Kota vs. Pete

A mai nap Kana elkóborolt valamerre, így lett egy szabad délutánom, s ezt mi mással is tölthetném, mint az új hobbim űzésével? Már reggel óta jártam a szinteket, s a városokat, na meg a környékes területeket. Hosszú és unalmas egy dolog volt, de reménykedtem az eredményben. Nincs az az isten, hogy egész nap el legyenek rejtőzve. Aztán annyira mégsem nagy terület ez a hat szint, legalábbis jóval kisebb, mintha ötven szint állna a lehetséges listán. Már alaposan délutánban járt az idő, mikor az ötödik szinten Nyster Smaragd parkjában megláttam valamit. Cahtrine társalgott egy másik sráccal, akit a boss fight-on láttam. Több sem kellett nekem, ez a szint még nagyon nem volt tele, így hát már neki is készültem a sprintnek, mikor ő is észrevett, s már nyúlt a teleportkristályért, amit azonnal használt is. A mellettem lévő fa kapott egy öklöst, hogy levezessem a pillanatnyilag túlcsorduló feszültségemet. Hiába mennék utána van annyira jó, hogy eltűnjön a tömegben. Kissé, khm kissé-nagyon morcosan trappolok oda az illetőhöz.
-Mégis mit mondtál neki? Mit árultál el neki?! Óh, a Justice leauge. Mióta szimpatizál a nagy hős céh bérgyilkos céhbe vágyóval? Netán a másik kettővel is pacsipajtás vagy? Ki vele, mi volt ez?!
Támadom le, lélegzetvételnyi levegőt sem hagyva a kérdések közepette. Kicsit talán túlreagáltam, de ez most cseppet sem érdekelt. Tudom mennyire mézes-mázas tud lenni, meg hogy képes a kis darkos énjét is eladni az a csaj. Bár őt nem szándékozom bántani, de attól független a másik kettővel van elintéznivalóm, és ha kell kiverem ebből a fószerból, hogy mit tud.

Cathrine egy kristályt tört és eltűnt mellőlem, majd mellettem egy fiú termett az öklét egy fába állítva. Kellett egy pár pillanat, hogy arcát észrevegyem a hajzuhataga mögül. Emlegetett szamár. Hol Cathrine állt, oda érkezett és építettem fel lassan a történéseket. Ha a lány nem tűnt volna el, akkor őt ütötte volna így. Miért akart ártani neki? Nem értettem.
- Bérgyilkos céhbe vágyó? – felhúzva a szemöldököm kérdeztem vissza, nem tudtam, hogy miről beszélt – Senki se vágyik gyilkos céhbe.
Lendítettem volna a karom, hisz bántani akarta a korábbi társam, de a testem mellett tartottam a kezeim. Sárgául éreztem volna magam, ha megütöttem volna őt és a nagy hős céhbe se nézték volna jó szemmel az elhamarkodott cselekedetemet.
- Nem tudom, hogy milyen kettőről beszélsz, és nem tartozik rád, hogy mit mondtam neki.
Fuun Kotarou. Egy vezéralak, vagy valami olyasmi állt velem szemben. Miután egyedül leölte az egyik szint szörnyét, azóta a neve híresebb lett sokaknál itt, azonban ezzel különösebbképp most nem igazán foglalkoztam és emelve a kezem mutattam rá.
- Miért akartál ártani neki? Nem tett semmit! – én a nagy Peter Worker kiálltam valakiért, akivel csupán csak egy küldetésen voltam. Megmondta a lány is: „Csak egy küldetésen voltál velem. Nem ismersz.” Ám mégis vele voltam most, függetlenül attól, hogy már rég eltűnt. Lehet megbabonázott a szépsége és kedvessége, lehet csupán csak a neves Kotarou tűnt egy vadnak most, de Cathrine ártatlannak hittem. Hisame mellém sétált és rosszindulatúan mutatta meg a fogait a fiúnak. Morgása elmaradt, de csupán csak azért, mert csendre intettem.

