Rune, a tündér

Adatlap:

Név: Rune Ries //játékosnév: Rune//
Nem: nő(kezdemény)
Kaszt: állatidomár (Strea engedélyével)
Kor: 16

Kinézet:
Derékig érő haját mintha a pokol tüze színezte be. Szemei tengerkékek amikből sugárzik a kedvesség és az ártatlanság. Bőre színe az átlagnál világosabb, hiszen a nap kellemes melege nem igazán érte testét a ház falai között és a kertben egy árnyékos fa alatt. Testalkata annak ellenére, hogy a valóságban székhez van kötve, vékony, átlagnál jóval vékonyabb, szinte megtestesíti a tökéletes homokóra alakot. Mellei nem túl nagyok, de nem is kicsik, pont arany középút. Fején egy arany színű tiara van ami eléggé rikítóan hat tűzvörös haja miatt. Ruhája kétrészes, egy csillogó kék top, amin a nyakrésze alatt arany színű medál díszít. Karjain nem csillogó, ruhájánál világosabb kék színű ujjatlan kesztyűk simulnak. Rövid csillogó szoknyája alatt egy testéhez simuló rövid és vékony nadrág van. Magassarkú cipője szintén kék, de nem csillogó. Hátából kékes és áttetsző szárnyak nőnek ki amik segítségével közlekedni tud (nagyrészt).

Jellem: Kedves, de kicsit ügyetlen lány aki nem ért a játékokhoz és a harcokban sem jeleskedik. Szeret rajzolni, olvasni, festeni, írni, kreatív tevékenységeket csinálni. Imádja az édes dolgokat, aligha tud elsétálni egy édesség bolt előtt úgy elsétálni amikor kicsit is megkívánja, hogy ne térjen be. Világ életében szerette nézni az esőt, és beszívni magába annak kellemes illatát, viszont esőben ázni más kevésbé. Nem igazán tudja, hogy is kéne beszélgetést kezdeni másokkal. Utál ráakaszkodni másokra, bezavarni a képbe, más terhére lenni. Mindig is arról ábrándozott, hogy valami csoda történik és átkerül egy másik világba, vagy varázserőt kap, magától is képes járni, bármi ami nem hétköznapi és izgalmat hozna az unalmas, rengeteg álmokkal fedte életébe. Nem szeret tömegben lenni, sok ismeretlen között. Úgy áll másokhoz ahogy ő hozzáállnak.


Képesség(ek):
Fairy wings: Repülhetsz, szárnyalhatsz, képességeddel igazi tündér vagy aki három méter magasra is fel tud repülni. De vigyázz, mert ezt a varázslatot láthatatlan korlátok ölelik körül! Harc közben három körönként egyszer olyan magasságokba repülhetsz ahol senki nem érhet el, csak az íjjászok, távolsági harcosok és a hozzád hasonlóan repüléssel megáldott lények. Ezért aztán ragadd meg a lehetőséget és légy fürge! //FIGYELEM: Nem repülhetsz a végtelenségig!//



