Jun Élményei

Nagyszerű, kellett nekem szortírozni. Ha csak egyszerűen megszabadultam volna azoktól a kacatoktól ahelyett hogy szórakoztam volna velük most nem lennék itt. Sőt talán meg sem kellett volna vásárolni... De apu akarom mondani nevelő apu szereti ha boldog vagyok. Boldog hogy vásárolhat nekem játékokat...Kit áltatok mindent csak azért kaptam, hogy lekössem magam ahelyett hogy az idejét rabolnám. Most mégis mit fogok csinálni ebben a játékban? Nem várhatok a végtelenségig a mezőn amíg valaki ki nem ment. De legalább nem történhet semmi, nem érhet semmi baj, maximum meghalok. A fenébe is, hogy juthat ilyen az eszembe? Ez csak egy virtuális világ mi baj érhetne itt? Ezek csak adatok halmazai. Ha megérintek valamit az valójában nincs is ott. Mint például az a kő, belerúgok így és nem fogok semmi fájdalmat érezni.
- ÁÁH Ez fájt, átkozott kő! -Kicsit sántítva, továbbsétáltam, időközben sikerült megtalálni a térképem is a cél a közeli falucska lesz.
- Kezdetek városa itt vagyok! - kiáltottam fel a keleti kapuhoz érve. Pár percnyi séta alatt ideérkeztem. Nem is emlékszem utoljára mikor sétáltam ilyen sokat. A lábaim fáradtak, le kell ülnöm. Kell egy ház, ahol élhetek. Szerencsére mindenhol játékosok millióit látom, csak bevetem a kedves kis mosolyom és probléma megoldva.
- Szia, megtudnád mondani hol találok szállást? :3 - Igen pont ezt az arckifejezést vártam, teljesen lenyűgöztem őket. Totál idióták. Veszettül kapálóznak, mert ki akarják elégíteni a vágyaim, csak mert a felszínt látják. Igazán megbízható két különböző irányba mutogatnak. Azt hiszem nem vesztegetem tovább itt az időmet megkérdezek valaki mást. A szökőkútnál pont vannak néhányan. Közelebb sétáltam, és most csak el kell játszanom az esetlen kis áldozatot. A színészi képességeim tökéletesek.
- Helló, meg tudod mondani hol találok egy olcsó fogadót? Nem rég kiraboltak és alig maradt pár aranyam igazán nagy szükségem lenne fedélre a fejem főlé és némi ételre. - közben megtörölgettem a nemlétező könnyeket a szemem alatt. Ki ne segítene egy bajbajutott hölgynek? Talán még fizetik is nekem a lakást és meghívnak kajálni is. Nagyszerű már alig várom.
Pár percnyi séta és már el is érkeztünk egy aranyos kis épülethez, két szintes, hatalmas udvar gyönyörűen gondozott kert, és még ételt is felszolgálnak. Pont nekem való hely. Kedvesen megköszöntem a felesleges igyekezetüket, kicsit csalódottnak látszottak amiért ilyen könnyen leráztam őket és a jutalmuk csak egy mosoly volt. De legyenek boldogak amiért nem tudják az igazságot. Bejelentkeztem, kaptam egy közepes minőségű lakosztályt, és még napi háromszor szállítanak ételt is. Miért csak 70 aranyat kaptam kezdéskor? Ezzel nem lehet megélni... Arra leszek kényszerülve hogy dolgozzak? Soha. A munkát a kis embereknek találták ki.. én nem fogok... egy hangos gyomorkorgás szakította félbe a enyhe dühkitörésem. Még szerencse, hogy az étel készül. Apropó étel, egy játékban vagyok miért érzek éhséget? Ez lehetetlen, nem halhatok éhen, a testem biztosan infúzióra lett már kötve.. Ismét hangos gyomorkorgás, egyre erősebb kényszert éreztem az evésre. Ételt kell szereznem. Lebaktattam a szépen lakkozott fagerendás lépcsőn, besétáltam az étkező csarnokba. Néhány itt lakó felém pillantott. Amint leültem egy asztalhoz, halkan de hallhattam ahogyan összesúgtak és arról a "gyönyörű lányról" beszélnek aki most lépett be. Büszkeség töltött el, de talán kicsit csalódott is vagyok. De az étel elmulassza az érzést. A pincér már meg is jelent az asztalom mellett, egy hamis mosoly, kedves bársonyos hang és már meg is lesz az ingyen vacsorám. Felvette a rendelést, de semmi reakciót nem váltottam ki belőle, még csak flörtölni sem kezdett el. Szégyen, ez hogy lehetséges egyáltalán? Most fordul elő ilyen velem először. Miközben az ételre várakoztam unalom űzés gyanánt kikísérletezgettem miként is tudom előhívni a menüt és a tárgyaimat. A felszerelésemben csak egy kezdő ruha, illetve egy vorpal blade nevezetű fegyver lapult, illetve egy kristály aminek a leírásában azt szerepelt hogy az ismert városokba tudok vele jutni. De jó... miért csak most veszek észre ilyesmit? Nem kellett volna annyit sétálnom hogy bejussak a városba... végül egy kézikönyvre is rábukkantam. Rengeteg érdekességre leltem benne. Megtudhattam azt is, hogyan oszthatom el a pontjaimat amit fejlődéskor kapok, illetve hogyan szerezhetek tapasztalati pontokat és pénzt. Nem volt ínyemre hogy saját kezűleg harcoljak állatok ellen, vagy holmi párbajjal jussak némi bevételhez. De ha nem akarok éhezni, meg kell tenni. Hacsak... a szám éles vigyorra kanyarodott, ha nem lettem volna ennyi ember között talán egy sátáni nevetés is elhangzott volna, de tudom magam türtőztetni, ugyanis én egy "jó kislány vagyok".

Minden olyan hirtelen történt, igazából magam sem tudom mióta, de egyik pillanatról a másikra felfigyeltem rá, hogy valaki követ. Lépten-nyomon a sarkamban van, utcáról utcára követ, és most már nem csupán érzem, de néha látom is. Első pár alkalommal még csak az érzés volt meg. Az a fránya érzés "mintha valaki követne". De csak legyintettem rá, gondolván, hogy biztosan a fáradtság teszi, azonban ez nem csak paranoia. Valaki követ, én tudom, ő valóságos, hiszen láttam őt! Most már nem fáradozik azzal, hogy elbújjon, tudja, hogy tudom, hogy követ, éppen ezért nem is fáradozik azzal, hogy elrejtőzzön előlem, élvezi a helyzetet. Sosem látom az arcát, de tudom, hogy mosolyog. Az a csúnya fekete csukja alatt egy mosolygó férfi vagy nő bújik meg. Félek.