Nah, remek ezt a hülye gyereket is megetette. El kell ismerni van egy megnyerő ereje, de, hogy ennyire semmit sem feltételezni a darkos viselkedése ellenére, nos már naívság. Eszem megáll nem csak hülyeségeket beszél, de még vissza is pofázik. Ezt nagyon nem jókor csinálja. Máskor poénra venném, de most ez nem fog ilyen egyszerűen rendeződni. Lendült a kezem, s már küldtem is az alap párbaj kihívását, melyben nincsenek speckó beállítások. Nem érdekelt most, hogy mi lesz, csak az, hogy kiszedjem belőle amit akarok, és jól agyon is akartam valakit verni. Repült is elő a kardom a tokjából egyenesen a kezembe, miközben hátráltam két lépést. Idomár, nem lenne jó, ha meglepne valamivel. Már élesedtek is a harci beállítások az agyamban. Adrenalin megtriplázva, vérnyomás-pulzus optimalizálása, jeget a fejre (képletesen). Le kell hűtenem, mert ha még jobban felhúzom magam valakinek harangozni fognak. Veszek egy nagy levegőt, s azért még informálom pár dologról.
-Neki? Őt egyelőre nem akarom bántani, viszont a leendő céhvezérét úgy szeretném látni, mint a sörömet. Hidegen felbontva az asztalon. Meg, hogy mit tett? Megölt egy piros játékost, ami még hagyján, csakhogy utána kapott a kedves előbb említett Pierrétől egy levelet, amit láttam. Nos a "következő célpont" Mirika. A másik társa meg aki kimenekítette a karmaim közül, mielőtt megtudhattam volna, hogy hol is találom ezt a Pierrét. Most pedig készülj, ne csak a szád legyen hatalmas.
Már nyílt titok volt, hogy Mirika és én "nagyon jóban vagyunk". Valamint a beszédem közben szinte villámokat szórt a szemem, s hangomon egyértelműen hallatszott a gyűlölet legmélyebb felhangja. Bár ami az elejét illeti, mikor mondtam, hogy nem akarom bántani még egész lightos volt, mert valóban úgy gondolom, viszont a főnöktől instant szublimál az higgadtságom.

Hallottam a mondanivalóját és figyeltem is rá, ám nem igazán hittem a szavait, végül pedig csak az utolsó mondatára reagáltam egyedül. „Most pedig készülj, ne csak a szád legyen hatalmas.” Perverz gondolattal csak azt mondtam volna, hogy nem csak az volt „hatalmas”. De az nem én lettem volna és a hatalmas száj sem én voltam. Egyáltalán nem volt az és halk is voltam mindezek mellé. Nem értettem, hogy miért mondta ezt, pedig csupán csak kiálltam valami mellett. Lehet kényes témához értünk, nem tudtam eldönteni és túl részletesen is beszélt ahhoz, hogy csak egy egyszerű, hirtelen jött kitaláció lett volna. Elbizonytalanodtam egy pillanatra, ám az utolsó mondata újra ismétlődött a fejemben.
- Engedelmeddel. – nyomkodtam a panelt és megelőzve őt hívtam meg a küzdelemre. Hátat fordítottam, bíztam benne, hogy engedi a pár lépés távolságot, mi ilyenkor szokott lenni, majd sóhajtva nagyot gondoltam át a helyzetet. Kihívtam a tapasztalatban az élmezőny elején bicegő Fuun Kotarout. Hát ez remek. Nem örültem neki, de nem volt mit tenni, talán még mintha valamennyi bizonyítási vágy is lett volna bennem, meg a tudat, hogy gond nélkül megütötte volna az ártatlan Cathrine-t.
Másodpercekbe sűrítve játszódott le előttem a pár boss harci jelenetei és igyekeztem Kotára koncentrálni. A legostobábbak is könnyedén megfigyelhettek pár dolgot. Támadásai eredményesek voltak és hatásosak, minthogy sokszor tudott vágni a kardjával. Gyors és pontos. Két dolog feljegyezve, ám egy harmadik sem kerülhette el a figyelmem. Lehet, hogy a csapatmunka hiánya okán, de öt szörny ellen már kétszer meghalt. Kevés volt az élete. Ostoba vigasz volt, de egy igencsak apróbb mosoly kíséretében gondoltam rá, ha olyan a helyzet, ezzel lehetne cukkolni, bár lehet rosszul járnék. Minden összegezve, fordultam és néztem, néztünk vele szembe. Hisame mellettem volt és csak a parancsra várt.

