KezdőlapYaru's notes
1 / 1 oldal
Yaru's notes
by Yaru Csüt. Nov. 21 2013, 16:17
Amikor minden elkezdődött...
- Nyissa ki az ajtót! Utoljára figyelmeztessük, ha nem nyit ajtót betörjük! - hangoznak el a következő szöveg, majd egy hatalmas zörej rázza meg a házat. A férfi aki korábban a földön feküdt, látszólag élettelenül megmozdította a karjait, majd óvatosan felült.
- Mi a... - emelte a jobb karját a sajgó fejéhez, alaposan megtapogatva azt. - A sisak... Miért nem működik? - idegesen húzza le a fejéről a Nervgear-t, megrázza a fejét, és a sisakra pillant. A fényviszonyok rémesek, csupán egy pislákoló petróleumlámpa szolgál egyedüli fényforrásként a szobában. De még a csekély világítás mellett is tisztán látható, néhány vérfolt a sisakon, és egy jókora repedés a hátsó részén.
- Eltört. - húzza végig az ujját a repedés mentén, majd megfordítja, és az ölébe teszi. - Mit rontottam el? - hajtja le a fejét, és szinte farkasszemet néz a tárgyal, amikor ismét egy hatalmas puffanás rázza meg a házat, amire felkapja a fejét. Egy pillanatra csendben vár, meg sem mozdul, csak hallgat. Ismételten felhangoznak azok a szavak amik korábban is kitudja hányszor.
- Különös... pedig minden olyan jól indult... Ha tudtam volna, hogy törött ez a vacak... - a falnak dőlt és feltolta magát rajta, hogy lábra sikerüljön állni. Lassan egy zárt rozsdás szekrényhez biceg, jobb kezében viszi magával a sisakot. - Ha nem lenne ez az átkozott fejfájás. - nyúl bele a zsebébe, majd előhúz egy jókora kulcs csomót, nem kell keresgélnie a megfelelő kulcsot, szerencséje van rögtön a megfelelő akadt a kezébe. A régi lakatot fél kézzel nem tudja kinyitni, maga mögé hajítja a már feleslegessé váló játékszert. A lakatot végül sikerült lekapnia, és kitárta a szekrény ajtaját. Belseje két részre volt osztva, egyiken néhány régi kabát volt felakasztva, a másik részen pedig egy oszlopnyi fiók. Egymás után húzta ki őket, némelyikben iratok, valamelyikben üres üvegeket, végül középtájt talált rá a megfelelőre amiben "gyógyszeres" dobozok sorakoztak egymás mellett. Kikapta az egyiket, és a tartalmát be is tömte a szájába.
- A fenébe... Miért vagyok ilyen rohadt szerencsétlen? - dülöngélve lépett néhányat, kezében a lámpással. A fénye hamarosan láthatóvá tett egy lábat ami tömérdek kartondoboz alól bújt elő. - Nocsak nocsak... Bújócskázol? - húzta mosolyra a száját, habár a hangjából ítélve cseppet sem boldog. Lehajolt, és elkezdte lebontani a nagy rakás dobozt, amint befejezte a kemény munkát, láthatóvá vált egy férfi teste. Az arcát egy fekete sisak takarta el, kezei mozdulatlanul hevertek a földön, bőre hófehér.
- Ez persze működött... - rázta meg a fejét. - Ez nem jó... nagyon nem... - kelt fel, a lámpást a földön hagyva. A szekrényhez sietett, kirántotta a fiókokat, és a földre hajította őket. Sok száz, vagy akár ezer akta zuhant a földre, szétszóródva. Egy seprűvel próbálta egy helyre seperni őket, némi benzinnel lelocsolta a kupacot.
- Azt hiszed szükségem van rád?... - lassan sétálgatott a szobában. - Dehogy... - rázta meg a fejét és tárta szét a kezeit. - Te csak egy báb vagy... Haszontalan... unalmas... és élettelen. Kinek kellenél? - Állt meg a földön heverészővel szemben. - Természetesen senkinek. - A szoba fokozatosan változott meg, benzin szag töltötte meg a szobát. Elégedetten sétálgatott a kupac körül, amit alkotott, majd a szekrény mellé lépett, amit korábban kipakolt. Egy irat még bent maradt, felvette és kíváncsian nyitotta fel.
- Ogawa Natsuki-san...? Milyen hülye név... Már nagyon régen azt hittem elveszítettem ezt az iratot is... ki hitte volna, hogy a fiókok alatt lesz... - rázta meg a fejét és elővett egy filctollat a zsebéből. - Pedig végre az enyém lehettél... Kár... - A vörös filccel valamit ügyködött a papíron, majd visszatette a szekrénybe, amit gondosan visszazárt, majd félretolta. Egy régi faajtó lapult mögötte.