Félek? Áh butaság! Legyintek ismét. Mi okom lenne bárkitől  is tartani? Erős vagyok, védett övezeten belül, ki árthatna nekem? Természetesen senki sem! Persze, tudom, hogy nincs igazam, több tucatnyi emlék villan be az agyacskámba, látom magam előtt az ötödik szinten megkínzott Mer-chant, a sötét báltermet, ahogyan több tucatnyi ember fejvesztve menekül. Azt is látom magam előtt ahogyan a harmadik szinten a születésnapi parti egyik pillanatról a másikra átcsap vérengzésbe. A kezeim megremegnek. Minden csupa v...vörös.

Egyedül vagyok a szobámban, bezárkóztam, ami korábban nem volt rám jellemző, csak akkor, hogy ha valami különleges huncutságon törtem az eszem, azonban most más a helyzet. Félek. Féltem az életem, féltem a céhet. Felmerül a kérdés, hogy itt egyáltalán biztonságban vagyok-e? Nem vagyok biztos benne, de egy bezárt ajtón keresztül nem juthat be senki, és keresve sem találhatnék biztonságosabb helyet a Vigo céhháznál, azonban mégis ott van az a furcsa, döfködő érzés, mintha valaki figyelne...
Kilesek az ablakon, végigpásztázom az udvart a szemeimmel, majd gyorsan visszahúzódom a szobámba, és elhúzom a függönyöket. Most már se ki se be nem láthatok. Ez egy pillanatig megnyugtat, hiszen így a zaklatóm nem látja mit csinálok, de éppen ezért nyugtalan is leszek. Ha most  ott van az ablakom alatt akkor én sem tudom mire készül! Kihúzom a függönyöket. Jobb nekem így. Próbálok megnyugodni, a plüsseim közé huppanok, elmerülök Timberly társaságában, és az ablakra meresztem a tekintetem.
Vajon mi volt a közös azokban a halálesetekben?
Én.

Miközben a szobámban gubbasztok órák teltek el, talán már másnap van. Azt hiszem sikerült egy kicsit elbóbiskolnom, mert amikor kinyitottam a szemem nem ott voltam ahová reméltem, hogy lennem kellene. Igazából Timberly karjaiban ébredtem fel, néhány párna között, pedig egy pislogással ezelőtt még egészen biztosan a falnak döntött háttal ültem. Gyanakvóan oldalra pillantottam, és füleltem. Ez a két képesség elegendő ahhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyedül vagyok, és azok a valamik nincsenek itt.
Minden rendben lesz.
Hogy is kezdődött mindez? Mi történt a követés előtt?


Emlékszem.
Kissé csalóka idő volt aznap. A nap sütött azonban mégis hűvös szelet hozott magával, a madarak éneke nem hallatszott, viszont előbújtak azok az otromba kemény csőrű fekete madarak akik a vígan károgtak a sütőtökföldeken. Sosem szerettem őket, ahogyan az aprócska szemüket rám meresztették majd felkárogtak..
Szóval valahol a harmadik szinten történt... Egy egyszerű kalandozásnak indult, csak benyitottam a boltba, nem tudtam, hogy mibe csöppenek.
Én csak vásárolni szerettem volna, valami különlegeset, és a különleges áruk mindig a félreeső boltokban bújnak meg.
Azonban ez a bolt más volt... több volt mint a többi, de mégis kevesebb..
- Sigrid Vegyesboltja - felirat díszelgett a kopott cégéren, a festék már elkezdett lepattogzani róla, az üzlet kirakata majdnem, hogy üres volt, éppen ezért kiárusítást reméltem. Gyanútlanul beléptem, elvégre mi okom lenne félni? A leárazások még nem öltek embert ugyebár...
Az ajtó fölé akasztott csengő hangja törte meg a néma csendet. Az üzlet gyakorlatilag üres volt, csupán néhány dobozka díszelgett a sarokban, és a polcokon régi játékok, könyvek hevertek.
Akárcsak egy antikvárium!
Mosolyogva végignézegettem a választékon, egy réginek tűnő kissé szakadt játékdinoszauruszon meg is akadt a szemem, magamévá is tettem és a pulthoz siettem, hogy kifizethessem, csengettem, és vártam.
Vártam.
és vártam..
éés vártam...
De nem jött válasz, csengettem újra, és újra.
Hosszú percek teltek el, hosszú várakozással töltött percek, egy szinte üres, lepukkant kis boltocskában, ahol az ember nem szívesen tölt el egy pillanatnál több időt. Végül feladtam a várakozást, és hangosan elnézést kérve átléptem a pulton, és benyitottam az ajtón, ahol egy lépcső várt.
Valószínűnek éreztem, hogy a bolt mögötti helyiség egy raktár lesz, és talán a nagy pakolásban nem hallotta a csengő hangját az eladó.
- Fus da muh, krah da niil... - hallatszott fel egy halk kántálás a szoba egyik sarkából, nem láttam, hogy ki beszél, nem értettem mit mond. Minden olyan zagyva volt.
- Hahó? - kezdtem el szólongatni, de nem jött válasz, ő csak folytatta a kántálást.
- Drak ni septh, ni mura daeth! - mintha meg sem hallana, ahogyan közeledek felé, lassan a félhomályban a lámpa fénye mellett körvonalazódik annak a lánynak a teste akinek ezidáig csak a hangját hallottam.
A földön térdelt szegény, ócska ruhája megnyúlt, haja kócos, kitudja mióta nem mosakodott.
- Szia, csengettem, és nem jött válasz, szeretnék megvenni... -
Azonban nem hallgatott végig, ijedten felsikkantott, majd csillogó szemeit rám vetette, felpattant a földről és elém sietett.
- Hát eljöttél! Tényleg eljöttél! Tudtam, hogy el fogsz jönni! Tudtam, hogy segíteni fogsz! - értetlenül néztem a lányt, de végül nem szólaltam meg, hanem hallgattam tovább - Azért idéztelek meg, hogy megöld nekem Frederick-et! Már kiérdemelte a halált. Tudom, hogy számíthatok rád. Ne aggódj mindenre figyeltem, de ezt biztos te is tudod mert eljöttél. Eljöttél mert hívtalak! - A lány mintha kissé meglepődött volna, de a meglepettsége hamar még a korábbinál is nagyobb örömre változott. Kissé ijesztő volt az összkép. Egy kihalt bolt, egy sötét raktár, és egy vigyorgó tőlem alig fiatalabb lányka... Átpillantottam a lány válla fölött, néhány kialudt gyertya, egy olajlámpás, egy kinyitott régi könyv, furcsa, kissé morbid rajzokkal...
- Miért kell megölnöm Frederick-et? Éés mik voltak azok amikre figyeltél? - tettem fel a kérdést, kissé meghökkenve. Nem emlékeztem olyasmire, hogy bárkivel is megegyeztem volna valami ilyesmiről, és a közelmúltban nem is vállaltam el nagyon gyanúsnak tűnő küldetéseket, ezért biztos, hogy nem tettem semmi meggondolatlant. Az NPC lányka azonban csak tovább mosolygott.
Valahogyan ez a mosoly... annyira... természetes.


