Primrose Rune

Spoiler:

Név: Primrose Rune
Játékos név: Tear of the Rune („A Rúna Könnye”)
Nem: Nő
Kaszt: Íjász
Kor: 18 és fél életév
Kinézet: Az alacsony termetű leányok közé tartozik nagyjából 165 centis magasságával, és a hozzátartozó 50 kilós súlyával; ehhez képest a természet máshol igen bőkezű volt vele, hisz telt idomokat ajándékozott neki. Átlagos arcát lila tincsek keretezik, haja kiengedve derék alá, összefogva a hát közepéig ér. Nagy, fürkésző, kék szemei vannak. Ruházatnál a bíbor, illetve fekete öltözékeket tartja előnyben, és szeret szoknyát hordani.
Jellem: Az admin közleménye utáni dolgoktól teljesen rideggé vált: addig még képes volt mosolyogni, szeretni, nevetni... mára már viszont a mosoly csak álca, és ritka, hogy valakivel nem viselkedik ridegen. A leghevesebb érzelem, amit ki lehet belőle váltani –egyelőre–, az a düh. Csak akkor nyugszik le, ha teljesen kifárad, sőt, akár addig is elmegy ilyen téren, hogy elájuljon. Ha egyszer valaki közel kerül hozzá, akkor abba nagyon erősen belekapaszkodik, épp ezért nem bírná elviselni, ha őt is elveszítené – többek között ezért olyan tartózkodó.

Képesség:
Direwolf // Rémfarkas: Primrose utasítására megjelenik egy Sansa nevű, az átlagnál kétszer nagyobb, feketés-lilás bundájú nőstény farkas. Ezt az állatot utána az ellenségre uszíthatja, hogy lefoglalja azt (sebzése és élete feleannyi, mint Primrose-é), vagy menekülésre használhatja (elég nagy ahhoz, hogy elbírjon egy embert; ilyenkor Primrose gyorsaságának másfélszeresét birtokolja). Legfeljebb 2 körig van jelen, utána pedig 3 körig nem hívható le újra.