Balszerencséjére tudtam róla pár dolgot, még jó, hogy nyitva tartom a szemem és fülem. Peter, ő nyerte az idomártornát. Nos meg kell hagyni kemény dió lesz, és lehet beletörik a fogam, de a pontozásom nem véletlenül olyan, amilyen. Alkalmas mobozásra és bossharcra is, bár ez utóbbira csapatmunka hiányában eléggé kockázatos. Azonban amire valójában használható, az a pk. Player killing. Egy sima párbaj kimenetele kevésbé esélyes a számomra, mint egy teljes életre menő menet. Kicsi az esélye, hogy eltalálnak, de nagyobb, minthogy kétszer-háromszor. Így azok akik elég sebzéssel rendelkeznek, hogy egy ütésből a fele életemig leküldjenek, azok ellen nem könnyű nyerni egy fél életre menő párbajban. Azonban a teljes élettel már más a helyzet. Megvan a rizikó, hogy belehalok, de sokkal nagyobb az esélye annak, hogy az ellenfelem életét előbb darálom le.
Ritka dolog, de megelőztek. Bár ezzel nem siettem, de nem is bántott. Itt nem volt értelme kizökkenni azon, hogy ki küldi el a párbajra hívást, egyedül az eredmény számít, amit pedig hideg fejjel fogok elérni.
Amíg felkészültünk a harcra, s vártuk a számláló lejárását átfuttattam az alap dolgokat az agyamon. Egy idomár, ráadásul tapasztalt, és erős. Fő jellegzetességük, hogy petjük kevesebb élettel rendelkezik, mint ő maguk. Erősek, de nehezebben találnak. Általában partnerüket erősítik a végletekig. Alapvető legyőzhetőség, ha likvidáljuk a célszemélyt. Ez a tapasztalatlanok legnagyobb ellensége, ha az idomárt támadjuk, aki feltehetőleg nem rendelkezik kevés élettel a társa érdekében, akkor lehetőséget adunk a hátbatámadásra, és tökéletes kudarc. Azonban a kapcsolat szoros köztük, legalábbis általában, s ez a következő gyengéjük. Nem fogja hagyni, hogy megöljem a petjét, legalábbis, ha teheti. Ezért is kell először a partnerüket mélypontra küldeni, hogy ne legyen nyugtuk, s fenyegetve legyenek azzal, hogy végleg elveszthetik a társukat. Nem fogom megölni elsőre a sárkányát, de rajta fog állni a dolog.

Szememet szűkebbre húzom, kardomat felkészítem. Aztán beizzítom a reflexeimet, és maximumra pörgetem a fordulatszámot a lábaimba. 1...0,7...0,4...0,1 START! Kellő távolság volt a rohamozáshoz, melyet látszólag végig is viszek. Azonban félúton aktiválom első képességemet, s az illúziókép halad egyenesen Peter felé, majd a végén lendíti a kardját, s lesújt, azonban ekkor fog eltűnni. Jómagam eközben a petje oldalába kerültem, s támadtam. A kardommal megpróbáltam végigszántani az oldalán, s ezután továbbhaladva, kicsit odébb ismét szembekerülni velük. Leállhattam volna lesorozni az állatkát, de semmi kedvem nem volt rizikóztatni, mivel még nem volt túl sok információm a képességeiről. Beállást váltottam, kitérőre. Ugyan fegyverkezelésem nincs az egekben, de elhanyagolva sincs, ennek ellenére nagyon is jól meg van fejelve a védelmem a kitéréssel, melyet gyorsaságomnak hála igencsak effektíven tudok használni. Az első képességemről nem is beszélve.

Megindult felém. Gyors volt, emiatt nem lepődtem meg. Használni akartam volna a képességem, könnyebbé tenni a testem, hogy hátha könnyebben félre tudok ugrani, de az nem működött. A felismerés, hogy több pontja volt a speciális képességén, nem volt jó érzés, sőt igazán csak rossz volt. Egy újabb hátrányom vele szemben, mi miatt csak némán átkoztam a nevét. Igyekeztem továbbra is félrelépni, ám a tudattal most már, hogy lassabb vagyok tőle jóval.
