Re: Szophie - Vezér - Falat - Yaru lak

by **Tachibana Makoto** Szomb. Nov. 29 2014, 22:33

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megadja magát, de a döntő pillanat előtt végül elhúzódott tőlem és visszabújt a takaró alá. Magyarázott sok mindenről, de a saját álláspontját erősen elferdítették a gondolatai, nem voltak őszinték. Nem így érzett irántam, ebben biztos voltam. Abban az egy-két pillanatban, amikor átölelhettem, és megenyhült, tisztán látszott, hogy igazából a karjaimban akar leledzeni, de mégis megtagadta magától ezt az örömet. Feljebb húzódtam az ágyon, most a lábát kezdtem simogatni a takarón keresztül, miután annyira közel húzódtam hozzá, amennyire csak lehetett.
- Mégis örömet leltél az üstökösökben jómagad is :] - jegyeztem meg, merthogy biztos voltam benne, hogy nem Suzu-chan volt az egyetlen. A lány elmondása alapján az első máskor történhetett, másvalakivel. Engem azonban ez nem bántott, hiszen én magam is tudtam, hogy mi járhat ilyenkor a fejében. Ugyanaz, ami az enyémben - Két végtelenül önző alak... megérdemeljük egymást :] - mosolyogtam, újabb tőrt döfve a szíve köré felhúzott falba, további repedéseket okozva rajta. Újfent lerántottam róla a takarót, ezúttal el is hajítottam azt, hogy ne érhesse el olyan könnyen.
- Ami köztünk van, az vitán felül szerelem, Szophie. Ha nem az lenne, most nem vágynál vissza a karjaimba, és nem zaklatnád magad ennyire fel azon, ami történt. Nem kell megkérdőjelezned a saját érzéseidet. Nem kell menekülnöd magad elől. Bízz magadban és higgy az érzéseidnek! - mondtam, majd egy lágy mosolyt küldtem feléje. Most nem közeledtem, nem kívántam ráerőszakolni magamat - Nem ígérek semmit, mert ismerem magamat, de... megpróbálom. Megpróbálok nem túl messzire menni, és valamit csak neked tartogatni. Mármint a szerelmemen kívül :] Épeszű férfi nem szeret bele játékbabákba, csak az igazi nőkbe... mint amilyen te is vagy... függetlenül attól, hogy mennyire vagy vadmacska az ágyban :] - ajánlottam fel. Nem tudom, mennyire fogom tudni tartani magamat hozzá, de az ő érdekében meg kellett próbálnom, hogy megfeleljek az elvárásainak legalább részben. Ugyanis szeretem, és hajlandó vagyok áldozatokat hozni érte - Ez hogy hangzik? - kérdeztem. Nem tétován, nem félénken, én arra képtelen voltam. Inkább úgy, akár egy tárgyalópartner a másik tárgyalópartnernek. Elvégre ebben, ahogy annyi másban is, hasonlítottunk.

by **Szophie** Szomb. Dec. 06 2014, 15:58

Fantomjaim tovább énekeltek, táncoltak körülöttem nagy vidáman, és sehogy sem akartak elhallgatni, hiába a takaró védelme. Nagyon idegesítőek voltak, és rettenetesen bántottak. És nem értettem, miért nem akarnak békén hagyni. És azt sem, hogy Tachibana miért van itt. Én csak csendesen el akartam lenni magamban. Az olyan.. megnyugtató dolog. Kedvelem a magányt. De most nem az volt a megoldás, persze. Mégis, jó lett volna. Ábrándoztam esőről, és meleg kandallóról, egy könyvről, ami elrepít messzi vidékre.. El a saját gondolataim elől. Meg az egész helyzet elől..
Elhúzódtam tőle, az érintése elől, egészen az ágy sarkába, takarómat és plüssömet magam után húzva.
- Nem tudom, miből gondolod ezt, de nekem semmilyen üstökösöm nem volt. - hangom duzzogó volt, és sértett a feltételezéstől. Nem is igazán értem, miért mondja most ezt, vagy hogy egyáltalán honnan veszi, de valamit nagyon rosszul tud rólam akkor. Arcomat sóhajjal kísérve nyomtam a plüssömhöz. Csak.. át kéne rágnom magam a saját önzőségemről és érzéseimről alkotott gondolataimon, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat. De ehhez az egyedüllét biztonságára lenne szükségem. És zavart, hogy nem kapom ezt meg. És még a takaróm védelme is eltűnt rólam a következő pillanatban.
- Naa..! - kaptam volna utána, de már késő volt. Nélküle pedig teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam a fantomjaimnak, akik továbbra sem tűntek el. Égette a bőröm a levegő hűvöse, és bántott az ablakon át beszüremlő fény. Védtelen voltam, és csupasz. Így csak a plüssömet szorongatva húzódhattam védekezően össze egy gumó szerű kis összegömbölyödött farkaskává, és arcomat továbbra is elrejtettem a világ elől a párnákba. Így volt jó. Nem akartam, hogy lássa. És azt sem, hogy én is bármit lássak. Be akartam zárkózni. Eltűnni.
- Jó, akkor szerelem. - nyöszörögtem, érezve, hogy voltaképp igaza van, különben nem lenne az egész ennyire rossz. Akkor simán csak játszanék.. De attól még felzaklatódtam, ha ezért, ha másért. És nem kedvelem ezt az érzést. És ez váltja ki azt a vágyat, hogy egyedül maradjak a takaróm alatt, vagy egy könyvecskével. Meg hogy ne igazán akarjak hozzáérni. A szerelemtől megutálhat valakit az ember? O.o Alighanem. Mert ha hiszek az érzéseimnek, akkor én most utálom őt. És szeretem. És gyűlölöm. És.. valami gubanc lehet bennem.>.> A szokásosnál is nagyobb. És ettől valamiért összeszorul a szívem, és gombóc van a torkomban.
Az ajánlatára egy csöppnyit azért megmozdultam, és még el is mosolyodtam hirtelen. Mielőtt hatalmába kerített az önvád, hogy ő még ilyesmire is képes, én pedig továbbra sem vagyok képes semmit sem adni cserébe. Egy roncs vagyok. Egy önző, szerencsétlen és gyenge kis senki. És továbbra is viszolygok az érintéstől. Így pedig még inkább kegyetlennek tűnik ez az egész vele szemben.
Nem tudja, nem érti. Azért csinálta, mert van jobb. Azért, mert én ilyen vagyok. Mindig tudtam magamról. Egyedül csak a játékhoz értek. Az pedig még nem tesz értékes emberré, sőt. Így pedig az az elvárható, hogy nincs senkinek semmilyen oka arra, hogy kedveljen. És ő mégis képes áldozatokat hozni ezért a szerencsétlen csomagért. Én pedig ahelyett, hogy ezt megbecsülném, még le is korlátozom.
- Nem. - szűrtem kínkeservesen a fogaim között. Nem teheti ezt. Attól csak még rosszabb lennék, még ha egyébként örülök is annak, hogy ilyen kedves. De képtelen vagyok arra is, hogy azt mondjam neki, mással jobban járna. Majd.. ha magától rájön, elengedem. Már így is.. kezd rájönni. Én pedig nem fogok semmit sem tenni azért, hogy maradjon. Mert neki így lesz jó. Ezt az egyet most, akármennyire is rossz, megtehetem önzetlenül. De vajon tényleg önzetlen lépés lenne ez tőlem?

