Primrose vs Yahiko

Külvilág, háló, élet és halál, ezek mind olyan fogalmakká váltak, amelyek relatívakká szelídültek. Ha éltünk, mégis milyen élet volt az, ahol az ember csak egy virtuális térben létezik? És mégis… mégis olyan jól éreztem magam. Az első néhány napban. Aztán, miután bejártam a város védett részeit, megfigyeltem az NPC-ket, a velük trade-elő játékosokat és a sok itemet, melyek mind arra vártak, hogy valaki megvegye őket, nos, mindezek után kifogytam az ötletekből, és jó ideig csak hol itt, hol ott ücsörögtem, s közben egyre tovább és tovább gondolkoztam.
Egyik alkalommal eljutottam az Élet Emlékművébe is, ahol elidőztem egy darabig. Leültem egy padra, aztán végre tisztáztam magamban mindent. Összeállt a fejemben a struktúra, és minden, ami kellett hozzá. Azonban volt egy hatalmas bökkenő, ami elvette a kedvem az egésztől… éhes voltam.
Ekkor sétált el előttem egy lány. Felpillantottam és láttam, hogy ő bizony egy játékos, akárcsak én, ha pedig játékos, akkor a kinti világból jött, odakint pedig a nők zöme tud főzni. Ráadásul nagyjából egyidős lehetett velem, bár a virtuális térben a fene se tudta volna ezt pontosan megmondani. Na de mindegy is, egy jó darabig néztem őt. A haja eléggé hosszú volt, és meg kellett hagyni, nem csak ezen a téren volt valami nagy neki, de mindegy is volt, engem más hajtott.
- Ilyen feltűnően végigmérni valakit illetlenség. – szólalt meg egy idő után, majd tovább indult, mintha a dolgára ment volna, bár nem nagyon hittem, hogy lehet neki.
Felálltam én is, és követtem, miközben magyaráztam neki:
- Meglepő, hogy milyen sok női karakter van a játékban, pedig az ember nem is gondolná, hogy őket is érdeklik az efféle online játékok. De ha már így van, úgy döntöttem miért is ne lehetne női karakter a csapatomban? – kezdtem bele az elméletem, vagy jobban mondva a stratégiám ismertetésébe. - Mert ugyebár mindenki ki akar jutni innét, és ezt csak csapatban lehet. A csapatnak pedig szüksége van minden kaszt erejére és specialitására, ezt más sok másik játékból megtanultam. És persze egy csapatnak össze is kell dolgozni, így hát az sem mindegy, hogy a tagok mennyire vannak összhangban egymással. – csavartam tovább a gondolatmenetet. - Szóval a különféle kasztok gyengeségeit a másikaknak kell kiküszöbölni. Egyik a másiknak segítségére kell lennie mindenben. És mivel még egyik kasztból sincsenek benn a csapatomban, így köszöntelek köztünk! – üdvözöltem kurtán, nem törődve az ő véleményével, vagy azzal, hogy mit válaszolna. Nem zavart, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hányas szintű, vagy hogy melyik kasztba is tartozik. Még csak azt sem vártam meg, hogy levegőhöz jusson, máris folytattam: - Amúgy meg éhes vagyok, szóval összeüthetnél valamit... – közöltem vele a tényeket, s vártam, hogy akárcsak a cselédek, ő is engedelmesen cselekedjen, de nem egészen így lett.
- Hogy mondtad? – kérdezett vissza.
Úgy véltem, hogy biztosan csak elbizonytalanodott afelől, hogy mit is készítsen nekem, így hát gondoltam, adok neki valami támpontot:
- Egy rántotta, vagy mondjuk egy tejbegríz jó is lenne, ezt gyorsan meg lehet enni és laktató is. – ismertettem vele a lehetőségeket szárazon, rezzenéstelen arccal.
- Te most főzetni akarsz velem, komolyan? – kérdezgetett tovább, és kezdett az a benyomásom lenni, hogy itt bizony nem lesz kaja, bár az igazat megvallva, s utólag átgondolva eléggé ostobaság is volt reménykednem, elvégre ő nem cseléd, így fizetést sem kap, tehát nem kell megcsinálnia az utasításaimat sem.
- Miért, nő vagy nem? Én meg éhes. Hol itt a probléma? – tettem azért még egy kísérletet, hátha.
Egy ideig nem is válaszolt, csak odasétált a falhoz, és leült valami peremre, vagy nem is tudom mire.
- Téged nem tanítottak illedelemre? – szólalt meg ismét, s már kezdtem azt hinni, hogy mást nem is tud, csak kérdezni.
- Furcsa, odakint a lányok mindig azonnal teljesítették, amit mondtam. – tűnődtem, hátha a kinti státuszom hatást gyakorol rá.
- Ez viszont nem az a világ. Itt nem úgy megy, ahogy az elkényeztetett fiúcska megszokta... Attól, hogy a csapatod tagjának tartasz, vagy mi, nem fogsz mindent egy csettintésre megkapni. Pláne úgy nem, hogy én biztos előbb lennék csapatkapitány, mint te.
