[Event] Vidámpark!

Lila csapat - Alex, én; Mer jelezte, hogy kiszáll

Közeledett. Ugyan hallgatózásom nem volt, de ez a cukrosbácsi elég ügyetlen lehetett, hogy nem halkan jött felénk, még valamit mondott is valakinek.
- Mer… Mer! – suttogtam – Ezek ketten vannak! – más variáció nem létezett, én már csak tudtam. Volt egy halk, aki rátámadott a vörös lánykára, meg egy hangos, aki elrontotta a másik álcáját, és most biztosan veszekednek, mert ennyire buták. Halkan léptem egyet előre, továbbra is magam előtt tartva a Katanát, még a nyelvemet is kinyújtottam a nagy koncentrálásban, meg is feledkezve társamról, aki nem tudtam, hogy követ-e, vagy sem. Majd lett egy ötletem, bebújtam két tükör közé, amiket sátorszerűen egymáshoz állítottak, s amikor mozgást érzékeltem, hirtelen előugrottam, egy hatalmasat kiáltva:
- Búúú!
S már nevettem is; ha megijedt, akkor azon, ha meg nem ijedt meg, akkor azon, hogy mennyire lesokkolódott a belépőmtől. Valamit mondott is, ám nem igazán figyeltem rá, egy kicsit ugyan ismerős volt, de minket, hősöket nem lehet olyan könnyen becsapni, de nem ám!
- Hol van a rejtőzködő társad? Te vagy a cukrosbácsi segédje, ne is tagadd! – hadonásztam a karddal, úgy közelítettem meg a srácot, akinek mozgott is valami a fején. Félrebillentett fejjel nézegettem az állatkát, ártalmatlannak tűnt, de a segédet szolgálta, tehát nem lehetett megsimogatni. :(Pedig igazán szerettem volna, olyannyira, hogy már nyúltam is feléje, ám ekkor eszembe jutott, hogy a hősök csak azután foglalkoznak ilyenekkel, hogy legyőzték a gonoszokat és megmentették a világot. S így nekem is ezt kell csinálnom, nem maradhatok le a többi hőstől, nem bizony! \o – Ő a tiéd? – kérdeztem végül, az állatkára bökve, továbbra is gyanakvóan, de azért kíváncsian szemlélve a párost.

Lila csapat - Alex és én

- Alex? – álltam meg egy pillanatra, s billentettem félre a fejem, újra végigmérve a fiút. Majd elnevettem magam, nevettem, hosszan, meg is feledkezve a veszélyről és a cukrosbácsiról – Én Hinari – mosolyogtam rá, elővéve a dinnyés nyalókát a fakard helyett. Alexet ismertem, ő nem lehetett gonosz, bár érdekes dolgokat mondott, furcsákat – Eltévedt lány? Mi nem tévedtünk el, bejöttünk ide, csak a cukrosbácsi is megjelent, meg is ütötte Meredithet – magyaráztam, s kapkodtam a fejem, mert a vöröshajú lány sehol sem volt. Megijedtem, hátha elkapta a bácsi, amíg én a fiúcskával voltam elfoglalva, ám ekkor villantak a tükrök. Csodálkozva fordultam a legközelebbi felé, és amint megláttam a kalapos bácsit a lánnyal, a férfi felé ütöttem a nyalókával, lévén éppen az volt a kezemben. Tudtam, elkapta, és valahogyan bevitte, bele a tükrökbe! Mérges lettem, Alexra is és magamra is, oda kellett volna figyelnünk! Már éppen készültem megmondani a magamét, amikor a bácsi belekezdett a mondandójába, mit csöndben hallgattam végig. Úgy emlékeztem, a hősök is mindig megvárják, amíg a gonoszok befejezik a monológjaikat.
- Mi nem vesztünk el, csupán… - kezdtem volna elismételni, amit a fiúnak mondtam az előbb, ám aztán csak legyintettem: a bácsi úgysem figyelt rám, el volt foglalva a saját beszédével, és mire észbe kaphattam volna, már el is tűntek. Pislogtam párat, majd Alex felé fordultam:
- Háát, egyedül maradtunk ^^ – kuncogtam – Szóval akkor Rufusznak hívják? – tértem vissza az állatkához, s mostmár közelebb is mertem menni. Igaz, hogy a bácsitól volt, de nem tűnt olyan rossznak, és Alex is kedvelte – Megsimogathatom? – kérdeztem, mert úgy illett, s ha megengedte, s a mókus is hagyta, úgy megsimiztem a fejecskéjét. Puha volt és selymes. Aranyos volt.

