Szophie - Vezér - Falat - Yaru lak

Újabb bossnak lett vége de egyáltalán nem izgatott a dolog. Nincs rá kapacitásom, hogy ezen gondolkozzak. Túlságosan is messze jártak a gondolataim ahhoz. A bal kezemet zsebre tettem és úgy sétáltam Szophie mellett, hogy véletlenül se érhessen hozzá. Végig ügyeltem rá hogy a jobb oldalamon maradjon. Mégis hogy fogom neki elmondani… Ja és képzeld mikor eltűntem pár napra megtámadott egy ijesztő valami és azóta az érintésemmel is, tudok gyilkolni! Menő nem?
Miért van, az hogy hülyébbnél hülyébb ötletek jönnek, amikor valami fontos dologról van szó? Pedig valahogy el kell mondanom neki és lehetőleg úgy, hogy utána ne visítva meneküljön előlem… Teljesen elmerültem a gondolataimban és már csak az tűnt fel, hogy egy tekintélyes méretű palota jelent meg előttünk. Ez lenne a JL? Úgy látom nem állnak rosszul pénzügyileg, ha ilyen ”kis viskót” sikerült belőle összedobni. Talán még valami megjegyzést is fűztem volna a dologhoz, ha nem vagyok annyira ideges. Gépiesen követtem Szophiet és hamarosan megérkeztünk a szobájába. Egészen idáig nem szólaltam meg de mikor beléptünk összeszedtem magam.
– Szép szoba. - ejtettem meg egy még tőlem is szokatlanul gyengére sikeredett mosolyt. Már ha az ilyen formában még mosolynak számíthat.
– Öhm… itt nyugodtan beszélhetünk? - kérdeztem meg bizonytalanul nézelődve. Ha kedvező választ kaptam fújtam egy nagyot. Talán most inkább elhagyom a bájcsevegést, és inkább rögtön belekezdek mielőtt, meggondolom magam.
– Tudom napok óta eltűntem és nem is beszéltünk, de történt egy s más. - kerülgettem a forró kását egy kis magyarázkodással. - Hallottam egy különleges fegyverről és azt kellett felkutatnom. Bár lehet jobban jártam, volna, ha nem teszem… Napokig hallgatóztam, keresgéltem és pár zsebet is meg kellett tömnöm de végül ráakadtam az információra, amit kerestem. - kis hatásszünetet tartottam, míg Szophie arcát figyeltem. A fenyegetést kihagytam a felsorolásból, de nem is lényeges. - Ez volt körülbelül két napja. Elmentem a megadott helyre a megadott időben. Találtam is valamit de nem tudom hogy ezt kerestem-e. Igazából azt se tudom, hogy mondjam meg… - vallottam be és lesütöttem a szemeimet. Talán mégis rossz ötlet elmondanom. Remegni kezdett a kezem a zsebemben. Nyugi Kazu… Meg fogja érteni.

Pár másodpercig hallgattam, amíg felkészítettem magam.
– Megmutatom. - Előhúztam a bal kezem a zsebemből és kinyújtottam magam elé. - Ne érj hozzá! - figyelmeztettem gyorsan a biztonság kedvéért. - Látsz rajta valami furcsát? - inkább költői kérdés volt, hiszen még én sem tudtam megkülönböztetni a saját kezemtől így nem valószínű, hogy bármi különöset észrevehet rajta. Kis szünetet tartottam, míg a másik kezemmel az inventorymból előhalásztam egy természet gyűrűt.
– Ne gyere túl közel és bármit is látsz most, ne ijedj meg jó? Komolyan beszélek. - bizonytalanul kémleltem az arcát. Vettem egy nagy levegőt aztán fogtam a gyűrűt és beleejtettem a kinyújtott kezembe. Egy fél pillanatig semmi sem történt. A gyűrű szépen elfeküdt a tenyeremen. Aztán egyre erősödő bizsergést éreztem a kezemben és tenyeremben futó erek feketére, színeződtek aztán pillanatok alatt a csuklómig ért a fura sötétség. Csuklótól lefelé már nem is éreztem semmit, de a látvány is éppen elég sokkoló volt. Amik korábban erek voltak a kezemben kis gonosz csápokként másztak elő a formáját elveszítő fekete kéz bőre alól. Mohón lüktetve tekeredtek, tapadtak rá a kis gyűrűre. Amíg a kis karikát teljesen el nem nyelte a kavargó sötét anyag. Aztán a kezem lassan elkezdte visszanyerni az eredeti formáját. Újra erősen bizseregni kezdett, ahogy újra érezni kezdtem. Aztán gyengülni kezdett az érzés és ugyanolyan volt, mint előtte. Azzal a különbséggel, hogy a gyűrű már nem hevert a tenyeremben és egy kicsit erősebbnek éreztem magam. Furcsán jó érzés volt. Viszont ez nem javított a kedvemen. Elborzadva néztem végig a jelenetet. Nem most történt meg először de ezt az érzést és a látványát lehetetlen megszokni. Ijedten kaptam fel a fejem. Szophie! Szinte teljesen megfeledkeztem róla.

Aggódva figyeltem Szophiet. Egyszerűen csak elterült. Sejtettem hogy nem fogadja majd túl, jól de azért valami enyhébb reakcióra számítottam. Talán előbb kellett volna magyarázkodni és aztán megmutatni vagy egyszerűen hagyni a fenébe az egész dolgot és megpróbálni nem törődni vele. Nem mintha könnyű lenne sokáig rejtegetni, hogy a kezem valami szörny vagy mi lett.
Hirtelen Vezér jelent meg a szobában. A szemei szikráztak, amikor meglátta Szophiet. Felpattantam mellőle és védekezően felemeltem a kezem.
– Nem én voltam. - nyögtem. Félrelökött az útból aztán Szophie fölé hajolt. Idegesen toporogtam mögötte, míg végre Szophie kinyitotta a szemét. Először észre sem vett. Közelebb léptem és nyitottam a számat hogy mondjak valamit, de sikoltva ugrott el előlem. Megtorpantam. Vett pár nagy levegőt aztán egyszerűen csak elküldött. Másodpercekig csak hápogni tudtam.
– Ne. Várj, én… - próbáltam összerakni valami értelmes mondatot de nehéz volt úgy, hogy azt se tudtam, mit akarok mondani. Szophie azonban folytatta és nagyon nem tetszett a ”beszélgetésünk” iránya. A vége, pedig egy vicc lett. Egy vödör jeges víz. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek-e rajta. Nem.
– Nem. Ez nem számít semmit. Semmi nem változott. - mondtam mosolyogva. - Én még mindig én vagyok! Ugyanaz a Kazuma vagyok, aki hetekkel ezelőtt is voltam. Ez az egész csak egy kis kellemetlen semmiség. Tudom irányítani. Nem kell félned tőlem. - tártam szét a karjaimat. Idegesítő hogy nem néz rám. Úgy viselkedik, mintha valami szörny lennék. Az agyam egy része igencsak ironikusnak találta a gondolatot de dühösen elkergettem. Az a bestia a szörny az idegesítő kis vigyorával ott mellette. Nőtt bennem a düh de nem adtam meg magam neki. Továbbra is tartottam a megnyugtató mosolyt. Csak kiborult kicsit. Én is rosszul viseltem mikor először történt. Csak egy kis idő kell neki és utána meg fogja érteni.

Egyre erősebben éreztem a bizsergést a kezemben. Zsebre tettem hogy elrejtsem előle. Fájtak a szavai. Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy nem tudok semmit, hogy ez a valami lerágta a kezem, és fogalmam sincs mire képes még. Úgy rágták az agyamat a kétségek, mint ahogy a Parazita a karom. Most nem veszíthetem el a fejem. Erősnek kell maradnom. Meg kell mutatnom, hogy én vagyok az erősebb. Csendben hallgattam, ahogy ugyanazokat a kérdéseket szegezi nekem, amik engem is kínoznak. A bizsergés erősödött de már nem éreztem az ujjaimat. Összeszorítottam a fogaimat és megpróbáltam megállítani akármire is készül épp. Hagytam, hogy beszéljen. Nem válaszoltam féltem hogy elveszítem az irányítást és nem is, lehetek olyan elhamarkodott, mint az elején. Talán neki van igaza, és jobb lenne, ha egyszerűen elsétálnék. Viszont túl önző vagyok, ahhoz hogy csak úgy feladjam. Szükségem van rá.
A farkast jelenléte már szinte fel sem tűnt. Egyáltalán nem érdekelt már hogy mit csinál. Szophie befejezte és pakolászni kezdett. Jól jött ez a szusszanásnyi idő. A legközelebbi falhoz hátráltam és nekidőltem. Lassú mély levegőket vettem. A bizsergés gyengült a kezemben és halványan már az ujjaimat is érzékeltem. Próbáltam minden mást kizárni a fejemből. Csak arra koncentráltam, hogy megállítsam a szörnyeteget. Aztán Szophie ismét megszólalt. Távozni? Mégis hogy tehetném? Mélyen a szemébe néztem.
– Félsz tőlem. - nem voltam benne biztos, hogy kérdés vagy kijelentés volt. Idegesítően bizonytalanul csengett. Pár másodpercig hagytam a levegőben függni mielőtt ismét megszólaltam volna.
– Én is. - vallottam be és lehajtottam a fejem. Nem tudtam állni a pillantását. - Félek. - Előhúztam a zsebemből. Nem látszott rajta semmi különös. Mintha csak a saját kezemet néztem volna de, én csak a förtelmet láttam benne. Azt, ami valójában. Álcázhatja magát akárminek akkor is, ugyanaz marad. Mégis miféle célja lehet?
– Tudom irányítani - megmozgattam az ujjakat. - de sokszor nehéz kordában tartani. - nyugodtan, tárgyilagosan beszéltem. Nem engedtem magam mélyebben elgondolkodni a kelleténél. - Nem tudom, mit tesz egy emberrel vagy egy pettel. Az egyszerű mobokkal viszont könnyen elbántam. Attól félek veszélyes de, te tudod hogy sosem nem bántanálak. - a végére elcsuklott a hangom. Felemeltem a fejem de elhomályosodott a látásom és ismét elszakítottam tőle a tekintetemet. Nem láthatja a könnyeket. Erősebb vagyok annál. Vettem egy nagy levegőt és folytattam. - Két nappal a 6. boss előtt történt. Rengeget, kutattam egy fegyver után, amiről ódákat zengtek és végre megtaláltam. Minden egyben volt. Már a kezemben éreztem a fegyvert, de mikor megérkeztem a rejtekhelyre csak ez várt rám. - emeltem meg kicsit a kezem. - Megtámadott. Túl közel merészkedtem hozzá, és rám vetette magát. - megborzongtam az emléktől. Megremegett a hangom de folytattam. - A karom kellett neki. Nem emlékszem pontosan mi történt ezek után. Azt hiszem elájultam. Mikor magamhoz tértem azt hittem csak egy rossz álom volt az egész de aztán minden valósággá vált. Amihez hozzáértem azt megtámadta. Nem tehettem ellene semmit. Aztán eljött a bossharc. Legszívesebben messzire elkerültem volna de, nem tudtam volna elviselni, ha veszélybe sodorlak. Végül is nem tudom, mi jelentette a nagyobb veszélyt. Az én jelenlétem vagy a boss. Akkor elrejtettem előled. Nem volt alkalmas az idő. Nem csodálom, ha nem vetted észre. Nagy volt ott a kavarodás. Utána, pedig nem volt már bátorságom. Aztán kijutottam. Nem tudom hogy de valami hiba volt a sisakban és kijutottam. A valóságba. Ott akartak tartani. Küzdöttem és végül sikerült visszajutnom. Elhatároztam, hogy mindent elmondok neked és hát… itt vagyok. Mostmár ismered az egész történetet. - vettem egy nagy levegőt és a pillantását kerestem. - Mit mondasz? - furcsa módon a végére egészen megnyugodtam. Talán csak belefáradtam az egész hajszába vagy csak jó volt végre elmondani valakinek de a nyugalom csak látszólagos. A felszín alatt továbbra is éreztem a felgyűlt indulatokat, és nem tudtam ez az átmeneti állapot meddig tart. Talán, csak amíg újra meg nem szólal.

A szavai olyanok voltak mintha egy kést forgattak volna a gyomromban. Az üresség, amit az arcán láttam nem ő volt. A korábbi vidám, játékos lány eltűnt. Elárult. A haragom újra elöntött és újra el kellett rejtenem a kezemet, ahogy újra megéreztem benne a változást. Bolond voltam. Ébredtem rá. Megbíztam benne, pedig sosem lett volna szabad. Az egész csak egy ostoba játék volt neki. Most pedig rám unt és eldob. Legszívesebben elkaptam volna a torkát és addig szorítottam volna, amíg meg nem fullad. Megérdemelné, hogy megüssem de, semmit nem érek el vele. Még mindig visszafogtam magam csak azt nem értem miért. Kinyitotta az ajtót és én egyszerűen kisétáltam rajta. Ha tovább maradok talán valami meggondolatlanságot teszek. Visszafordultam még azért az ajtóból hogy éljek az utolsó szó jogával.
– Ezzel vége a mocskos kis játékodnak és nagyon remélem, hogy nem találkozunk többé. - sziszegtem haragosan, és már nem rejtegettem a dühömet. Megfordultam és az ajtó becsukásával sem kellett már fáradnia ugyanis azzal a lendülettel be is csaptam. Hosszú léptekkel már-már futva indultam el a folyosón, amin érkeztem. A méregtől szinte vakon hagytam el a kastélyt, a kezemet sem rejtegettem. Már ha kéznek lehet még nevezni azt a szörnyeteget, ami a helyére költözött. Remélem, soha többé nem látom Szophiet és azt a kitömni való korcsot. Nincs szükségem rájuk. A kedves, naiv Kazunak vége. Mostantól kétszer is meggondolják majd, hogy ujjat merjenek húzni velem. Mostmár tudom, mit akarok és meg is, fogom szerezni bármi áron. Először is ideje végre megerősödni. Engem többet nem fognak lábtörlőnek nézni. Elértem a kezdetek erdejét és széttéptem az első mobot ami, szembe jött velem de ez nem volt elég. Közel sem…