[Event] OFF 2.0: Log in/Log out

Ha nem nyomtál rá elsőre, amint felfedezted, akkor már órák óta a tudatában vagy annak, hogy ki tudnál lépni a SAO-ból. Hogy van Log out gombocskád. A menüd már teljes. Ne félj, ha erős jellem voltál, és akár napokig vagy hetekig is ellenálltál a csábításnak, akkor sem változott semmi: a gomb ott van. Aktív. Elérhető.
Mások nem látják, hiába mutatod nekik, számukra a menüd ez a része le van tiltva. Nem láthatják. Titkosított. Merő pixel csak az egész. Ez a titok a tiéd, és csakis a tiéd.

Mi bajod származhat abból, ha tényleg kipróbálod? Hiszen ha rányomsz, még kérdés is ugrik fel, hogy biztos vagy-e benne. Megerősítést kér. Még mindig visszafordulhatsz! Még most is megteheted. Megtehetnéd. Megtehetnéd? Azt hiszem, hogy ha más nem is, a kíváncsiság ennél nagyobb úr…


Vio

Szabad vagy! Hát nem gyönyörű? Lassan lábra kapsz, és úgy tűnik, hogy bár erősen meggyengültél, bizony semmi sem ment örökre veszendőbe, és hamarosan már majdnem olyan jó bőrben leszel, mint régen. A kórházból kiengednek. Orvosaid egyelőre nem engedélyezik a kihallgatásokat, a média nem tudja a nevedet vagy a címedet. Szabad vagy!
Egyetlen dolog viszont még mindig állandó az életedben: a rendszeres orvosi látogatások.

Szervezeted igényli, és ilyenkor te is megint abban a kórteremben lehetsz, amelyikben az utóbbi fél évet is tölthetted. Injekciók, gyorsvizsgálatok. Soha nem fáj igazán, soha nem kellemetlen.
A mostani is sablon-alkalom, azonban ezúttal az injekció után bizony a szemed elnehezedik, képtelenség, hogy ébren tartsd magad… és annak az orvosnak a kezében, aki kórtermedbe lépve a kezedbe adta volna a NerveGeart, szépen elalszol.


Szólimit: 250 szó
Határidő: május tíz, péntek éjfél
Feladat: egyelőre nem sok, csak rányomni a gombra.