És a félretekintés, hogy Hisamét is támadta. De hogyan? Hisz velem volt elfoglalva. Legalábbis azt hittem, ám egy újabb tévedés, csalódás érte a személyem. Míg én nem tudtam, addig úgy tűnt, ő már használja is a képességét és kettőt csinál magából. Fintorral az arcomon néztem végig mindezt. Mind a klónt és mind, hogy Hisame élete máris rendesen megcsökkent. Nem számítottunk erre, így a védekezni sem tudtunk. Bár kitudja, hogy tudtunk e volna ez ellen mit tenni. És a folytatás? Támadott a fiú, majd hátrált. Kár, jó lett volna, hogyha bele tud kapni Hisame, azonban most egy terv kellett. Nagyon gyorsan! Egy – két sikeres vágás a sárkány felé és vége a meccsnek, ám csak Hisame tudta volna eredményesen sebezni őt.
- Támadjunk! – szóltam hangosan, hogy Kotarou is jól hallja, majd fordultam tekintettemmel a lányom felé – Majd használom a képességem, ügyes légy! – és kacsintottam. Persze nem tudtam, az előbb sem tudtam és ebben mindketten tisztában voltunk, de reméltem, hogy megtudjuk lepni a fiút azzal, hogy számít valamire, mi nem következik be. Hisame megindult, egy pillanatra a szárnyát is tárta, hogy úgy lökje meg magát, majd ugrott Kotaroura. A támadás sikere sajnos nem rajtunk múlt, hanem a fiú fürgeségén.

Hisame: 58/42 élet
Peter: ?

Az elterelés sikerült. A sárkány életéből egy jó adagot kivágtam. Az, hogy gond nélkül tudtam használni a képességemet megnyugtatott, hisz ez egy baromi nagy ütőkártya. Most én váltottam védekező félbe, s újra el tudnám játszani azt, amit az előbb, de meggondolatlanság lenne. Ha egymás után be is tudnám hozni a képességemet, akkor is meglenne a veszélye, hogy hamar kiszúrja a trükkjét. Nem tudom, mit tudna kezdeni vele, de nem is áll szándékomban eljutni erre a pontra. Nem vette észre a lopakodást sem, szóval nincs észlelése, ami még egy bónusz a javamra. Jó reflexekkel rendelkezik, mert a sárkánya visszatámadt volna, de lassabb, mértékekkel állok felette sebességben. Egy hangos felszólítás a petnek. Ebben még nem vagyok annyira tapasztalt, de más harcoltam és láttam harcolni idomárokat. A petek tudnak támadni hangos parancs nélkül is, az a farkaskoma alaposan meglepett legutóbb, s majdnem otthagytam az első támadásnál a fogamat, azaz a párbajt, hisz csak fél életig menő volt. Azonban az ezt követő kijelentés, hogy a spec képességét fogja használni alapos fejtörést okozott nekem. Az, hogy az enyém működik nem azt jelenti, hogy az övé nem fog. Lehet próbálkozás, de lehet már kitesztelte, hogy működik, azonban számításba kell venni, hogy blöfföl, mivel rájött, hogy képtelen használni a sajátját. Még egy indok, hogy ne használjam a képességemet, mivel lehet épp erre számít, s valami olyat húz elő a kalapból, amivel counterelni tudja. Veszek egy nagy levegőt, majd kifújom. A legjobb állapot a hideg fej és éles látás. Sajnálatos, hogy az illúziókép csupán néhány másodpercig tart, addig, míg a láthatatlanságom is, s így nem lesz képes továbbra is elvonni Peter figyelmét. Nekem viszont jelenleg a nagyranőtt gyíkkal és a lehetséges speciális képességgel is kellett foglalkoznom, s inkább az előbbire próbáltam koncentrálni az idomárok őrülten nagy sebzése miatt. Egy jó stratégia a kivárás, azaz az ellenfelemnek adom át a kezdeményezést, úgy, hogy tudtában vagyok gyorsasági előnyömmel, s erről lemondok az előnyösebb reagálás érdekében. Ez nem volt más, mint a támadása blokkolása, ugyan a védekezés tőlem is elvett időt, de még így is marad bőven elég, míg összeszedi magát egy újabbra. Kivédés után félfordulatot vettem, s egy hosszanti vágást ejtettem ismét a peten, ezután folytattam a fordulatot, majd mikor ismét a szemem sarkába került a célpontom a karom lendült, s ezúttal egy függőleges vágással ajándékoztam meg. Az életsávja pirosba csúszott, mindössze három támadással. Mintha magamat látnám, jó sebzés, de kevés élet. Azonban előnye is volt, hogy tudtam hány vágással küldtem át piros zónába, ami nem más, minthogy megsaccolhattam azt, hogy a következő támadásom nagy valószínűséggel megölné. A blöffök, a csatatér elemei, melyek nem túl sportszerűek, de annál inkább életszerűek. Rajtam volt a sor, hogy alaposan ráijesszek, s megpróbáljam megtorpanásra késztetni, hogy ne tudjon támadni. Kinyújtom a bal kezemet tenyeremet a sárkány felé irányítom, s jó hangosan kiáltom el magamat.