A lány csupán némán bámult, a szemeiből szűnni nem akaró csillogás kezdett ijesztővé válni, félve hátrálni kezdtem, próbáltam eljutni az ajtóig, azonban ez nem sikerült. Persze tudtam, hogy nem eshet bántódásom, sokkal magasabb a szintem mint neki, és ő csak egy npc.. Nem nézem le az npc-ket, de vele ellentétben én egy pillanat alatt hazateleportálok a kristályommal ami itt lapul a zsebemben. Le is ellenőriztem, továbbra is a helyén volt, ez segített kicsit megnyugodni.
- Anyu és apu meghaltak egy balesetben. Nem messze a Délibábtól nyugatra tolvajok támadtak rájuk miközben szállítmányt hoztak az üzletbe. Régen nagyon jól ment a bolt, talán a város leghíresebb játékboltja volt... Viszont a halálukkal be kellett zárni, én pedig a helyi árvaházba kerültem... - Először összevontam a szemöldököm, nem értettem mire fel meséli el nekem az egész élettörténetét, majd rádöbbentem, hogy ő az a régi fajta unalmas npc. Lehet a teszt idejéből maradt itt... Vagy csak simán az a feladata, hogy eluntassa a kalandort. Mindenesetre én türelmesen vártam, és vártam és vártam... A történet persze folytatódott.
- ... az árvaház borzalmas volt. Gyerekek tűntek el, keveset lehetett enni, és az igazgató csupán lehunyta a szemét és hagyta, hogy mindez változatlanul történjen. Láttam ahogyan elhurcolják Nathalie-t, és Stan-t. Mindent láttam. Nem hagyhatjuk, hogy a többiekkel is azt történjen! Nem hagyhatod! - ekkor kissé felemelte a hangját.
- Mi... mi történt velük? Ugye... ugye nem? - a szám elé kaptam a kezem, nem szeretem a rémtörténeteket, de a kíváncsiságom nem hagyna nyugodni. De a lány csak némán megrázza a fejét. Nem válaszol. Ez rosszabb mintha tudnám mit is látott..
- Szeretném ha elmennél és kiderítenéd mi folyik most az árvaházban. Frederick... Richard...Edward...   - és ekkor felugrott az ablak.

Kód:

Küldetés: Elveszett ártatlanság
    [Elfogad]         [Mégse]

A történetet hallva habozás nélkül rányomtam az elfogadás gombra. Ezerszer megígértettem már magammal, hogy figyelmesebb leszek, körültekintőbb, és minden gyanúsat igyekszem majd kizárni az életemből. Azonban a lány története valahogy meghatott...
És ekkor nem is sejtettem, hogy néhány héttel később az életem gyökeresen megváltozik...

A küldetés nem tűnt nehéznek, sőt ami azt illeti az én képességeimmel gyerekjátéknak bizonyult. Egy eldugott kis árvaházba kellett ellátogatnom és kérdezősködni. Két látogatást tettem.
Elsőként elmentem, hogy beszéljek az ottani vezetőséggel, akik egyszerűen csak elzavartak. Persze ez a látogatás hasznos volt. Végigsétálhattam a roskatag épület koszos folyosóin, találkoztam néhány gyerkőccel, persze valami oknál fogva rám sem néztek. Lehangoló volt. Majd megszakadt a szívem. Fájt így látni őket.
A második látogatásom egy picurit másképp zajlott. Egy nyitva felejtett ablakon keresztül jutottam be késő délután. Ha a sejtésem nem csalt, és persze nem csalt pont vacsora idő volt, és a legtöbben az étkezőnek csúfolt helyiségben fogyasztotta el az ételnek nevezett valamijét. A résnyire nyitva hagyott ajtón bepillantva megbizonyosodtam róla, hogy az undok igazgató is odabent van, így nyugodtabban garázdálkodhattam odabent. Végigjártam néhány hálószobán, gyerekekén és a személyzetén egyaránt. Apró szobák, ágyakkal zsúfolásig rakva, kosz kosz hátán. Hálás voltam amiért a konyhába látogatásom előtt megjelent a pipa a küldetésem feladata mellett és visszatérhettem a bolt mögötti raktárépületbe.

A lány már várt rám. Szerencsére nem kellett lemennem ismét abba a kísérteties szobába, megnyugodtam, azonban mégsem tudtam örülni a sikeremnek, hiszen a látottak nagyon felkavartak. A lány izgatottan várt.
- Na, ott voltál? Mesélj mi mindent láttál! Mindent tudni akarok! - szinte már parancsolt. Bosszantott, hogy még csak le sem ülhettem, hogy kifújjam magam, de végül nem panaszkodtam, úgysem lenne értelme, az npc lány nem foglalkozna az én bajaimmal. Felsóhajtottam és szépen részletesen elmeséltem neki az árvaházban látottakat, a romos épülettől kezdve a lakókig mindent amit láttam, és tapasztaltam. A történetem végighallgatta anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, türelmes volt és még bólogatni sem bólogatott. Egy kicsit zavart, hogy az arcán semmilyen érzelmet nem láttam, nem volt lehangolt, mérges, vagy bármi. Ugyanazt a kifejezéstelen arcot vágta mint korábban. A mese végével pedig azt hittem, hogy kicsit elmereng, elcsügged, vagy bármi, azonban nem történt semmi. Nem akadt ki, nem lepődött meg, még csak nem is hezitált.
- Jól van. Gyújtsd fel az árvaházat. - egyszerűen csak kimondta. Hirtelen elszorult a torkom, szemeim hatalmasra nyíltak, én pedig hirtelen nem tudtam mit feleljek. Megráztam a fejem ő pedig közelebb lépett. - Fel kell gyújtanod. Azt akarod, hogy tovább szenvedjenek azok a gyerekek? - fejcsóválok - Azt akarod, hogy miután felnőjenek hajléktalanok legyenek? Mert azok a gonosztevők nem tesznek semmit értük!? - megrázom a fejem ismét. - Netalántán azt akarod, hogy legkeservesebb óráikban, mély depresszióba süllyedve elveszítsék emberi méltóságuk utolsó leheletét? Legyenek öngyilkosok, netalántán gyilkosok, tömeggyilkosok? Ezt szeretnéd?! - a lány felemelte a hangját én pedig elsírtam magam és a földre roskadtam.
- Nem. Nem akarom. Nem akarom ezt csinálni!
- Pedig meg kell tenned. Meg kell mentened őket. Egy hős leszel. Egy hős akit mindenki tisztel ezután is, éppen úgy ahogyan előtte is tették.
- Hogy engem tisztelni? Miről beszélsz? Nekem még csak hírnevem sincs! - csattanok fel, de ő szinte azonnal rávágta, hogy:
- Már, hogy ne lenne? Akkor nem szerepelnél ebben a könyvben! - előhúzott egy kopott bőrkötéses könyvet, megkopogtatta a fedőlapját. A cím olvashatatlan volt, de meg mertem volna esküdni, hogy ez az a könyv lehetett ami abban a furcsa szobában is volt...
- Nincs vesztegetni való időnk. Mire vársz még?! - szinte már ordítozott, kezében egy fáklyát tartva, kitudja honnan vette elő. Ekkor felvillant előttem a jelző. A küldetésem frissült..
Remegő kézzel nyitottam meg majd zártam is le egy pillantással később.

"Gyújtsd fel Picinyke gyertyafényt"

A kezeim maguktól mozdultak, magamhoz vettem a fáklyát.
Vajon ekkor még lett volna visszaút?
Miért van az, hogy egy kis hiba lavinaként sodorhat magával?

Sokan úgy gondolják, hogy gyilkolni nehéz, és azt állítják, hogy ők bizony soha semmi pénzért nem lennének képesek rá, hogy valakit megfosszanak az életre való jogától. Azonban sok esetben ezek nem többek üres szavaknál, nincs mögöttük háttér, sem pedig igazság. Ez puszta meggondolatlanság, gyermeki naivitás. Ha eljön az idő mindenkinek meg kell ölnie "valakit".
Ölhetünk szavakkal, tekintettel, vagy éppenséggel fegyverekkel. Az utóbbi talán a leghatásosabb.
Itt állok kezemben egy fáklyával, előttem egy eszelős tekintető fiatal lány aki arra próbál ösztönözni, hogy öljek.
Remegek. Félek. Nem tudom mit tegyek. Azok a gyerekek látszólag szenvednek, fáznak, éheznek, koszban, mocsokban élnek, miközben a felügyelőik, tanáraik mit sem törődnek velük. Örökbe fogadhatnám őket.. Azonban csakhamar én is az utcára kerülnék velük együtt. Nincs pénzem egy árvaházat építeni és fenntartani. Ez talán önzőség lenne? Gonosz vagyok amiért így nem tudok segíteni nekik?
Azt hiszem nem. Nem az. Nem vagyok önző, csupán még megvan a józan eszem. Néha még egy hozzám hasonló is tudja, hogy mi az ami lehetetlen, és mi az amiért érdemes küzdeni. Jelen pillanatban egy lehetetlen feladattal állok szemben, küzdeni ugyan küzdhetek, de mégis hogyan?
- Biztos láttad azt a nagy rakás száraz tűzifát a kamrában, ha ott gyújtasz tüzet akkor biztosan nem fogják tudni megállítani a terjedését. Először leég a konyha, az ebédlő, majd szépen sorban a hálókörlet fiú majd pedig lány része. A dolgozók az elsők között lesznek akik meghalnak! - a lány szinte majd kicsattan az örömtől - Bosszú! Édes bosszú!
- Én ebből nem kérek. Nem teszem meg. Tessék itt van a vackod. - visszanyomom a kezébe ő pedig furcsán néz rám. Mintha én lennék kettőnk közül a bolond, pedig nem így van. - Tudom, hogy nehéz életed volt, és szeretnéd ha azok megkapnák ott azt amit érdemelnének de ezt máshogyan is megoldhatod. Gyilkosság nélkül. Mondjuk megbocsájtasz nekik, majd pedig... toborzol olyan embereket akik hajlandóak lennének segíteni tisztes módon megszerezni neked az árvaház irányítását. Elpaterolhatjátok azokat az idi... -
- NEM! NEM, NEM NEM ÉS NEM! Felbéreltelek, te pedig elvállaltad a munkát. Már nincs visszaút. Ne próbálj kibújni a kötelességeid alól! - nem hagyta, hogy végigmondjam a mondatom, túlordított..
- Miféle kötelességekről beszélsz?! Nincs semmiféle kötelességem, nem kaptam fizetséget a munkáért cserébe és nem is kérek ezután. Nem fogom megtenni. - én is felemeltem a hangom, - A soha viszont nem látásra Sigrid. - búcsúztam el és dühösen elcammogtam. A lány kiáltásait a bolton kívül is hallottam. Hátra sem pillantva haza felé siettem, A legjobb lesz ha elfelejtem ezt az egészet. Igen ez lesz a legjobb!
Persze nem így lett. Valami vagy valaki nem hagyta, hogy elfelejtsem...
Sigrid?