Borzalmas dolog történt! Még most sem hiszem el, hogy az élet ilyen kegyetlen velem, na persze, igazából még csak azt sem tudom, mi az, amit elhihetek, és mi az, amit nem. Az egész világom összedőlni látszik, az énképemről nem is beszélve, mindez pedig ennek a kis jelentéktelen apróságnak köszönhetően!
Szóval, az úgy volt, hogy egyszer csak megjelent nálam a Log Out gomb, szóval tisztára boldog voltam, és szeplős mosollyal vigyorogtam bele olyan Harisnyás Pippisen Miyako-chan képébe, annak ellenére, hogy nekem nincsenek is szeplőim, szépek a fogaim, és nem olyan borzalmas a fogam, de hát na, Harisnyás Pippi mégis csak Harisnyás Pippi, és őt mindenki szereti, aki pedig nem, az csak hazudik, mert olyan nincsen, hogy valaki nem szereti, az meg aztán tutkóra-mutkóra elképzelhetetlen, hogy valaki nem ismeri, de ha mégis lenne ilyen, annak mindenképp meg kell néznie! Akartam is gyerekkoromban majmócát, tudjátok, olyan édeset, piciny sipkával, amit be lehet tanítani arra, hogy hozza oda a sminkkészleted, cserébe tömheted eperrel meg banánnal, s mindkettő erotikus gyümölcs, de azért ebbe ne menjünk bele, mert hát az csúnya és gusztustalan és undorító lenne, főleg akkor, ha az előbb még cuki makikról beszéltem. o.O Na és mivel Miyakonak is makis a neve, mert azok cukik, és Miyako is cuki, meg a neve is az, ezért hát, meg aztán főleg azért, mert éppen ő volt a közelemben, amikor megláttam a gombot, azonnal elújságoltam neki, hogy hű, micsoda jóság történt velem, végre kiléphetek! *.* Amúgy is, már fogalmam sincsen, hogy mióta vagyok benne a játékban, mert az is lehet, hogy alig egy óra telt el a való világban, nem pedig néhány ilyen hosszú hónap. Nyilvánvaló, első dolgom lesz a naptárra, valamint az órára nézni, mert hát meg kell ám tudnom, hogy mennyi az idő, hiszen ha tényleg a valós idő telt el itt, akkor egészen biztos, hogy lecsúsztam nagyjából minden jóságról! T.T Pedig remek tervet találtam ki a pályázatomra a Nemzetközi Űrkutató Intézet felé, amit én nagyon, de nagyon meg akartam nyerni, mert csak, meg aztán ösztöndíjat is adnak, és az sosem baj, ha van, nem beszélve arról, hogy már réges-régen náluk is dolgozhatnék ahelyett, hogy itt gyakorlatilag semmit sem csinálnék, és azon agyalnék, egyáltalán Aincrad létezik-e, s valójában én most álmodom, vagy ez a valóság, s a másik lét nem lenne valóság.
Tehát, izgatottan hadorásztam, meg hevesen mutogattam Miyakonak, hogy micsoda jóság van, és hogy én most azonnal rányomok, mikor az egész világomat összetörte egyetlen kérdéssel: milyen gomb? .___.
Kétségbeesetten, pánikolva némultam el már abban az egyetlen, szent pillanatban, nem tudván, mitévő legyek, és mit kezdjek a helyzettel, könnyeim drámaian kicsordultak, s apró cseppekként folytak le, mert hát fel kellett ismernem a felismerhetetlent, mely teljesen megrendített: lehet, hogy őrült vagyok. Látok valamit, amit más nem lát. Van előttem valami, amit csak én látok, amit senki más nem. Gondolhatnám persze azt is, hogy igazából Miya-chan az őrült, amiért ő nem látja a Log Out gombot, kerestem hát fel az utcákat, és nem válogattam a faggatózásban. JK-kat, NJK-kat, de még mobokat is megkerestem, mert hát miért ne, és mert minden visszajelzésre szükségem van, hogy megtarthassam énképem.
A baj csak az, hogy rajtam kívül senki sem szembesült a ténnyel, hogy van Log Out gomb, vagyis biztosan én vagyok a hülye. Letörve török be Kagurához, hiszen ezúttal én vagyok az, akinek támogatásra van szüksége. Mellkasom még mindig hevesen zihál fel-alá, s kapkodva a szavakat, kétségbeesetten kezdek bele monológomba. Olyan gyorsan akarok beszélni, hogy nyelvem többször is összeakad, de nem tehetek róla, a gondolataim túl gyorsak a nyelvemhez képest, így túl sokat akarok gondolni, meg aztán mondani egyszerre.
- É-é-én ki-ki-ki-ki-kint vo-vo-vo... já-jártam a vá-vá-vá-rosba-ban, szóval ki-kint. T.T - dadogom el azt, hogy mi az, ami ennyire nyomaszt.
- Én-én-én az-az-azt hi-hiszem, meg-meg-meg-ő... őrült vagyok. Ki tudok je-je-je-le-lent... Lá-lá-lá-tok egy-egy go-go-go-go-gombo-bot, amit-mit más nemmm. - sírom el neki bánatom, bár kérdéses, bármit is felfog belőle. Megtörlöm csöpögő orromat egy zsebkendőben, majd nagyot sóhajtok és elregélek mindent, hogy miről is van szó valójában.
- Látom a logout gombot a menümben, azonban senki más nem látja, még Miyako-chan sem, pedig annyira megörültem, meg minden, hogy biztosan valaki kivitte a 100. szintet, és akkor mehetünk haza, szóval elújságoltam Miyakonak, hogy mi van, de azt mondta, ő nem lát ilyet, aztán megkérdeztem mindenki mást, JK-kat és NJK-kat meg még mobokat is, utóbbiak persze nem beszéltek, az NJK-k pedig lámák voltak, de minden JK azt mondta, hogy ők nem látnak semmi ilyet, és ha ennyire király vagyok, akkor húzzak inkább haza, mert amúgy is idegesítő vagyok! T.T Szóval, azt hiszem, megőrültem, Kagucihiiiiii !T.T - csüngök rajta elkeseredetten, a dadogást is abbahagyom, hogy végre mindent rázúdíthassak a lányra.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire megéri majd! *.* Csillannak fel szemeim, amikor bejelenti, hogy tulajdonképpen ő is látja, amit én, vagyis biztosan nem én vagyok a hülye. Meg sem kérdezem tőle, hogy tényleg így van, Kaguci egyszerű lány, ilyenben úgy sem hazudik, szóval örömködve ölelgetem meg egy kitörő, lányos sikoly kiadása után, majd nem gondolkozom tovább, vagyis tulajdonképpen egyáltalán nem gondolkozom, rányomok a Log Out gombra. Megerősítést kér? Megkapja! Biztos vagyok magamban! *.* Hiszen mégis mi bajom történhetne? Legfeljebb meghalok! Na és akkor? Vannak ennél sokkal rosszabb dolgok is! *w*

