Yahiko VS Lyliana (Alias Hime)

Egy darabig csak ültem nyugodtan, és szemléltem az odalent folyó összecsapást, aztán meghallottam a közeledő léptek hangját. Egy bakancs volt, ehhez nem is fért kétség, és első hallásra inkább egy férfinak tudtam volna be a lábak tulaját, de egy idő után annyira közel ért, hogy egyszerűen csak befordult előttem az alattam lévő sorba, és tovább indult öles léptekkel. Ekkor vettem észre, hogy az a lány tart felém, akit az imént szemügyre vettem.
~ Vajon mire fel ez a nagy felhajtás? – gondoltam, ahogy egyszer közelebb és közelebb ért, mígnem közvetlenül oda nem ért elém, majd elvágódott, mint egy zsák krumpli.
Aztán feltápászkodott és elkezdett a képembe ordibálni valami gáncsolásról meg efféle ostobaságokról, holott kétségtelen volt, hogy ezért az alakításért a bíró, egy focimeccsen, már amennyiben jó szögben áll az esettől természetesen, egyből pirosat ad a lánynak színészkedésért, hiszen a lábam szinte hozzá sem ért, így esélytelennek tűnt számomra, hogy valóban én gáncsoltam volna el. Aztán meg kihívást intézett hozzám, méghozzá egészen fél életig szólót.
~ Érdekes. – gondoltam furcsán.
Egy ideig csak fürkésztem a tekintetét, aztán kicsit lejjebb is tévedt a szemem, majd visszapillantottam az arcára, és kissé értetlenül álltam, jobban mondva ültem a történtek előtt. Nem válaszoltam neki semmit, csak néztem továbbra is szótlanul, mire nyíltan nyuszinak nevezett, és tovább acsarkodott. Majd végül be is mutatkozott, mint megtudtam, a neve valami Lyliana, vagy mi, a vezetékneve meg végképp nem ragadt meg bennem, csak annyi, hogy mondhatni nicknévként a Himét hagyta a végére.
- Na persze, mintha egy hercegnő beszélhetne így egy békés úriemberrel. – morogtam vissza neki, miközben felálltam, hiszen tisztában voltam a Hime jelentésével, elvégre már nem egy animét néztem meg odakint. – De ha ennyire kötözködős kedvedben vagy, hát rajtam ne múljon, irány a küzdőtér és harcra fel! – ajánlottam fel neki segítőkészen az edzőpartnert, azaz jómagamat, aztán elővettem a páncélom és a késeim, melyek eddig talonban voltak. – Az én nevem Kayabuky Yahiko, de szólíthatsz kegyelemnek is, úgyis csak ez a szó fogja elhagyni utolsóként a szádat. – közöltem vele hidegen anélkül, hogy ismertem volna akárcsak az erejét, vagy a kasztját. – Gyerünk, irány a kör! – siettettem immáron én, és elindultam lefelé a lelátóról.

Akárhogy néztem, úgy vettem ki, hogy örül annak, hogy összecsapunk. Lehet persze, hogy tévedtem, de mindenképpen figyelemreméltó jellemvonás volt.
~ Még a végén kiderül, hogy vannak hozzám hasonlók is ezen a tetves helyen. – gondoltam elégedetten, de gondolkodásra most nem volt idő.
Aztán ő is ízlelgette az imént felvetett kegyelem szavamat, bár más jelentésben, mint ahogyan én használtam, de sebaj. Én máris tudtam, hogy mit akarok, és fejben azt is, hogy hogyan érhetem el, ehhez mindenképpen teljes koncentráció, egy adag szerencse, és leginkább több level kellett volna, de nem volt mit tenni, elvégre azért mentem az arénába, hogy exp-et szerezzek.
Aztán amikor átvette ő is a harci öltözetét, az önbizalmam máris sokat esett. Egy pajzsot ragadott, ami akárhogy néztem nem volt jó fejlemény a számomra. A pajzs a legjobb családban is több páncélt jelent, pedig Kurohebit akartam volna bevetni, ám, ha nem tudom megsebezni, akkor hogyan alkalmazhattam volna a technikámat?
~ Ha gyorsan le tudom venni a páncélját és be tudok vinni egy csapást, akkor már csak ki kell várnom, és a győzelem az enyém. – latolgattam magamban a számokat.
De most már nem volt mit tenni, a harc elindult, és látszólag ellenfelem rám várt. Én pedig nem az a fajta voltam, aki a harcban hagyja, hogy más irányítson, meg persze más téren sem, szóval erősebbre markoltam a fegyveremet, majd suhintottam elsőként az egyik, majd a másik késemmel is, remélve, hogy legalább az egyik megsebzi, valamint, hogy nem kezd ellentámadásba.
Ráadásul ekkor még azt sem tudhattam, hogy milyen a statja, így kétszeresen is meggondolatlan húzás volt, hogy szembeszálltam vele így nyíltan, de nem tehettem mást, ilyen volt a vérmérsékletem, azt pedig nem lehet semmibe venni.