- Továbbra is csak egy unalmas játékszer maradsz Natsuki-san... Egy élettelen játékszer aki csak arra jó, hogy elszórakozzanak veled... - az ajtó nyitódása, nagy mennyiségű porral járt, a rozsdás zsanér letört. De a zaj, csekély volt a fentebbihez képest. Több száz bakancs dobogása töltötte be a helyiséget. Valószínűleg egy szinttel fejtebb bejutottak a rendőrök.
- Csak tudnám miért nem tudok ráunni egy ilyen régi törött és unalmas játékra mint te... - rázta meg a fejét, és hatalmas erővel vágta a papirosok közé a régi lámpást. A benzinbe áztatott papírok gyorsan lángra kaptak.
- Nyissa ki az ajtót! Utoljára figyelmeztessük, ha nem nyit ajtót betörjük! - hangoznak el a következő szöveg, majd egy hatalmas zörej rázza meg a házat. A férfi aki korábban a földön feküdt, látszólag élettelenül megmozdította a karjait, majd óvatosan felült.
- Mi a... - emelte a jobb karját a sajgó fejéhez, alaposan megtapogatva azt. - A sisak... Miért nem működik? - idegesen húzza le a fejéről a Nervgear-t, megrázza a fejét, és a sisakra pillant. A fényviszonyok rémesek, csupán egy pislákoló petróleumlámpa szolgál egyedüli fényforrásként a szobában. De még a csekély világítás mellett is tisztán látható, néhány vérfolt a sisakon, és egy jókora repedés a hátsó részén.
- Eltört. - húzza végig az ujját a repedés mentén, majd megfordítja, és az ölébe teszi. - Mit rontottam el? - hajtja le a fejét, és szinte farkasszemet néz a tárgyal, amikor ismét egy hatalmas puffanás rázza meg a házat, amire felkapja a fejét. Egy pillanatra csendben vár, meg sem mozdul, csak hallgat. Ismételten felhangoznak azok a szavak amik korábban is kitudja hányszor.
- Különös... pedig minden olyan jól indult... Ha tudtam volna, hogy törött ez a vacak... - a falnak dőlt és feltolta magát rajta, hogy lábra sikerüljön állni. Lassan egy zárt rozsdás szekrényhez biceg, jobb kezében viszi magával a sisakot. - Ha nem lenne ez az átkozott fejfájás. - nyúl bele a zsebébe, majd előhúz egy jókora kulcs csomót, nem kell keresgélnie a megfelelő kulcsot, szerencséje van rögtön a megfelelő akadt a kezébe. A régi lakatot fél kézzel nem tudja kinyitni, maga mögé hajítja a már feleslegessé váló játékszert. A lakatot végül sikerült lekapnia, és kitárta a szekrény ajtaját. Belseje két részre volt osztva, egyiken néhány régi kabát volt felakasztva, a másik részen pedig egy oszlopnyi fiók. Egymás után húzta ki őket, némelyikben iratok, valamelyikben üres üvegeket, végül középtájt talált rá a megfelelőre amiben "gyógyszeres" dobozok sorakoztak egymás mellett. Kikapta az egyiket, és a tartalmát be is tömte a szájába.
- A fenébe... Miért vagyok ilyen rohadt szerencsétlen? - dülöngélve lépett néhányat, kezében a lámpással. A fénye hamarosan láthatóvá tett egy lábat ami tömérdek kartondoboz alól bújt elő. - Nocsak nocsak... Bújócskázol? - húzta mosolyra a száját, habár a hangjából ítélve cseppet sem boldog. Lehajolt, és elkezdte lebontani a nagy rakás dobozt, amint befejezte a kemény munkát, láthatóvá vált egy férfi teste. Az arcát egy fekete sisak takarta el, kezei mozdulatlanul hevertek a földön, bőre hófehér.
- Ez persze működött... - rázta meg a fejét. - Ez nem jó... nagyon nem... - kelt fel, a lámpást a földön hagyva. A szekrényhez sietett, kirántotta a fiókokat, és a földre hajította őket. Sok száz, vagy akár ezer akta zuhant a földre, szétszóródva. Egy seprűvel próbálta egy helyre seperni őket, némi benzinnel lelocsolta a kupacot.
- Azt hiszed szükségem van rád?... - lassan sétálgatott a szobában. - Dehogy... - rázta meg a fejét és tárta szét a kezeit. - Te csak egy báb vagy... Haszontalan... unalmas... és élettelen. Kinek kellenél? - Állt meg a földön heverészővel szemben. - Természetesen senkinek. - A szoba fokozatosan változott meg, benzin szag töltötte meg a szobát. Elégedetten sétálgatott a kupac körül, amit alkotott, majd a szekrény mellé lépett, amit korábban kipakolt. Egy irat még bent maradt, felvette és kíváncsian nyitotta fel.
- Ogawa Natsuki-san...? Milyen hülye név... Már nagyon régen azt hittem elveszítettem ezt az iratot is... ki hitte volna, hogy a fiókok alatt lesz... - rázta meg a fejét és elővett egy filctollat a zsebéből. - Pedig végre az enyém lehettél... Kár... - A vörös filccel valamit ügyködött a papíron, majd visszatette a szekrénybe, amit gondosan visszazárt, majd félretolta. Egy régi faajtó lapult mögötte.
- Továbbra is csak egy unalmas játékszer maradsz Natsuki-san... Egy élettelen játékszer aki csak arra jó, hogy elszórakozzanak veled... - az ajtó nyitódása, nagy mennyiségű porral járt, a rozsdás zsanér letört. De a zaj, csekély volt a fentebbihez képest. Több száz bakancs dobogása töltötte be a helyiséget. Valószínűleg egy szinttel fejtebb bejutottak a rendőrök.
- Csak tudnám miért nem tudok ráunni egy ilyen régi törött és unalmas játékra mint te... - rázta meg a fejét, és hatalmas erővel vágta a papirosok közé a régi lámpást. A benzinbe áztatott papírok gyorsan lángra kaptak.
_________________
Szín: CornflowerBlue
Beszédszín: Skyblue
Yaru- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 41
Join date : 2013. Oct. 25.
Karakterlap
Szint: 1
Indikátor: Zöld
Céh: -
Re: Yaru's notes
by Yaru Vas. Május 04 2014, 20:53
Egy látogatás
- kopp kopp Natsuki-chan odabent vagy? Remélem igen, mert már kezdem unni a bújócskázást... - szűrődik be egy kemény férfi hang a hófehér ajtó túloldaláról, szinte rögtön le is nyomta a kilincset és magabiztos léptekkel végigsétált a szobán, tekintetét az ablaktól balra eső első ágyra szegezte, korábbi derűs arckifejezését, pedig azon nyomban leváltotta egy kissé morcosabbra. A rideg vaságy rácsain játékosan végighúzta kezét.
- Szóval itt bujkáltál. Hogy vagy mostanság? Milyen a kórházi kaja? Mi ez a tábla az ágyadra függesztve? - ragadta meg a kórlapot, tekintete végigfut rajta, majd maga mögé hajítja - Szóval nem tudtak időben kihozni a házból igaz? Égési sérülések... Kész csoda lett volna ha kihoztak volna anélkül, hogy bajod essen. - Közelebb lépett a fekvő alakhoz akinek a fejét majdnem teljesen eltakarja egy sisak, kék haja épphogy előbukkan a nyakánál. Ajkai szárazak, bőre hófehér, mintha egy élettelen baba feküdne a kényelmetlen vaságyban. Semmi mozgás, semmi válasz, még csak nem is érzi azt ahogyan megérintik. Vajon mi értelme van az ilyen életnek? Még csak a nevét sem tudják, azt sem honnan jött, vagy, hogy milyen ember. Látogatói pedig mindössze néhány orvos. Ez alól talán egyetlen kivétel egy fura fehér laborköpenyt viselő alak, aki az imént lépett be a szobába.
- Idegesít ez a szótlanság... Miért nem válaszolsz?! Miért kínzol? Talán még mindig haragszol rám? Válaszolj Játékszer! - hatalmas erővel rántotta le a fiúról a lepedőt, majd megragadja. - Direkt csinálod igaz? De nehogy azt hidd, hogy sikerült örökre megszabadulnod tőlem. Amint véget ér az a szép álom amit látsz, én ott leszek, és hazamegyünk. Már találtam is néhány új szórakozást magunknak. Bemutatlak az új testvérednek is. Biztosan imádni fogjátok egymást. Ö nem olyan szótlan mint te... - mintha kissé megnyugodott volna az előbbi felindulása után, leszállt a fiúról, és kinyitotta az ablakot, zsebéből pedig egy doboz cigarettát húz elő, pár másodperc elteltével már rá is gyújt egy szállal. Már úgy tűnt, hogy ismét alászállt a már megszokott csend ami a szobára jellemző, amikor is megint megfordult, majd leült az ágyra.
- Tudod... mindig is utáltam ezt az oldalad... - az ujjai között szorongatott parázsló cigaretta csikket a fekvő férfi kezéhez tartotta, figyelte ahogyan hullanak le az égő darabkák. - Nézzenek oda... tiszta kosz lett a szép fehér lepedőd. Ha odatetted volna a kezed, most ez nem történt volna meg. Rossz kutya... ezért meg kell, hogy büntesselek. Kiálts ha fáj... - a haloványan pislákoló cigarettacsikket oly egyszerűséggel nyomta el a fiú karján, mintha egy egyszerű hamutartó lenne. A laborköpenyt is ledobva magáról, egyenesen a fiú arcára, lépdelt az ajtó felé.
- Melletted egy senki vagyok... mindig is egy szadista állat voltál Pet.... Ezt utálom benned a legjobban... Az időm lejárt, a köpeny ajándék, nem kell fáradnod azzal, hogy kikísérj, majd még jövök!
- kopp kopp Natsuki-chan odabent vagy? Remélem igen, mert már kezdem unni a bújócskázást... - szűrődik be egy kemény férfi hang a hófehér ajtó túloldaláról, szinte rögtön le is nyomta a kilincset és magabiztos léptekkel végigsétált a szobán, tekintetét az ablaktól balra eső első ágyra szegezte, korábbi derűs arckifejezését, pedig azon nyomban leváltotta egy kissé morcosabbra. A rideg vaságy rácsain játékosan végighúzta kezét.
- Szóval itt bujkáltál. Hogy vagy mostanság? Milyen a kórházi kaja? Mi ez a tábla az ágyadra függesztve? - ragadta meg a kórlapot, tekintete végigfut rajta, majd maga mögé hajítja - Szóval nem tudtak időben kihozni a házból igaz? Égési sérülések... Kész csoda lett volna ha kihoztak volna anélkül, hogy bajod essen. - Közelebb lépett a fekvő alakhoz akinek a fejét majdnem teljesen eltakarja egy sisak, kék haja épphogy előbukkan a nyakánál. Ajkai szárazak, bőre hófehér, mintha egy élettelen baba feküdne a kényelmetlen vaságyban. Semmi mozgás, semmi válasz, még csak nem is érzi azt ahogyan megérintik. Vajon mi értelme van az ilyen életnek? Még csak a nevét sem tudják, azt sem honnan jött, vagy, hogy milyen ember. Látogatói pedig mindössze néhány orvos. Ez alól talán egyetlen kivétel egy fura fehér laborköpenyt viselő alak, aki az imént lépett be a szobába.
- Idegesít ez a szótlanság... Miért nem válaszolsz?! Miért kínzol? Talán még mindig haragszol rám? Válaszolj Játékszer! - hatalmas erővel rántotta le a fiúról a lepedőt, majd megragadja. - Direkt csinálod igaz? De nehogy azt hidd, hogy sikerült örökre megszabadulnod tőlem. Amint véget ér az a szép álom amit látsz, én ott leszek, és hazamegyünk. Már találtam is néhány új szórakozást magunknak. Bemutatlak az új testvérednek is. Biztosan imádni fogjátok egymást. Ö nem olyan szótlan mint te... - mintha kissé megnyugodott volna az előbbi felindulása után, leszállt a fiúról, és kinyitotta az ablakot, zsebéből pedig egy doboz cigarettát húz elő, pár másodperc elteltével már rá is gyújt egy szállal. Már úgy tűnt, hogy ismét alászállt a már megszokott csend ami a szobára jellemző, amikor is megint megfordult, majd leült az ágyra.
- Tudod... mindig is utáltam ezt az oldalad... - az ujjai között szorongatott parázsló cigaretta csikket a fekvő férfi kezéhez tartotta, figyelte ahogyan hullanak le az égő darabkák. - Nézzenek oda... tiszta kosz lett a szép fehér lepedőd. Ha odatetted volna a kezed, most ez nem történt volna meg. Rossz kutya... ezért meg kell, hogy büntesselek. Kiálts ha fáj... - a haloványan pislákoló cigarettacsikket oly egyszerűséggel nyomta el a fiú karján, mintha egy egyszerű hamutartó lenne. A laborköpenyt is ledobva magáról, egyenesen a fiú arcára, lépdelt az ajtó felé.
- Melletted egy senki vagyok... mindig is egy szadista állat voltál Pet.... Ezt utálom benned a legjobban... Az időm lejárt, a köpeny ajándék, nem kell fáradnod azzal, hogy kikísérj, majd még jövök!
_________________
Szín: CornflowerBlue
Beszédszín: Skyblue
Yaru- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 41
Join date : 2013. Oct. 25.
Karakterlap
Szint: 1
Indikátor: Zöld
Céh: -
Re: Yaru's notes
by Yaru Hétf. Május 05 2014, 19:41
Amikor minden elkezdődött... version #Yaru; 1,
(Avagy Yaru/Szophie ismerkedés valódi gondolatmenete, röviden, tömören :3)
- Odaát találkozunk. - suttogta halkan a fülébe, majd minden elsötétedett. Alig pár perc leforgása alatt, a már megszokott dohos, koszos, pincehelyiség ódon kőfalai és hideg padlózata helyett egy sokkal fényesebb, nyíltabb környezet tárult szemei elé. Meglepetten forgatta körbe szemeit, vizsgálgatta a számára eddig ismeretlennek bizonyuló környezetet. Pár lépésnyire két oldalt hatalmas kőfal, mögötte egy jó hosszan elnyúló út, látszólag nem alkalmas arra, hogy bárki is ezen keresztül közlekedhessen ugyanis tömve van mindenféle hulladékkal. Szemben viszont szintén néhány lépésnyire egy fényesebb, tágasabbnak tűnő út néz felé. Kimerészkedni ugyan nem merészkedett, miért tette volna, amikor az ellent mondana több évnyi taníttatásnak. Rendszerint ahol kettőnél több ember bukkan fel, egy csere lebonyolításának a helyszíne, ahol a petek gazdát cserélnek. Megannyi alkalommal élte át ezt, egyrészt mert valami oknál fogva elég kapósnak mondható, másrészt viszont időről időre a meglévő tulajdonosokban valami oknál fogva félelmet keltett, és jobbnak látták elpasszolni.
- Muu? - nyávogott fel, miközben fenékre ült, rövid szőrmével fedett nadrágját, majd a bakancsát kezdte vizsgálni. - Medve. Ezúttal medve... vagyok? - gondolta magában, miközben új öltözékét nézegette, barátkozott vele, hamarosan a mellette fekvő játékmedvére pillantott, és jobb híján azzal kezdte elütni a szabadidejét amíg a mester megérkezik, és megtörténik a csere. Viszont várhatott bármeddig is, ez nem történt meg. A helyét nem hagyta el, az emberek kíváncsiskodó pillantásai elől pedig egy közeli kartondobozban talált menedéket. Ugyan nem fedte teljesen testét, de a kósza napsugarak bántó fénye ellen tökéletes védelmet nyújtott, és miközben lassacskán a szemétkupac közepén sütkérező dobozt átjárta a meleg, egyre fáradtabbnak és fáradtabbnak érezte magát. - Mint egy medve... -
~ Mester... ~ Csupán ez az egy dolog járt a fejében. - Miért nincs itt? Hol lehet? Azt mondta várni kell, akkor várni fogok... -Türelmesen feküdt, időnként meg-meg mozdítva elgémberedett tagjait, de ezektől a véletlenszerű megmozdulásoktól eltekintve, elenyésző számban mocorgott csak. Majd váratlan dolog történt, valami hozzásimult a mancsaihoz, riadtan kapálózni kezdett a tappancsaival, próbálva lerázni magáról a bestia aljas tapintgatásait, közben akaratlanul egyszer-egyszer édeskés állathangutánzások is elhagyták ajkait. Oly annyira meglepte a hirtelen érintés, hogy abba is belezavarodott, hol is jutott be a védelmet nyújtó dobozkába, és merre is kellene kijutnia. Némi próbálkozás, és sikerült kitapasztalnia, a kijutás fortélyait. Arcába hulló kósza tincsekkel mit sem törődve kapta fel a fejét, keresve támadóját, abban reménykedett, hogy végre valahára megérkezett a drága mester. Viszont nem így történt, egy csodálkozó lányka vetett rá kíváncsi pillantásokat. Látszólag ö is épp annyira meglepődött mint ahogyan a medve ruhás férfi is. - Mégis ki ez? És hogy talált rám? Mi tart ilyen sokáig a mesternek? - ezen gondolatok futottak végig hirtelenjében az agyán, miközben egyszerre próbált gyanakvóan távolságtartó és kíváncsi vizsgálódni az ismeretlen nőszemélyen. Együtt a kettő elég furcsa összképet alkothat, talán taszítóként is hat a legtöbb ember szemében, de a lány nem távolodott el tőle, sokkal inkább közeledett. Különös... Mindamellett, hogy most találkoztak, alaposan végigméregette, készségesen megmutatta a mancsát, a fogait, a nyelvét, kissé rekedtes hangját is többszöri alkalommal hallatta, amit a mester annyira szeretett. - De én csak egy medve vagyok, a medve pedig nem beszél... -
- Hmm? - a lány kérdéseit gyorsan ledarálta, majd étellel kínálta az magányosan pihenő medvét. A semmiből ragadt elő egy szelet nyers húst. Hús... ragacsos, nyers húst...- A medvék vajon esznek húst? - Merült fel benne a gondolat, azonban izgatottan rá is harapott a kínált élelemre, és jóízűen elkezdte falatozni.- A mester sehol... lehet már megtörtént az alku? Ez a lány akkor pedig... a gazdám?- Erre a kérdésre hamar választ is kapott.
- Akarsz mostantól velem élni? - Ez a kérdés volt az, amivel minden eldöntetett. - Ö az új mester, én pedig... egy medve... egy medve vagyok.-
(Avagy Yaru/Szophie ismerkedés valódi gondolatmenete, röviden, tömören :3)
- Odaát találkozunk. - suttogta halkan a fülébe, majd minden elsötétedett. Alig pár perc leforgása alatt, a már megszokott dohos, koszos, pincehelyiség ódon kőfalai és hideg padlózata helyett egy sokkal fényesebb, nyíltabb környezet tárult szemei elé. Meglepetten forgatta körbe szemeit, vizsgálgatta a számára eddig ismeretlennek bizonyuló környezetet. Pár lépésnyire két oldalt hatalmas kőfal, mögötte egy jó hosszan elnyúló út, látszólag nem alkalmas arra, hogy bárki is ezen keresztül közlekedhessen ugyanis tömve van mindenféle hulladékkal. Szemben viszont szintén néhány lépésnyire egy fényesebb, tágasabbnak tűnő út néz felé. Kimerészkedni ugyan nem merészkedett, miért tette volna, amikor az ellent mondana több évnyi taníttatásnak. Rendszerint ahol kettőnél több ember bukkan fel, egy csere lebonyolításának a helyszíne, ahol a petek gazdát cserélnek. Megannyi alkalommal élte át ezt, egyrészt mert valami oknál fogva elég kapósnak mondható, másrészt viszont időről időre a meglévő tulajdonosokban valami oknál fogva félelmet keltett, és jobbnak látták elpasszolni.
- Muu? - nyávogott fel, miközben fenékre ült, rövid szőrmével fedett nadrágját, majd a bakancsát kezdte vizsgálni. - Medve. Ezúttal medve... vagyok? - gondolta magában, miközben új öltözékét nézegette, barátkozott vele, hamarosan a mellette fekvő játékmedvére pillantott, és jobb híján azzal kezdte elütni a szabadidejét amíg a mester megérkezik, és megtörténik a csere. Viszont várhatott bármeddig is, ez nem történt meg. A helyét nem hagyta el, az emberek kíváncsiskodó pillantásai elől pedig egy közeli kartondobozban talált menedéket. Ugyan nem fedte teljesen testét, de a kósza napsugarak bántó fénye ellen tökéletes védelmet nyújtott, és miközben lassacskán a szemétkupac közepén sütkérező dobozt átjárta a meleg, egyre fáradtabbnak és fáradtabbnak érezte magát. - Mint egy medve... -
~ Mester... ~ Csupán ez az egy dolog járt a fejében. - Miért nincs itt? Hol lehet? Azt mondta várni kell, akkor várni fogok... -Türelmesen feküdt, időnként meg-meg mozdítva elgémberedett tagjait, de ezektől a véletlenszerű megmozdulásoktól eltekintve, elenyésző számban mocorgott csak. Majd váratlan dolog történt, valami hozzásimult a mancsaihoz, riadtan kapálózni kezdett a tappancsaival, próbálva lerázni magáról a bestia aljas tapintgatásait, közben akaratlanul egyszer-egyszer édeskés állathangutánzások is elhagyták ajkait. Oly annyira meglepte a hirtelen érintés, hogy abba is belezavarodott, hol is jutott be a védelmet nyújtó dobozkába, és merre is kellene kijutnia. Némi próbálkozás, és sikerült kitapasztalnia, a kijutás fortélyait. Arcába hulló kósza tincsekkel mit sem törődve kapta fel a fejét, keresve támadóját, abban reménykedett, hogy végre valahára megérkezett a drága mester. Viszont nem így történt, egy csodálkozó lányka vetett rá kíváncsi pillantásokat. Látszólag ö is épp annyira meglepődött mint ahogyan a medve ruhás férfi is. - Mégis ki ez? És hogy talált rám? Mi tart ilyen sokáig a mesternek? - ezen gondolatok futottak végig hirtelenjében az agyán, miközben egyszerre próbált gyanakvóan távolságtartó és kíváncsi vizsgálódni az ismeretlen nőszemélyen. Együtt a kettő elég furcsa összképet alkothat, talán taszítóként is hat a legtöbb ember szemében, de a lány nem távolodott el tőle, sokkal inkább közeledett. Különös... Mindamellett, hogy most találkoztak, alaposan végigméregette, készségesen megmutatta a mancsát, a fogait, a nyelvét, kissé rekedtes hangját is többszöri alkalommal hallatta, amit a mester annyira szeretett. - De én csak egy medve vagyok, a medve pedig nem beszél... -
- Hmm? - a lány kérdéseit gyorsan ledarálta, majd étellel kínálta az magányosan pihenő medvét. A semmiből ragadt elő egy szelet nyers húst. Hús... ragacsos, nyers húst...- A medvék vajon esznek húst? - Merült fel benne a gondolat, azonban izgatottan rá is harapott a kínált élelemre, és jóízűen elkezdte falatozni.- A mester sehol... lehet már megtörtént az alku? Ez a lány akkor pedig... a gazdám?- Erre a kérdésre hamar választ is kapott.
- Akarsz mostantól velem élni? - Ez a kérdés volt az, amivel minden eldöntetett. - Ö az új mester, én pedig... egy medve... egy medve vagyok.-
_________________
Szín: CornflowerBlue
Beszédszín: Skyblue
Yaru- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 41
Join date : 2013. Oct. 25.
Karakterlap
Szint: 1
Indikátor: Zöld
Céh: -
Re: Yaru's notes
by Yaru Hétf. Jún. 30 2014, 20:33
- Mester, Mester. Mondd szépen, hogy Mester. - lágy, barátságos szólongatja a férfit aki már több hónapja egy játék rabja, mintha csak egy gyermekkel beszélgetne. Azonban hiába csinálja nem kap választ, és ezt ö is jól tudja, hogy miért. Inkább csak önszórakoztatásból beszél hozzá, semmi komolyabb jelentősége sincs. Az utóbbi hetekben ismét megszaporodtak a látogatásainak száma, a kórház dolgozóit azonban rendszerint kikerüli, és inkább csak beoson a szobába. Van, hogy cosplaybe bújva, eljátssza, hogy orvos, és megvizsgálja a "beteget", eljátszadozik vele. De van, hogy csak idegeskedik, vitatkozik, bántalmazza.
- Legalább nyöszörögj picit. Nyávogj, könyörögj a tekinteteddel, hogy hadd csinálhass valamit. Akármit... - simított végig a sisakon, majd megkopogtatta azt - Kop kop... van odabent valaki? Hozzád beszélek... Ne légy olyan mint Saku... - várt egy leheletnyi szünetet, majd folytatta ezúttal kicsit érzelemmentesebb hangon. - Szóval nem foglalkozol velem... A sisak az oka... de vajon ha leveszem történni fog valami? Bármi? Akármi...? Tegyünk egy próbát. - felkelt az ágyról majd megkerülte azt, de még mielőtt hozzáért volna a férfihoz, gondosan behúzta a függönyöket.
- Most már kezdhetjük. - a szokásos eszelős vigyort elhagyta, mindkét kezével közeledett ahhoz az ominózus tárgyhoz amire annyira haragszik. Habár pont ö volt az aki mondta a srácnak, hogy fel kell vennie. - Ne aggódj perceken belül játszhatunk. Úgy mint régen. - nyalta meg a száját, majd megragadta a sisakot, és egy picit megrántotta. A fekvő férfi teste megrezzent, egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem csak egy játékbaba, hanem ismét élő. Azonban kisülésnek, semmi jele sem volt.
- Akkor most még egy picit... - ezúttal elkezdte nagyon lassan felemelni, pár milliméternyit haladt csupán amikor a zsebében megrezzent egy telefon.
- Ki zavarhat egy ilyen fontos pillanatban...? - zsörtölődött, majd elengedte, és a zsebéből kikapva először a kijelzőre pillant, majd egy sóhajtást követően felvette a telefont.
- Mit akarsz? Éppen Natchhannal játszok...
- Ez szép és jó, de ennél jobb időpontot nem is találhattál volna erre... Az új játékod éppen most kísérelt megy egy szökést. Már kiküldtünk egy csapatot... ha nem hurcolnád magaddal a nyomkövetőt akkor nem kellene ilyenkor is hívogatnunk...
- Ha nem lenne nálam akkor az olyan lenne mintha nem az enyémek lennének... Máris ott vagyok. - letette. - Szóval akkor legközelebb folytatjuk ott ahol abbahagytuk rendben? - paskolgatta meg búcsúzóul.
Egy bökés itt, egy nyalás ott. Sorban érik a a furábbnál furább érintések, azonban ebből a medve mégsem tapasztal semmit sem. Teste teljesen ledermedt, mozdulatlanná vált. Mintha egy darab szikla lenne. Tekintete üres, és egyáltalán nem reagál semmilyen érintésre. Szophie és Vezér ijedt pillantása minden bizonnyal meghatná, ha látá őket ezekben a percekben. Hirtelen beleremeg az egyik bökésbe, mintha ismét élettel telt volna meg, azonban ez csak egy röpke másodpercig tart, majd felborul. Vezér egy fura ötlettől vezérelve elkezdte arrébb gurítani. Ekkor ismét megmozdult, pontosabban összerándult, mintha gyomron vágták volna valamivel, ezúttal már nyöszörgő hangot is hallatott, és kinyitotta a szemét.
- Mi az Mester? - mondta ki kissé rekedtes hangján, azonban mégis tisztán és érthetően, ezt követően pedig oldalra gurult, hogy négykézlábra állhasson.
- Legalább nyöszörögj picit. Nyávogj, könyörögj a tekinteteddel, hogy hadd csinálhass valamit. Akármit... - simított végig a sisakon, majd megkopogtatta azt - Kop kop... van odabent valaki? Hozzád beszélek... Ne légy olyan mint Saku... - várt egy leheletnyi szünetet, majd folytatta ezúttal kicsit érzelemmentesebb hangon. - Szóval nem foglalkozol velem... A sisak az oka... de vajon ha leveszem történni fog valami? Bármi? Akármi...? Tegyünk egy próbát. - felkelt az ágyról majd megkerülte azt, de még mielőtt hozzáért volna a férfihoz, gondosan behúzta a függönyöket.
- Most már kezdhetjük. - a szokásos eszelős vigyort elhagyta, mindkét kezével közeledett ahhoz az ominózus tárgyhoz amire annyira haragszik. Habár pont ö volt az aki mondta a srácnak, hogy fel kell vennie. - Ne aggódj perceken belül játszhatunk. Úgy mint régen. - nyalta meg a száját, majd megragadta a sisakot, és egy picit megrántotta. A fekvő férfi teste megrezzent, egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem csak egy játékbaba, hanem ismét élő. Azonban kisülésnek, semmi jele sem volt.
- Akkor most még egy picit... - ezúttal elkezdte nagyon lassan felemelni, pár milliméternyit haladt csupán amikor a zsebében megrezzent egy telefon.
- Ki zavarhat egy ilyen fontos pillanatban...? - zsörtölődött, majd elengedte, és a zsebéből kikapva először a kijelzőre pillant, majd egy sóhajtást követően felvette a telefont.
- Mit akarsz? Éppen Natchhannal játszok...
- Ez szép és jó, de ennél jobb időpontot nem is találhattál volna erre... Az új játékod éppen most kísérelt megy egy szökést. Már kiküldtünk egy csapatot... ha nem hurcolnád magaddal a nyomkövetőt akkor nem kellene ilyenkor is hívogatnunk...
- Ha nem lenne nálam akkor az olyan lenne mintha nem az enyémek lennének... Máris ott vagyok. - letette. - Szóval akkor legközelebb folytatjuk ott ahol abbahagytuk rendben? - paskolgatta meg búcsúzóul.
. . .
Egy bökés itt, egy nyalás ott. Sorban érik a a furábbnál furább érintések, azonban ebből a medve mégsem tapasztal semmit sem. Teste teljesen ledermedt, mozdulatlanná vált. Mintha egy darab szikla lenne. Tekintete üres, és egyáltalán nem reagál semmilyen érintésre. Szophie és Vezér ijedt pillantása minden bizonnyal meghatná, ha látá őket ezekben a percekben. Hirtelen beleremeg az egyik bökésbe, mintha ismét élettel telt volna meg, azonban ez csak egy röpke másodpercig tart, majd felborul. Vezér egy fura ötlettől vezérelve elkezdte arrébb gurítani. Ekkor ismét megmozdult, pontosabban összerándult, mintha gyomron vágták volna valamivel, ezúttal már nyöszörgő hangot is hallatott, és kinyitotta a szemét.
- Mi az Mester? - mondta ki kissé rekedtes hangján, azonban mégis tisztán és érthetően, ezt követően pedig oldalra gurult, hogy négykézlábra állhasson.
_________________
Szín: CornflowerBlue
Beszédszín: Skyblue
Yaru- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 41
Join date : 2013. Oct. 25.
Karakterlap
Szint: 1
Indikátor: Zöld
Céh: -
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.