by **Tachibana Makoto** Szer. Dec. 17 2014, 19:49

Ha valaki most látott volna minket, joggal róná fel, hogy a viselkedésem nem illik a helyzethez. És igaza lett volna. Az első komoly konfliktusunk volt ez, de egy külső szemlélő hiába olvasná a fejemre, hogy most min megy keresztül Szophie, és nekem hogy kéne viselkednem. Ugyanis az ő fejében nem azok a gondolatok keringtek, amik bárki máséban, ahogy én sem az voltam, aki esetleg a kedvese lábánál csúszna-mászna bocsánatért esedezve. Csillagom... vagyis azt hiszem ezt a becézést el kell felejtenem... szóval ő saját magára haragudott, és nem rám. Én pedig cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem éreztem. Sőt, semmilyen nyomás nem volt rajtam, nem rándult görcsbe a gyomrom, nem volt gombóc a torkomban. Egyszerűen megértően és türelmesen közeledtem a lányhoz, hogy érzékeltessem, mellette vagyok, hogy számít nekem. És nem utolsó sorban aranyosnak találtam a duzzogását. Valóban, nem tudtam teljesen komolyan venni. Lehetetlen volt, elég csak ránézni és melegség öntötte el a szívemet. Mindegy volt, hogy tagadott, hogy a takaró után kapott, hogy összegömbölyödött, mint egy tatu, vagy tehetetlenül nyöszörgött, újra és újra igazat adva nekem... minden egyes mozzanat után át kívántam ölelni és csak csókoltam volna forrón, szenvedéllyel.
Felálltam az ágyról, és megkerültem. Kényelmes, komótos léptekkel értem újra szerelmem közelébe ahelyett, hogy az ágyon másztam volna át. Most esélyt sem adtam neki, így hogy nem látott, nem is volt nehéz dolgom. Hátulról támadtam meg, egyik kezemmel a hasát, a másikkal a mellkasát öleltem át, és úgy húztam őt magamhoz, majd belecsókoltam a nyakába.
- Szóval nem. És arra is nemmel felelsz, ha azt mondom, hogy szeretném, ha kinyitnád a szájacskád és elmondanád, miért haragszol magadra, hogy aztán megcáfolhassalak? :] - kérdeztem könnyeden, ellenállva minden szabadulási kísérletének, amíg meg nem nyugszik végre a karjaim között.