A válasza nem győzött meg, úgy is mondhatnám, hogy képtelen lettem volna elfogadni, hogy felettem valaki is uralkodjon, ez is volt az egyik motivációm abban, hogy kijussak, elvégre egy admin se parancsolgasson nekem!
- Persze, persze, de attól én még mindig éhes leszek. – kötötték le továbbra is a gondolataimat az éhségérzet kellemetlen hullámai, ami miatt nem tudtam kellően átlátni a helyzetet.
- Te..most... áh, hagyjuk. Most komolyan.. főzetnél velem? – jutottunk vissza ismét közel ugyanoda.
Én erre csak bólogattam, elvégre pontosan ezt akartam, így hát miért mondanék nemleges választ?
- Akkor úgy gondolom... vadászni kéne előtte valamit... ételnek. – javasolta.
Nos, abban egyet kellett értenem, hogy a semmiből bizony nem lehet ételt faragni még itt, a hálón sem, így hát nem is lepődtem meg annyira.
- Oké, itt megvárlak, sok sikert! – adtam ki neki az ukázt. ~ Ha visszajön, bizonyítja, hogy eléggé hűséges, és rátermett, hogy a csapatomba lépjen, és a hasam is tele lesz végre.
- Nem! – förmedt rám teljesen vehemensen, amitől majdnem az ütő megállt bennem, mert nem gondoltam volna, hogy ilyet is tud. Elvégre külsőre annyira barátságosnak és segítőkésznek tűnt… Na jó, elismerem, hogy nem csak a kajakészítésben segíthetett volna, de az már egy másik történet, és ott még nem tartott a kapcsolatunk, amit reméltem, hogy fejlődni fog. - Te fogod lekaszálni azt a rohadt nyulat vagy tyúkot, ha kell békát, amit megeszel... – jelentette ki, és úgy éreztem, hogy nem tudok neki ellent mondani, bár kezdtem érteni, hogy mire megy ki a játék.
- Az sajnos nem válna be, ugyanis, bár lehet, hogy nem látszik, de árnyharcos vagyok, a leírás szerint pedig méreghasználó... NEM eszem mérgezett kaját. – közöltem vele nyíltan a kasztom, egyrészt remélve, hogy ő is felfedi a sajátját, valamint, hogy végre megtudjam, valóban úgy állunk-e, ahogy sejtettem.
- Akkor pedig nem mérgezed meg a kis késedet, hanem csak úgy ledöföd az állatod. – akadékoskodott, és még biztosabbnak éreztem magam abban, hogy ez csak arra megy ki, hogy kicsaljon a védett övezetből, bár persze ez csak sejtés volt. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy letesztelem így van-e, és egészen nyíltan teszem fel neki a kérdést:
- Ha harcolni akarsz, miért nem inkább azt mondod? – mosolyogtam ferdén, remélve, hogy rátapintottam a valódi céljára, és mivel a harc miatt akartam másokkal találkozni, nem azért, hogy szópárbajokat vívjunk. ~ Ki tudja, ha tényleg harcra kerül a sor, talán még az éhségem is elszáll.



[off]Az esetleges félreértések elkerülése végett jelezném, hogy a párbeszéd előre egyeztetve lett, nem én találtam ki egyedül.[/off]

- Ó igen. Gyere… küzdjünk meg! - válaszolta.
~ Szóval kibújt a szög a zsákból. – gondoltam némileg elégedetten, és egy kicsit gyanakvóan, mivel úgy éreztem, hogy ez túl könnyen ment.
De nem is húzta az időt, annyi biztos, céltudatosan és határozott léptekkel tartott egyenesen a védett terület határához. Egy jó darabon én is csak szótlanul mentem utána, megpróbálva tartani a lépést, ami nem is volt olyan egyszerű, majd amikor már azt feltételeztem, hogy közel vagyunk a védelem határához, megálltam és megszólaltam:
- Lehet, hogy kicsit elhamarkodott voltam, szóval mi lenne, ha még azelőtt, mielőtt kimennénk a védett területről kötnénk egy kis... mondjuk úgy fogadást? – tettem fel a kérdést, és már előre elterveztem magamban, hogy hogyan fogom neki tálalni a dolgot.
- Fogadást? Mire gondolsz? – kérdezte, miközben tovább haladt, így kénytelen voltam én is követni.
- Nos, azt hiszem, az én oldalamról ez egyértelmű, ha nyerek, akkor főzöl nekem valami finomat. – közöltem teljesen komolyan.
- Ha nyersz. – nyomta meg hangsúlyosan a szavait. - No és akkor mi van, ha én győzök? Van valami ajánlatod számomra?
Sejtettem, hogy itt fogunk kilyukadni, de nem jöttem zavarba.
- Passzolom. Találj ki valamit, aztán mag megmondom, hogy megoldható-e. – válaszoltam neki egy félmosoly kíséretében.