Egy nehéz és fáradtságos nap után azt gondolná az ember, hogy másra sem vágynék mint beesni az ágyba és addig aludni amíg valaki meg nem zavarná az álmom. Mert hát valakinek mindig meg kell zavarnia, hiszen ha nem zavarnának meg akkor, mi okunk lenne visszatérni a földre azok a szépséges álmok után amelyeket pillanatokkal ezelőtt láthattunk? Természetesen semmi. Éppen ezért kellenek a lakótársak!
Idegesen trappoltam végig az utcán, fejemben visszhangoztak a szavak amelyekkel magára hagytam a lányt, valamiért fájdalmat éreztem, pedig nem érzem úgy, hogy rosszat cselekedtem volna. Szomorúságra több okom lenne, hiszen az amit láttam az leírhatatlan volt. Az az árvaház... örökre beleégett az emlékezetembe. A gondolatától is ráz a hideg.
Otthon nem találtam a helyem aznap. Idegesen mászkáltam a céhházban, rendezgettem a folyosó bútorait, néha elugrottam a boltocskába megnézni, hogy valaki igényt tart-e a kristályírási képességeimre, de a gondolataimat semmi sem terelhette el. Persze a többiek felé szokás szerint boldog, önfeledt énemet igyekeztem mutatni, de aki jól ismer az tudhatta, hogy nem volt minden rendben aznap. Nem vacsoráztam lent az étkezőben ahogyan azt szoktam. Korán lefeküdtem, annak ellenére, hogy nem éreztem fáradtságot, és kínkeservesen de végül sikerül álmomba ringatni magam. Csak álom nélkül. Egy üres éjszaka. Minden fekete, minden sötét, és csendes. De mint mindennek ennek is vége kellett szakadnia. Ez volt életem első "üres" éjszakája. Fáradtabbnak éreztem magam mint lefekvés előtt, sötét volt még, ami nem lepett meg hiszen kora délután már lefeküdtem, és nem is aludhattam sokat, hiszen a nap még nem kelt fel.
Halkan felsóhajtok, a fejem oldalra döntöm, tekintetem pedig az éjjeliszekrényemre vetült, amelyről egy megsárgult feltekert pergamen képe nézett vissza rám, amely egy szép vöröses színű szalaggal volt átkötve. Nem értettem hogy került az oda, nem emlékeztem rá, hogy bármilyen küldetést is elvállaltam volna, ezért egy rendhagyó eventmeghívónak hittem, egészen addig amíg kezem ügyébe nem sikerült kapnom.
Kioldottam a kötést, és kinyitottam a tekercset, melyben a következő szöveg állt.

Titokzatos tekercs:

A lap felső sarkába egy picike házszerűség volt rajzolva amely körül lángok csaptak fel.
Rémülten elhajítottam a tekercset, mely összegömbölyödött és begurult a szekrény alá.
- Az nem lehet. Nem. Sigrid? Nem tudhatja hol lakom. Vagy mégis?... Mi van ha... követett?! De nem juthatott be a céhházba! - arcom falfehérré vált, kipattantam az ágyból és leellenőriztem az ajtót, majd az ablakokat. Az ajtó nyitva volt, nem volt szokásom, hogy bezárjam. Az ablakok a hideg őszi esték miatt már zárva voltak. Tehát valaki bent járt a házban... Miközben visszafelé sétáltam az ajtótól megpillantottam egy gyanús fekete rudat amely az ágyam alól lóg ki.
- Ez egy figyelmeztetés. - jelentem ki teljes meggyőződéssel, és kiemeltem a leégett fáklyát rejtekéből. Ekkor tudatosult bennem a tény, hogy immár nem vagyok egyedül. Nem érezhetem magam biztonságban. A démonok eljöttek értem...


Ettől kezdve megszállottságom egyre ijesztőbb szinteket ért el. Kezdetben még bátrabb voltam, visszalátogattam a helyszínre. Az árvaházat valaki leégette aznap éjjel, ahogyan Sigrid boltja sem létezett többé. A cégért letépték a kirakatüveget betörték, az ajtót zárva találtam. Sigrid, a tettes eltűnt. Magamra hagyott rengeteg kérdéssel, és cserébe adott nekem árnyékokat. Kezdetben a hír a gyújtogatásról pletykaként terjengett Délibáb városában, az ismeretlen elkövetőt továbbra sem sikerült kézre keríteni. Senki nem tud semmit, sejtésük sincs mi történhetett. Néhányan túlélték a katasztrófát ugyan, de az utcára kerültek, nekik sajnos a későbbi Kobold invázió sem kedvezett.
Nyugodjatok békében Kicsinyke Gyertyafény gyermekei.

Minden rendben van. Minden a legnagyobb rendben, és az is lesz a míg a világ a világ! Nem igaz?
Önmagam nyugtatása közben akaratlanul is végigfutott a gondolat a fejemen, hogy mi van ha mégsem. Mi van ha mégsem lesz minden rendben? Mintha válaszra várnék, azt szeretném, hogy valaki megveregesse a vállam és azt mondja, hogy "Igen Jun, minden a legnagyobb rendben lesz! Nincs miért aggódnod!" Akárcsak egy tündérmesében. Minden jó ha a vége, jó, azonban az Én mesém egy icurka-picurkát különbözik a többi történettől. Elvégre eljött a búcsú ideje, a "gonosz" magára maradt a sötétben, a hős pedig ellovagolt a naplementébe, kérdéseket hagyva maga mögött, amelyekre jó esetben egyhamar nem fogja megkapni a kielégítő választ, még ha azok az átkozott gondolatocskák ennyire akaratosan ostromolják is az agyacskáját. A hős kitart, a történet pedig boldog véget ér a könyv utolsó fejezetében.
Avagy Minden jó ha a vége "jó".
Viszont mi a helyzet azokkal a történetekkel amelyek a lezárás után mégis folytatódnak? Mi történik a főhőssel a folytatásban, azok után, hogy egy könyvvel ezelőtti lezárás "Boldogan élt amíg meg nem halt" mondattal ért véget? Nos... Ezek a hősök, "Boldogan" éltek amíg meg nem "haltak" Mert a forgatókönyvet követni kell, mindig minden esetben igazodni kell a szövegkönyv soraiban foglaltakhoz, még akkor is ha nem értünk vele teljesen egyet.