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mióta idekint vagyok. A valóságban. Nem nézek az órára, jobban mondva nem merek, a naptárnak pedig a közelébe sem megyek. Visszaszokni a valódi életre és annak problémáira nehezebb, mint ahogy azt legelőször gondoltam volna. Az orvosok hitegetése csak mese, rávettek, hogy maradjak, de milyen áron..? Nem tudok rendesen aludni, enni, a testem lomha, mintha ezeréves álomból ébredt volna fel. Sokszor nehéz, mint egy szikla, az orvosok szerint csak beképzelem magamnak... Azt is elfelejtettem már, hogy mennyit bírnak az izmaim: Aincradi súlyemelés hiányában alig tudok pár tárgyat megemelni, észlelésem nélkül nem tudom, hogy ki közelít felém, akrobatikám nem segít a mozdulatoknál. Van, hogy egy egyszerű lépésnél elesek. Fél éve nem használtam a lábaimat, ez a büntetésem... Szinte újra kellett tanulnom járni, kitapasztalni, hogy mennyit bír a testem jelenlegi állapotában. De ezek még nem a legveszélyesebbek. Hanem a látásom...
Szemembe visszatért egy olyan dolog, melyet Aincradban elfelejthettem, s eszembe sem jutott egy idő után, hogy egyáltalán létezik: a sötétség. Kegyetlen dolog, a fény hiányából ered és behálóz mindent, ami az útjába kerül. Sokszor látok rémeket, mikor egy sötét sarokba pillantok, s nem tudom mi van benne. Kínoz. Esténként egyre inkább körém gyűlik, s akkor az egész világ is teljes homályba borul. Fényhez szokott szemem nem képes átlátni semmilyen sötét ponton, ami a virtuális valóságban nem volt akadály...
A távolság újra kihívást jelentett képességem nélkül. Teleportálás hiányában éjt nappallá téve gyalogolnom kellett mindenhova egy lépést a másik után téve.
Rövid időn belül megpróbáltam öngyilkos lenni, de a mindenre elszánt orvosi brigád visszahozott az élők sorába, holott lelkemben alig van már élet. Fenyegető magányomat Yukka sem tudta tökéletesen kipótolni, nekem nem őrá volt szükségem, hanem arra az egyetlen férfira, aki boldoggá bírt tenni...

Sokáig vártam, de mint mondtam nem tudom mennyit. Anatot vártam, s arra számítottam egyszer csak betoppan majd hozzám fehér lovon és akkor folytathatjuk az életünket úgy, ahogy SAOban abbahagytuk. Boldogan, kettesben. De Anat nem jött el értem, s üzenetet sem hagyott. Elhatároztam hát, hogy én leszek az, aki felkeresi őt.
A kórházban, ahol engem is kezeltek, megtudták nekem, hogy Anatole egy tokyoi kórházban van, de állapotáról nincs információ. Nekem nem is kellett több, biztos voltam benne, hogy ő is lábadozik csak úgy, mint én és még nem volt ideje felkutatni engem.
Nagy reményekkel szálltam hát fel egy vonatra, mely egyenesen a fővárosba vitt engem kezemben egy térképpel. Elnavigáltam magamat a kórházba, melyre mikor odakint feltekintettem, valamilyen megmagyarázhatatlan rosszullét fogott el.

- Anatole Saitohoz jöttem. - szólítom le a recepciós pultban ténykedő nővért, ki piros keretes szemüvege mögül nézett vissza rám. Bőre olyan sötét, mint Kinggé volt, akit odabent ismertem meg.
- Hozzátartozó? - hangja reszelős.
- A barátnője. - felelem, mire szemüvege mögött szeme elkerekedik, majd egy pillanat múlva elmélyül a számítógépe monitorában. Megmondja nekem, hogy hanyas szoba, sőt még kezével mutatja is nekem az irányt. "Nem tévesztheti el" - hallom még utoljára, ahogy nekivágok a folyosók és lépcsők rengetegének. Lábam már fáj, el van fáradva. Az utolsó lépéseket a bizonyos kórterem felé viszont már úgy teszem meg, hogy nem is érzem.
Megtorpanok az ajtó előtt. Hajamat kissé megigazítom, ruhám gyűrődéseit elsimítom, majd kezemet a kilincsre teszem, s lenyomom.
Dermedten, mint egy kőszobor, úgy állok a nyitott ajtóban. Szememmel az ágyat kémlelem, melyben Anatole fekszik, a párom, a szerelmem... És nem tudom elhinni.
- A-Anat... - mondom elhaló hangon, s teszek előre egy lépést, kezemet kinyújtom felé azt várva, hogy ő is így tesz, de nem történik meg. Remegő léptekkel állok a szerelmem ágya mellé, kisvártatva térdeim felmondják a szolgálatot és lerogyok a földre.
- Neee... - sikkantom és elsírom magamat. A könnyeim patakokban folynak miközben kezemmel Anatole arcát simogatom. Nem számít, hogy éppen nincs megborotválva, vagy a haja nagyobb, mint amire emlékeztem. Semmi sem számít, csak az, hogy itt van. És mégsem...
- Miért..? - kérdem tőle, mintha bírna válaszolni. - Miért mentél vissza..?! - felemelem a hangom, hátha úgy meghallja, de semmi értelme.
- Szeretlek. - mondom ki újra, mit már ezerszer hallott tőlem, most mégsem juthat el a tudatáig...