by **Szophie** Csüt. Dec. 18 2014, 14:52

Egy fehér kicsi póló voltam. Az, akit az ember szeret hordani, mert kényelmes, puha, a kedvence. És rossz napjain mindig előveszi, és belé fojtja a bánatát. Belé törli a mocskos kezét, leeszi, kinyújtja, összepiszkolja. És a fehér kicsi póló boldogan szolgálja az embert. Ám amikor jön a szép, fényes nap, akkor előkerülnek a csinosabb pólók, és a kis fehér bekerül összegyűrve a szekrény sarkába. A színes póló ragyog a napfényben, és az ember neki csak a legjobb formáját mutatja. A fehérke pedig újra hordva lesz majd a rossz időben. Az elején néha még felveszik őt, kiviszik néha a napsütésbe.. De aztán egyre koszosabb és szürkébb lesz, és az ember nem veszi fel többé soha, mindig csak otthonra, a szomorú napjain. És neki már többé nem mutatja a boldog, ragyogó oldalát meg. Azt megtartja a színeseknek.
De miért nem lehet ez a pólócska szép, tökéletes? Miért nem jó egymaga arra, hogy odakintre is hordják? Hisz a sok szürkeségtől és esőtől csak még rosszabb lesz szegényem.. egyre fakóbb, lassan kilyukasodik, és a molyok megrágják.
De persze, hisz ki az, aki egy ilyen pólót odakintre hord? Hisz mindenki a szépeket hordja mások előtt.. Azok jók abban, amiben kell nekik. És a fehérke is abban, amiben neki kell. De mi van akkor, ha ő tökéletes akar lenni? Nem hordhat valaki mindig ugyanazt? Ha az szép is, kényelmes is? Ilyen valóba nem létezne?
Vajon anyu és apu.. hogy voltak?
Ekkor gonosz támadás ért. Nem is bírtam felfogni, már sikítottam is egyet, és hámoztam le magamról az ujjakat. De addigra már késő volt, megtörtént a baj, hozzám ért. És a pólócska már amúgy sem makulátlan fehérsége csak tovább szürkült. Mindig, minden egyes esős nappal csak egyre nyúzottabb lett és lesz is. Kivéve, ha itt megáll. Ha nem akar szép póló lenni, viszont nem is engedi többé, hogy az ember a kezét törölje belé. Nem lesz egy hasznos póló, és az ember valószínűleg hamarosan keres inkább egy másikat, de... de legalább nem lesz elhasznált, fakó, rongyos.
Súlyemelés pontjaimat latba vetve próbáltam eltolni magamtól, majd ha lehetőséget találtam rá, gyorsaságom és akrobatikám segítségével kicsusszanni a karjai közül. És már ott is voltam a szoba másik végében, az ablakpárkánynak dőlve. Mindeközben egy "ne" kiáltás is elhagyta a számat. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Egyáltalán nem akartam, hogy ott legyen. Sírógörcsöt kaptam, és ebbe belevegyült a düh is. Már megint, megint, megint, megint! Felém akarja helyezni magát. Mintha tudná, mintha értené. Mintha csak velem lenne itt most a probléma. Lassan már idegesít ez a hozzáállás. Hisz nem tudhatja. Nem érezheti! Képtelenség. Nem ő határozza meg, mit érzek. Így nem is tudhatja ezt. Lassan már csak makacsságból is mást fogok mondani. Azt, hogy csak őt hibáztatom. Túlságosan azt hiszi, hogy ismer. Pedig nem. Nem gondolatolvasó, akármennyit is szórakoztunk ezzel régebben.
Karba font kézzel mértem végig a fiút. Őt, aki a divatpólók hajkurászásában lelte örömét. És akkor beugrott valami. Hát persze, hisz megvan neki is az oka rá, hogy ezt tegye. Méghozzá nem is igazán rá jellemző indok. Egyszerűen ezek a társadalmi elvárások manapság. A reklámok, a filmek, a sorozatok, a könyvek.. Mindegyik ezt sugallja. Akkor vagy boldog, ha van valaki, aki szeret téged, van egy szerető otthonod, gyerekeid, ezek mellett persze még van időd szeretőket tartani, inni, dohányozni, tökéletesen kinézni, és még egy cuki kiskutyád is van. Ezekkel mindent el lehet adni. Én már csak tudom.. Hisz abból gazdagszom meg, hogy másoknak biztosítom ezeket. A szállodáimban nyaralnak, hogy fent tartsák a boldog család látszatát, vagy hogy a szeretőikkel legyenek, az édességeimet veszik ajándékba, vagy engesztelésként, és még a plüsseim is szolgálnak ilyesfajta célt. Az egész erre a hitre épült. Voltaképp az emberek hajkurásszák az élvezeteket, mert azt hiszik, ez teszi őket boldoggá. Természetesen én is, csak persze én megtehetem, mert van miből, és van miért. Mert én felettük állok. És mert sosem esek át a ló túloldalára. Mert tudom, mi, és mennyire fontos. Eddig fontos volt Ő nekem. Már nem akarok tökéletes pólóvá lenni. Ha nem képes arra, hogy minden idejét rám áldozza akár, hogy mindig engem hordjon.. Ha elragadják a társadalmi elvárások a valódi boldogságtól..
Persze ennek bennem keresendő oka is van, természetesen. Felőlem pedig keresse csak nyugodtan tovább a tökéletest, hátha egyszer megtalálja. Hajkurássza ezt a fajta boldogságot, hátha tényleg nekik van igazuk. A reklám embereimnek.. A társadalomnak.
- Mert maximalista vagyok magammal szemben a komoly dolgokban. - szűröm a fogaim között. - Mert pszichológiát tanulsz, és mégis elragadnak olyan egyszerű, alapvető dolgok, amelyekkel a hozzám hasonlók irányítják a társadalmat.. Az elvárásokat. Mert nem vagy képes bábu lenni. Ha egyenlő szinten akarsz lenni velem, akkor küzdeni fogok ellened. - felsóhajtottam. - Fölém pedig meg sem szabad próbálnod törni. Mert nem tűröm, hogy úgy beszéljenek velem, ahogy azt te tetted. Szembesíthetsz a hibáimmal, de nem ilyen formában. Ezt az oldaladat is kedvelem, de nem magammal szemben. Tudd, hol a helyed!
- Rád is haragszom, ezt a tényt nem lehet tagadni, és el kell fogadnod. - erősen összeszorítottam a fogaimat, és elfordítottam a fejem.
- Te csak egy gyenge pont vagy. És nincs szükségem olyanra, aki mellett kevés vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy nem fogok tudni jobb lenni. Így inkább az egésszel szakítok. - Nem leszek szép póló, újabb póló sem, de a jelenlegi állapotom nem romolhat tovább! A köztes megoldás a jó megoldás, azt hiszem. Még ha ez az egész az érzelmi részre továbbra sem gyógyír. Fájni fog. Már most fáj.. Könny szökött a szemembe, majd folyt végig az arcomon.
- Sajnálom. - olyan hangnemben beszéltem, mint egy tárgyaláson, ám közben arcomon mély fájdalom ült, és erről a könnyeim csak még inkább tanúbizonyságot tettek.
- Nem állítom, hogy nem vagyok szerelmes. De azt sem, hogy mostantól az életemnek nincs értelme. Csak hadd törjek össze egyedül, hogy aztán a semmiből összeszedhessem magam.