-TŰZGÖMB!
Egy jól ismert dolog, ami sebzéssel fenyeget, s akár a képességem is lehet. Bár tény, hogy mágia nincs itt, de egy ilyen kritikus helyzetben könnyen hihető.

Kotarou a támadást könnyen védte és a vágta is meg kétszer Hisamét. Az élete pirossá vált én meg kétségbeesetté. „Tűzgömb?” Még ez is? Csodálkoztam a szaván és kezdtem el félni, mert Hisame egy lépésnyire ha volt tőle. Biztos halál - jelen esetben győzelem – lett volna ebből. Bár a villám talán jobban illett volna hozzá, ezen nem időzhettem. Egy ötlet kellett, mellyel Hisaméról magamra vonom a figyelmem. Egy ötlet, melyre biztos, hogy felkapja a fejét. Pillanatok alatt cselekedtem. Panel elő, kristály kiválaszt, panel vissza, kristály tör és a név elhagyja a számat: „Mirika.”
- Óóó Kotaaaa ~ Mit csinálsz, Édes? ~ - csak reméltem, hogy pár szavammal nem játszom túl a szerepet és idéztem elő elmémbe a Mirikával folytatott párbajunkat, az akkori viselkedését és jutott eszembe rögtön valami. A kacsintás. Életemben nem kacsintottam még lányra, nem hogy még fiúra. Próbáltam az ajkaimat nem mozdítani és úgy hunyni a jobb szemem. Kezeimet előrébb helyeztem, hogy kebleim is előtérbe kerüljenek, majd állt meg az idő hirtelen. Ők se mozdultak, én se mozdultam, csupán csak eljött értem a halál és ilyenkor ez szokott történni. Most gyaláztam meg a hőn szeretett barátnője testét. Jobb esetben csak a pokolra küld, rosszabb esetben jön oda is utánam. Bárhogy is, elterelésnek ennyivel tudtam szolgálni. Reméltem csak hogy elég lesz és én leszek a célpontja.
- Miért bántod szegény sárkányt? – nyitottam nagyra a szemeimet és pislogtam sokat, féltem könnyezni is kezdek mindjárt – Gyere inkább ide. – csókot azért már nem ígértem, de dobtam a hajamon hátha van sikere ennek és ennyi tellett tőlem, több nőies mozdulatot nem mertem vállalni.

-Természetesen blöffölök.
Válaszolok automatán a hangra, s kapom fel a fejemet, hogy megnézzem honnan jött. Alaposan meglepett, hogy itt van, de Peter meg hová tűnt? Nézek körbe, s pislogok kettőt. Aztán kacsint. PAff, na cseszd meg hülye gyerek most buktál le. Ez a testbeszéd, instant bukta, nem tudom hogy jutott az eszébe ekkora badarság, nincs az az ember, aki le tudná utánozni Kanát. Az a pislogás, komolyan, mintha sivatagi homokviharral szemezne. Aztán még a sárkánykát is nagyon védi, meg, hogy menjek oda hozzá. A gondolat, hogy édesnek hívott, és most, hogy menjek oda magamban reagáltam, nem akartam magamat lebuktatni, hogy lazán átlátom a dolgot. Főképp, hogy én is rendelkezem ilyen kristállyal, legalábbis remélem, hogy azzal csinálta.