Akkor kezdett el bennem megfogalmazódni két gondolat. Az egyik, hogy azonnal vissza kell jutnom Aincradba, a másik pedig, hogy megvárom őt, s itt leszek mellette, mikor felébred. Egyik elképzelés sem tetszett igazán, de tudtam, hogy valamit tennem kell...
Szürke utcákon, gyér fényben kellett hazáig vánszorognom, mely valójában Yukka otthona, de befogadott magához, míg talpra nem tudok állni anyagilag is. Aznap este erős nyugtatókat vettem be, hogy el bírjak aludni.

A kórházba majdnem minden nap be kellett mennem, ha nem kezelésre, akkor olyan gyógyszerekért, amiket nem lehetett otthon nagyobb mennyiségben tárolni. Fáradtságos volt a gyaloglás, de kedves barátnőm többször is el vitt autóval, hogy ennyivel is könnyítsen rajtam.
Az orvosok injekciókat nyomtak belém, tabletták nyelettek velem és valóban kezdtem magam egyre jobban érezni...

- Dőljön hátra Violeta, lazítsa el a karját. - kommendálja a doki, ki anno rávett, hogy maradjak a valóságban.
- Ha még több tűszúrást kapok, lassan olyan leszek, mint egy szivacs..! - próbálok humorizálni, de csak egy kisebb mosolyt sikerül elérnem. A férfi rutinosan szúrja belém az injekciót, de a fájdalomtól felszisszennek. Azt mondja nekem maradjak így egy kicsit, így aztán úgy is teszek. Szememre álmosság jön, s nem is veszem észre, de elalszok...

Kicsit nehézkesebb az ébredés, de ezzel már nem először szembesülsz. Nem igazán akar nyílni a szemed, nehezek a tagjaid. Sőt, konkrétan nem is nagyon érzed őket. Mozgatni aztán végképp nem. A tető viszont a fejed felett egészen más, mint eddig a kórházban.
– Kiloggolt. Rehabilitás vége – csattan a férfihang. Nem tudod megállapítani, hol a forrása. Hangosbemondóból szól. Lassan tisztul a látásod, ahogy pislogsz. Nővérek sürögnek-forognak körülötted. Módszeresen dolgoznak. A testedből ezernyi tű áll ki. Egyesével húzzák ki őket, és teszik egy tálcára. Nem vagy alig serken a véred a nyomukban. Nem szólnak hozzád. Beszélni tudsz, bár elképzelhető, hogy nehezen találod a hangodat. A fejedről minden további nélkül leemelik a NerveGeart. Nincs áramütés, nem történik semmi baj. Mondjuk ellenkezni se nagyon tudnál. Ahogy egyre kevesebb tű szúrja át a bőröd, kezded érezni a tagjaidat, mintha vér áramlana beléjük.
A nővérek végeznek. Semmilyen kérdésedre nem válaszoltak, nem is fognak. Nem láthattál érzelmeket átsuhanni az arcukon. Elvonulnak, és az egyik holtteredben ajtó szisszenése hallatszódik, ahogy hermetikusan zárul mögöttük. Egyedül maradsz, legalábbis elsőre úgy tűnik. Alig egy perc, és visszanyered az uralmat a tested felett. Meglepő, de nem maradtak sebek, ráadásul egyáltalán nem fáj mozgatni a kezedet, a lábadat. Nem mozogsz könnyen, le vagy fogyva, de mégis sokkal jobb kondíciónak örvendesz, mint amilyen állapotban legutóbb voltál. Fel tudsz ülni, körbeleshetsz. Nem jelent problémát a járás sem. Egy asztalon feküdtél, amely a szoba közepén foglalt helyet. Ruha nincs rajtad, egyetlen törölköző öltözteti a derekad. Hajad megnyírva, a bőrödet beolajozták.
A szobád kör alakú, ólomszürke és feketés, bézs színű falát gumírozott anyag borítja. Ha netalántán bármilyen dühroham törne ki rajtad, akkor sem tudnál kárt tenni. Sem az anyagban, sem önmagadban. Az asztalod mellett akkurátusan odakészítve némi ruhanemű. Kezeslábasnak tűnik, bár az anyaga igen furcsa.
– Kérem, öltözzön fel – szólít fel ugyan az a férfihang. Dirigáláshoz szokott. Ha mégis úgy éreznéd, hogy benned van elég szufla ahhoz, hogy ellenszegülj, sokáig abban az egyetlen szobában kell ücsörögnöd. Visszacsatlakozási lehetőséged nincs, kijáratot nem találsz. Időnként felszólít a hangosbemondó mikrofonja mögött ülő ember. Bár a hangsúly soha nem változik. Feletted üveges minden. Sötét krómüveg. Nem látsz át rajta.