by **Tachibana Makoto** Csüt. Dec. 18 2014, 19:45

Elszámítottam volna magam? Egyértelműen azt vártam, hogy az ölelésem, a közelségem megnyugtató hatással lesz rá, és a kezdeti ficánkolása alábbhagy néhány másodperc után, majd végül feladja a küzdelmet és enged az érzelmeinek. Nem így tett, minden erejét bevetette, hogy kiszakadjon a karjaim közül, és tovább menekült. Ezúttal egészen a szoba másik feléig. Én ott maradtam ülve, és semleges arckifejezéssel meredtem rá. Figyeltem, milyen érzelmek ülnek ki az arcára, milyen testbeszéddel él. A védekező testtartás láttán egy apró sóhaj szökött ki a számon. Nem változott a viselkedése, makacsul kitartott mellette, és nem volt hajlandó a szívére hallgatni, csak arra az ostobaságra, amit bebeszélt magának. Legyen az bármi, akármi. Végül talpra álltam, hiszen ő beszélni kezdett. Válasznak azonban nem nevezném a szavak ezen összességét, ugyanis egyértelmű és tiszta volt számomra, hogy nem az őszinte gondolatait tárja elém. Védi magát azzal, hogy engem tesz felelőssé. Menekül, még mindig. Saját maga elől.
- Ha a bábud lennék, akkor olyanná válnék, mint bárki más. Úgy ismersz engem, mint aki megelégszik ilyesmivel? :] - kérdeztem, majd a falnak támaszkodtam, és hanyagul zsebre dugtam a kezeimet - Neked kell megtanulnod, hogy hol a helyed, és hogy hol helyezz el engem - néztem rá - Ha küzdeni kívánsz ellenem, tedd meg. Ha rám kívánod hárítani az önmagad iránt érzett haragod, tedd meg. El fogom viselni, de én sose tudnék haragudni rád - mosolyodtam el, majd ellöktem magam a faltól, és elindultam feléje. Nem mentem túl közel, megálltam tőle nagyjából két lépésre - Természetesen nem tudsz jobb lenni. Annál, hogy legjobb, nincs feljebb. Itt minden és mindenki csak játék. Az én játékom, a te játékod, a mi játékunk. Te vagy az egyetlen kivétel. Mikor fogod fel ezt végre? Éppen itt lenne az ideje, Szophie - néztem komolyan a könnyek áztatta szemekbe - Amit mondtál most, az olyasmi, amit nem fogadok el. Menekülni a legkönnyebb út, előlem, vagy magad elől, de én nem hagyom, hogy megtedd, mert túl értékes vagy számomra ahhoz, hogy ilyen könnyű ösvényre hagyjalak lépni. Nem kívánlak egyedül hagyni, mert a helyem melletted van. A te helyed pedig mellettem. Jössz velem a nehéz, akadályokkal teli ösvényre. Tudd, hol a helyed :] - ismételtem meg a kijelentését magabiztosan. Ellentmondást nem tűrök. Szophie az enyém, és én az övé vagyok. Nem engedhetem el.

by **Szophie** Csüt. Dec. 18 2014, 22:48

Az egész helyzet kínosan érintett. Talán hozzájárult ehhez az érzéshez, hogy még mindig csupán a fehérneműm volt rajtam.. Rolling Eyes

Talán nem. Suspect

Hisz ez csak olyan, mint a strandon, fürdőruhában. Mindenesetre elég kényelmetlenül éreztem magam, ahogy bámultuk egymást. És látszólag csak az én fejemben kattogtak dolgok. Az ő arca olyan üres volt, mint egy festményé. És ez rettenetesen idegesített. Hjajj, csupán csak egyszer tudnám elérni, hogy tükröződjenek rajta a gondolatai.. Az emberek úgy tartják, hosszú együttlét után olvasni lehet még az ilyen mozdulatlan arcban is. Most ez vagy nem igaz, vagy ebben is béna vagyok, vagy nem is ismerem. És igazából az utolsó egyre valószínűbbnek tűnt, ahogy meg-megfordult a fejemben rengeteg lehetőség, lefuttatva az elmúlt együtt töltött időt, a beszélgetéseket. Lehet, hogy végig hazugság volt az egész. Hisz az elején, emlékszem, nem is bíztam benne.
Ahogy ránéztem, olyan távolinak tűnt ez az érzés, lehetetlennek. És a gondolat is. Nem. Habár a gondolat megfogant bennem, mégis képtelen voltam azt érezni, hogy hazudott volna. Az elején talán. De mostanra ez a kapcsolat jóval többé vált, mint azt valaha is hittem volna. És talán az ő részéről is. Bár ebben egyre kevésbé vagyok biztos. Pedig úgy örültem Hinari szavainak. Ő megerősített abban, amit gondoltam. Erre.. erre minden mégis elromlik. Logikátlan az egész. Hiszen olyan szépen építgettem fel, lassan, ütemesen, kiszámíthatóan haladva. Mindent. És most úgy dől össze, mint kártyavár a szélfújástól. Ennyit értek azok az alapok, amelyeket oly biztosnak éreztem, mint a beton?
- Nem ismerlek. - sóhajtom lemondóan. Hisz én csak egy kicsi fehér póló vagyok. Csak az esőt ismerem, a napfényt nem. Nem is fogom.. Nem is kell. Majd kimegyek egyedül.. Majd csinálok saját ragyogást.
- Tudom, hol a helyem. Elhelyeztelek, de te nem úgy viselkedsz, ami a helyedhez illik. - csattantam fel. - Felfoghatnád, hogy irántad érzek haragot! Irántad is..
- És ne próbálj befolyásolni a szép szavakkal! Te is elsoroltad, nem is túl finoman, hogy igenis vannak hibáim, hogy nem vagyok a legjobb. Vagy talán hirtelen véleményt változtattál? Játék.. De melyik?! - mintha a nagymamámat hallanám, a szigorúbbat. Hangom a sírástól magasabbá lett, mint általában, és erősebben, határozottabban zengett, mint azt megszokhatták tőlem. Mindeközben tovább kerestem az érzéseket, az aprócska kis megmozdulásokat az arcán, amik megkülönböztetik az embert egy szobortól.
- Túl értékes... Előbb kellett volna gondolkodnod. - jelentettem ki hidegen, miközben elfordultam, és a tájat néztem az ablakon át. Muszáj volt. Nem tudtam többé rá nézni. Mert egyszerűen mosolyoghatnékom támadt. Valahol rettentően aranyos volt. Leszámítva azt, hogy perpillanat utáltam. És nem kívántam többé látni sem. Vagy legalább egy ideig. Letöröltem az arcom, majd átkaroltam magam. Mindez az én tökéletlenségem miatt. Mert egy nyomorult farkasnak születtem, macska helyett. Viszont nem kívántam változtatni, lévén, ez lehetetlen. Most mondhatnám azt, hogy a fejlődés közepén ragadott el az élet, és azóta odakint a testem két évet öregedett. Most mondhatnám azt, hogy Makoto feladata lenne az, hogy megmutassa nekem, mit kéne csinálnom, hogy ügyes legyek. De mindez csak üres kifogás lenne, azt hiszem. Semmi értelme. Itt már semminek sincs semmi értelme. Úgy döntöttem, veszni hagyok mindent. Nem küzdök.
- Gyűlöllek. - mondtam még halkan, majd újra szipogásba kezdtem. Jó rég nem sírtam ennyit.

