Primrose, Yuichi ellen

A nap átlagosabban nem is telhetett volna. A nap tűzött, nekem pedig irdatlanul melegem volt a fekete ruhámban, még akkor is, ha szoknya volt rajtam… megtörölgettem a homlokomat, ám az nem izzadt. Egyelőre nem tapasztaltam, hogy egyáltalán verejtékezhetne-e, hisz ez csak egy játék volt, túl valós játék. Frusztrált a sok ember, akik közül nagyon sokan már annyira belemerültek ebbe az egészbe, hogy képesek voltak nevetni, az utcákra csoportokban kitódulni és beszélni, beszélni, beszélni…
Mit ne mondjak, már-már feldühített a dolog, hogy mindenki ennyire felelőtlen. Rendben, ez még kevés lett volna, hogy igazán, de igazán dühös legyek, de aznap amúgy is elég cudarul voltam, hát még a zsibongó tömeg mindenfele…
Leültem egy padra, és próbáltam kiüríteni a fejemet. Jól esett, ahogy simogat a szél, még akkor is, ha tudtam, az nem valódi. A két ujjam közé fogtam egy hajtincset, és unottan forgatni, tekergetni, morzsolgatni kezdtem. Lila volt, én pedig már biztosra vettem, hogy az eredeti hajszínem már legalább az államig lenőtt, ha nem tovább a több mint fél év játékban töltött idő alatt. Túl gyorsan nőtt, most hogy nézhettem ki…
Magamon gúnyolódva elmosolyodtam. Nem gondolhattam komolyan, hogy ilyeneken járatom az eszem! Hisz más már ki tudja, hányadik szinten küzd a túlélésért, én pedig a lenövés miatt siránkozok. ~ Talán utána kéne járnom, hogy pontosan hol tartanak a fronton küzdők. Ha tovább fejlődnék, akkor talán hamar csatlakozhatnék hozzájuk… – Gondoltam, s a lábaimat hintáztatni kezdtem. ~ Akkor pedig én is tennék valamit a többiekért, és ha felébrednék, talán újra ott lenne mellettem Ő, és fellélegezhetnénk. Túl sok a talán… – Tudtam, hogy ez úgyse fog bekövetkezni, mégis, minden nap gondoltam rá, de hála az isteneknek egyre kevesebbet. Hála az isteneknek? Nem volt túl kedves így gyászolni a szerelmet, de el kellett felejtenem, muszáj volt…
Ez pedig egyre szomorúbbá és mérgesebbé tett.
Felpattantam a padról, és átsétáltam a következő utcába. Boltok sora fogadott megint, én pedig sajnáltam bármire is elkölteni a pénzem, de szolidan nézegetni szerettem a felszereléseket. A kulcsszó pedig az volt, hogy szolidan.
Épp ezért is tartottam olyan furcsának, hogy egy férfit láttam meg egy kirakat előtt, és úgy bámult valamit, mintha szerelmes lenne belé. Egyből közelebb léptem, és a háta mögül megpillantottam egy kardot: az én ízlésemnek hála egyáltalán nem tetszett, így hát nem is értettem igazán, mit eszik abban ennyire. Persze könnyebben elhaladtam volna az eset mellett, ha a férfi nem tapad rá majdnem az üvegre…
Elhaladtam mögötte, és közben meglóbáltam felkötött lófarkamat, majd ahogy megrántottam a fejemet, tarkón csaptam a hajzuhataggal a férfit. A reakcióját sajnos nem sikerült látnom, mivel mögöttem volt, de mire visszafordultam hozzá, már megint a kardnak szentelte minden figyelmét, talán most még inkább rajongásszerűen, mint eddig. Ökölbeszorítottam a kezemet a jelenet láttán, és közelebb léptem.
- Már elnézést, de miért bámulod annyira azt a kardot? Szerintem ez illetlenség… - Karjaimat a derekamra támasztottam; addig se tudtam ökölbe szorítani a kezemet…

