló itteni ember viszont eddig még sosem hagyott cserben engem, s bár magyarázkodnom meg győzködnöm kell őket a párbajfelállást illetőleg, végül beadják a derekukat. Érdekes módon mindhárman nagy vehemenciával indulnak neki a párbajnak, még sutyorognak is egymás között, nem mintha nem hallanám őket hallgatózással. A taktikai megbeszélésük ellenére tartogattak azért egyéni meglepetéseket számomra a harc során. Ám ahogyan az várható volt, Mirika felbuffolta a többieket, Peternek Hisame hátán ülve könnyű préda lettem, de egy érdemem mégis akadt a nyilvánvaló vereségem ellenére. Sikerült kikapcsolnom Hinari képijét az elején, amitől a szőkeség majd fel robbant. Ez volt az első alkalom, hogy ma mosoly szökött az arcomra. Hiába, legszebb öröm a káröröm - mondja az a bizonyos buta szólás. S hogy most hogyan tovább? Udvariatlanul hátat fordítok a győzteseknek, miután gratulálok nekik, majd türelmetlenül figyelem, hogy sikerült-e maximálisan feltölteni a kard piros csíkját. Ha nem, akkor visszavágót kell kezdeményeznem, hisz új emberek meghívására már nincs idő... Könyörgöm, sikerüljön végre!

by **Lizbet** Vas. Dec. 22 2013, 23:05

Beletelik egy kis időbe, vagy nem is olyan kicsibe, mire az a bizonyos vörös csík eléri a kívánt szintet, azonban nem történik semmi sem. Mondjuk ez érthető, hiszen Bertold nincs a közelben, de akkor hol van? :O Hívhatod, kiabálhatod a nevét, de nem jelenik meg. Amennyiben egyből, vagy némi kerülőút, esetleg gondolkodás után hazatérsz, ott találod a fickót, aki az eszméletlen Viola mellett ül, és vigyorog.
- Szép estét Anatole-sama! Sikerrel tetszett járni? – pattan fel egyből, amint megérkezel, majd a kezét nyújtja. Úgy tűnik, hogy egy picikét türelmetlen, már nagyon vár valamit Rolling Eyes

Ha odaadod neki, elfogadja és megköszöni, ha nem, akkor csettintésére egy fél pillanat múlva már a kezéből láthatod viszont ideiglenes fegyvered. Megcsodálja, meg vizsgálja, ujjait lassan végighúzza a vörös csíkon
- Gratulálok Anatole-sama, még időben sikerült- mondja már-már mániákus tekintettel
- Ideje betartanom az alku rám eső részét - A kardról le nem veszi rémisztő szemeit, annyira csodálja. Módfelett lassan lépked, át az ágy túloldalára, ahol kedvesed fekszik. Azonban más is történik. Kint, a megszokott tiszta és kék ég helyett borús fellegek gyülekeznek, melyet süvöltő szél, hangos mennydörgés és vakító villámlás kísér. A szobában nem gyúlnak fények, tégy bármit. A körvonalak összemosódnak, csupán Bertold sárga szemei pulzálnak, remekül kivehetőek ebben a sötétben is.
A penge vörösen felizzik, de mire felfogod, mi történik, már a kedvesed hasában pihen. Hátborzongató kacaj szakad fel az elkövető torkából, a kard eltűnik és Viola hasából temérdek vörös színű pixel árad ki. Olyannyira sok, hogy ellepik a szobát és még annyit sem látsz, mint eddig.
- A mielőbbi viszont látásra, Anatole-sama – ugyan az a kacaj, majd néma csend. Mire a jelenség eltűnik, Bertold nincs sehol, Viola élete maximumon, méretei a régiek. Nagy lehet az öröm és a boldogság, ám mielőtt odaszaladhatnál hozzá, észreveszel egy szép nagy, keres szakadékot a szobátok közepén. Lenézve nem sokat látsz, szinte semmit, de az biztos, hogy Bertold, már nincs itt…
Amíg a szobában ott éktelenkedik, a vihar nem vonul el, a fények nem gyúlnak fel és időnként, félelmetes gyermeksírást hallani odalentről, mely egyre hangosabb….

by **Anatole Saito** Hétf. Dec. 23 2013, 11:27

Ahogy letudtuk a négyes párbajt, a kard piros csíkja csak nem akar feltöltődni. Már egészen kínos, hogy háttal állok a többieknek és meredten bámulom a pallost, sőt néha még suhintok is vele egyet, hátha fölszökik a csík, mint a lázmérő higanyszála. Rettenetesen kevés időm maradt, tulajdonképpen fogalmam sincs mennyi, hisz Bertold csak annyit mondott, hogy estig teljesítenem kell a feladatot, ez pedig elég relatív időpont. Talán már el is késtem, azért nem mozdul a piros csík? Riadtan lesek hátra Peterre, Hinarira és Mirikára, de még mielőtt tekintetünk összetalálkozna, a szemem sarkából észlelem, hogy végre megindult a csík! Megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, végül csak sikerült.
- Most mennem kell... - vetem oda a többieknek és már rohanok is be a házba a kertből. Soha nem bántam még velük ilyen faragatlanul, de most nincs időm arra, hogy nyájasan kikísérjem őket, arra meg pláne nincs, hogy tovább csevegjünk. Ahogy befordulok az első sarkon, már rohamléptekben futok fel az emeletre, a lakrészünkhöz, de már útközben is hívogatom Bertoldot. Először csak magam előtt mondogatom a nevét, de mivel nem érkezik válasz, így minél közelebb érek a lakásomhoz, azon belül is a hálószobához, egyre hangosabban és hangosabban, végül már kiáltozva harsogom Bertold nevét. Rettegek attól, hogy milyen látvány fogad majd, mikor a szoba ajtaját kinyitom.
Ahogy nyitom az ajtót, az a rettenetes alak ott ül Viola mellett azzal a levakarhatatlan vigyorral az arcán. Önkéntelenül is megborzongok, majd egész testemet elönti az indulat. Aldo reszketve, összegömbölyödve gubbaszt a sarokban, szólításomra végre megmozdul, majd gyorsan kiengedem a helyiségből. Ez már nagyon nem neki való, nem is csodálnám, ha ezek után örökre magamra hagyna. Eszem ágában sincs azonban Bertoldnak odaadni a pallost. Hogyisne, egy ilyen hátborzongató alak kezébe még fegyvert is adjak. Ha kell, akkor ezzel vágom le a fejét a nyakáról, de amíg Viola mellett van, óvatosnak kell lennem. Minden idegszálammal a fickóra koncentrálok, ha eddig bárki is követett, az elkerülte a figyelmemet. A vörös pallos azonban Bertold egy csettintésére eltűnik a kezemből, s amikor felnézek, már az ő kezében van. Rosszat sejtek, így azonnal meglódulok az irányába, hogy megakadályozhassam, bármire is készül. Azonban a fényviszonyok hirtelen változása lényegesen megnehezítik további mozgásomat, hiszen látás jártasság és fényforrás híján aligha tudok tájékozódni, bármennyire is ismerem a szoba berendezését. Minden összemosódik előttem, kezeimet a fülemre tapasztom, hogy a sivító szél és mennydörgés ne süketítsen meg, pedig csak a hallgatózásomat kellene kikapcsolnom. Hol gondol ilyesmire ilyen helyzetben az ember? Bertold sárgán pulzáló szemei azok, amelyek egyetlen támpontként szolgálnak, mire azonban odaérhetnék, könyörtelenül beledöfi a vörös fegyvert Viola felpuffadt hasába. Hisztérikus hangon már csak egy sikoltás tud felszakadni belőlem. Elkéstem.
Vörös pixeláradat terít be, mely Viola hasából árad ki, Bertold kacaja pedig egyszerűen őrjítő. Patakokban folynak a könnyeim, úgy rogyok le Viola mellé és kénytelen vagyok végignézni az eseményeket. Mindkét kezemet a hasára tapasztom, de az ujjaim közt továbbra is kiszöknek a vörös pixeldarabok, a folyamat már visszafordíthatatlan. Teljesen ellepik a szobát, s azt már végképp nem látom, mikor Bertold meglóg. Kis híján újra elájulok, üres tekintettel borulok Violára. Mikor fél perc múlva észbe kapok, Viola élete maximumon, az alakja a régi, de továbbra sem nyerte vissza az eszméletét. Nem is csodálom, mennyire kiszipolyozhatta az a megátalkodott alak. - Pihenned kell Kedvesem! Most már minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden. Rendben. - ölelem magamhoz szinte élettelen testét és úgy hintázok vele a sarkamon ülve, mint valami elmebeteg. Csókot lehelek homlokára, majd az ágyra fektetném.
Azonban nincs már ágy, s nincs már szoba. A padló helyén egy rettenetesen mély kráter éktelenkedik. A vihar sem vonult el, a látásom sem az igazi ilyen fényviszonyoknál, s ami a leghátborzongatóbb az egész helyzetben, s ami aztán végképp arra utal, hogy semmi sincs rendben, az a kráter mélyéről felszökő keserves gyereksírás. Lehívom a menümet, ami legalább egy halovány fényforrásként szolgál számomra. Magamhoz veszem immáron a saját pörölyömet és egy gyertya kristályt, hogy fényforrásul szolgálhasson. Ahogy Falánkot szorítom a kezemben, megnyugtató érzés tölt el, viszont a tudattól, hogy le kell mennem a kráterben, ez a halovány magabiztosságom is elillan. Mert hogy muszáj lemennem, az a fattyú gyermek, a szörnyeteg, kinek eljövetelét az üzenet megjósolta, az minden bajunk forrása. A kapzsiságunk szülötte, kit muszáj elpusztítanom, hogy ennek az egész borzalomnak vége legyen. A gyerekgyilkossággal pedig majd egyszer elszámol a lelkiismeretem. Egy utolsó pillantással búcsút veszek Violától, majd továbbra is teljes harci díszben a pörölyömet a hátamra csatolva, számba veszem a világító kristályt, hogy mindkét felszabaduló kezemmel és 2. szintű akrobatikámat aktiválva, megpróbáljak a lehető legügyesebb módon lemászni, leereszkedni a szakadék mélyére.

by **Lizbet** Vas. Dec. 29 2013, 00:05

A küldetést lezárom

Anatole Saito jutalma 165 exp 400 arany (képesség miatt) és további 100 arany miniboss felfedezéséért.
Keresés jártasság miatt: Vastalpú Bakancs (+2 erő +2 gyorsaság) is jár neki

Az Artes Liberales céh kap 250 aranyat
Anatole Saito: 13 exp
Koshitsu Esutel: 13 exp
Raven: 13 exp
Halász Alex: -
Jun: -
Meredith White : 14 exp
Saya: 14 exp
Ayato Hironori: 16 exp

Érceket és recepteket KA oszt

by **Kayaba Akihiko** Vas. Dec. 29 2013, 17:10

Páncélkészítés (T2): Surranó Recept, Fényes Mellvért Recept
Érclátás (T2): 148 -> ~~167~~ 168, 6 Fémkő, 3 Vastag Bőr, 8 Drágakő, 2 Tömény Rubin, 1 Acél

by Ajánlott tartalom