by **Tachibana Makoto** Pént. Dec. 19 2014, 00:09

Hátat fordított. Én pedig csak hallgattam. Hosszan. Nem azért, mert kerestem, mit is mondhatnék. Pontosan tudtam, mit kívánok mondani, hogy szeretnék reagálni a szavaira. Az összesre. Nem is azon gondolkodtam, hogy melyikre szükséges reagálnom, és melyikre nem. Ezt is tudtam. Az eddigiek fényében viszont nem voltam benne biztos, hogy bölcs dolog-e megszólalnom, cáfolnom, ellentmondanom, győzködnöm. Ez két okból is zavaró volt, hiszen egyrészt a bizonytalanság az én szótáramban nem létezett. Vagy csak apróbetűs részként a képzeletbeli könyvecske legjelentéktelenebb oldalának lábjegyzetében. Csakis ilyen helyzetben jöhetett elő, de még így se látszott rajtam. Az arcomon csupán egy barátságos, megnyugtató mosoly rajzolódott ki. Szeretettel teli, atyai mosoly. Olyan voltam, mint a tapasztalt felnőtt, amikor valami olyat hall a fiatalabb generációtól, amin ő már keresztülment, és már tudja, mennyire csekély dologról van szó. A fiatal számára viszont a legnagyobb dráma.
Másrészt pedig azért zavart a saját viselkedésem, mert nem vallott rám a ragaszkodás ezen típusa. Kapaszkodtam foggal-körömmel, mint aki fél elveszteni azt, amit birtokol. Talán mégis... talán mégis van bennem egyfajta aggodalom? Miket ki nem csak belőlem Szophie :] Lehajtottam a fejem és lassan ingatni kezdtem, majd a halántékomhoz emeltem a tenyerem és felsóhajtottam. A csendet nem bántam, jót tett. De most már ideje volt megszólalni.
- Ha haragszol rám, annak oka kell, hogy legyen. Biztos vagy benne, hogy elég okod van rá? Elég ok ahhoz, hogy sanyargasd önmagad? Amikor a kapunál találkoztunk, amikor becsempésztél, amikor nekem estél, akkor már tudtad, mégis élvezted. Képes vagy élvezni a közelségem, vágysz rám még most is, de mégis bünteted önmagad ostoba elvek mentén. Csak azért teszed, mert azt hiszed, meg kell tenned. De nem kell. Nincs baj azzal, hogy ha ennek ellenére is az ölelésemre vágysz - fejtettem ki, továbbra is őrá koncentrálva. Gyűlöl? Ugyan, dehogy. Még percekkel ezelőtt is éreztem, hogy habozik, hogy visszavágyik a karjaim közé. Mert szeret. Ez már csak ilyen :]
- Nem azt mondtam, hogy tökéletes vagy :] A hibáiddal együtt vagy a legideálisabb társ számomra. Van egy olyan elcsépelt mondás, hogy senki sem tökéletes. És azért nem létezik tökéletes férfi vagy nő, mert azt hamar megunná az ember - tettem hozzá, majd elfordultam és lassan az ajtóhoz lépdeltem. Ez volt az a pont, amikor nem volt értelme tovább maradni. Amit el kívántam mondani, azt mind elmondtam, innentől kezdve csak át kell gondolnia a szavaimat.
- Három nap. Három nap múlva, este hétkor legyél a lovagi céhházban, a kristálykupola alatt, ahol birkóztunk. Addig gondold végig, mit érzel a karjaim között, és mit érzel, ha nem vagyok melletted. Próbálj választ találni arra a kérdésre, hogy miért ragaszkodom hozzád annyira, és arra is, hogy mit szeretek benned. Ezeket a válaszokat kívánom tőled ott és akkor megkapni - mondtam, majd kinyitottam az ajtót, de még mielőtt kimentem volna, egyszer visszafordultam.
- Oh, és legalább olyan szexi fehérneműben gyere, mint amilyenben most is vagy :] - vigyorodtam el, majd elkomolyodva tettem hozzá - Szeretlek, Szophie - és kiléptem az ajtón. Először az egyiken, majd egy kicsit óvatosabban a másikon is. Ki kell találnom valahogy, arra láttam a legkevesebb esélyt, hogy utánam jön, hogy kikísérjen :]

by **Szophie** Pént. Dec. 19 2014, 19:51

De ha egyszer nem elégszem meg a tökéletesnél kevesebbel? Alapvetően sosem foglalkoznék vele, hogy kinek mi felel meg, kinek hogy vagyok a legjobb. De általában senkinek semmi kifogásolnivalója nincs bennem, ha én úgy akarom. Ha pedig nem akarom úgy, akkor a kifogásolással nem mennek nálam semmire. Úgy viselkedek, ahogy nekem tetszik, és olyanná formálom magam, ami nekem jó. Általában. És az egyetlen kivételes eset, amikor adok a másik véleményére, amikor meg akarok felelni, az pont egy ilyen. Sikerült kifognom talán az egyetlent, akinek nem tudok eleget nyújtani, a legtöbbet, amit csak lehet. Ott volt bennem a kényszer arra, hogy változzak érte, hogy jobb legyek. De ez csupán csak kényszer képes maradni, semmi több. És ettől az érzéstől szabadulni kívánok. Mert lehetetlen. És ezzel együtt mindent értelmetlennek találok. Az egészet.
Dühös lettem. Mert felettem játszik. Mert irányítani akar, az ő által megadott helyszínre, az ő általa adott időpontban, az általa feltett kérdések.. És mi van akkor, ha nem megyek el? >.> Hogy már csak azért se játsszuk azt, amit ő akar. Vissza kell fordítani ezt. Csupán csak makacsságból. Meg mert értelmetlen, ez is értelmetlen lenne!
- Neked csak azon kéne elgondolkodnod, én mit szeretnék.. - morogtam, majd hallatszódott mögöttem az ajtó csukódása. Azon nyomban elfogott valami hihetetlen üresség. Ahogy valóban egyedül maradtam, csak úgy kezdtem felfogni, mit is csináltam voltaképp. Az ajtóhoz szaladtam, megmarkoltam a kilincset.. De nem nyomtam le. Nem tettem semmit.
- Gyűlöllek. - súgtam az ajtónak, majd megfordultam és hátamat nekivetve csúsztam végig rajta, hogy aztán a földön aprócska kis gömböcformát vegyek fel újra.
- És szeretlek. - mondtam még ki, majd szabad utat engedtem minden érzelmemnek, melyet elfojtani kívántam eddig. Végre lehetőségem volt rá. És összetörtem..