Meglehetősen zavaró volt, hogy az után is, mikor felfogta az információt, csak is, de csak is a kardról bírt beszélni. Érdekelt-e a története? A legkevésbé sem, habár bennem volt annyi illedelem, hogy ezt a kelletlen információt magamba fojtsam. Mindeközben letegezett… igyekeztem nem a számlájára róni ezt is, hisz egyértelműen fiatalos volt a megjelenésem, így legalább ez kicsit lehűtött. Hisz észrevette, milyen csinos vagyok. Gondolom…
Aztán persze egyből a napom felől érdeklődött, és ezt én újra soknak éreztem. Nem önthettem ki a lelkem egy idegennek, hisz se kedvem se affinitásom nem volt rá. Egy törődő férfi kellett volna, aki a karjaiba zár, Ő, akinek elmondhatom a problémáimat, de hisz Ő nem volt, és Ő volt a probléma…
Kicsit elbambultam, hát újra igyekeztem ráfigyelni. Még mindig nem szentelte a teljes figyelmét rám, előszeretettel dőlt neki a kirakatüvegnek, és fél szemmel rám bámult, a másikkal pedig rám, ahogy beszélt hozzám. Csodálkoztam, hogy miért nem bandzsul be egyből, de úgy tűnik, különös tehetsége volt ehhez a hebehurgyasághoz.
Aztán végül ellépett az üvegtől, és abban a pillanatban meg is botlott; egyenesen nekem dőlt, sőt! A melleimben keresett kapaszkodót, és sikeresen meg is találta azokat, ám nem állt meg itt… mikor magával rántott a földre –áu!– és zuhanás közben kezei még lágyan, fürkészően végigsiklottak a hátamon… derekamon… fenekemen! De még a combomon is. Olyan intimen bánt velem, mint ahogy Ő se.
A képem teljesen vörösbe borult, a zavartságtól és a dühtől egyaránt. Az utcán a játékosok és a nem játékos karakterek egyaránt megbámultak, előbbiek, még jót is mulattak a jeleneten. Nevetve mutogattak az ölemre, és mikor előrenéztem, meg tudtam, miért: szétterpesztett lábaim között ott élvezkedett a férfi, nekem pedig a tekintetem egyre csak szórta rá a villámokat. Mentegetőzni kezdett, én pedig egyből felugrottam álló helyzetbe, a szoknyámat egyik kezemmel a combjaimhoz simítottam, hogy a földről ne nyerjen belátást rájuk, másik kezemet pedig rám szegezte.
- Te átkozott, perverz, perverz disznó! - Szakítottam félbe. - Ezért meglakolsz… tudjam hát, kit verek péppé, áruld el a neved! - Kezeimmel vadul mutogattam rá. - Cserébe tudd, hogy kivel kezdtél: Neked csak Tear vagyok.

Szavai csengtek fülemben lehet, igaza van, nem mindenki végletekig kitartó, egy dolog mellett, sokan ezeken a dolgokon úgy átlépnek mint egy másik ember, vagy egy kapcsolat fölött. Nem mértem fel, hol a határ, ismételtem el magamban szavait. Mire célozhatott? Mivel kihívtam kénytelen leszek idővel megütni, végtelenségig nem tudok kiérni sem a farkas és az állatidomár támadásai elől, bár egyszerre csak egyikük tud, és ahogy láttam Chantól, főleg a petet irányítják. Annak van nagyobb sebzése. De a helyezkedésben most jó vagyok az idomár és a petje között állok. Bocsájts meg Niji, és mindenki..
De mi ez, sebződés hátulról, a farkas nekem ugrott a földre taszított és páncélom kezdte marcangolni. Kigurultam a további támadása elől, maradék harapásai a földön csattogtak. - Nem nézlek le, csak nem akarok megütni egy lányt. - válaszoltam félhangosan. Elég messze került, nem baj, ennyi nem jelent akadályt, fogócskázunk. Futtában kettőt lendítettem a kardon, és egy vízszintes nyújtott vágással indítottam has tájékon. Ezt az idomár késével még talán is is tudja védeni, de nem látok rá túl sok esélyt. Dühe áttért valami másba, talán gyűlöletbe, de ez csak egy homályos ötlet. Tanulmányoztam tovább arcát, fagyos tekintete vajon emlékszik, hogy miért esett nekem? Igen így kellett ennek lennie, párbajunk után, ha nyerek, ha vesztek, bemegyek és megveszem azt a kardot. És akkor biztosan, nem lesz rám már olyan mérges. Még talán el is hívom valahova, kárpótlásképpen. De lássuk, előbb mit tud, mert ha a farkasa ennyit sebez Niji nélkül is legyőzöm, de azt nem tudom csak úgy kikapcsolni. Megy magától. Igen így lesz a legjobb.

