Yahiko VS Lyliana (Alias Hime)

Nos, azt őszintén állíthatom, hogy annyi sértést és ráadásul annyi ostobaságot azóta sem kaptam soha senkitől, mint amit ott akkor a fejemhez vágott a lány. Egyet sem tudnék belőlük pontosan idézni, mert nem szinte csak átsuhantak az agyamon és azt hiszem ez volt a szerencsém. Annyira lekötött a sok egyéb téma, melyen gondolkodtam, hogy nem volt időm még idegeskedni sem.
~ Ki kell találnom valamit és nagyon gyorsan! – sürgettem magam, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe, amivel a magam oldalára billenthettem volna a mérleget.
Egy jó dolog azonban elmondható volt, méghozzá az, hogy amíg üvöltözött és szidalmazott, addig legalább nem támadott.
~ Úgy tűnik, hogy mégis igaz az a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. – gondoltam egy félmosoly kíséretében. ~ Viszont tényleg ideje lenne valamit nekem is csinálnom. – döntöttem el végül, így tehát szólásra nyitottam a számat: - Mondd csak, te hányas szintű vagy? – érdeklődtem, bár nem hittem őszintén, hogy elárulja, sőt, azt is el tudtam volna hinni, hogy nem is hallja meg, hogy mit mondok.
~ Ha jóval magasabb szintű, mint én, akkor érthető, hogy miért áll ennyire rosszul a szénám, viszont, ha azt mondja, hogy velem egy súlycsoportban van, akkor viszont tényleg benne vagyok a lekvárban. Hiszen milyen dolog az, hogy még egy őrjöngő némbert sem tudok lenyomni? - végeztem egy gyors eszmefuttatást, míg a válaszára vártam, s közben egy stratégián is törtem a fejem, bár az még annál is bonyolultabbnak bizonyult, mint hogy hogyan figyeljek egyszerre három felé, elvégre még mindig hárman voltak én fogalmam sem volt róla, hogy melyiket támadjam meg.
~ Lehet, hogy egy kis időt kéne nyernem beszélgetéssel, amíg kitalálom, hogy mi legyen. – jutott eszembe egy ötlet, elvégre, ahogy elnéztem eléggé fáradtnak látszott, tehát neki is kapóra jött volna egy kis szusszanás, és már én sem voltam a helyzet magaslatán, bár engem inkább a sebek sem mint a fáradtság hátráltatott.

AKTUÁLIS STAT:

Hosszas gondolkodásom és kitartásom végre eredményt is hozott. Hirtelen, mintha csak egy villámcsapás lett volna, eltűnt két ellenfelem, és már csak egyel találtam szembe magam. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen mostoha is az időjárás. Egészen eddig egy helyben álltam, így fel esem tűnt a sár, amivé a talaj vált alattunk, sem pedig az eső, hisz teljesen másra koncentráltam. Most azonban, ahogy egy lépést próbáltam tenni, éreztem, hogy a lábam bizony eléggé mélyre süpped a már-már iszapnak nevezhető aljzatban, és a mozgásom jelentősen nehezebbé válik.
~ Ez baj. Eddig a gyorsaságom mentett meg, neki pedig olyan erős a páncélja, hogy egy helyben jobban fogja bírni. Azt hiszem, hogy ezt már elvesztettem. – gondoltam borúsan, de ettől még persze eszem ágában sem volt feladni.
Aztán közben megkaptam a válaszom is a kérdésre, ami meglepett, mármint az, hogy egyáltalán felfogta, hogy mit kérdezek két fortyogás közepette, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy még vissza is kérdezett, hogy miért érdekel.
Furcsa volt, hogy nem okád rám újabb szitkokat vagy ócsárló megjegyzéseket. Mintha egy teljesen másik ember lett volna, bár az arca még mindig zabolázatlan érzelmekről árulkodott. Még nekem, aki nem voltam jártas a lélek rejtelmeiben, sem okozott gondot mindezt leolvasni róla.
- Lényegtelen, hogy miért érdekel. Az csak az én dolgom. – válaszoltam neki némileg dühítés gyanánt. ~ Ha elveszti az eszét, akkor talán én is előnybe kerülhetek. Már ha kitartok addig.
Hogy a hergelés hatása volt-e, vagy magától is megtette volna, azt nem tudnám megmondani, de annyi biztos, hogy nekem rontott. Szemtől szemben, ahogy eddig még sosem tette. Első pillanatra ez meglepett, de aztán rájöttem, hogy nem is nagy baj, hisz ezt akartam. És ahogy elnéztem, a sár neki sem volt a barátja, így hát nem volt még csak előnyben sem, már ami a külső tényezőket illeti persze.
Ahogy odaért közvetlen közel hozzám, a kardjával támadott, a pajzsot pedig védekezően tartotta maga előtt, ám ez nem ért célt. Némi cuppogás közepette hátrébb vetődtem, és bár megcsúsztam én is egy kissé, az egyensúlyom mégis megmaradt, így talpon maradtam. Majd a tőlem telhető leggyorsabban iramodtam meg, és jobbra indulva megpróbáltam a háta felé kerülni.
~ Most kell lecsapnom rá, amíg még fáradt! – visszhangzott a fejemben, és amikor eléggé jónak éreztem a helyzetem, egyetlen lépést kellet csak tennem felé, és már száguldottak is a pengéim, hogy feltépjék a húsát, még ha csak virtuálisan is.