by **Halász Alex** Vas. Dec. 28 2014, 18:26

Egy szépen becsomagolt ördöglakat doboz terem 24.-e délután az ajtód előtt. Se kopogás se semmi. A kis doboz díszes, és a JL neve van rávésve. Egy kézzel írt levélkével együtt kapod.
"Boldog karácsonyt,
Alex"

by **Hinari** Vas. Május 10 2015, 12:27

Kazumáról

A szobájában volt. Már vagy öt perce. Én mélyet sóhajtva nézegettem a minimapot, és azon gondolkoztam, vajon odamenjek-e. Lehet, hogy már késő. Éppen indulni készül, és én zavarom. Lehet, hogy csak fél perce ugrott be, hisz mostanában keveset van itthon, és a történtek... Végül felálltam, elsiettem az ajtajáig, a kilincsnél azonban megakadtam, s álldogálltam még pár másodpercet, mielőtt bekopogtam volna.
- Szia, ööö - nem voltam túl határozott, hiszen fogalmam sem volt, mit gondolhat most rólam. Erről az egészről. Nyeltem egyet, próbálva a háta mögé pillantani, ugye nem pakol, nem akar itthagyni? Kedveltem őt, mindannak ellenére, amilyen volt, s csak remélni tudtam, hogy ő sem utált meg teljesen. Az arcát néztem, örül nekem, vagy hátráltatom? - Ha zavarok, akkor... - de nem mentem el: vártam, hogy bólintson vagy ellenkezzen, hogy adjon valami visszajelzést.

by **Szophie** Vas. Május 10 2015, 12:32

Brumit felébresztettem, nyöszörögve mászott ki az ágyikójából, a szemét dörgölgetve. Értem én, hogy téli álom, de azért nem kellene ennyire komolyan vennie. Lassan büdös lesz, még egy olyan világban is, ahol nem is létezik ilyesmi. Szóval őt Vezérrel kézen fogva elküldtem fürdeni. A legjobb az egészben, hogy farkasom is morgolódott, hisz ő is utálja a vizet. Tehát nem volt egy szempontból nézve a reggel kellemesnek mondható. De közben mégis az volt, mivel annyira átlagos volt, ahogy már hónapokkal ezelőtt nem. A lelkem pedig annyira szabad volt, amennyire évekre visszanyúlva sosem. Boldog voltam végre.
Falattal maradtam kettesben, és a gyíkocskát kényeztettem, mutatóujjammal finoman simiztem a buksiját és a hátát. Ő csak elterült a combomon, kényelembe helyezte magát a jó melegben.
Másik kezemmel egy süteményt emeltem épp a számhoz, amikor kopogtattak.
- Gyere! - kiáltottam késve, mivel még gyorsan le kellett nyelnem a falatot. (Nem azt a Falatot. Razz

) A világért sem kockáztatnék meg olyan illetlenséget, hogy teli szájjal beszéljek. Az etikett tanárom le is nyakazná magát, bár amilyen öreg volt már a Miss akkor is, nem csodálkoznék rajta, ha már rég az égi ibolyákat szagolgatná.
- Jajj, szia! - örültem meg Hinarinak, és gyorsan a fejem fölé pillantottam, hogy ellenőrizzem, nem felejtettem-e el egy szombatot vagy keddet. Az lenne a másik dolog, amiért illemtanárom foroghat a sírjában. De nem, most nem azért látogatott meg.
- Gyere be! Ülj csak le! És szolgáld ki magad, kérlek.. Falattól most nem tudok mozdulni. - mosolyogtam rá, és a sütemények felé mutattam, majd magam mellé a kanapéra.

by **Hinari** Vas. Május 10 2015, 12:58

Csak álltam ott, enyhén nyitott szájjal, s kellett egy kis szünet, mire felfogtam szavai értelmét. Egyáltalán nem volt dühös. De még morcos sem; mintha kicserélték volna: az a Szophie ült előttem, aki régen volt, s mintha át sem élte volna a céhház előtt történteket. Elmosolyodtam, s ezzel együtt könnyebbültem meg, becsukva magam után az ajtót, kicsit bátortalanul bár, de csak leülve mellé. Örültem, hogy így látom őt, de továbbra sem tudtam megérteni, hogyan képes ez a lány ilyen gyorsan túltenni magát a dolgokon. Tanulhatnék tőle... ebben is.
- Köszi... Igazából ettem már, de egy teát csinálok, ha nem gond - álltam fel, töltve magamnak, úgy helyezkedve el újfent, megsimogatva a gekkócskát, akihez nem sok szerencsém volt eddig - Szóval én csak... Nem is mondtad, hogy jóban vagytok Kazumával ˇˇ - vettem fel a tettetett sértettséget egy pillanatra, de csak játékosan, próbálva a bizonytalanságomat leplezni ezzel is, zavartan mosolyogva rá végül - Mesélsz nekem róla? Hogy milyen amikor nem olyan mogorva, mint velem szokott lenni - húztam el a szám - Vagyis... hát, nem tudom. Meg kell ismerni a másik oldalt is ahhoz, hogy véleményt tudj alkotni. Gondolom.
Igen, ezt akartam. Megismerni az érem másik felét is, hisz ha Piroskának van normális oldala, talán az én véleményem is változhat róla kicsit... egészen kicsit. Nagyon nagyon minimálisan kicsit. Aprócskát. Talán.