---

Határidő: mivel többen jelezték, hogy később talán szívesebben beszállnának, illetve a Stella és a Nova most nagyon pörög, ezért két hetes határidőt adok. Május 25 éjfél a következő határidő. 500 karakterrel fog tudni becsatlakozni, aki szeretné. Tehát a jelentkezés nyitott, csak írjatok ide, jelezzétek, hányadik körök, és automatikusan részt is vesztek akkor ezen az eventen. Egyelőre kevesen vagyunk, szóval nyugodtan hirdessétek, ha jönnek újak, haverok/barátok/ismerősök.

2.kör

Amilyen izgatottan kattintottam rá arra a bizonyos felvillanó gombra, most ugyanannyira érzem magam erőtlennek. Fura, hiszen tisztán emlékszem arra, mennyi energia, mennyi élet volt bennem néhány pillanattal ezelőtt. Tisztán emlékszem rá, mennyire pörögtem, mennyire élveztem azt az életet, amit magaménak tudhatok.
Fájdalom hasít bele fejembe, ahogyan a valódi, pörgős, hiperaktív énem hirtelen átcsap erőtlenül tehetetlenbe. Iszonyúan sajog valamiért a buksim, de mindemellett nem ez az egyetlen problémám. Mentálisan ugyan felkészítettem magam erre az utazásra, és tudtam, hogy nem lesz könnyű, de hogy ennyire ne legyen egyszerű, arra aztán végképp nem számítottam. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor fogorvosnál végzek egy foghúzással, aztán pedig beletelik vagy két hétbe a teljes regeneráció. Fájdalmas, hosszú, kényelmetlen és kellemetlen folyamat, mely ellen nem tudsz tenni semmit. Egyszerűen csak tűrnöd kell, hogy egyszer véget érjen az egész. No persze, fura dolog ám, hogy éppen a fogorvosok jutnak erről az egészről az eszembe, de végülis, mind a két dolog ugyanolyan félelmetes, mármint hogy benne ragadsz egy játékban, és hogy a szádban matatnak meg fájdalmat okoznak. De ha választani kéne a kettő között, azt hiszem, dalolva visszamennék abba a világba, ami még csak nem is létezik, mintsem hogy gyökérkezelésen kelljen végigmennem. Elég gyökér vagyok így is, azt hiszem.
A daloláshoz azonban hang is szükséges, s akármennyire is próbálom kiszáradt számat kinyitni, s valamiféle hangot kipréselni belőle, lehetetlennek bizonyul a folyamat. Szemeim továbbra is csíkszem csapásban, csupán némi mesterséges fényt vélek átszűrődni szemhéjam felől, melyeket így egészen narancssárgának látok. Nem is igazán fogom fel azt a monoton férfihangot, mely valahonnan a közelemből szólhat. Bár az iránnyal sem vagyok biztos úgy igazán. Én tisztán emlékszem, hogy a saját fotelemben ültem, amikor felcsatlakoztam a játékra a fejemen a NerveGearrel, most viszont nem igazán tudom azt sem, hogy hol lehetek. Az is lehet, az egész meg sem történt, csak kómában voltam valami baleset miatt. Minden megeshet, bármi megtörténhet. Talán földönkívüliek raboltak el igaziból. Hű, hogy én annak mennyire örülnék! *.*
Némileg csalódottság tükröződik arcomon, amikor leveszik rólam a konzolt, és szembesülnöm kell vele, hogy igencsak emberek foglalkoznak itt velem. >.> Nemtetszésemnek azonban nem tudok se hangot adni, se tettileg megnyilvánulni, hiszen egészen olyan, mintha a zsibbadó fejembe lennék zárva, s valami nehezéket csatoltak volna rá végtagjaimra. Nem csak arra nincs erőm, hogy megmozduljak, de még arra sem, hogy akarjak megmozdulni. Óráknak tűnő másodpercekig mindez pedig nem változik, lassacskán viszont normalizálódik még mindig lassú vérkeringésem, így gondolkozni is tudok végre ismét, valamint a mozgással is megbarátkozom. Bár azért egy járókeretnek igencsak nagy hasznát venném. Vagy egy cuki gyógytornász fiúnak. Hű, biztosan borzalmasan nézhetek ki. T.T
Nem érzek szégyellősséget félig fedetlen testem miatt, hiszen én képes vagyok egy testre csupán testként gondolni, még a sajátomra is. Megannyi kérdésem lenne a nővérek felé, de egyszerűen annyira kiszáradt a szám, hogy bármennyiszer megpróbálok néhányat feltenni, legfeljebb nyüszörgő hangot adok ki magamból. Majd a nővérek kicsit egyedül hagynak, s így amint kellő akaraterőt gyűjtöttem magamnak, megpróbálok nyújtózni egyet. Kifejezetten jól esik. Arra számítok, izmaim teljesen elhagyták magukat, nem mintha amúgy sok lenne belőlük, s ahogyan felállok és végignézek magamon, nem nehéz azt sem megállapítanom magamról, hogy tényleg sokat fogytam. Még a bordáimat is látom. Ennek ellenére most már nem érzem gyengének magam. Bizonyára a cuki gyógytornász fiúk minden nap mozgatták kicsit a végtagjaimat, hogy ne szenvedjek izomsorvadást a mozgásképtelenségtől. Ez lehet rá a magyarázat.
Hangos bemondóból utasítást hallok, körbenézek hát a termen, hogy mit látok. Valamiféle hangszóróra és kamerára mindenképpen számítok. Végül sóhajtást kísérlek meg - már kiszáradt torkom miatt kifejezetten rosszul esik - , s felöltözök abba a kezeslábasba, amit kikészítettek nekem. Egyedüli problémám a szomjúságom mellett a várakozás végtelenségében, hogy unatkozom. Legalább egy keresztrejtvényt hagyhattak volna itt nekem. Szöszölni kezdek el kezeslábasom anyagával, míg semmi nem történik, kicsit freestyle-ban újradizájnolván azt. Letépek a nyakából egy darabot, virágot formálok belőle, és visszakötöm azt így a nyakához. Egy fokkal máris üdébbnek érzem magam tőle. Minden esetre remélem, nem kell sokáig itt maradnom. Türelmetlen vagyok.