Várd a legrosszabbat, készülj a legrosszabbra, és csalódj pozitívan. A pozitív csalódás elkerült, viszont mára csak azt tudna csattanást okozni nekem ha székestül legurulnék egy lépcsőn. Ezzel a mottóval éltem le eddigi életemet. A nevem Rune, Rune Ries. Születésemtől kezdve arra ítélt valaki fent, hogy kerekesszékben éljem le hosszú életemet. A szüleim gazdagok, ezért tökéletesnek mondható életmódot tudnak biztosítani és minden mást amikről a többi velem egykorúak csak álmodni merhetnek. Egy probléma van.: Nincs az a pénz amivel járni tudnék, ebből kifolyólag kiélvezni sem tudok semmit. Egyedül csak a szobámban lehetek, minden máshova elkísér az egyik szobalány, még a kertbe is. Őszintén szólva kicsit mindig is haragudtam a szüleimre. Születésem után megtehették volna, hogy megműttetnek, ezzel megajándékozva engem a járással, de a kis kockázat miatt nem tették. Nem merték. Nem mondják ki, de érzem, hogy sajnálják, ezért (is) akarnak elhalmozni minden jóval. Sosem értették meg, hogy nem erre vágyom. Rajzolás, olvasás, festés, írás, fonás - ezekkel töltöm a szabadidőmet, amiből rengeteg van. Mindig is imádtam a meséket, a varázslatos kalandokat, a lehetetlen lényeket és történéseket, a csodákat amik a semmiből jöttek elő és kezdtek új fejezetet, egy új történetet a főhősnő életében. Erre vágyok. Természetesen szeretnék járni. Valamennyire tudom mozgatni, nagyon nehezen állva tartani is tudom magam valamibe kapaszkodva. Ha tegyük fel megtörténne, örülnék meg minden, sőt, az első az lenne, hogy felmennék az emeletre és lecsúsznék a lépcső fényes és egyenes korlátján csupasz talppal, hogy még inkább érezhessem ahogy a súlyom rám nehezedik, mégis könnyedén megtartanám magam. De mint írtam, nem lenne teljes boldogság valami természetfeletti csoda nélkül. Minden amiket szeretnék, lehetetlen... elérhetetlen álmok, többek között a repülés is. Kiskoromban gyakran fantáziáltam arról reménykedve, hogy egyik nap amellett, hogy felállok, a semmiből előtűnik egy lány és közli, hogy tündér, boszorkány, sellő, vámpír, vérfarkas, nimfa, kobold, Istennő vagy akármilyen más lény vagyok. Végül beláttam, hogy sosem jön össze, ezért magamnak pukkasztottam ki a buborékot tele álmokkal és vágyakkal amiket végig néztem ahogy elfújja az ablakomból befújódó szél - mindezt persze lelki szemeimmel.

Hadd tekerjek vissza néhány évet az időben, hogy hogyan is szereztem meg A játékot, a Sword Art Online-t, és miért nem használtam sok éven keresztül.

10-11 éves lehettem amikor a híres-neves új játékot, a Sword Art Online-t amit Kayaba Akihiko készített, limitált darabszámban piacra dobták. Sosem voltam nagy játékos, sőt... anno ahhoz is segítség kellett, hogy a gépemet bekapcsoljam. Ennek ellenére ki akartam próbálni, ezért a szüleim tudtuk nélkül megrendeltem Japánból. Mindent sikerült úgy intéznem, hogy még a szobalányok se szerezzenek tudomást az akcióról, nehogy a fizetésemelés reményében tovább adják az infót a főnökeiknek. Nemsokkal azután, hogy megszereztem a játékot, kb két hétre rá bemondták a tévében, hogy a SAO játékosai bent ragadtak a játékban és senkit nem tudnak felébreszteni, akiről pedig levették a sisakot, "erővel" lecsatlakoztatták vagy valami ilyesmi, azok meghaltak. A szüleim hálát adtak Istennek amiért nem rendelték meg nekem, ugyanis eszükbe jutott, hogy megveszik. Megnyugodott és aggódó arcuk láttán nem volt szívem bármit is csinálni a játékkal, akármilyen vonzónak is találtam, ezért az egyik szekrényemben lévő használaton kívüli bőröndömbe zártam el, és elő se vettem éveken keresztül... Addig a napig.

Nemsokára 17 éves leszek, és dióhéjában az életem egy kalap lócitrom. Habár... ez nem igaz. Ahhoz kéne valaminek történnie is az üldögélésen kívül. Mindennap ugyanolyan... uncsiii. Eljutottam odáig, hogy mindenből és mindenkiből elegem lett. Az állapotom miatti sajnálat-kedvességből amit kiváltott a szék az emberekből, leírhatatlanul idegesítő, az meg no comment, hogy úgy bánnak velem mint egy virággal amit bármelyik percben elfújhat a szél. Tény, nem tudok járni, de ettől még nem leszek egy idegen faj és egy kisgyerek keveréke!!! Na mindegy... Sajnáltam a szüleimet valamennyire, és valószínűleg emiatt egy önző dög vagyok, de akkor is az én életem, nekem kell eldöntenem mit akarok vele kezdeni, nem másnak. Eddig tekintettel voltam mindenkire, ennek vége. Éjjel, amikor a szüleim már rég úgy aludtak mint a bunda, elővettem a bőröndöt és kivettem belőle a konzolt és a játékot. Felülmúlva magamat, fél órán belül kiügyeskedtem mit kell csinálnom, hogy ne rontsam el, és még működjön is. Sajnálom, Anya, Apa, de attól az élettől ahogy akarjátok, hogy éljek, sosem voltam, és nem is leszek boldog, ahogy attól sem ha gyengének néztek. Ügyesen feltornáztam magam az ágyamra, megigazítottam hosszú vörös hajamat, fejemre tettem a sisakot, aztán csatlakoztam - vagy beléptem, ami jobban tetszik. Tudtam, nincs visszaút. Az új valóságomat a virtuális világ veszi át, amiből tényleg csak a halál tudna eltüntetni.

Első lépések, névválasztás, kor, nem, kaszt, és még érintsem is meg néhány testrészemet. Haladjunk sorban. Névnek beírtam, hogy Rune. Gondoltam arra is, hogy mivel ez számomra teljesen új élet, így kitalálhatnék magamnak egye újat, de aztán megkérdeztem magamtól. Minek? Teljesen jó a sajátom, és nem akarok másikat megszokni, kivéve ha rám ragad és tetszik. Koromat, születésnapomat és nememet bepötyögtem. A kasztoknál elakadtam egy pindurit. Nincsen olyan, hogy kasztot váltok, egyszer dönthetek. Az árnyharcos, kardforgató, állatidomár és az íjász kasztokban láttam fantáziát, a többi nem illik hozzám. Csak egyet... De melyiket? Gondolkozz, mindennap... sőt, nem is, konkrétan egész életedben a választott kaszt kísér el! Tíz perc elteltével sem jutottam döntésre, ezért az ősi módszert választottam. Becsuktam szemeimet és találomra ráböktem egyre. Állatidomár. Remélem az "ősi módszerrel" jó döntést hoztam... Kicsit röhejes, hogy életem nagy döntését, ami végül is tényleg fontos, pont egy játékban hozom meg, amiben a valóságban lehet meghalni.
Megérintettem az arcomat, illetve néhány részemet, gondolom a kinézetemhez kell, vagy ha nem, akkor A) Kayaba Akihiko perverz, B) a kinézethez kell, C) minden más negatív és rossz gondolat ami jelenleg nem jut eszembe.
Mikor végre minden megvolt és túljutottam a "megrázkódtatáson", egy szempillantás alatt egy erdőben találtam magam a földön ülve. Ámultam és bámultam. Ez tényleg csak virtuális világ lenne? Még a kellemes szellő is olyan igazinak tűnik mint a valódi. Végignéztem magamon mivel nem tudtam elsiklani a ténylen, hogy úgy nézek ki mint egy csillámpóni a rövid szoknya és a topszerű felsőm miatt. Valami... furcsát éreztem a hátamon. Hátranyúltam, hogy leszedjem, de kb 1 percig lefagytam mint anno az egyik gépem. Tovább tapogatóztam. Szárnyak. SZÁRNYAK?! Álljunk meg egy gyors gondolatmenetre. Csillogó ruci és szárnyak = tündér. Oké... Hát de erre tényleg nem tudok mást gondolni! Mi a fenét mondjak arra, hogy szárnyaim nőttek azt leszámítva, hogy király meg minden, csak éppen valószínűleg használni nem tudom? Szárnyak... Na jó, lépjünk tovább. Sikerült eljutnom ideáig, de innentől kezdve nem tudom mit tegyek, hogy induljak el, és merre. Szó szerint. Ugye én nem tudok járni. Lehet mégis elhamarkodtam ezt a költözök egy virtuális világba dolgot? Mozgatni kezdtem a lábaimat és meglepődötten vettem tudomásul, hogy kicsit könnyebben megy mint a valóságban ment, de ez sem volt elég ahhoz, hogy elinduljak. Esetleg felállni tudnék, de egy lépést sem tudok önerőből megtenni. Remek. Hozom a formámat... Gyerünk már, az Istenit! Megtámaszkodtam a mellettem lévő fába, és állásba tornáztam fel magamat. Francba. Francba. Francba. Siker koronázatlan királynője vagyok mert megölelve a fát, állok, de nem bírom magamat tartani!!! Visszahuppantam a földre. Fene essék a lábaimba! Ez a nyamvadt játék nem tudott volna egy széket mellékelni vagy ilyesmi? De most komolyan, hogy fenébe jutok el bárhova? Ezekkel a dísz szárnyakkal se megyek semmire. Még egy darabig mérgelődtem a szárnyai miatt. Végig az új szárnyak jártak fejemben, hogy milyen jó lenne ha megmozdulnának. Ezt egészen addig tartott míg észrevettem, hogy kezdek emelkedni. Éreztem és hallottam a halk szárnycsapásokat. Édes Istenem... repülök. Sikerült. SIKERÜÜÜLT! Szám bizonytalan de vidám mosolyra húzódott. Három centivel a föld fölött lebegtem. Fogalmam nem volt, hogy mégis mit csinálok, csak örültem a repülésnek, vagyis a lebegésnek. Nem ülök, nincsenek behajlítva a lábaim. Egyenesek, mint egy normális embernek. Kíváncsi vagyok honnan jött a jó ötlet, hogy magassarkút adjanak nekem, de végül is tetszik. Remélem nem töröm ki benne semmimet azzal, hogy nem tudok járni, de ha sikerülne megtanulnom használni a drága szárnyacskáimat, akkor kezdődhet a buli a cipőkkel! Új élet... Igen, egy új élet, amiben nekem is megvan a lehetőségem, ráadásul tündérszerűen. Ez tényleg... csoda. Az én csodám. Elkalandozott gondolataim közben elkezdtem kételkedni a szárnyaimban, hogy meddig tartok ki, mire a földön kötöttem ki egy kisebb jajjogással. Talán az lenne a szárnyak titka, hogy bíznom kell bennük, magamban? Végül is az én részeim mostantól, és akkor maradt abba a szárnycsapás mikor elbizonytalanodtam bennük, illetve magamban, hogy képes vagyok e irányítani. Hozzá kell szoknom a szárnyakhoz. Elégedett és vidám mosolyra húzódtak ajkaim. A kerekesszéket szárnyakra cseréltem. Közel 17 éve valami ilyesmire várok! A fejemhez kaptam és a vidámságomat átvette a komolyság. Hol van az állatom? Idomár vagyok, vagy mi fene. A levegőben elkezdett a pixelekből egy tojás alakja megformálódni a levegőben, három méterre előttem, kb 1 méterre a föld felett. Az az enyém. Az én tojásom... az én társam! Szitokszavakra sem volt időm a lábaimnak címezve. Csak annyit kívántam a pillanatban, hogy hadd kaphassam el a Társamat. A pixeleződés nem fejeződött be, de közeledett a végéhez. Fenébe! Könyörögtem az Istentől kezdve Kayaba Akihikónak is, de jól tudtam, most nem rájuk, hanem a szárnyaimra van szükség. Befejeződött, láthatóvá vált teljesen a tojás, és elkezdett zuhanni. Nem... NEM ÉS NEM! Szárnyaim halk csapását hallottam, és ezzel a lendülettel amilyen gyorsan csak tudtam, előre mentem. Egy másodperc. Ennyin múlott, hogy ne kapjam el. De végül sikerült. Siker... Kifújhattam magam, és visszaszívhattam a lelkemet ami az ijedelemtől kiszállt belőlem. Nem hiszem, hogy bármit is érzett belőle, de azért megsimogattam a tojás tetejét. Háton fekve néztem a nem is olyan kicsi tojást. Az alapszíne zafírkék, de nem egyszerűen csak kék, ugyanis a külseje kicsit hasonlít egy csillogó rubinra és egy sima kristálytojásra, pedig tapintásra olyan mint egy átlagos tojás amit a tyúk tojt. A tojás tetején egy hófehér hópehely díszeleg. Megérintettem, mintha azt várnám, hogy elolvadjon. Megnéztem az alját. Egy apró telihold. Az oldalát mindössze három fehér toll díszítette a festői szépségű tojásnak. Ebben a tojásban fejlődik az én társam. Mindig negatívan állok a dolgokhoz, de Ő... Ő a társam lesz, bár én már annak tekintem, így is, hogy a tojásban szundizik. Védelmeznem kell, nehogy baja essen. Az érzelgősségen túltéve magam eszembe jutott a helyzetem, ami nem annyiból áll, hogy simán a földön fekszek.
-Akkor most mihez kezdjek? - kérdeztem tanácstalanul magamtól.