by **Szophie** Vas. Május 10 2015, 12:59

Feszültnek tűnt. Talán Chiaki miatt. Fogalmam sincs. Talán azért, ami történt. Vágyat éreztem, hogy megkérdezzem. Meg kell beszélnünk. Tudni akarom az érzéseit ezzel kapcsolatban. Szerettem a bizonytalanságot, amit rá ragasztottam. Szerettem a szétnyíló ajkait, ahogy meglepetten pillant rám.
- Ejnye, az ilyesmit nem kell túldramatizálni. - kuncogtam felé fordulva, utalva gondolataimra, az elmúlt napok eseményeire, ami biztosan az ő fejében is jár. - Ha a megfelelő következtetéseket képes vagy levonni, akkor nem. - majd sunnyogva felnéztem rá, pajkos vigyorral.
- Ugye nem hiszed, hogy ilyesmi miatt utálnám az életem egyik legfontosabb emberét? Hidd el, ha a hátad közepére sem kívánsz engem, tőlem akkor sem szabadulhatsz. Ha tanítalak, akkor kedvellek. Máskülönben nem lettem volna ennyire türelmes. - mosolyogva felkeltem, és a terráriumhoz léptem, amibe belehelyeztem Falatot. Megkocogtattam Némó akváriumát, majd az ablakhoz léptem, hogy kinézzek rajta. Esett.
- Mintha otthon lennénk. - jegyeztem meg vidáman a szürkén tornyosuló felhőket vizslatva.
- Egyébként nagyon-nagyon illetlenül viselkedtél. - jegyeztem meg dorgálóan. Az a hangnem, amit velem szemben megütött... Fájdalmas. Sad

- Egyszer keresztbe akartam tenni apunak, az egyik üzleti útja alkalmából. A bátyám beköpött. Rettenetesen leszidták érte. - elevenítettem fel egy emléket, ami látszólag nem illik ide, de szerintem mégis.
- Egyszer pedig közösen tettünk keresztbe neki... Direkt akadályoztuk az egyik sajtókonferenciáját. Dicséretet kaptunk.
- Apu rengeteg mindent tanított nekünk pedig sokszor nem tudtam követni, mit miért tesz. Utólag jöttem rá mindenre. Utólag lett hasznos számomra az egész, amit értem tett. Normális ember számára biztosan rémesen hangozhat, hogy így nevelte a gyermekeit. - felnevettem. - Ó, ha tudnád, mit kaptam, amiért behódoltam a tanítómnak, és házimunkát csináltam. - visszafordultam, és leültem mellé a kanapéra. Részemről itt be is volt fejezve ez a téma. Vártam a visszajelzést. Közben ott gőzölgött kezében a tea.
- Pedig azt hittem, egyértelmű... A bossharcokon is eléggé nyilvánvalóan ölelgettem szerintem. - töltöttem magamnak is a forró vízből, és belehelyeztem a filtert, majd két cukorral ízesítettem.
- Zut még akkorról ismerem, amikor még ő is zöld volt.. Vagy talán néha sárga. Én pedig még nem voltam a céhnek a tagja. Egy közös küldetésen vetünk részt, amikor is megmérgeződtünk, és mindenfélét hallucináltunk. Nagyon vicces volt. Eléggé bizalmatlanul álltam a fiúhoz, hisz sosem volt egy átlagos, kedves és rendes alak. Nem, mindenkire úgy nézett, mintha mi lennénk az ördögök. De aztán játszottunk párszor, és nagyon könnyen megkedveltem. Persze csak akkor, amikor végre kinyílt... Nagyon aranyos. Nagyon furcsa, hogy Zu is és Makotom is előttem teljesen más arcukat mutatják, mint mások előtt. Zu csak bizalmatlan, és teljesen negatívan áll hozzá mindenkihez. Gondolom sok bántás érhette, azért... Mert a semmiből az ember csak úgy nem utál meg másokat. Egyébként valószínű, hogy miattam lett piros... Egyszer sikerült...dühössé tennem. Ez már nagyon régen volt. Tudod... Hozzám ő nagyon közel áll. Nem is tudom igazán megmagyarázni... Annál jobban nem, mint ahogy végül megoldottuk. Mintha a bátyám lenne. Ezért hív huginak. ^^ Egyébként úgy indult, hogy mi...egy... pár vagyunk. Csak aztán úgy döntöttem, dobom. És amikor legközelebb láttam, már piros volt, és utált. Pedig talán én sem gondoltam komolyan. - bezzeg amikor komolyan gondoltam, és Makotot el akartam hagyni, az még feleségül is vett. Ilyen az én formám. >.>

by **Hinari** Vas. Május 10 2015, 13:08

Mintha ki tudta volna olvasni a gondolataim, habár ezúttal nem lehetett túl nehéz: meglepődtem, persze, de egyben jól is esett, amiket mondott. Jólesett hallani, hogy kedvel, és ahogy beszélt, egyre inkább tűnt el belőlem a nyugtalanság; helyét valamiféle csodálattal vegyes értetlenség vette át: nekem mást tanítottak, és furcsa volt ilyen könnyed mesét hallgatni Szophietól, ahol minden egyes szó szöges ellentétben állt mindavval, amit valaha tanultam. De mégsem ítéltem el érte, persze a megdorgálásra vágtam egy apró grimaszt, ám most nem próbáltam meggyőzni őt semmiről, hisz nem lett volna értelme. Csupán követtem a pillantását, az ablakon túlra, messze a távolba, kezemben a csésze teával. Bólintottam. Nekem más emlékek jutottak eszembe, de nem mondtam el őket. Apróságok, melyek csak számomra voltak fontosak, s jelen helyzetben nem bírtak semmilyen jelentőséggel.
- Furcsa, mennyire mások vagyunk… - ültem le, az italt fújogatva, s bár eredetileg nem akartam semmit se mondani, Szo láthatóan várt visszajelzést - És mégis. Nem lennék képes elfogadni, ha itthagynál.
Nem igazán tudtam, mit is kéne mondanom még. Tényleg hiányzott volna, ha nincs mellettem, s nem tudtam elképzelni, mi lett volna, ha nem ülünk le egymás mellé abban a cukrászdában. Talán nem is ismertem volna Lewist, sem pedig a többieket. Halk sóhajjal dőltem hátra, ám mosolyogva, ezen az egészen. Már feszült sem voltam, s nevethetnékem támadt, ha a céhház előttiekre gondoltam vissza: hihetetlen volt, ami ott történt, s én még mindig nem tudtam hogyan hozzáállni, ilyen egyszerűen nincs, nem létezett. És az, hogy mindazok után mi itt ülünk egymás mellett, és minden olyan, mintha mi sem történt volna… ezt jelenti a barátság, azt hiszem.
- Amúgy tényleg sokat tanultam belőle – vetettem fel csakúgy, különösebb magyarázat nélkül, bár nem fejtettem ki neki a pontos következtetéseim. Talán nem is voltak. Talán csak kellett mindez, hogy egy kicsit komolyabban vegyem mind őt, mind pedig a helyzetet, amibe akarattal rángatott bele, s ha ilyen máskor, másokkal előfordul majd, a múltkorinál racionálisabban reagáljak. Aztán kérdeztem őt Kazumáról. Érdekelt, kíváncsi voltam.
- Most őszintén, kit nem szoktál te ölelgetni? – kuncogtam s nyújtottam rá a nyelvem, ám a továbbiakat csöndben hallgattam végig, a teát kortyolgatva. Valóban volt a fiúnak másik oldala, és ahogy mindenkiből, Szophie belőle is ki tudott hozni valami teljesen mást. Ettől azonban Kazuma még gyilkos volt, többszörösen is. A tények nem változtak.
- Végülis… ok nélkül ő sem öl meg senkit. Ezt már az első találkozásunkkor kiderítettem, de... azóta változott. Más lett, agresszívabb, talán a történtek miatt, nem tudom. Melletted viszont olyan, mint egy kisfiú. El sem tudtam volna képzelni róla ilyesmit – ingattam a fejem hitetlenkedve. Tényleg más volt, mintha nem is ő állt volna ott, hanem valaki teljesen más. Az viszont, hogy az embereknek két oldala van, újra tanúbizonyságot nyert. S én örültem neki.

by **Szophie** Vas. Május 10 2015, 13:17

Igazából egyáltalán nem volt különös, hogy mi ketten mások vagyunk. Az én szemszögemből nézve ez teljesen normális volt, hisz hozzám hasonlóval alig találkoztam csak eddigi életem során. Inkább az volt a különös, hogy ennek ellenére is jól kijövünk. Igazából én sem értettem. Sosem tudtam igazán felfogni az érzéseimet. Pedig tanítottak szeretetre is, ha barátságra nem is. De ezek a tanítások halovány emlékek csak. Képek inkább, mint érzések. Tudom, hogy szerettek, és tudom, hogy viszontszerettem őket. És fáj is ennek a hiánya. De képtelen vagyok valódi kötődést társítani a boldog képekhez. Nem, csak a fájdalom jut a szüleimről az eszembe. Az elvesztés fájdalma. Viszont bizonyosságot nyert, hogy ezzel sem kell többet foglalkoznom. Egy karikacsapásra megváltozott a felfogásom a halálról, és nem is kellett sok ehhez.
Most már valódi érzésekről kell beszélnünk. Egészen le vagyok maradva ezek értelmezésében társaimhoz képest. Nehéz dolog ez, de igyekszem. A tőlem telhető módon szeretem azt a kevés embert, akit képes voltam magam köré fogadni.
Felnevettem. - Na, azért nem ölelgetek csak úgy akárkit... Csak akikkel volt pár közös játékunk. ^^ - direkt fogalmaztam így, hiszen barátaimnak a többséget egyáltalán nem nevezném. De jól kijöttem velük, és ennek örültem. Örültem, mert ez volt a célom, és azért is, mert tényleg jó érzés volt ez.
- Igen. - sóhajtottam fel. - De inkább csak félti magát, és azért. Meg félt engem. Egészen aranyos. - mosolyodtam el rágondolva.
- Mindenki volt egyszer kisgyerek. Mindenki lehetne olyan, mint te vagy olyan, mint én, ha a megfelelő hatások alakítják. Ő ilyen, de hozzá is megvan a kulcs. Pedig ezért én is megszenvedtem. És nicsak, hozzám is megvan a kulcs, te is bizonyítottad ezt. ^^

by **Hinari** Vas. Május 10 2015, 13:19

Egyetértettem vele, s érdekes volt belegondolni, mennyire fontos a környezet, az a példa, amit a szüleinktől láttunk. Mégha ugyanabban az országban töltöttük is a gyerekkorunk, egymástól talán nem is olyan messze. Az eső halkan kopogott az ablakon, s érezni véltem frissítő illatát még úgy is, hogy a tea felfelé szálló gőzét szippantottam mélyen, arcomon mosollyal, ahogy elengedtem magam.
- Azért érdekelne, mit tette ilyenné… - mondtam csak úgy, s Szophie utolsó mondatán mosolyogtam s nem tettem hozzá, hogy őnála már tudok egy s mást. Végtére is, barátnők voltunk, bármilyen különbözőképpen is láttuk ezt a világot – meg azt a másikat, odakint.
- Nem is tudtam, hogy halat is tartasz – váltottam témát és néztem az akvárium felé, nem gondolva többet a fiúra és a történtekre, de nem is feledve őket: jó volt ez így, ennyi egyelőre, nem akartam több szót rá pazarolni, hisz végülis megtudtam, amit akartam, s valahol örültem neki, hogy Szophie nem kérdezett. A béke, leginkább bennem pedig helyreállt, s elég volt csak őrája nézni, hogy vidámabb legyek, s kicsit átvegyek a gondtalanságából, amivel ilyen könnyedén át tudott lépni dolgokon – Kész állatkert – tettem hozzá kuncogva, fél szemmel pillantva a fürdőszoba felé, ahonnan furcsa hangok szűrődtek ki, s csak most döbbentem rá, hogy jó régen nem jártam már őnála – s amikor jártam is, nem voltam épp olyan állapotban, hogy másra is figyeljek. Nyújtóztam egyet, s töltöttem mégegy csészével az italból, persze Szophiet is megkérdezve, hogy kér-e, majd odasétáltam a halhoz, lehajolva, hogy szintben legyek vele. Ha pedig Szo-nak nem volt más dolga, elvoltunk még egymással egy ideig, újra átélve a régi hangulatot, s egy kicsit még közelebb kerülve egymáshoz, a látszólagos szakadás után…

by **Kayaba Akihiko** Szer. Május 20 2015, 17:39

Hinari: Gyenge Speciális Méreg
Szophie: Gyenge Anti-mob Kristály

by Ajánlott tartalom