Élet 25/25
Páncél 6/9

A fiú egy-két harapás után felismerte, hogy a farkas sebzi őt, így hamarosan ki is tért előle, s úgy döntött, felém iramodik, majd egy támadást is bekockáztatott. Sajnálatomra nem számítottam ilyen gyors támadásra, így az be is talált. A bal felső sarokban láttam, ahogy az életcsíkom hangyányit elmozdul, én pedig ijedten felszisszentem. Még csak a páncélját se ütöttem át, ő pedig egyből az életemet szedte… pontosabban, előbb áttörte a vértezetem, és utána. Nem voltam jó helyzetben, be kellett vallanom.
A narancssárga izzás halványulni kezdett a kardján, de még nem tűnt el. Biztos adott neki valami bónuszt, és ha esetleg le tudtam volna szedni róla azt… de nem tudtam, hogy mégis hogy lehetne az lehetséges.
Még hátrébb ugráltam, és lágyan legyintettem Sansának, aki felkapta a fejét. Lelapult a földre, és figyelt. A fiú közeledett felém, ő pedig feküdt, és várt a jelre…
Lassítottam a hátrálási tempómon, mert nem akartam túl sokáig menni. Most harcoltunk először együtt a farkassal, de ő hála istennek hamar ráérzett, még ha én nem is annyira. Intelligensebbnek tűnt, mint egy átlagos állat, de nem bírtam megmondani miért. Mindenesetre örültem, hogy a hatalmas, szelíd szemekben értelem is csillogott.
Megálltam, hátha meghökkentem a fiút, és gyorsan elsuhantam mellette; reméltem, hogy nem vág rám a kardjával, de sajnos benne volt a pakliban. Futni kezdtem Sansa felé, és abban a gondolatban, hogy Yuichi követ, amint egy méteres távolságba értem, felkiáltottam.
- Sansa, ugorj! Tépd szét! - Tudtam, hogy örülhetek annak is, ha egyáltalán megsebzi, vagy lejjebb vesz a páncéljából, de a biztatás jót tett az állatoknak…
Ahogy a farkas elsuhant mellettem, én a földre zúgtam, majd azonnal fel is álltam. Lihegtem, és néztem, ahogy Sansa beviszi utolsó találatát, majd egyszer csak pixelekké válik, és eltűnik az éterben. Felvillant egy ablak a jobb fölső sarokban. A képességnek idő kellett, hogy feltöltődjön. Aggódtam: nem akartam felvállalni, hogy milyen kasztból való vagyok, de tudtam, hamarosan kénytelen leszek…
 

Primrose statok:

Távolabb került tőlem, míg a farkas eltűnt, nini hova lett Sansa, ült ki arcomra is a kérdés. Ránéztem a Tearre, akinek előbb a haját nem csak, hogy becsméreltem most még meg is csonkítottam a pengémmel. Így hogy ellene tettem magamnak, valahol a legférgebb féregnek éreztem magam. Megütni egy lányt, és íj csúnyán bánni vele, nem érdemlek mást csak, hogy vigyen az az inkvizíció. Meglepődve néztem rá és egy nyíl csapódott a vállamba. - Ano.. - nyögtem fel egy hangot, a felismeréstől, hogy nem állatidomár és még csak közelharcra sem képes, hanem íjász. Hirtelen megnyugodtam. Ez esetben támadhatok, és nem kell törődnöm, azzal hogy lány vagy, innentől csak egy ember, aki nem különbözik az aljas emberektől. Az íjászat nemes, de már régóta elvesztette ezen jellemzőjét a lovagok között. Mivel odakint lovag voltam, becsületem, megbüntetni, a tolvajokat és rablókat. Második nyilat röptében térítettem ki utamból. Niji? Nem, most nem számíthatok rá, azzal rohanva közelítettem, meg míg egy újabb nyílvesszőt helyezett el. Kezemmel megpróbáltam ráfogni a nyílhegyének tövére, távol tartani magamtól és így hogy talán gúzsba kötöttem, egy újabb erős csapást mértem rá. Vállára és karjára, matt kardom remélem belemar. És az Inkvizíció nem ezúttal visz el. Amit tettem ellene azért, kerékbetörést érdemelnék.. de amit ő képvisel, azért a fejét érdemelné. Sunyi íjász.
- Készülj! A harc most kezdődik! - jelentettem ki határozottan szemébe nézve és minden félelmem eltűnt rólam, minden rossz érzésem. Arcom komoly vonásai megmutatkoztak. És visszanéztem két szemébe. – Tear, amit mondtál nem értettem, de az hogy íjász vagy, számomra megbocsájthatatlan.


Élet: 25/25
Páncél: 0/9

Megváltozott, Tear a neve és mosolyog. Lopakodott a szívemben egy kis kíváncsiság és jó érzés. Meglepett, amikor burkoltan megmondta, hogy nyertem, de nem csak én nyertem, így hanem mindketten.
- Rendben. Én sem bántanálak, azért a két támadásért meg főleg. Elvesztettem a fonalat az emberségemmel - szégyelltem el magam, de cselekedetei másról tanúskodtak, szabadnak és jókedvűnek tűnik. vajon mi történhetett? És még jól hallom kacérkodik is? Döbbent arcomat látva talán még el is nevethette magát. Mikor rátért, hogy bizony nem bánná, ha meghívnám egy fagyira, bennem is felszabadult végre minden, ami eddig szorongott. - Akár kettőre is! - szavaim hiába csengtek jókedvtől és mosolyogtam, hamar lehervadt, amikor mókázni kezdett inkább áttértem először fejcsóválásba majd futásnak eredtem. "Kap el ha tudsz!" szavai beívódtak fejembe és saját nevetésemre eszméltem fel. A dühe elszállt. Szóval, akit elveszetett már csak magában gyászolja, nem mindenki előtt. Ezt megbecsülöm benned Tear és bakancsom talpa csak úgy szedte a térköveket maga után. Ahogy a lila hajzuhatag közeledett a látóteremben. Ismerős hang csapta meg fülem, egyetlen szó. - Sansa - jaj ne kiáltotta bensőm, a kislány ahogy hívta még mindig biztosan mérges rám. Nem állhatok meg, szaporáztam tempóm, már csak egy karnyújtásnyira van Tear válla és akkor átadom a fogó szerepét és ő hív meg a fagyira. Már majdnem még egy kicsit - ÁÁáááá, megvaa... - szavam elakadt amikor Sansa megjelent és Tear egyetlen mozdulattal hátára szökellt. Sokkal fiatalabb lett az elmúlt percekben, mint amennyi volt amikor elkapott a bolt előtt kukkoláson. "Ero-sennin" jött a gondolat, de most ez sem ronthatta el a hangulatot. Én mosolyogtam, sőt nevettem ahogyan ugrándozott a farkas hátán direkt egy kicsi előnnyel előttem. Majd megállt a cukrászda ajtajában.


//Köszi a párbajt! folyt. köv. biza //