Az egyik csapásom betalált, és a páncéljából sikeresen le is vettem, de még így is maradt neki, tehát bajban voltam. Alig, hogy támadtam, máris heves ellentámadási roham kapott el. Elsőként felém lökött a pajzsával, melyet ki tudtam kerülni, bár magam sem éreztem fürgébbnek a testem, mint ahogy az ütés érkezett. De ez még csak a kezdet volt, jobban mondva inkább az elterelés. Alig, hogy eltáncoltam a pajzs elől, máris a fegyverével vett ostrom alá. Egy gyors suhintás, majd vissza a védekező pózba, nagyjából ez volt a taktikája. Az első elől még sikerült eltáncolnom ismét, de a következő már meghaladta a lehetőségeimet, így eltalált, és éreztem, hogy a páncélom máris elfogyott.
~ A francba, erősebb, mint hittem. – gondoltam morcosan.
Azzal tisztában voltam, hogy a páncélja erős, de nem gondoltam volna, hogy a sebzése is ilyen magas. Még egy támadás érkezett, ezt viszont már sikerült blokkolnom a saját pengémmel, így az már nem tett bennem kárt.
~ Jól van, itt az ideje, hogy feltegyek mindent egy lapra. – döntöttem el.
Még ha sikerült is volna bevinni a csapásomat, még akkor sem volt biztos, hogy ki tudok tartani az aktiválódásig, így hát nem teketóriázhattam.
- Na most mit lépsz? – kérdezte ellenfelem, miközben már megint védelmi állásban volt.
Mindeközben fel sem tűnt, hogy az eső is elkezdett csöpögni.
~ Hm, ez még lehet, hogy jól is jön. – gondoltam, de persze nem bízhattam magam ilyen véletlenekre.
Így hát nem hezitáltam tovább. Nem tudtam mennyi páncélja van még, de nem is számított, csak meg kellett vágnom, csak egyetlen egyszer, és máris jobban állhattam volna, mint ő. Bár az is igaz, hogy az életét sem ismertem, de akkor hirtelen ez sem számított.
Még jobban megmarkoltam a tőreimet, és a tőlem telhető leggyorsabb léptekkel megközelítettem. Úgy tettem, mintha a jobb oldalán próbálnék meg támadni, de az utolsó pillanatban átléptem a balra, remélve, hogy ezzel megzavarhatom kissé. Mintha sikerült is volna, legalábbis akkor úgy tűnt, majd meglendültek a karjaim, és a két kés egymás után suhant felé.

Aktuális stat:

Bármennyire próbálkoztam is, és akartam magamból a lehető legjobbat kihozni, egyszerűen nem tudtam áthatolni a pajzsán. Mindkét vágásom a pajzsát érte, és úgy vágódott le róla, mintha csak valami kavics lett volna, amelyet csak úgy messziről, valami hanyag mozdulattal eldobnak.
~ Szóval még a megtévesztés se segít. – gondoltam lehangoltan, de nem volt időm elmélkedni.
Azonnal egy ellentámadás fogadott, mely egy gyors, Z alakú vágás formájában alakult ki. Hajszálon múlt, hogy nem kap el teljes testemben a csapás, de valahogy mégis sikerült annyira hátravetnem magam, hogy ne érjen el a pengéje.
Azonban mint mindennek, ennek is megvolt a maga ára, így, bár ki tudtam térni, de megtántorodtam, és hirtelenjében nem tudtam megvetni a lábam, így, ha újra támadott volna, szinte biztos, hogy életet vesztettem volna. Szerencsémre azonban ahelyett, hogy egyből lerohant volna, ő is hátrált pár lépest, s csak utána indult meg felém.
Ez az idő pont elég volt arra, hogy kicsit összekapjam magam, és megvessem a lábam. Hiába támadott hát, minden szúrást és vágást hárítani tudtam, vagy legalább elkerülni, így az életcsíkom nem ment le még jobban, de el kellett ismernem, hogy kezdtem fáradni, ami nagyon nem volt jó jel. Reméltem, hogy ő is hasonló cipőben járt, már ha abból indultam ki, hogy a harcstílusa és a gyorsasága milyen szinten vannak, de természetesen ebből még nem tudhattam meg semmit biztosra, hiszen akár az is lehetett, hogy egyszerűen csak játszadozik velem, bár ez nem tűnt valószínű opciónak.
Aztán ahogy ismét a szokásának megfelelően a támadásai után kissé hátrébb lépett, a vizes talajon, melyet az eső okozott, megcsúszott és a földre ült. Ott kínálkozott előttem az alkalom, hogy elkapjam végre, de azt sem tudhattam, hogy ez nem csak valami trükk-e, így megrohamoztam, de korántsem olyan meggondolatlanul, mint azt egy ilyen helyzetben várhatta volna valaki. Persze amiatt, hogy átgondoltam gyorsan a dolgokat, időt vesztettem, így volt ideje talpra állni, de így is előbb elértem, mint hogy rendesen fel tudta volna venni a pozícióját, így még volt esélyem.
~ Most, még ha be is kapok némi sebzést, akkor is el kell, hogy kapjam!  - biztattam magam.
Mindkét tőrömet szúrásra emeltem, és megpróbáltam a kardtartó oldaláról sebezni, lehetőleg a fegyvere és a pajzsa közt átsuhanva.

AKTUÁLIS STAT:

Nem jött össze. Hiába szerettem volna kihasználni a hézagot, sikerült időben betömnie a rést a védelmén, így hárítani tudta a pajzsával a szúrásaimat, sőt mi több, támadott is. A kardjával előre szurkált, ami alapjában véve nem okozott volna gondot, mivel nem úgy tűnt, mintha ez valami erős technikája lett volna, de így is sikerült megvágnia vele. Ennek oka egyfelől a közelség volt, hiszen gyakorlatilag egy késnyi távolság választott el minket, valamint az is közre játszhatott, hogy meglepődtem. Nem hittem volna, hogy védekezni is tud, meg még utána támadni is.
Viszont nem volt időm se a sebeim nyalogatására, sem pedig a további gondolkozásra. Hirtelen három lett az ellenfelemből. A szemem igen elkerekedett, és nem tudtam hova tenni a dolgot.
~ Ez valami bug lenne? Vagy valami különleges skill, mint az enyém? Vagy talán valami más? – pörgettem a fejemben az eshetőségeket.
De erre sem volt időm. Alig, hogy osztódott vagy nem is tudom, hogy mit csinált, mindhárom lány elindult felém, és három irányból kezdtek el támadni.
~ Ez különös. – gondoltam, ugyanis komoly változásokat tapasztaltam.
Sokkal lassabb volt mindegyik, mint annak előtte az eredeti. Meg mertem volna kockáztatni, hogy a felére, vagy még annál is jobban lelassultak, így viszont nekem is részben esélyem, részben pedig pechem volt. Egyfelől sokkal könnyebb volt kitérni a támadásaik elől, még akkor is, ha hárman voltak, ugyanis bár igencsak próbára tette figyelmemet, de sikerült minden vágásuk előre kitérnem, vagy a saját pengém villanásával kivédenem, így megúszva a további sérülést, ami lehet, hogy már a párbajunk végét is jelentette volna, ha figyelembe vettem azt is, hogy mennyi életem maradt még.
~ Vajon, ha az egyiket elkapom, akkor a többi is sebzem? – tanakodtam. ~ És vajon meddig marad fenn ez az állapot? És mégis mi ez? – tekergettem az agyam fogaskerekeit, vagy jelen esetben lehet, hogy találóbb lenne azt mondanom, hogy az agyamat tároló biteket, de mindegy is.
Ugyan védekezni tudtam, de ezzel azt is vállalnom kellett, hogy nem maradt időm az ellentámadásra, valamint mind a koncentrációm, mind pedig a maradék erőm is fogytán volt, és kezdtem fáradni.
~ A francba is, ebből már nem fogok jól kijönni, az tuti. – gondoltam lemondóan és némileg morcosan is. ~ De nem fogom feladni! Csak ezért sem fogom feladni! – morogtam, és csak vártam, hogy végre elfogyjon az ellenfelem ereje, vagy legalább eltűnjön a másik kettő, vagy valami, valami olyan következzen, ami az én oldalamra billenti a mérleg nyelvét.
Szóval nem támadtam. Csak álltam ott a gyűrűjükben, álltam és vártam.

AKTUÁLIS STAT:

~ Ec-pec ki me-hetsz… - futtattam a szemem a körülöttem lévő három harcoson, akikből még mindig nem tudtam eldönteni, hogy valójában kik is, vagy hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk.
Nem támadtam és még csak meg sem próbáltam mozdulni sem. A sorozatos támadásaikat egy helyben állva vártam ki. Ellenben a védekezés sem volt olyan egyszerű. Hol jobbról, hol balról, hol pedig a legváratlanabb irányokból jöttek a vágások, amiket igyekeztem a legjobb tudásom szerint hárítani vagy éppen elkerülni, ám ez nem volt olyan egyszerű. Noha én voltam a gyorsabb, kezdtem egyre jobban elfáradni, arról nem is beszélve, hogy három felé egyszerre figyelni gyakorlatilag lehetetlen volt, ennek tudtam be azt is, hogy egyszer sikerült megvágnia.
~ A fenébe már! – mérgelődtem, hiszen a számlálómon jelzett életem egyre jobban leesett, és bizony ha csak még egyetlen vágást is sikerült volna bevinnie, akkor gyakorlatilag győzött is. ~ Ezt nem hagyhatom! – határoztam el, bár persze semmit sem számított.
Mindenféléket üvöltött közben, ami alapjáraton véve bizonyosan felnyomta volna bennem a pumpát, de akkor más volt a helyzet. Az elhatározásom, hogy győzzek szilárdabb lábakon állt, sem mint hogy némi ingerlés hatására alább hagyjon a figyelmem. Csak egy egyszerű harcra jöttem az arénába, csupán úgy kezdtem neki, hogy erősödjek egy kicsit a harc folyamán, reméltem, hogy talán sikerül, ám a helyzet megváltozott.
~ Ha még meg sem tudom sebezni annak ellenére, hogy közel egy szinten lehetünk, akkor semmi esélyem arra, hogy egyáltalán az átlagos mobok ellen esélyem legyen, nem hogy egy boss ellen. Hogy akarok én így egy csapatot vezetni? – kalandoztak el egy rövid időre a gondolataim, és ez majdnem a végzetes vágáshoz vezetett, de az utolsó pillanatban sikerült elhajolnom előle. ~ Ő is fárad. – döbbentem rá, ugyanis egyre kevésbé vagdalkozott és egyre hanyagabbul. ~ Bár az is lehet, hogy csak játszik velem… Ki tudja… - tűnődtem, de aztán nem mertem kockáztatni. ~ Még nem jött el az idő!
Továbbra is csak álltam ott, gyakorlatilag tényleg földbe gyökerezett lábakkal, és vártam. Arra a pillanatra vártam, amely reményeim szerint hamarosan eljő… Az ellentámadás ideje.

AKTUÁLIS STAT:

Nos, azt őszintén állíthatom, hogy annyi sértést és ráadásul annyi ostobaságot azóta sem kaptam soha senkitől, mint amit ott akkor a fejemhez vágott a lány. Egyet sem tudnék belőlük pontosan idézni, mert nem szinte csak átsuhantak az agyamon és azt hiszem ez volt a szerencsém. Annyira lekötött a sok egyéb téma, melyen gondolkodtam, hogy nem volt időm még idegeskedni sem.
~ Ki kell találnom valamit és nagyon gyorsan! – sürgettem magam, de egyszerűen semmi nem jutott az eszembe, amivel a magam oldalára billenthettem volna a mérleget.
Egy jó dolog azonban elmondható volt, méghozzá az, hogy amíg üvöltözött és szidalmazott, addig legalább nem támadott.
~ Úgy tűnik, hogy mégis igaz az a mondás, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. – gondoltam egy félmosoly kíséretében. ~ Viszont tényleg ideje lenne valamit nekem is csinálnom. – döntöttem el végül, így tehát szólásra nyitottam a számat: - Mondd csak, te hányas szintű vagy? – érdeklődtem, bár nem hittem őszintén, hogy elárulja, sőt, azt is el tudtam volna hinni, hogy nem is hallja meg, hogy mit mondok.
~ Ha jóval magasabb szintű, mint én, akkor érthető, hogy miért áll ennyire rosszul a szénám, viszont, ha azt mondja, hogy velem egy súlycsoportban van, akkor viszont tényleg benne vagyok a lekvárban. Hiszen milyen dolog az, hogy még egy őrjöngő némbert sem tudok lenyomni? - végeztem egy gyors eszmefuttatást, míg a válaszára vártam, s közben egy stratégián is törtem a fejem, bár az még annál is bonyolultabbnak bizonyult, mint hogy hogyan figyeljek egyszerre három felé, elvégre még mindig hárman voltak én fogalmam sem volt róla, hogy melyiket támadjam meg.
~ Lehet, hogy egy kis időt kéne nyernem beszélgetéssel, amíg kitalálom, hogy mi legyen. – jutott eszembe egy ötlet, elvégre, ahogy elnéztem eléggé fáradtnak látszott, tehát neki is kapóra jött volna egy kis szusszanás, és már én sem voltam a helyzet magaslatán, bár engem inkább a sebek sem mint a fáradtság hátráltatott.

AKTUÁLIS STAT:

Hosszas gondolkodásom és kitartásom végre eredményt is hozott. Hirtelen, mintha csak egy villámcsapás lett volna, eltűnt két ellenfelem, és már csak egyel találtam szembe magam. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen mostoha is az időjárás. Egészen eddig egy helyben álltam, így fel esem tűnt a sár, amivé a talaj vált alattunk, sem pedig az eső, hisz teljesen másra koncentráltam. Most azonban, ahogy egy lépést próbáltam tenni, éreztem, hogy a lábam bizony eléggé mélyre süpped a már-már iszapnak nevezhető aljzatban, és a mozgásom jelentősen nehezebbé válik.
~ Ez baj. Eddig a gyorsaságom mentett meg, neki pedig olyan erős a páncélja, hogy egy helyben jobban fogja bírni. Azt hiszem, hogy ezt már elvesztettem. – gondoltam borúsan, de ettől még persze eszem ágában sem volt feladni.
Aztán közben megkaptam a válaszom is a kérdésre, ami meglepett, mármint az, hogy egyáltalán felfogta, hogy mit kérdezek két fortyogás közepette, az pedig már csak hab volt a tortán, hogy még vissza is kérdezett, hogy miért érdekel.
Furcsa volt, hogy nem okád rám újabb szitkokat vagy ócsárló megjegyzéseket. Mintha egy teljesen másik ember lett volna, bár az arca még mindig zabolázatlan érzelmekről árulkodott. Még nekem, aki nem voltam jártas a lélek rejtelmeiben, sem okozott gondot mindezt leolvasni róla.
- Lényegtelen, hogy miért érdekel. Az csak az én dolgom. – válaszoltam neki némileg dühítés gyanánt. ~ Ha elveszti az eszét, akkor talán én is előnybe kerülhetek. Már ha kitartok addig.
Hogy a hergelés hatása volt-e, vagy magától is megtette volna, azt nem tudnám megmondani, de annyi biztos, hogy nekem rontott. Szemtől szemben, ahogy eddig még sosem tette. Első pillanatra ez meglepett, de aztán rájöttem, hogy nem is nagy baj, hisz ezt akartam. És ahogy elnéztem, a sár neki sem volt a barátja, így hát nem volt még csak előnyben sem, már ami a külső tényezőket illeti persze.
Ahogy odaért közvetlen közel hozzám, a kardjával támadott, a pajzsot pedig védekezően tartotta maga előtt, ám ez nem ért célt. Némi cuppogás közepette hátrébb vetődtem, és bár megcsúsztam én is egy kissé, az egyensúlyom mégis megmaradt, így talpon maradtam. Majd a tőlem telhető leggyorsabban iramodtam meg, és jobbra indulva megpróbáltam a háta felé kerülni.
~ Most kell lecsapnom rá, amíg még fáradt! – visszhangzott a fejemben, és amikor eléggé jónak éreztem a helyzetem, egyetlen lépést kellet csak tennem felé, és már száguldottak is a pengéim, hogy feltépjék a húsát, még ha csak virtuálisan is.

AKTUÁLIS STATOM:

Hosszú idő után végre ismét sikeres volt a mozdulatsorom. Sikerült ugyanis a háta mögé kerülnöm és az egyik késem célt is ért, így sikerült ismét sebeznem. Jobban mondva ismét nem jött össze, ugyanis még mindig tartott a pajzs, így az életét még mindig nem tudtam levenni.
~ A rohadt életbe, milyen ostoba képességük van az árnyharcosoknak, hogy gyakorlatilag lehetetlen használni őket! – dühöngtem magamban, hiszen amíg nem hatoltam át a pajzson, addig nem érhettem el semmit.
Az eső pedig csak esett és esett, méghozzá egyre hevesebben. A támadásom jutalma egy sáros csizmával kivitelezett rúgás volt, ami nem ért célt, ám a sár így is sikeresen összekoszolta a ruhámat, és az arcomra is került belőle egy kevés, ami kifejezetten zavart. Le is töröltem, de éppen csak ennyi időm volt, mielőtt a lány ismét támadásban nem lendült.
~ Ha csak egyszer is megvág, nekem végem. – tudatosítottam gondolatban még egyszer, bár nem volt rá szükség, hiszen folyton ez keringett a fejemben.
Már-már azon voltam, hogy hagyom, hadd vigye be az utolsó csapást és legyen vége ennek az egész komédiának, de a bensőm valahogy nem hagyta ez a megoldást. Nem büszkeségről volt szó, hiszen különösebben nem tartottam volna megalázónak, ha megvernek… na jó, dehogynem, de ezúttal lenyeltem volna, ha csak ennyiről lett volna szó, de más is volt még.
~ Lehet, hogy erősebb, de nem sokkal. Ha még ellene sem tudok győzni, akkor már írhatom is meg a végrendeletem. – morogtam, miközben elhajoltam egy vágása elől, mely csupán millimétereken múlott, hogy nem hasított fel. ~ A pajzs miatt van a egész. Valamit ki kell találnom a pajzsok semlegesítésére! – szűrtem le a tanulságot, de még nem volt vége.
Amíg ott álltam, addig meg volt benne a küzdőszellem és nem akartam feladni. Nem volt kedvem harcolni, de mégis égtem a vágytól, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Első hallásra ez talán paradoxonnak tűnik, de nem az. Az ember, aki voltam itt már régen feladta volna a sok nyűg miatt, de mióta eltűnt a kijelentkezés, s amióta ez már nem csak egy játék volt a sok közül, hanem maga az élet, akkor valami megváltozott benne, és azóta, mintha más ember lettem volna.
~ Kockáztassunk kicsit! – gondoltam egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Révén, hogy nem tudtam, hogy mennyi élete lehet, így felesleges lett volna az esélyeket latolgatni. Csak tettem, amit kellett, amolyan, „ha már meghalunk, akkor csináljuk látványosan” címszóval.
A lehető legszorosabbra markoltam a tőreimet, és amikor ismét rohamozott, ellépve a támadása elől máris felé rontottam. Hasonlóan már csináltam, de most mást terveztem. Ahogy egyre csökkent kettőnk közt a távolság, a jobb kezemben tartott kést egyenesen felé dobtam, mintha csak egy dobócsillag lett volna.
~ Ha ez betalál, akkor lehet, hogy sikerült aktiválnom a Kurohebit. – reménykedtem, de nem bíztam semmit a véletlenre.
Körülbelül a pengével egyszerre, mondhatni a dobás lendületével együtt tovább nyújtottam a kezem, és megpróbáltam egyenesen a pajzsát megmarkolni.
~ Lássuk, ezt mivel véded ki! – gondoltam reménykedve, és izgatottan.

AKTUÁLIS STATOM:

Egyre jobban idegesített, hogy ellenfelem nem képes feladni, és az is hogy megint nem sikerült megvágnom. De nem adhatom fel. Eddig még soha nem adtam fel, és most sem szabad, akármennyire tűnik kilátástalannak az, hogy ebben az időjárásban, ezen a felázott talajon még bármire képes lennék. Akkor még talán gyorsabban véget tudnék vetni ennek a komédiának, ha tudnám használni a képességeimet, ám erre most már esélyem sincs. Csak magamra számíthatok. Ellenfelem arcán láttam, ő is hezitál, hogy feladja vagy nem, de úgy döntött mégis csak támadásba lendül. Úgy dobta felém a tőrét, mint egy dobócsillagot, és oly hirtelen hogy reagálni se tudtam rá. Kegyetlenül belém fúródott, és amint észrevettem abban a pillanatban már ki is téptem a karomból, és felé dobtam olyan idegesen, amennyire tudtam, és megpróbáltam pontosan célozni. Csak reménykedni tudtam benne, hogy sikerül eltalálnom, bár nem lehettem benn biztos, hogy a saját fegyverével meg is tudom sebezni. Ha mégis sikerülne, akkor valószínűleg megnyertem a harcot. Kezdett egyre jobban idegesíteni az, hogy a villámoktól szinte semmit nem láttam, és hogy az eső már szinte komplett mocsárrá változtatta a küzdőteret. Egyre nagyobb szél kerekedett, egyre jobban felcsapkodva az esőt és a sarat. A nézők többsége már száraz helyre menekült, csak pár bátor ember volt, akik úgy döntöttek, hogy a mostoha időjárás ellenére is kivárják a mérkőzés végét. Én egy ideig csak álltam, és tájékozódni próbáltam, majd amikor már biztos voltam abban, hogy merre kell mennem, elindultam ellenfelem felé. Hatalmas léptekkel próbáltam megközelíteni, ügyelve arra, hogy ne essek el ebben a mocsárban. Több-kevesebb sikerrel. Mikor odaértem elé ismét támadtam. Egyszer, Kétszer, Háromszor. Majd ezután ismét visszavonulót fújtam, és reménykedtem, ha a tőrének eldobása nem is sebezte meg, akkor ez igen. Ha mégiscsak megsebezte a tőre és vége lett a harcnak, akkor így szóltam:
- Nagyon szépen köszönöm a meccset. Méltó ellenfélnek bizonyultál, annyi szent, de menjünk innen végre, mert ez az időjárás őrjítő.

stats:

/Mivel elolvastam ellenfelem utolsó postját, így utólag megteszem ezt zárópostnak. Köszönöm én is a játékot, élvezetes KT volt! Remélem egy visszavágóra majd jó leszek /

A kés célba talált, ahogyan azt elterveztem, de sajnos a többi már nem úgy sült el, mint ahogyan azt szerettem volna. A karjába fúródó fegyverem kirántotta és visszaküldte a feladónak, azaz nekem. Noha közel voltam hozzá, nem talált el, viszont nekem így már csak egyetlen fegyverem maradt, mellyel már nem voltam képes a tökéletes védekezésre. Igaz, hogy eddig is jobbára csak kitértem a támadásai elől, de az, hogy volt két penge a kezemben azért mégiscsak biztonságot adott, eggyel viszont már nehezebb volt a dolog. Ha csapás érkezett akkor ha nem is megállítani, de eltéríteni így is el tudtam, ha kettő volt nálam, de egy az gyakorlatilag semmit sem ért.
~ Le kéne szoknom erről a dobálózásról! – korholtam magam, hiszen lehet, hogy egy támadásom ezzel célba ér, de több kárt okozok vele magamnak, mint hasznot.
Eközben ellenfelem újabb heves rohamot indított ellenem, és bár inkább csak súrolt a vágása, de az utolsó támadása eltalált, levéve az életem annyira, hogy átbillenjen a félen, amelyet eredetileg megjelöltünk. A mellkasomon suhant végig a pengéje, felszántva azt, ám így is kissé csalásnak éreztem, hogy a rendszer ilyen sérülésért ennyi életet vegyen le. Bár az is igaz volt, hogy ha az előzőket nem kaptam volna be, akkor ez az egy sem jelentett volna sokat. A speciális képességemnek pedig még úgyis két kör kellett volna, mire aktiválódott volna, így hát amúgy sem volt sok esélyem a győzelemre, tehát nem is voltam annyira csalódott.
~ Legalább vége van végre. – gondoltam.
Meglepő módon köszönetet és elismerő szavakat kaptam, ami furcsán hatott, azok után a sértések után, melyeket a fejemhez vágott, hogy felingereljen.
- Én is örömmel vettem a harcot. – közöltem vele nyersen. ~ Azt hiszen ezzel sikerül majd tökéletesíteni a technikáimat. – tettem hozzá gondolatban, aztán semmire sem várva hátat fordítottam neki, megkerestem a sárban a kétszeresen elhajított tőrt, majd miután kissé letöröltem a ruhámban eltettem, s elhagytam a küzdőteret.

STAT:

//Köszi a játékot, élveztem //