Tehát.
Egyszer volt, hol nem volt... volt egyszer egy édes szőkés kislány aki mindent ami élt és mozgott imádott és szeretett. És persze azokat a dolgokat is amelyek mások szerint élettelenek. Szerette a szelet, a nyarat, az édes süteményeket, imádott hosszú semmitmondó beszélgetéseket kezdeményezni, majd éppolyan hirtelen lezárni azokat mint amilyen váratlanul el is kezdődtek. De ez a lány, egy dolgot mindennél jobban szeretett. Mégpedig önmagát. Csinos volt, elegáns, az Istenke még jó humorral is megáldotta, és rengeteg szerencsével, azonban mégis akadt egy aprócska bökkenő. A főhősnőnk nem volt teljes egészében nő. Bensője ugyan erős volt akár egy amazoné, külleme pedig finom mint egy tündérkéé, az orvos szerint mégis egy "herceg" volt mintsem "hercegnő".
Azonban az orvos tévedett. Az újszülött kis csoda nem volt "herceg", hogy is lett volna, hiszen az orvos csak a burkot láthatta azt ami a vékony páncél mögött lapult azt nem. Nem akart rosszat, biztosan nem, de mégis ezzel az egy mondattal kiragadta a picurka torkából a hangot és a suttogásba taszította vele.
Azonban a hercegnők nem suttognak. Ők sikoltanak. Hangosan, lépteiktől zeng a ház, mosolyuk pedig vakító akár a nap! Keveseknek adatik meg a csoda, hogy újra magukra találjanak egy ilyen hatalmas tévedés után. Oly nehéz talpra állni. De csak az első lépés nehéz. Egy lépés, csak egy lépés ahhoz, hogy te is "Jun" legyél.


A démonok szabadlábon vannak, az árnyékok még mindig mozognak, egyre közelebb merészkednek, félő, hogy lassan elkapnak, magukkal visznek. Azóta az este óta ugyan nem hagytak maguk után nyomokat, pedig bőszen figyeltem minden megmozdulásukra. Félek, de érzem, hogy valamit tennem kell, hogy a többieket ne sodorjam veszélybe. A fáklyát, a tekercset, egy szép nagy ládába helyeztem, melléjük pedig lapok millióit melyeken gondosan vezetem a feljegyzéseim, az összes olyan esetről amikor észrevettem, vagy azt hittem, hogy észrevettem a követőim. A teaparti, az invázió, a ketrecek közelében, a városban, a ruhaboltban, az árvaház romos épülete mellett, az ablakomból a hátsókertben. Mindent, egyszerűen mindent felírtam, ha tehettem még dátumoztam is. Nem tudhatom mikor lesz rá szükség. Talán nem nekem, de másnak szüksége lehet rá. Nem tudom meddig bírom még. De elhatároztam, hogy a nyomozásnak folytatódnia kell. Nem bujkálhatok örökké. Ki kell lépnem rejtekemből. Csapzottan, smink nélkül, léptem ki rejtekemből, az ajtót persze kulcsra zártam magam mögött. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki betegye a lábát a szobámba amíg nem tudom ki, vagy kik azok akik ez életemre, az életünkre akarnak törni.  Egy fehér lapot függesztettem a szobám ajtajára, amelyre filctollal a következő feliratot véstem fel. "Junci Csodaországban" A felirat kissé csálé lett, de nagy mennyiségű ragasztót elhasználtam így biztos rögzítve marad. Elégedett voltam a munkámmal. Büszkének érezhettem magam, elvégre egy kis lépést tettem meg, de valójában ez egy fontos lépés volt ahhoz, hogy ismét büszkén sikolthassak.

Hosszú hetek teltek el azóta, hogy kiírtam az ajtómra az ominózus szöveget, és még mindig büszkén állok meg előtte, és gyönyörködöm. Erősebbnek érzem tőle magam, büszkének, hogy az én ajtómat díszíti, de ami ennél is fontosabb, erővel tölt el, hogy küzdhessek a démonaimmal.
Még mindig látom őket, a nyomomban vannak, de én kitartok. Ugyan vannak nehezebb napjaim, de ki kell tartanom! Néha elveszettnek érzem magam, néha fáradtnak, de mosolygok. Bizony. Szélesre húzom a szám és csak vigyorgok. Tényleg hatalmasra, ha mondom!

Viszont ez a mai nap más mint a többi, mert ma olyat teszek amit régóta meg kellett volna már tennem.
A szobám rendbe szedtem, szépen helyükre raktam a plüsseim, felsorakoztattam őket a régi helyeikre, megköszöntem az odaadó munkájukat, hogy hűségesen kitartottak mellettem és tartották a frontot, amíg én egy nehezebb időszakom éltem, és ők csak annyit mondtak nekem, hogy "Semmiség, érted bármit Jun!". Erőt adnak nekem. Mindannyian.
Mély levegőt vettem, és kilépek az ajtón, ezúttal ahelyett, hogy kulcsra zárnám résnyire nyitva hagyom. Nincs mit titkolnom, nincs mitől félnem. A szoba a tőlem megszokható rendtől kicsit tisztább, és rendezettebb. Ha valaki megnézné láthatja, hogy rengeteg munkám volt benne. A szekrényekben a ruhák szín és szezon szerinti sorrendbe vannak rendezve, szépen meg van ágyazva, csak a függönyök maradtak behúzva a nem kívánatos kukucskálók miatt. Ők nem érdemlik meg, hogy láthassák ezt a rendet.
Mély levegőt veszek. Lassan elfordítom a fejem az ajtótól, és körbepillantok a csendes folyosón. Korán van még, az óra szerint negyed négy.
- VÍÍÍÍ VÍÍHII! - sikoltom el magam, olyan örömteli ujjongást hallatok amit hosszú ideje nem volt rám jellemző. Talán az újoncoknak picit fura lehet, hiszen ők csak kezdetben ismerhették ezt a felszabadult kevésbé gyanútlan oldalam, feltéve ha láttak egyáltalán az idő alatt amíg én bezárkózva éltem, és csak esténként másztam elő a kis nyusziüregemből.
Végigszaladok a folyosókon, sikoltozom, ujjongok, mit sem törődve azzal, hogy vannak akik talán alszanak.
- Ne várjatok. Elmenteem! El én! El bizoony! VÍÍÍ... - az ajtóhoz rohanok, majd előkapva egy filcet felfirkálom a főbejárat ajtajára élénk rózsaszínnel az "üzenetet".
- Elmentem világot látni! Ne várjatok! - és azzal a lendülettel becsaptam az ajtót.

Az "üzenet":

1. nap
Miután elhagytam a céhet, kicsit fájt a szívem. Hosszú perceket töltöttem a céhház udvarában bujkálva, néha visszapillantottam az épületre, majd nehezen de elhatároztam magam amellett, hogy elindulok, és világot látok. Jól estek Shu szavai, örültem neki, hogy Ő és Timidus ennyire szeret, és segíteni próbált. De most rajtam a sor, hogy segítsek.
A megérzésem azt súgta, hogy a második szinten vár egy nagy kaland. Gyalog mentem a teleport kapuhoz, és lassacskán a második szintre érkeztem, ahol el akarom tölteni el elkövetkezendő hetet. A városban nem töltöttem el jelentősebb időt. Azonban a közeli erdő egy valódi kincsesbányának bizonyult. Az erdőbe érkezve emberi lábnyomokra bukkantam, és késő délutánig követtem is őket, azonban a lábnyomok gazdájára nem sikerült rábukkannom. Végül alvóhely készítés közben üzenetet írtam Shushuéknak.