AKTUÁLIS STATOM:

Hosszú idő után végre ismét sikeres volt a mozdulatsorom. Sikerült ugyanis a háta mögé kerülnöm és az egyik késem célt is ért, így sikerült ismét sebeznem. Jobban mondva ismét nem jött össze, ugyanis még mindig tartott a pajzs, így az életét még mindig nem tudtam levenni.
~ A rohadt életbe, milyen ostoba képességük van az árnyharcosoknak, hogy gyakorlatilag lehetetlen használni őket! – dühöngtem magamban, hiszen amíg nem hatoltam át a pajzson, addig nem érhettem el semmit.
Az eső pedig csak esett és esett, méghozzá egyre hevesebben. A támadásom jutalma egy sáros csizmával kivitelezett rúgás volt, ami nem ért célt, ám a sár így is sikeresen összekoszolta a ruhámat, és az arcomra is került belőle egy kevés, ami kifejezetten zavart. Le is töröltem, de éppen csak ennyi időm volt, mielőtt a lány ismét támadásban nem lendült.
~ Ha csak egyszer is megvág, nekem végem. – tudatosítottam gondolatban még egyszer, bár nem volt rá szükség, hiszen folyton ez keringett a fejemben.
Már-már azon voltam, hogy hagyom, hadd vigye be az utolsó csapást és legyen vége ennek az egész komédiának, de a bensőm valahogy nem hagyta ez a megoldást. Nem büszkeségről volt szó, hiszen különösebben nem tartottam volna megalázónak, ha megvernek… na jó, dehogynem, de ezúttal lenyeltem volna, ha csak ennyiről lett volna szó, de más is volt még.
~ Lehet, hogy erősebb, de nem sokkal. Ha még ellene sem tudok győzni, akkor már írhatom is meg a végrendeletem. – morogtam, miközben elhajoltam egy vágása elől, mely csupán millimétereken múlott, hogy nem hasított fel. ~ A pajzs miatt van a egész. Valamit ki kell találnom a pajzsok semlegesítésére! – szűrtem le a tanulságot, de még nem volt vége.
Amíg ott álltam, addig meg volt benne a küzdőszellem és nem akartam feladni. Nem volt kedvem harcolni, de mégis égtem a vágytól, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Első hallásra ez talán paradoxonnak tűnik, de nem az. Az ember, aki voltam itt már régen feladta volna a sok nyűg miatt, de mióta eltűnt a kijelentkezés, s amióta ez már nem csak egy játék volt a sok közül, hanem maga az élet, akkor valami megváltozott benne, és azóta, mintha más ember lettem volna.
~ Kockáztassunk kicsit! – gondoltam egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Révén, hogy nem tudtam, hogy mennyi élete lehet, így felesleges lett volna az esélyeket latolgatni. Csak tettem, amit kellett, amolyan, „ha már meghalunk, akkor csináljuk látványosan” címszóval.
A lehető legszorosabbra markoltam a tőreimet, és amikor ismét rohamozott, ellépve a támadása elől máris felé rontottam. Hasonlóan már csináltam, de most mást terveztem. Ahogy egyre csökkent kettőnk közt a távolság, a jobb kezemben tartott kést egyenesen felé dobtam, mintha csak egy dobócsillag lett volna.
~ Ha ez betalál, akkor lehet, hogy sikerült aktiválnom a Kurohebit. – reménykedtem, de nem bíztam semmit a véletlenre.
Körülbelül a pengével egyszerre, mondhatni a dobás lendületével együtt tovább nyújtottam a kezem, és megpróbáltam egyenesen a pajzsát megmarkolni.
~ Lássuk, ezt mivel véded ki! – gondoltam reménykedve, és izgatottan.