[1. kör]

A lemenő nap fényei furcsa játékot játszottak a penge élén, itt-ott vérvörösve festve a szürkén csillogó fémet. Néhol elúszott a vonal, és ahogy teltek a percek, a narancssárga lassanként felkúszott a sárkányig, egyesülve a tompa sötéttel, fénnyel árasztva el a feketeséget. Elmélázva néztem a színek játékát, néha fordítva egy-egy fokot a Katanán.
Sword Art.
Nem tudtam betelni vele, még ennyi itt töltött hónap után sem. Mindig találtam valami újat benne, valamit, amit eddig nem ismertem fel, értékeket és érzéseket, benyomásokat, amiket a kinti világban sohasem tapasztalhattam volna meg. Erősnek éreztem magam, erősebbnek, mint akkor, ott, erősebbnek, mint amikor visszatértem. Mélyeket lélegeztem, s az oldalamra fordultam: a tárva nyitott ablakon át a szemembe sütött a nap, rózsaszínbe burkolva arcom minden kacskaringós, virtuális vonalát.
- Nos?
- Úgyis visszajössz.
Dühös voltam rá, de be kellett vallanom, hogy van valami abban, amit mond. Mindig van, akármennyire is kívánom, hogy bárcsak ne lenne. Megszerettem ezt a helyet. Hozzászoktam a világához, alkalmazkodtam az itt uralkodó hangulathoz, és lassacskán én is átvettem a ritmust. Olyannyira, hogy az a pár perc a kórházban képes volt felborítani az egész egyensúlyt, ami cselekedeteimet meghatározta s irányította mindenkori gondolataim. Nem voltam önmagam, sokáig nem, és talán ő volt az, aki miatt képes voltam visszarázódni. Ő tudta, mire gondolok, és ez több volt annál, mint amit bármelyik társam magáénak tudhatott. Mégsem ért fel velük, a családommal, a barátaimmal, és ezt mindketten tudtuk.
- Gondolod?

Megnyitottam a menüt. Nem gondolkoztam, fölösleges is lett volna. Kezemben még mindig ott volt a Katana, s én továbbra sem voltam képes letenni. Ragaszkodtam hozzá, a szavaihoz, a tanácsaihoz, mindahhoz, amit a szememben képviselt. Rányomtam a gombra, s felugrott a kisablak. Kivártam.
- Tudom – felelte a kard, hangja nyugtatóan ismétlődött fejemben. Elmosolyodtam. Ujjaim gyengéden érintették a kék kört, s ahogyan elkezdődött testem elpixeleződése, a Katana puhán esett rá a Justice Leage céhházának felső emeleti ágyára.

[2. kör]

Már vártam. Pontosan tudtam, mi fog történni, hisz mindmáig emlékeztem minden mozzanatra, minden lélegzetvételre. A fájdalomra és az örömre. Ahogy tudatom kezdett elválni virtuális testemtől, már nyitottam is volna a szemem: látni akartam a kupát, biztos voltam benne, hogy ott van. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy nincs.
Hamarosan megéreztem a meleget s hideget egyaránt, lassanként magam körül éreztem valódi testem, habár érzékszerveimnek kellett pár perc, mire hozzászoktak a megváltozott körülményekhez. Mély hang érkezett, mondanivalója elfolyt, nem értettem. Nem is akartam. Az aranyat akartam látni, ahogy a kórházi neon sápadt fénye csillog rajta. Ahogy felém nevet, visszatükrözve mosolyom, ahogy megnyugtat, hogy sikerült. Már nagyon vártam. De nem volt ott.