Jun írta:Nyuuu
Képzeld Shushu, elmentem a második szintre, és a közeli erdőben nyomokat találtam. Úgy döntöttem, hogy a nyomokat valaki biztosan azért hagyta ott, mert azt akarta, hogy kövessék. Ha pedig csak véletlen maradt ott akkor pedig jobbnak láttam, hogy szóljak neki, hogy vigyázzon nehogy valaki kövesse. Ezért elindultam, hogy megkeressem, és miközben kirándultam az erdőben hirtelen beesteledett. Most egy hatalmas tisztáson vagyok ahol világító gombák nőnek! Vagyis csak este világítanak.. Nappal is láttam hasonlóakat de azok nem fénylettek.
Rengeteg szedret és ilyen lila bogyót találtam, ezért azokat ettem ebédre.
Ne aggódj miattam, azt hiszem biztonságban vagyok. Most éppen egy lyukas fának az odvát akarom megcsinálni magamnak kényelmessé!
Puszi <3

Shu levele:

2. nap
Emlékeztetnem kell magam rá, hogy legközelebb hozzak hálózsákot. A fa odvában egy kínszenvedés volt aludni, az este többször is felkeltem, és bármennyire is jó ötletnek tűnt levelekkel kibélelni a fát, végül mire felkeltem semmi sem maradt a fészkemből. A levelek elpixeleződtek..
Miután sikerült összeszednem magam a folyóban megfürödtem, és ennivaló után indultam. Azonban szomorúan tapasztaltam, hogy amerre az utam vezetett nem voltak gyümölcsfák, és az erdő is egyre sűrűbb és sötétebb lett. A nyomok keresésével felhagytam, nem találtam meg a gazdájukat.
A második napom unalmasan telt. Nevetségesen unalmasan, és eseménytelenül. Valamikor délután, végül elszántam magam a második üzenetemre.

Jun írta:
Ma kicsit korábban írtam, tegnap elszaladt az idő, de ma úgy döntöttem, hogy nappal írok, hogy időben le tudj feküdni aludni, mert ha nem alszod ki magad nem leszel elég szép, erős, nőies, magas, csodálatos, és kellőképpen huncut.
Puszillak!

Shu levele:

3. nap
A második szabadban töltött reggelem legalább annyira borzalmas volt mint az első, sőt talán még rosszabb is. Eleredt az eső, én pedig bőrig áztam. Azt nem is kell mondanom, hogy egy nagy erdő közepén nem könnyű menedékre lelni, éppen ezért fejvesztve szaladtam valamerre, de végül nem találtam magamnak olyan helyet ahol meghúzhattam volna magam az eső elől. Végül feladtam a keresést, és egy bokorban igyekeztem menedéket találni, amely ugyan nem védett az esőtől, de tökéletes volt a bunkeros játékra, amelyet magammal játszottam. Ami azt illeti nem unatkoztam, sőt, jól esett a béke, és még az esőt is megszoktam. Estére szerencsére kitisztult az ég, és száraz ruhában aludhassam. De még lefekvés előtt eszembe jutott a céh. Kezdett hiányozni a friss meleg étel, a puha ágyam, és a zajongó lakótársak hangja.

Jun írta:
Ne haragudj! Majdnem kiment a fejemből az üzenet. Annyira mozgalmas napom volt, hogy majdnem anélkül feküdtem le, hogy írtam volna nektek.
Büszkén jelentem be, hogy az én leveleim arattak győzelmet a gonosz esőcseppek elleni harcban, és egyetlen katonám sem esett el a kemény harcban! Mostanra a fellegek visszavonulót fújtak, én pedig elégedetten hajthatom álomra a fejem.
Sokat gondolok rátok. Nagyon hiányoztok. Remélem minden rendben van veletek otthon!

4. nap
Hogy is lehetek ennyire buta! Ezek a gombák nem is akármilyen gombák! A nyomok amiket pedig elfelejtettem törpeóriás nyomok! Olyan óriások akik törpévé tudnak változni természetesen! És gomba házakban laknak! Én buta, hogy nem jutott ez előbb az eszembe? Miközben közelebb hajolok egy-egy gombához mindig illedelmesen köszönök, és elnézést kérek, amiért megzavarom őket. Végül órákkal később amikor még mindig nem találkoztam egyetlen törpeóriással sem elkönyvelem őket félősnek, és felhagyok a zaklatásukkal. Estére ismét találok egy patakocskát, ahol megmosakodhatok, és hála a halász jártasságomnak, ma már bogyók helyett pisztrángot vacsorázhatok! Pont jól sült meg, azonban egy kis rizzsel lenne az igazi...

Jun írta:
Ma egy folyó partján fogok aludni! Kalandos napom volt, de végül mégsem találtam meg azt amit akartam. Majd mesélek, de most fontos dolgom van. Odaégahalacskám

Shu levele:

5. nap
Az éjjel sokáig fenn voltam, végül nem feküdtem le aludni, mert ha nem fejezek be egy viszonylag jó napot akkor a másik napom sem kezdődhet rosszabbul. Legalábbis ezt hittem. Valamikor tíz órakor dőltem ki és késő délután ébredtem fel. A mai napom eredménytelenebb volt az összes többinél. Végül csak sétálgattam, köveket gyűjtöttem a folyó partján, és egy kis szütyőben rejtettem el őket. Éjfél előtt pár perccel pedig már a céhházban voltam és kopogtattam Shu ajtaján. Reméltem, hogy ki fogja nyitni. Ha nem nyitja ki akkor kénytelen leszek írni neki, hogy hazaérjek...

Ismét eljött a hétfő, és ismét el kellett hagynom a céhházat. Szólított a kötelesség, és ugyan sokkal de sokkal jobban éreztem magam otthon a többiekkel, mégsem éreztem azt a felhőtlen boldogságosságot amit egy éve éreztem. Hiányzik anat, Hiányzik a béke, és a "csend". De tudom, hogy jó úton haladok, és a kis önkéntes szabadságolásommal egészen biztosan meg fogom találni önmagam. Shushunak alaposan elmeséltem a kalandozásaimat, az esőben alvástól a vadászós horgászásig. És persze mindenki másnak is meséltem róla, hogy miféle kalandokat éltem át, ha valaki közelebb merészkedett hozzám persze. Jó azt azért nem mondtam el a többieknek hogy miért "kalandozom". Néha meg kell tartanom magamnak pár dolgot, elvégre ez most csak a "Mi" titkunk.

1. Nap
Tehát az új hét új kalandos gondolatokat hozott. Véletlenszerűen választottam úti célt. Ezúttal a 11. szintre sodort a szél. Esernyőm ugyan nem volt most sem, de ha a megérzésem nem csal akkor nem kap el az eső sem. Az érkezésemet követően elhagytam a várost, és az üres pusztaságban kezdtem barangolni. A távolban ugyan láttam egy erdőt, de egy amikor egy kisebb tömeget figyeltem kényelmes kis rejtekemből, arra az elhatározásra jutottam, hogy jobb távol maradni tőle egy kis időre.
Az esti órákban letáboroztam nem olyan messze Taft városától, és elkezdtem begépelni a szokásos üzenetet, új izgalmas tartalommal.

Jun írta:
Kedves Shushu!
Ezúttal úgy döntöttem nem a nyuszit fogom követni mert ő sokkal, de sokkal gyorsabb mint én, és ha én nem tudom útól érni őt akkor majd neki kell engem megtalálnia, hogy elvezessen csodaországba. Szóval most a 11. szintre látogattam. Szerencsére erre nincs sok fa, ezért ha eljönne meglátogatni Peter White (A fehér nyuszi valódi neve, de ez bizalmas, ne add tovább) akkor itt nem tud elbújni előlem. Szép csillagos az ég, láttam egy csomó ijesztő játékost a közelben kószálni, ezért úgy döntöttem, hogy nem megyek arra amerre ők mentek. Ne aggódjatok, tökéletes rejtekhelyet találtam magamnak, itt senki sem támadhat rám. Mobok sincsenek a közelben, ezért minden rendben lesz.
Remélem veletek is minden rendben van otthon!

Shu válasza:

2. nap
Korán lefeküdtem, ezért korán is sikerült felkelnem. Tele voltam energiával, és tanulva a múltheti hibáimból ezúttal hoztam magammal elemózsiát otthonról. Ugyan nem én magam készítettem el, hanem a konyhában találtam, és magamévá tettem őket. Így utólag belegondolva, lehet nem nekem lettek odakészítve, hanem valaki másnak... Viszont ha nem az enyémek lennének akkor talán azért lettek odatéve, hogy valaki megtalálja őket én pedig ügyesen meg is találtam őket.
Továbbra sem mentem az erdő felé, helyette viszont találtam egy békés kis oázist ahol kis rókákra bukkantam. Adtam nekik enni, viszont rövidesen be kellett látnom, hogy időpocsékolás volt a napom, hiszen ahol róka van ott nyuszi egészen biztosan nincs... vagy legalábbis élve nincs.

Jun írta:
Halihóó!
Képzeld, találtam egy nagyon édes rókacsaládot, nem messze a várostól! Gyönyörű vörös kis bundácskájuk van, és adtam nekik enni. Persze nem ették meg amíg ott voltam, de szerintem biztosan meg fogják enni előbb utóbb.
Nem mentem az erdő felé ahova mentek a csúnyabácsik, viszont nem is hiányzik most a dzsindzsás. Nagyon kellemes errefelé az este, viszont kora reggel nagyon erős a köd. Teljesen más a hangulata mint az este. Te elgondolkodtál már valaha azon, hogy honnan jöhet a köd? Mindig is érdekelt, hogy hol lakik...

Shu levele:

3. nap
Tanulva a korábbi hibámból nem siettem el az ébredést. Nem kívántam magamnak még egy olyan reggelt amikor a ködben botladozva kell eljutnom A pontból B pontba, éppen ezért alaposan kialudtam magam, és a reggelimet már egészen kellemes környezetben fogyasztottam el. A készleteim fogyóban voltak, de szerencsére a város közel van, ezért bármikor elmehetek feltölteni őket.
Délelőtt még mászkáltam, képeket készítettem csodaszép felhőkről, az ebédet kihagytam, mert találtam egy gyanús kőrajzot. Mintha valaki kavicsokból furcsa alakzatokat rakott volna ki a tisztásra. Sokan talán anélkül mentek volna el emellett, hogy észrevették volna, azonban én szemfüles voltam, és megláttam! Itt valami biztosan történt..
Órák teltek el, és találtam egy aranyos kis tanyát. Kiderült, hogy a farmerbácsinak öt lánya van akik szabadidejükben szeretnek bolondozni, és ez is az ő művük volt. Nem haragudtam meg érte, és kaptam finom teát is. Estefelé visszaindultam a városba.

Jun írta:
Szép estéét!
Képzeld visszatértem Taft-ba, és nem sikerült estére szállást találnom... Minden fogadó tömve volt. Biztos valami esemény volt a közelben, és emiatt... Végül egy híd alatt találtam menedéket. Nem olyan rossz mint amilyennek hangzik ne ijedj meg! Igazából meglepően kellemes a hangulata. Hallom a közeli kocsmákból a mulatozó emberek dalolásait. A mai napom eseménytelen volt. Ittam nagyon finom teácskát! Sok rosszat hallottam erről a szintről, pedig valójában nagyon kedvesek az emberek. Vagyis.. nem sokkal beszélgettem de akikkel igen azok mind kedvesek voltak.

Shu levele:

4. nap

Jun írta:
Shu!
Nem fogod elhinni! Tudom, hogy nem szoktam reggel írni, mert mindig este szoktam, de ez valami hihetetlen! Reggel amikor felkeltem egy tányér kaja fogadott. Felszeletelt almadarabkák!
Valaki itt járt este és megajándékozott! Mondd azt, hogy ez nem egy csoda! Szerintem valaki jót akart tenni velem... de az is lehet, hogy valaki jelt adott nekem!

Shu levele:

Nagyon izgatott lettem reggel. Megettem az almát, persze előtte alaposan megnéztem, hogy nem-e mérgezett. Sőt igyekeztem sokat rágni nehogy úgy járjak mint szegény Hófehérke...
Körbenéztem a környéken és találtam egy csatornaajtót...

5. nap
???