Az a fránya gyömbérsör…>.> Kicsit megszédített, de olyan finom, és gyömbér na meg persze sör is. *-* A fiúk szeretik az ilyesmit nem? Így most fiúhoz illően akartam viselkedni! De nem voltam hozzászokva az efféle italokhoz… így az első után a második kissé megártott, táncoltak a lábaim, vagyis inkább csak keresték megfelelő helyüket hogy nehogy ismét földre pottyanjak… hiába próbáltam eme akaratlan és bosszantó szokásom ellen hadakozni… valahogy az hogy megváltoztam sem változtatott rajtam semmit sem… Bosszantó. Főleg hogy le is horzsoltam a térdecskémet, és uhhh QQ Fájni nem fájt ugyan, de kellemetlenebbnek éreztem magam mint máskor ilyen szituációban. A gonosz fiúcskák kikezdtek velem, és fel is idegesítettek, így a söröm bizony a fejükön landolt, mikor beszólondattak és kinevettek. Erősnek és ügyesnek akartam mutatkozni Tachi-chan előtt, de fordítva sikerült… szemem sarkából láttam miként a lány felkel a helyéről, és visszaszól nekik… Moo, amit én nem tudtam…><
- Kérlek ne.. Mako..to-chan… - Makoto?... Magam sem értem miért is így neveztem, hisz eddig mindig Tachinak szólítottam, most mégis ez jött ki a számon. Sok időm nem volt ezen morfondírozni, mivel a lány már elém is vágódott és a karkötőjét emlegette, amit én már el is felejtettem… azt hittem csak a szája nagy… de most mégis megmutatta hogy igaza volt. A karkötőjéből egy pajzsot hívott elő…
- Uhh, Sugoii *-* - Majd gyorsan megráztam a fejem, hisz ez így nem helyes… nem állt szándékomban harcolni senkivel, és azt sem kívántam hogy egy „lány” védjen meg… igazán megalázottnak éreztem magam. Így nem is tudtam mit tegyek most… a harc elkerülhetetlennek látszott, de… az nem rám vallana, de most én, nem én vagyok… vagy mégis? Nem tudom pontosan mi is történik velem, velünk… Azt hittem ezzel esélyt kapok hogy új formában ismerjem meg önmagam, de mégis… sorra hozom azokat a tulajdonságaim, amiket nem tudok túlszárnyalni, eltörölni… megsemmisíteni, azok amik bennem vannak, és a részemet képezik… Csaképp teljesen más a helyzet… ha fiú lennék, nem szeretném magamat… lányként az elesettség van akinek aranyos, és felébreszti bennük a báttyus vagy a védelmező szerepét… de egy taknyos kölyököt aki nem bír megállni a lábán… nem hiszem hogy bárki is meg akarna védeni, bárki is aranyosnak találná és fel akarná karolni…. szánalmas és gyenge vagyok… és most jöttem rá hogy lányként is, csupán a társadalmi helyzetem más… lányként ez elfogadott, de egy fiú nem mutathat gyengeséget… talán.. nem lehetnek önmaguk?... vagy a fiúk tényleg erősebbek?... rápillantottam Tachi-kunra, vagyis chanra… ő lányként is erős… el tudtam volna magam bőgni, hangosan… hisztizni… a földhöz verni magam… vagy elszaladni… igen… el akartam szaladni… felálltam, és hátat fordítottam nekik… haragudtam rájuk…. a fiúkra és tachira is… ökölbe szorítottam a kezem, és lendületet is vettem... de ezzel a lendülettel vissza is fordultam, a pajzsom és a kardom az én kezemben is megvillant….
- Ikkeei… - Egy csatakiáltás, ha harc hát legyen harc… nem fogom hagyni hogy Tachi egyedül harcoljon, ki állok mellette, ha már ő is megtette ezt értem… bár azt hiszem valahol önös érdek is vezérelte… vagyis nem tudom… ezt konkrétan nem jelenthetem ki, de támadtam. Bele ástam magam a tömegbe, és a „velem kötekszel öcsi?” arccal támadtam is… de volt ám nekem is egy trükköm, nem csak neki… ha bárki menekült volna azt bizony nem hagytam. Egyék meg amit főztek… :POlyankor előhívtam az ostorom, és meglendítve a lábukra kanyarítottam aminek a vége úgy volt kialakítva hogy bele akadjon és súlyemelésemmel vissza húztam. Nincs menekvés! Ha sikedrült mindenkit vagyis nagyjából mindenkit elkapni és földre kényszeríteni, össze kötöztem őket. És elővettem egy filcet, amivel kire bajszot.. kire macskabajuszt, kire emos panda szemet, sőt volt akit még ki is rúzsoztam… izé… hát attól hogy fiú vagyok még megtalálható volt a régi felszerelésem az inventorymban. Majd Tachi felé fordultam… a haragom elszállt, és azt hiszem mindezt elfogadtam mint tényt… a kisújamat nyújtottam felé.
- Legyünk… barátok! – Mosolyodtam el.
- Nem hagytál magamra… kiálltál értem, és ez jól esett… - Fordítottam el a fejem, mivel kissé elpirultam.
- Merre folytassuk? – Kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem és az ő figyelmét is a pirulásomról.