Mosollyal az arcomon megyek feléje. A sárkánytól nem kell tartanom egy darabig. Ha ehhez folyamodott, akkor biztosan nagyon félti, s nem valószínű, hogy megkísérli a támadást, mielőtt elkaphatna. Nem rohanok, de nem lassúzom. Útközben elrakom a fegyverem, hogy elhitessem vele biztonságban van. Megpróbálom szóval tartani, míg odaérek. -Mit keresel itt Mirika drágám?- Újabb buktató, hisz ha kettesben vagyunk, akkor Kanának szólítom, míg ha vannak mások is Mirikának. Aztán amikor odaérek kezdem széttárni a karjaimat, és hátrébb dőlök a felsőtestemmel, a következő pillanatban pedig egy villámgyors fejelésben lehet része, amitől még nekem is meginog az egyensúlyom. Ezután egy bal egyenes a gyomrába, majd egy jobb horgot az állába. Megfordulok, és odébb megyek néhány lépést, közben megropogtatom az ökleimet.
-Komolyan, azt hiszed, hogy szórakozom, huh? Azok a rohadékok célpontnak tekintik Mirikát! Nem akarom bántani azt a leányzót, viszont ki fogom belőle szedni hol van az, aki a neveket küldi neki és őt már ténylegesen likvidálom. Vagy élete hátralevő részét rács mögött tölti, jó mélyen, vagy kinyírom. Remélem világos voltam, hogy én nem szórakozok most. Szóval most szépen felveszed egy énekesmadár szokását, és dalolsz arról, amit tudni akarok.- Hatás szünet, aztán támadó pozíciót veszek fel. -Vagy szarrá verlek öcskös.
Szemeimbe visszaköltözik az a sötétség, mely nemrégiben, a párbaj kezdetén ott lobogott. Készen álltam a harcra, csak a sárkányát ne merje használni, akkor rendben leszek, még így fegyver nélkül is bő 15-t sebzek.

Ugyan sikerültek az támadásaim, de közel sem volt meglepő az a rossz hír, hogy még így is bőven zöld volt az életcsíkja. Ráadásul egy cseppet sem tűnt fáradtnak. Rajtam sem látszódott, sőt a mozdulataim miatt talán még élénknek is tűnhettem. Ez azonban téves, ha nem teszek rövidesen pontot az ügyre a rendszer le fog korlátozni. Az ilyen beszédszünetekre szükség volt. Egyrészt, hogy lassabban fáradjak ki, másrészt, hogy megtudjam azt amit akarok, és talán még az is lehet, hogy tudni akarom milyen ember.
Majdnem elborult az agyam, mint az elején. Azonban Kana hangja felrázott, és annyira jellemzően egy barom válasz jött, hogy majdnem kapás lövés elnevettem magamat. Magamban ingattam a fejemet, de kifele semmiféle jelét nem akartam adni, hogy leromboljam a felállított helyzetet.
Nem tudom hogyan, de még több baromság került szóba. Még szép, hogy menekült, mikor a szervezetet, vagy céhet akarom elpusztítani, amibe áhítozik. Aztán még szép, hogy nagy lendülettel érkezem, ha nem akarom, hogy meglépjen előlem. Mellesleg hogy jött ide az, hogy jött ide a nem éppen békés? Kedves, még szép, hisz már csak ilyen egy lány, aki hasznot akar nyerni másokból, és a naivságból. Bár be kell vallani valóban szimpatizálok én is vele, csak épp a főnöke és leendő társai nincsenek épp a barátlistámon. Ha kategorizálnom kellene őket, akkor az a pierre fix, hogy halállistás lenne, a másik meg minimum egy alapos fenekelést érdemel a mérgezésért.
Gondolataim gyorsan peregtek, nem volt időm tökölni, s a végén említett dolgok ugyan valósághűek voltak, de nem bízhattam meg a szavában egyelőre. Még szép, hogy mond valami információmorzsát, hogy hagyjam már végre békén, az is lehet, hogy félti magát. A kezdés nem volt valami biztonságérzetet keltő, az fix. Egy dolog maradt hátra, pontot tenni az i-re, aztán kiderül mit hoz a jövő.