Köhögve ültem fel, a mozdulatok könnyebben mentek, mint a múltkor, de lehet csak a mindent elsöprő elhatározás miatt, ami izmaim mozgatta. Kint voltam, mégse ugyanott.
- A bátyámat akarom – hangom halovány volt, mégis akaratos. Nem kértem, a tényeket közöltem csupán, ám senki nem hallott, nem válaszoltak. Ekkor néztem körül, összeráncolt homlokkal fogadva a látványt. Hol vagyok?
Több perc telhetett el így. Szememet dörgöltem, és szótlanul figyeltem. Megnéztem magamnak mindent, ám mégse mozdultam meg. Néha-néha újra hallani véltem a hangot, de nem foglalkoztam vele. Idegesített. Sokkal jobban, mint az, hogy egy szál törülköző van rajtam. Ennek nem így kéne lennie. Körül kéne, hogy ugráljanak, lesniük kéne minden szavam. Segíteniük kéne. Hiszen most tértem vissza közéjük. Újra önmagam voltam, de nem a sarokba húzódó kislány, mégcsak nem is a magabiztos kardforgató. Szájamat összepréseltem, és karba font kézzel vártam, hogy bejöjjön valaki. Én aztán nem fogom azt tenni, amit mond, addig nem, amíg nem veszi a fáradtságot, hogy személyesen kérjen meg. De már tudtam. Valahol mélyen, a tudatalattimban, ám még nem voltam felkészülve arra, hogy meg is fogalmazzam. Nem. Ha megtettem volna, bizonyosan magába ránt a kétségbeesés.

[3.kör]

Eddig észre se vettem, hogy nincs rajtam a NerveGear. Valahogy elfeledkeztem róla, az apró részletekről, amik idáig befolyásolták logikus gondolkodásmódom. Elvesztettem, ahogy minden mást is. Legszívesebben sírni akartam volna, kiadni magamból a bizonytalanság dühét, ám itt nem voltak pontok, amik segítettek volna, itt csak önmagam voltam, gyengén és elhagyatottan.
Felöltöztem.
Hiába akartam ellenszegülni, nem történt semmi, és a várakozás lassacskán eljuttatott odáig, hogy inkább megcsináltam, amire utasítottak. Tudtam, hogy ki vagyok szolgáltatva nekik, akárkik is legyenek az üveg túloldalán, s bár magamban a falat csapkodtam volna és kiabáltam volna, a külvilág felé mégsem ezt közvetítettem. Csapdába estem. A túszuk voltam, fogva tartottak, és ez jobban fájt, mint a játék által nyújtott fogság, hiszen amíg itt egy kör alakú szobába voltam bezárva, ott legalább szabadon mozoghattam. Élhettem. De itt? Kár volt kijelentkezni. Mi értelme volt, ha csupán egy ilyen valóság fogadott? Szemeim elsötétültek, ahogyan visszakászálódtam az asztalféleségre, továbbra is szótlanul, magamba fordulva. Számukra nem voltam ember, egy emberi, érző lénnyel mindezeket nem csinálták volna meg. Kísérlet voltam, aki tehetetlenül tűr, és nem képes változtatni a sorsán. Gépként kezeltek, és nem tudtam semmit sem tenni ez ellen. Ki akartam jutni innen. Haza, vagy a játékba, mindegy volt már.

Érzékszerveim hamar hozzászoktak a csöndhöz, így szinte azonnal meghallottam a hangot, s kaptam arrafelé a fejem. Egy ajtó volt, és nekem több nem is kellett. Óvatosan indultam el, néha fel-felnézve a láthatatlan személyre, aki föntről figyel. Egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy átlépjem-e a küszöböt: mindenhol jobb volt, mint itt. Nem kérdeztem többet, csupán odasétáltam, ahova sétálnom kellett, és tettem, amit tennem kellett. Beletörődtem, egyelőre. Igen. Higgyék csak azt, hogy egy báb vagyok, de adjanak akár csak egy icipici lehetőséget, és meglátják, hogy mire vagyok képes! Lopva körülnéztem, ám sajnos semmilyen, kardszerű tárgy nem volt a közelben, csupán a férfi által említett AmuSphere. Hülyeségeket beszélt, de nem foglalkoztam vele. Lehet, hogy az én időérzékem csal, és tényleg régen történt, hogy utoljára játszottam, ám az is lehet, hogy a tényleges bejelentkezésre gondol. De ez a tárgy, ez a szemüvegféle… segíthet visszajutni? Felemeltem, és forgattam egy kicsit, hogy minden szögből lássam, hogy biztos legyek benne, nem fog, nem képes megsütni. Valójában azonban ez is csak a látszat volt, igazából mohón kaptam volna utána, és kérdés nélkül tettem volna a fejemre, ám nem akartam függőnek tűnni, valószínű hamarabb végeznek velem, ha normálisnak találnak. Lefeküdtem, és behunytam szemeim. Reméltem, hogy ez is hasonlóképpen működik, mint az a másik, így egy rövidke szünet, egy utolsó sóhajtás után harmadszorra is kimondtam a szót... amit igazából egyszer se kellett volna.
- Link Start!