Előtörténet:
A szüleim még a születésem előtt költöztek Japánba, abban a reményben, hogy még több pénzt csikarhassanak ki az emberekből. Elég tehetősek voltak, saját vállalkozással rendelkeztek, amit átköltöztettek az országba. Az elmondásuk szerint ők csak jót akartak, de én pont az ellenkezőjét láttam, és hogy is győződhettem volna meg az igazukról, ha alig láttam őket?
Nos, igen. Talán a leghosszabb idő, amit huzamosan együtt töltöttem a szüleimmel, az a szülőszobában volt. Utána pedig újra átadták magukat a munka örömének, engem pedig holmi bébi csősznek passzoltak le.
Ahogy cseperedtem, apa igyekezett kiengesztelni engem mindenféle és fajta számítógépes játékokkal, amiket többek között ő fejlesztett, vagy a kollégái, de a legtöbbet azonnal a kukába vágtam. Csak akkor jöttem rá, milyen hasznosak is lehetnek ezek az idő eltöltésére, mikor tíz éves lettem, és engem kivettek az iskolából. Azt mondták, itt nem elég színvonalas a tanítás, és magántanuló lettem. Nem, mintha az a tanár sokkal jobb lett volna…
Persze én egy szót se szóltam. Ők napokra eltűntek, én pedig némán tanultam, és utána felszabadultan beleéltem magam az online játékok világába. Először az MMORPG-k nyűgöztek le igazán, ahol a gép elé ülve átélhettem egy másik világot, ami jobb volt, mint a sajátom, izgalmasabb, és barátokat szerezhettem.
Amikor igazi slágerek lettek VRMMORPG játékok, azok után vágyakoztam, de sokáig hiába. Mikor hónapok óta először megláttam apámat, kérlelni kezdtem, ő pedig csak elmosolyodott. A használatához NerveGear kellett, ő pedig, mint fejlesztő, könnyűszerrel szerzett nekem egyet. Bár ne tette volna…
Volt egy fiú, akivel mindig is együtt játszottam. Úgy tűnt, érzelmeket táplálok iránta, habár sose láttuk egymást, és megbeszéltük, hogy jobb, ha ez így is marad. Így biztosra vehettük, hogy nem szeretünk egymásba, és az érzelmeinket még akkor is takartuk egymás elől, mikor teljesen nyilvánvaló volt.
Alig múltam tizenhat, mikor anyámékkal összevesztem. Túlzottan elegem volt abból, hogy nélkülük növök fel, de ők ezt nem értették. Bejelentették helyette, hogy örvendjek, hiszen kis testvérem lesz; kiakadtam. Nem akartam, hogy ő is hasonló sorsú legyen, mint én. Dacból lilára festettem vöröses hajamat, de ők még ezt se vették figyelembe. Csak újabb üzleti útra mentek, engem pedig magamra hagytak…
Azzal vigasztaltak, hogy részt vehettem a Sword Art Online nevű játék bétatesztelésén, de én csak duzzogtam. Azzal a kaszttal játszottam, amivel mindig is: íjász voltam. Minden hiba feltűnt, és azonnal hibaüzenetet küldtem. Hirtelen úgy tűnt, hogy nem csak a játék, de az életem is bugos. Azt kívántam, állítsák le a szerveremet…
A fiú, akivel együtt játszottam, csak nevetett ezen, én pedig vele nevettem. Mikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, apámtól két darab játékot kértem az újonnan kijött játékból, a Sword Art Online-ból, ő pedig örömmel adott nekem. Addigra megszületett a húgom. Nem tudtam rá örömmel nézni…
Helyette találkozót beszéltem meg a fiúval, azzal a kikötéssel, hogy hozza magával a NerveGearjét. Alig fél óra múlva pedig már ott állt előttem, a házunk előtt: egy fejjel magasabb volt, mint én, szemei zölden csillogtak, szőkésbarna haját pedig a szél kócolta. Röviden köszöntünk egymásnak, s én felvezettem a szobámba, majd átadtam neki a játékot. Nem jutott szóhoz: helyette megcsókolt.
Az első olyan élményem volt, és az utána következő cselekmények is majd’ a mennybe repítettek.
A következő nap találkoztunk, és megismételtük, amit a minap, majd azt követően úgy döntöttünk, hogy belépünk a játékba, amit aznap aktiváltak.
Megadtam a felhasználónevet, amit minden játékban használtam, és kiválasztottam az Íjász kasztot. Elgondolkoztam, miért mindig ezzel vagyok: arra a döntésre jutottam, hogy a valóvilágban is szeretek a háttérben maradni.
Találkoztam játékostársammal, és együtt kezdtünk el játszani. Mobot öltünk, felszerelést vásároltunk, teszteltük a skilljeinket. Csak arra nem számított egyikünk se, hogy valaki a főtérre teleportál minket.
Az admin volt az, aki utasított, hogy vegyük elő a Tükör itemet… amibe belenézve átváltoztunk. Nem az avatárunk voltunk, hanem mi magunk, ahogy a valóvilágban kinézünk. Megszorítottam szerelmem kezét, s csak ekkor jött a legrosszabb része: az admin közölte velünk, hogy ha itt meghalunk, az a valóságra is kihat, és csak akkor jutunk ki, ha végigvisszük a játékot.
Senki se hitte el. A fiú, akivel jöttem, kiszaladt a legközelebbi mobhoz, és rárontott.
„Hamarosan respawnolni fogok a főtéren… várj rám ott!” – Akárhogy sikoltoztam, nem bírtam utána menni. Ott rekedtem a főtéren, és láttam, ahogy feláldozza magát. Láttam, ahogy a teste pixelekre bomlik… de nem éledt újjá.
Sokan megpróbálták ugyanazt, mint ő: voltak, akik leugrottak a pálya széléről, akadtak akik leszúrták egymást vagy magukat, néhányuk a mobokhoz sietett, mint Ő… én pedig hisztérikusan sírtam, és nem tudtam kijutni a főtérről.
Mások kiszaladtak mellettem. Megváltozott körülöttem a környezet, minden pixelessé változott, és mire feleszméltem, egy fekete térben voltam. Reméltem, hogy apa szabadított ki, de nem így volt: hibernálódtam…
Mikor felkeltem, nem akartam hinni a cselekményeknek, pedig muszáj volt. Annyit tehettem csak, hogy életkedv nélküli tekintettel kisétáltam a főtérről, és fejlődni kezdtem…