-Mi van, ha én meg azt mondom, hogy nem mondasz el mindent? Jobb lesz, ha készülsz, és folytatod a mesélést arról amit tudsz, ha már nem akarsz dalolni.
Előhúztam a kardomat, sima ütlegeléssel lehet nem végzek időben. A beszédtéma elfogyott, s már csak az maradt hátra, hogy valahogy kihúzzam belőle az igazságot. Tud-e többet, és, ha igen, akkor mit.
Nekirontok, s egyenesen a mellkasa közepét célzom, hogy kevesebb eséllyel térjen ki. Úgy sem tudok semmi sebzésmódosítóról találati helytől függően, szóval a tuti a biztos. Meglepetésemre azonban szinte tárt karokkal várja a szúrást. Későn esett le a tény, hogy ő tudtában van az én kevés életemnek. Van töke a srácnak, hogy szemtől szembe hagyja, hogy átszúrják, s utána még meg is ragadja a kezemet. A társa sem pazarolja az időt, s rögtön támad.
Egy rúgás a petnek, és nem. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a petnek aligha maradt élete, s fegyver nélkül is a teljes sebzésem háromnegyedét ütöm. Könnyen előfordulhat, hogy megölném vele. Ez egyelőre nem szerepel a tervben, sőt ahhoz, hogy véghez vigyem amit terveztem szükségem van rá. Egy igencsak kellemes-kellemetlen emlék jutott eszembe. Az első szintű párbajom Hebi-vel. Az ég tudja hova tűnt, de akkor elvétettem egy hibát. Hagytam magam elkapni, és a harcos csak meg gyakorlatilag egy hitelt valami moster sebzéssel. A szintünkre való tekintettel, és a játék alig kezdete után inkább képességre gyanakodnék így utólag, de ez ide vagy oda, most is szarban vagyok. Nem kicsit, nagyon. A pillanatnyi habozásnak köszönhetően sebzést kaptam be. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de amikor megláttam, hogy mennyi, kicsit megnyugodtam. Ahhoz képest, hogy a másik idomár, akivel harcoltam kapás lövés fél hp-zott, ez a sebzés nem is volt annyira óriási.
Nem pazaroltam tovább az időt, egyszerűen fogtam, és erővel kitéptem a karjai szorításából a kezemet, s a kardot is kihúztam belőle. Bár, mire ez mind megtörtént lehet megkapta már a bónusz sebzést is a fegyverrel átszúrás miatt. Összehúztam a szemem, s jobban lehúztam a számat, hogy még komorabb sötétséget sugározzak feléje. Hajlamos vagyok beleélni magam, s rossz fiúként fellépni, de arra is, hogy a természetből fakadó sötét énemet túljátsszam, bár ennek ellenére hiteles marad. Egyedül talán Kana lenne az aki meg tudná mondani, hogy nem ölnék meg senkit anélkül, hogy nyomós okom lenne rá. Ezt azonban ő talán nem is sejti, főleg, hogy önkényesen beállított engem a gonoszok közé.
Több, mint valószínű, hogy semmi plusz információt nem mondott, vagy, ha mondott is nem fogom elegendőnek titulálni. Azonban itt az alkalom, hogy bevigyem a kegyelemdöfést.
-Elcseszted az utolsó lehetőséged, te akartad.
Használom első képességem gyors mozgáshoz, s eltűnök a szeme elől, majd megjelenek a társa és ő közte, hogy ne láthassa jól hová is csapok. Lendül a kardom a magasba, majd lesújtok egyenesen a sárkányra. Azonban a csapásom a pet mellett ér földet, így életben marad.
Fordulok, s hátra fele teszek néhány szökellő lépést, hogy biztonságos távolságot nyerjek a bestiától. Hiába nincs egy ördögi sebzése, jobb, ha elővigyázatos vagyok. Semmi jó nem sül ki abból, ha elszáll a fejem azért, mert fölényben érzem magam.
Egy dolog maradt hátra. A srácot elemezni a reakciói alapján. Ha valaki, akkor én tudom milyen érzés az, ha azt hiszi valaki, hogy soha többé nem láthatja azt, aki szinte mindennél fontosabb számára. Ezt a fajta pszichés nyomást nem lehet egykönnyen legyűrni. A dolgok immáron rajta múlnak, azon, hogy mit tesz most. Az aduászom, hogy nem az ő, hanem a társának a halálával fenyegetem meg ellőttem. Innentől kezdve már egy trükk sem lenne olyan hatásos.
Ha beszél, és további információkhoz juttat, akkor meghallgatom, s a végén majd szummázom, hogy mit teszek. Nem szabad elsietnem egy lehetőséget sem, ha arról a mocskos szemétládáról van szó, aki célponttá nyilvánította Kanát.
Abban az esetben, ha őszintén látszik rajta, hogy nem tud többet, akkor sóhajtok egyet, majd néhány laza mozdulattal a menümben feladom a párbajt. Nem a győzelem volt a cél. Ez utóbbi esetben egy rövid magyarázatot még adok neki, hogy ne kezdjen el kombinálni.
-Ne értsd félre. Cait-el nekem sincs különösebb bajom, ahogy azt már az elején megmondtam. Nem szándékoztam bántani. Egyszerűen el akartam csípni, hogy védhessem azt, ami a legjobban számít. Mellesleg kicsit bepörögtem, mikor elteleportált, ezért ütöttem a hűlt helyére, nálam harcban picit másképp pereg az idő. Most pedig viszlát, és megköszönném, ha eljuttatnál hozzám bármiféle információt Pierréről, és a bandájáról.
Ezzel fogom magam megfordulok, s elballagok. Lezártnak tekintem a dolgot, s nem kívánok több időt fecsérelni erre. Kapott elég gondolkodni valót, és nekem is akad min elgondolkoznom. Teljesen feleslegesen meg nem akarom bonyolítani a helyzetet, és félreértéseket sem akarok kreálni. Egy ilyen feszült párbaj után csodálkoznék, ha leülnénk teázni, és dumálni.

A fogásom úgy ahogy sikeres volt, Hisame tudta is harapni, azonban csakhamar ki is szakította magát a szorításomból. Majd a fél életétől sikerült megszabadítanunk őt, azonban - mint ahogy mondta is - elcsesztük. Mozgását nem tudtam követni, gyors volt még mindig, sőt most mintha még gyorsabb is lett volna. Épp hogy sikerült észrevennem őt Hisame és köztem, ám csak nézni tudtam a kardjának az útját. Hibázott volna? Eddig minden támadása sikeres volt. Talán a fáradtság mi közre játszott most, ugyanakkor ijesztőbb volt azt gondolni, hogy szánt szándékkal hagyta ki. Az utolsó támadás lett volna, ezt jól tudtam, hisz a küzdelmünk során nem egyszer tapasztaltam már meg a sebzése nagyságát.
Elrugaszkodott Hisamétől és várt. Talán szólnom kellett volna, talán nem. Akárhogy is csendben maradtam. Nem volt semmi mi újként hatott volna most. Pierre-ről akart információt, de ő róla nem tudtam semmit. Cathért küzdöttem most, nem érte. Kotarou mintha nyugodni látszott volna. Azt mondta, hogy ő sem akart ártani a lánynak. Nem tudom. Szó mi szó, miként kérte, hogy szolgáltassak némi információval Pierre-ről, megfordult a fejemben, hogy felkeresem a lányt.
- Ha lesz mit, azt elmondom! – kiabáltam utána, miként irányt váltott és távozott.
A küzdelem. Rövid volt, nagyon. Nem sok mindent tudtam csinálni. Kotarou nem véletlenül állt a toplista élén. Erős volt és gyors, nagyon gyors. Nem rajtam múlt, hogy ilyen véget érjen a küzdelem. A fiú nem vált szimpatikussá, sőt, csipetnyi ellenszenvet is éreztem az irányában, de ugyanakkor az ellensége se akartam lenni. Erősebb volt tőlem, kellett volna némi tiszteletet mutatnom az irányába, de nem, ahhoz még történnie kell pár dolognak. Biztos voltam benne, hogy még találkozunk, túl feltűnő ő ahhoz, hogy ne.