AKTUÁLIS STATOM:

Egyre jobban idegesített, hogy ellenfelem nem képes feladni, és az is hogy megint nem sikerült megvágnom. De nem adhatom fel. Eddig még soha nem adtam fel, és most sem szabad, akármennyire tűnik kilátástalannak az, hogy ebben az időjárásban, ezen a felázott talajon még bármire képes lennék. Akkor még talán gyorsabban véget tudnék vetni ennek a komédiának, ha tudnám használni a képességeimet, ám erre most már esélyem sincs. Csak magamra számíthatok. Ellenfelem arcán láttam, ő is hezitál, hogy feladja vagy nem, de úgy döntött mégis csak támadásba lendül. Úgy dobta felém a tőrét, mint egy dobócsillagot, és oly hirtelen hogy reagálni se tudtam rá. Kegyetlenül belém fúródott, és amint észrevettem abban a pillanatban már ki is téptem a karomból, és felé dobtam olyan idegesen, amennyire tudtam, és megpróbáltam pontosan célozni. Csak reménykedni tudtam benne, hogy sikerül eltalálnom, bár nem lehettem benn biztos, hogy a saját fegyverével meg is tudom sebezni. Ha mégis sikerülne, akkor valószínűleg megnyertem a harcot. Kezdett egyre jobban idegesíteni az, hogy a villámoktól szinte semmit nem láttam, és hogy az eső már szinte komplett mocsárrá változtatta a küzdőteret. Egyre nagyobb szél kerekedett, egyre jobban felcsapkodva az esőt és a sarat. A nézők többsége már száraz helyre menekült, csak pár bátor ember volt, akik úgy döntöttek, hogy a mostoha időjárás ellenére is kivárják a mérkőzés végét. Én egy ideig csak álltam, és tájékozódni próbáltam, majd amikor már biztos voltam abban, hogy merre kell mennem, elindultam ellenfelem felé. Hatalmas léptekkel próbáltam megközelíteni, ügyelve arra, hogy ne essek el ebben a mocsárban. Több-kevesebb sikerrel. Mikor odaértem elé ismét támadtam. Egyszer, Kétszer, Háromszor. Majd ezután ismét visszavonulót fújtam, és reménykedtem, ha a tőrének eldobása nem is sebezte meg, akkor ez igen. Ha mégiscsak megsebezte a tőre és vége lett a harcnak, akkor így szóltam:
- Nagyon szépen köszönöm a meccset. Méltó ellenfélnek bizonyultál, annyi szent, de menjünk innen végre, mert ez az időjárás őrjítő.

stats:

/Mivel elolvastam ellenfelem utolsó postját, így utólag megteszem ezt zárópostnak. Köszönöm én is a játékot, élvezetes KT volt! Remélem egy visszavágóra majd jó leszek /

A kés célba talált, ahogyan azt elterveztem, de sajnos a többi már nem úgy sült el, mint ahogyan azt szerettem volna. A karjába fúródó fegyverem kirántotta és visszaküldte a feladónak, azaz nekem. Noha közel voltam hozzá, nem talált el, viszont nekem így már csak egyetlen fegyverem maradt, mellyel már nem voltam képes a tökéletes védekezésre. Igaz, hogy eddig is jobbára csak kitértem a támadásai elől, de az, hogy volt két penge a kezemben azért mégiscsak biztonságot adott, eggyel viszont már nehezebb volt a dolog. Ha csapás érkezett akkor ha nem is megállítani, de eltéríteni így is el tudtam, ha kettő volt nálam, de egy az gyakorlatilag semmit sem ért.
~ Le kéne szoknom erről a dobálózásról! – korholtam magam, hiszen lehet, hogy egy támadásom ezzel célba ér, de több kárt okozok vele magamnak, mint hasznot.
Eközben ellenfelem újabb heves rohamot indított ellenem, és bár inkább csak súrolt a vágása, de az utolsó támadása eltalált, levéve az életem annyira, hogy átbillenjen a félen, amelyet eredetileg megjelöltünk. A mellkasomon suhant végig a pengéje, felszántva azt, ám így is kissé csalásnak éreztem, hogy a rendszer ilyen sérülésért ennyi életet vegyen le. Bár az is igaz volt, hogy ha az előzőket nem kaptam volna be, akkor ez az egy sem jelentett volna sokat. A speciális képességemnek pedig még úgyis két kör kellett volna, mire aktiválódott volna, így hát amúgy sem volt sok esélyem a győzelemre, tehát nem is voltam annyira csalódott.
~ Legalább vége van végre. – gondoltam.
Meglepő módon köszönetet és elismerő szavakat kaptam, ami furcsán hatott, azok után a sértések után, melyeket a fejemhez vágott, hogy felingereljen.
- Én is örömmel vettem a harcot. – közöltem vele nyersen. ~ Azt hiszen ezzel sikerül majd tökéletesíteni a technikáimat. – tettem hozzá gondolatban, aztán semmire sem várva hátat fordítottam neki, megkerestem a sárban a kétszeresen elhajított tőrt, majd miután kissé letöröltem a ruhámban eltettem, s elhagytam a küzdőteret.

STAT:

//Köszi a játékot, élveztem //