- Mit szólnál, ha harc közben találnám ki? Olyankor jobban vág az eszem. – érdeklődött, ám ez már korántsem volt ínyemre.
- Hmm, érdekes meglátás, de van némi problémám vele. – álltam meg ott, ahol még ott, ahol úgy gondoltam, hogy még védelemben vagyok. - Ugyanis harc közben nem tervezem, hogy bármelyikünk szóhoz fog jutni, látatlanban pedig nem az igazi a fogadás. Elvégre, ha például az összes pénzem vagy az itemeim kéred, akkor úgy vélem, hogy az nem valami fair, ha azt vesszük, hogy én csak egy vacsorát kívánok. Nem gondolod? – indokoltam meg a habozásom okát, de közben máris tovább törtem a fejem, és kezdett körvonalazódni benne egy úgyszólván „vészmegoldás”.
- Nem hinném, hogy az itemeiddel kezdhetnék bármit is, a pénzedre pedig nem fáj a fogam. – vonta meg a vállát, és bár őszintének tűnt, révén, hogy nem ismertem, nem hihettem neki csak úgy.  - Ellenben sajnos még nincs semmi ötletem, és komolyan mondtam, hogy könnyebb úgy gondolkodnom. Vagy majd közlöm harc után. Egy kis plusz izgalom belefér, nem? Netán félsz?
~ Hóh, talán a férfiúi önbecsülésemre próbál hatni? – tanakodtam, és be kellett valljam magamnak kezd egyre jobban tetszeni a helyzet.
Nemcsak egy jó harcnak nézhetek elébe, de még izgalmasabb lesz a fogadás miatt. A vérem máris forrt.
- Tudod mit? Akkor legyen meg az izgalom. – mondtam, és bedobtam a már egész jól kirajzolódott „vésztervemet”. - Ha nyerek, akkor a vacsi mellé téged is megkaplak. – nyögtem ki eléggé meggondolatlanul, majd miután leesett, hogy voltaképpen mit is mondtam, elgondolkodtam, majd kissé el is vörösödtem.
Igaz ami igaz, én is férfiből voltam, tehát ha így nézzük, nem lett volna problémám azzal, ha tényleg úgy alakul a dolog, mint ahogy mondtam, főleg, hogy nem is volt rossz bőr a lány… sőt! De nem ezt akartam kihozni belőle, így a lehető leggyorsabban tiltakoztam is:
- Na persze nem úgy értettem! – hadartam gyorsan.
Meg sem szólalt, csak egyszerűen csípőre tette a kezét, az ajkával pedig egy furcsa formát vett fel, ami önmagában még jó is lehetett volna, de a szeme egyértelműen elárulta, hogy az imént elhangzottakért nem rajong, és akkor még enyhén fogalmaztam, így hát gyorsan folytattam is a magyarázatot:
- Szóval úgy értettem, hogy belépnél a csapatomba. Úgy értem hivatalosan is. – köszörültem meg a torkom, hogy ezzel is nyomatékot adjak a szavaimnak. - Szóval ha így is áll a feltétel, akkor nem bánom, tényleg bármit kérhetsz tőlem te is, ha nyersz.
- Áll a dolog. – bólintott rá. - Gyere ki a védett területről, és azonnal kezdődhet a harc.
~ Nocsak, de gyorsan belement. Ennyire magabiztos lenne? – tűnődtem. - Legyen hát. – mondtam én is úgyszólván beleegyezésként, aztán magamra öltöttem a ruhám, majd a tőreim, és megrohantam vele a tőlem telhető leggyorsabban.
- Sansa! – kiáltotta el magát, majd egy szép nagy farkas szerű lény jelent meg kettőnk között.
~ Tehát állatidomár. – vontam le a következtetést. - Gyere kutyi, kapsz valami finomat! – néztem rá elszántan, hiszen tudtam, hogy ha vele végzek, akkor nyert ügyem van, hiszen az idomárok a lényeik nélkül szinte semmire sem mennek.
A tőreimet magam elé vontam, amolyan bokszoló stílust idézve, hogy ha letámad minél jobb pozícióba kerülhessek.
Alig, hogy a dög nekem rontott, a lány kezében megjelent az íja, mellyel máris elindította felém az első nyilát.
~ Lehetetlen! Két kaszt egyszerre? – képedtem el, de sajnos nem volt időm még csak megszólalni se.
A nyilat éppen, hogy sikerült kikerülnöm, a farkassal azonban már nem volt ilyen szerencsém.
Már előre láttam, hogy a gyorsaságából ítélve semmi esélyem arra, hogy elkerüljem, így hát meg se próbálkoztam vele. Hagytam, hogy egyenesen nekem rontson, majd harapott is.
Állkapcsa a vállamat szorította össze, és bár a nagy részét felfogta a páncélom, egy kevés életet még így is levett, viszont ott volt előttem, gyakorlatilag esélytelen volt, hogy elhibázzam. A fájdalom ellenére, melyet éreztem, teljes erőmből mindkét kezemben tartott tőr belevágtam az ordas testébe.

Aktuális Stat: