[Stella QF] Anatole Saito vs Peter Worker

Az első küzdelmem a Stella kupán finoman szólva is rövidre sikeredett, még be sem tudtam melegedni igazán. Aztán átbattyogtam a Novára, ahol a saját céhtársam használt tűpárnának a megsorozott nyílvesszőivel. Ilyen az én szerencsém, bár nem okolhatom Fortunát, hisz úgy tűnik én osztottam el rosszul a pontjaimat. Ám most elérkeztünk végre a Stella második fordulójához, s a vereségem miatt elég bosszúszomjasan térek vissza ebbe az arénába. Egyedül azt sajnálom kicsit, hogy a dühöm áldozata Peter és Hisame lesz. Jóban vagyok velük, nem szívesen gázolok át rajtuk, de a célom, vagyis a kupa megszerzése érdekében kénytelen leszek. Ha kell, tűzzel és vérrel veszem el azt, ami az enyém, ami engem illet! Talán jobban jártam volna, ha Ayanit kapom, az ő kancáját sem tudnám hidegvérrel felkoncolni és megenni a szívét, de kevésbé okozna lelkiismeret furdalást, hogy lecsapjam őket. Ehh, azt hiszem túl sokat néztem apám Trónok harcás DVD-it gyerekkoromban. Azért ciciket nem fogok növeszteni és nem kezdem el Khaleesinek hívatni magam...
Már a pihenő szektorban magamra öltöm felszereléseimet és a vállamra csapom a pörölyömet, úgy indulok meg a küzdőtérre. Ahogy kiérek, a nap a szemembe tűz, de még így is jól látom az ellenfeleimet. - Mother of Dragons! - csusszan ki a számon a megdöbbentségtől, Peter mikor tett szert Rhaegalra? Vagy egyenesen a kékszemű hósárkányra cserélte Hisamet? O.O Nem, itt valami másról lehet szó, Peter sosem hagyná el a petjét egy másikért. Mielőtt egyetlen lépést is tennék, megfigyelem a pet mozgását, viselkedését, ami igencsak Hisamére hajaz... lehet, hogy továbbfejlődött, mint a pokemonok? Létezik ilyen a SAO-ban is? Ehh, miért hagyom, hogy egy nagyra nőtt bébi sárkány megfélemlítsen? Elég, ha lezúzom Petert és mehetek is tovább az elődöntőbe. Egy leszek én is azzal, ki a sárkányok véréből származik, rajtam nem foghat a tűz, sem bármilyen más ármány, hisz az én ereimben is tomboló, perzselő tűz folyik.
Megacélozom testem, megfeszülnek az izmaim, felszegem fejem, s méltóságteljesen vonulok ki a közönség elé. Egyetlen pillantást sem pazarlok az emberekre, szikrákat szóró tekintetemet Peterre szegezem. A küzdőtérre lépve hangtalanul biccentek nekik, majd mielőtt megszólalna a gong, enyhén meghajlok feléjük tiszteletem jeléül. Ahogy lejár a felkészülési idő, mindkét kezemmel megragadom pörölyömet és megrohamozom egyenesen az idomárt. Hisame esetében tartom magam az elveimhez, s őt nem fogom bántani. Ha kell, súlyemelésemmel félrelököm a petet, de sebzést akkor sem fogok neki bevinni. Furcsállom, hogy valakinél én is gyorsabb tudok lenni, de magasra emelem a pörölyt, hogy én vihessem be az első sebzést és lezúzhassam az idomár fiút.

A második forduló. Meglátva az ellenfelünket, tudtam, hogy vége. Nem keltettem reményt magamban, hogy hátha elesik, talán elhibázza, nem, ilyenekben nem hittem. Persze küzdeni kellett, megnehezíteni a dolgát, mert hát hogy nézett volna ki egy könnyed, harc nélküli vereség, de nem áltattam magam fölöslegesen, hogy innen tovább jutunk bárhogy is.
Nekem rontott, nem Hisamét támadta. Okos volt Anat, jól tudta, hogy a sárkány nehéz falat lett volna a számára, ellenben velem, hisz kitérni sem tudtam a csapása elől. Segítség kellett nekem, hisz se pajzsom, se kardom nem volt. Fegyvertelenül álltam Anat előtt. Vagyis igazából már feküdtem, hisz a fegyvere a földre kényszerített. Gondoltam megszólom, hogy gyáva, de én is az lettem volna, ha Hisamére uszítom magam helyett. A lányom mögé szállt és készülte harapni Anat derekát és jól tudtam, hogy mi lesz a folytatás is. Láttam miként úgy veszi a levegőt, ahogy azt ritkán szokta. Hűs lehelet. Megfagyasztani készülte Anat testét.

Sikeresen bevittem a sebzést, ami olyannyira letaglózta az idomár fiút, hogy a földre került. Közben Hisame teszi a dolgát és amíg a gazdájával vagyok elfoglalva, ő egyenesen a derekamba akar harapni. Észlelés jártasság híján majdnem áldozatául esek, csak akrobatikámnak köszönhetem, hogy el tudok lépni a támadása elől. Bántani viszont továbbra sem fogok egyetlen petet sem, még ha a győzelem is múlik rajta. Hiába nyerném el a kupát, ha tudnám, hogy legázolt petekkel van kikövezve a győzelmi piedesztálom. Viszont földön fekvő embert sebezni is gyávaság, így ahelyett, hogy újból lesújtanék pörölyömmel, kezet nyújtok Peternek, hogy felsegítsem. Nem mosolygok, mert az elárulná a valódi kilétemet, az inkognitómat továbbra is fent kívántam tartani, maszkom valamicskét takarja a mimikámat is. Nem kegyelem volt ez a cselekedet részemről, egyszerűen csak tisztességes párbajt akartam vívni.

Peter elfogadta a segítségemet, majd jól nevelt fiú módjára nem használta ki a lehetőséget, hogy most akár könnyű szerrel hasba rúghatna, vagy ráuszíthatná a hátamra a petjét. Távolodnak, majd összeszokott csapatként újra támadásba lendülnek. Igaz, hogy tele vagyok bika cuccokkal, de most a torreádor szerepében érzem magam. Hisame trappol felém, nekem pedig nincs más választásom, mint kitérni előle, hisz sebezni nem fogom őt. Harapása csak köpenyem sarkát éri el, kissé megszaggatva azt, én viszont ugyanazzal a lendülettel ismét egyenesen Peter felé robogok tovább, hogy lesújtsak pörölyömmel. Csak reménykedni tudok abban, hogy kellően gyors és ügyes tudok maradni a sikerhez, s Hisame sem harap bele a bokámba támadás közben.

Az újabb sikeres sebzés után muszáj kicsit kifújnom magam, mert ez a sok rohangálás igencsak kivett belőlem. Hisame kihasználja az alkalmat, s amíg én Petertől némileg eltávolodva szuszogok, addig ő többször is próbál felém harapni. Hideg leheletét megérzem bőrömön, de annyi lélekjelenlétem van még, hogy ismét kitérjek előle. Újabb támadását is elügyetlenkedik én pedig felbátorodok, s megelégelve ezt a macska-egér játékot, enyhítek Peter szenvedésein, hogy ne kelljen tovább néznie petje bénázását. A fiú úgy tűnik teljesen leblokkol, s könnyű szerrel tudom bevinni neki a két végső sebzést. /Peter is pihen, ezért tudok 2x támadni/ Nehéz szívvel bántok egy barátot, de ez a kupa számomra nem szól másról, csak arról, hogy meg kell nyernem. Ha egyetlen vereség is ér a Stellán, nemcsak kiesek, de elveszítem a magamba vetett csöppnyi hitet is. Violetáért kell harcolnom tovább, az emléke pajzsként véd engem minden ellenféltől.
Az idomár fiú életsávja épphogy nem zuhan a nullára, viszont mielőtt bevinném a végső csapást, tekintetemmel Hisamet keresem. Merre van, honnan támad?

Nem rám figyelt, ütései után más felé tekintett. Talán keresett valamit, talán nem. Talán Hisame miatt aggódott, talán a közönség között keresett valakit. Nem tudtam eldönteni, de ki kellett használnom ezt a lehetőséget. Gyorsan léptem hozzá, majd suhintottam a karommal, miközben a tenyerem ökölbe szorítottam. Lehet nem sokat ért, lehet meg sem érezte, de kellett ez a lelkivilágomnak, hogy békében legyen vége ennek.

Amíg én a pályát vizslattam Hisamét keresve, Peter megindul felém. Csenevész próbálkozása, hogy puszta kézzel, idomár létére eltaláljon, sikertelennek bizonyul. Nem játszadozok vele tovább, beviszem neki a kegyelemdöfést fegyverem markolatával, amely lenullázza az életpontjait. A küzdelmet én nyerem, anélkül, hogy egyszer is meg tudtak volna sebezni. Pedig Peteréktől már tartottam, pláne mikor megláttam a kifejlett sárkányt! Viszont tartok tőle, hogy az elődöntőben már nem lesz ilyen könnyű dolgom. Megköszönve a párbajt meghajlok feléjük, majd szó nélkül távozok a küzdőtérről. Még mielőtt visszatérnék a pihenő zónába, felpillantok a tabellára. Ranmaru vagy Ren. Ideje stratégiát kidolgozni ellenük...

Még az ütésem is mellé ment, nem tudtam szépíteni, ezt már nem lehetett. Csak remélni tudtam, hogy csak az eredményre figyeltek, nem annak a mikéntjére. Sebezni sem tudtuk a maszkost és korábban Ayaninál sem sokon múlott a győzelem. Csalódás volt ez a torna a számomra. Nem voltam erős. Hisame még talán, de én egyáltalán nem. Bánatosan intettem búcsút az ismeretlenek, nem volt kedvem tovább itt maradni.