Idegőrlő a semmittevés, s a tétlenkedés, amit tűrnöm kell. Még az idő múlását sem tudom megállapítani, bár lehet, ha a falon egy óra is ketyegne, csak még inkább idegesítene, hogy ilyen lassúnak érzem az idő telését. Mindazonáltal az utasításnak eleget teszek, s felöltöm magamra azt a ruhát, amit kikészítettek nekem. Eddig is ilyen lassú volt az idő a való életben, vagy csak azért érzem így, mert agyam az állandó stimuláláshoz szokott?
Reménykedem benne, ha eleget teszek az elvárásoknak, mihamarabb kikerülhetek innen. Egyszerűen olyan elveszettnek érzem magam itt, mindazok ellenére is, hogy pontosan felfogom, hogy mi történik körülöttem. Legalábbis remélem, hogy felfogom. Annyira nem lep meg, hogy nem kapok személyes ellátást, mindazonáltal örülnék egy arcnak, még ha ugyanolyan semmitmondó, érzelemmentes, apatikus is, mint a nővéreké volt a másik szobában, akik annyira feltűnően igyekeztek egyedül hagyni engem. Vajon Kaguci is rákattintott arra a gombra? Nem vagyok biztos benne, hogy volt benne annyi bátorság, igaz, az én részemről inkább vakmerőségről van szó. Hiszen nem tagadom, nem volt ott veszítenivalóm.
Azért aggódom Kagura iránt. Ismerem annyira, hogy tudjam, nehezen viseli az ilyen feszült helyzeteket. Hiszen hónapokon át mást se nagyon csináltam, csupán az ő lelkét ápolgattam. Általában üres szavakkal, s némi megtévesztéssel, hogy a biztonság illúziójába rángassam. Holott bolondnak tűnhetek, nem vagyok az. Minden mozdulat, mimika, s viselkedés, amit tanúsítok a külvilág iránt, mesterkélt, szándékos színjáték. Általában az ő érdekükben. Engem a legjobb akkor, ha nem ismernek igazán.
Egy újabb ajtó nyílik, s lévén végre történik valami, gondolkodás nélkül felállok, s határozott léptekkel besétálok. Talán csak vállaim ereszkedtek le jobban, s hajam sem olyan ápoltan, mintsem inkább csapzottan hullámzik nyakamban.
Újabb utasítást hallok a gépies, monoton hangtól, azonban egy pillanatra ettől már igazán kezdek kétségbeesni. Szándékosan akarnak engem ennyi ideig itt tartani? Szándékosan játszanak az idegeimmel? Hű, nem lesz ez így jó, ha továbbra sem kapok egyértelmű válaszokat... én utálom a tudatlanságot. Nem szeretek tudatlan lenni, hiszen az ember ettől a leginkább sebezhető. Ráadásul nem is értem, miért beszélnek elvonási tünetekről... én jól vagyok, köszönöm. Hiszen csak most jelentkeztem ki... vagy talán már fél napja is lehet, nem tudom. De nem érzem úgy, hogy vissza kellene mennem oda.
Az eszköz neve azonban valami más, s bár hasonlít a NerveGearre, még sem ugyanaz. Úgy sejtem, ez az eszköz nem visz el valóban vissza a játékba, talán csak az agyam és bizonyos idegeket stimulál úgy, hogy ne jöhessenek ki ezek az állítólagos elvonási tünetek. Pedig az lenne a legjobb az elvonási tünetekre, ha egyáltalán nem adnák meg a testnek. Hiszen azok akkor alakulnak ki, amikor a szervezet külső dologtól kap meg valamit, amit önmaga is megtermelhetne, csupán nagyobb dózisban. Így pedig az emberi szervezet egyszerűen elfelejti termelni azt, hiszen kényelmesebb neki, ha máshonnan megkapja ugyanazt. Ha a játék képes lehet ilyesfajta anyagot a szervezetbe juttatni, a legjobb az lenne, ha megtanítanák az emberi testnek, miképp termelje ezt önmaga. Úgy hiszem, így lenne logikus.
A biológia azonban nem az én szakterületem. Méregetem párszor az új eszközt, azonban nem sietem el, hogy felvegyem azt, s elindítsam annak működését.

3.kör