[Küldetés] Megtorlás

Nem kajáltam be, amit a levélben írtak. Aha, francokat! Sokkal korábban kell ahhoz ezeknek felkelniük, hogy az olyan zseniket át tudják ejteni, mint hatalmasságom! Viszont a fejemből egyáltalán nem tudtam kiverni a Vigyori szavait, a bőrömről meg nem jött le a Felszabadítós tetkó. A fene egye meg!
Úgy döntöttem, az a legjobb, ha saját magammal keveset foglalkozom, és inkább a többiekkel próbálom elterelni a figyelmem. A téma adott volt: a levél. Ezzel kerestem fel Petert. Hogy ő mégis mit gondol. Csak egy PM-et küldtem neki. Biztos voltam benne, hogy válaszolni fog, méghozzá olyan hamar, ahogy csak érkezése lesz rá.
Éppenséggel semmi vevője nem volt amúgy is teljesen lefosztott boltomnak, és mivel nagyon úgy tűnt, hogy a nap során Susaya sem fog itt meglátogatni, ezért képtelen voltam bármit is kezdeni magammal. Minden untatott. Nem akartam mobgyakásba sem menekülni, Susaya nélkül, ennyire szerteszét szóródott gondolatokkal talán még veszélybe is kerülök. Azt meg akarja a fene.
A többi felszabadítón járt az eszem. Majdnem megőrültem. Azt vettem észre, hogy rovom a köröket a boltban, időnként megszakításképpen vizslatom a cuccaim az invertorymban, vagy csekkolom, Susaya hol is van éppen a térképemen. Oh, igen, ez újdonság. Sz’al megelégeltem, hogy soha nem tudom, merre jár, és ezért időnként ellenőrzöm a térképen. Hátha azt látom, hogy vészesen csökken az élete, vagy utolérte valamilyen státuszváltozás, mint paralízis, fagyás, ilyesmi. Hiába lett Kicsi Mesterből Mesterke az én egyetlen vörössegű páviánom, attól még csak egy pet. Mi együtt vagyunk erősek, blabla-bla. Egyébként is régen túl voltunk már a veszekedésen.
Nem nagyon volt mit tennem éjfélig. Biztos voltam benne, hogy ott akarok lenni a találkán. Nem saját magam miatt. A többiek miatt. Tudtam, hogy a felszabadítók lesz, aki ráharap. És közben Peter válaszára is vártam. Éjfélig elütöttem az időt: vacakoltam a cuccaimmal, rendeztem a kristályaim. Majd nekivágtam: út közben magamhoz édesgettem Susayát, vele indultunk meg a találkozó helyszínére. Hogy éjfélre már pont benn üljek a fogadóban.

Jól éreztem magam, nem volt okom panaszra, mert az elmúlt pár napomban semmi rossz nem történt velem, vagy ha történt is, most csak a jóra gondoltam. Csak a jóra, ám pontban délben egy különleges üzenetet kaptam. Nem mondom, hogy felzaklatott a levél tartalma, de a kellemes, jó érzés alábbhagyott és helyét zavart gondolatok vették át. Hogy Kayaba lejött volna hozzánk? Nem hittem benne. Belegondolva nem tűnt ostobaságnak, hisz ő is kíváncsi lehet, kíváncsi a saját világára, ám még csak a hatodik bossnál tartottunk, szinte csak most kezdődött a játék, túl korainak éreztem még a világába érkezését.
Saurtól egy üzenet, mi bizonyította, hogy ő is megkapta az iménti levelet. Véleményt kért attól, ki nem igazán szokott szólni, azonban elkezdtem pötyögni egy választ.

Hali,
Bevallom igazából, hogy nem tudom, hogy mit gondoljak. Hihetetlennek tűnik első hallásra, de a kíváncsiság nagy úr, valószínű ott leszek.
Pete

Okom valóban csupán csak a kíváncsiság volt, meg talán némi félelem is. Féltem a tervétől. Ha végezni akart volna velünk, úgy hiszem azt egy gombnyomással könnyedén meg tehette volna, nem tudtam, hogy mit akart egy ilyen elme és ez most inkább csak ijesztő volt. És hogy elébe mentem? Ostoba döntés volt.
Pontban éjfélkor. Délibáb város, Harmónia fogadó. Megjegyeztem és elindultam időben oda, bár csak ne féltem volna a sötétben, de szerencsémre volt egy Hisamém nekem, ki mindig mellettem volt. Ő tudott pihenni a délután és ezt most nem bántam. Szívesen lettem volna a helyében, ám a gondolatok egy szabad percet sem hagytak nekem. Ijesztő, hogy egy egyszerű levél mennyire feltudja kavarni az embert, csak egy levél, pár sorral és még az igaza is kérdéses, de egy témát adjanak egy gondolkodónak és nem fog unatkozni egy ideig. Időközben Lottinak is írtam, nem akartam bajba sodorni, egyáltalán nem, de tudtam miként érez Kayaba iránt, mint mindenki más itt.

Szia Lotti,

Azt hiszem te is megkaptad a levelet. Nem tudom, hogy mi igaz belőle, vagy mi nem, de éjfélkor ott leszek a Harmónia fogadóba. Most ne várj este, túl kíváncsivá tett ez a pár sor engem, vagy ha gondolod gyere te is, vigyázok rád.

Légy jó,
Pete

- Ez meg mi? - rimánkodok, ahogy szemeimmel belemélyedek az előttem tornyosuló páncélbolt kirakatába. Az emberek azt hihetnék, hogy éppen megláttam valami izgalmas dolgot, amivel egyszerűen nem tudok zöld ágra vergődni, hogy mi lenne.Az igazság ettől azonban messze jár. Valójában magamat nézem a tükröződő felületben, dúló-fúló, pirosas arccal. Jobban mondva a jobb fülemet vizslatom töretlen, ide-oda rángó szemeimmel, ahogy a felismerés könyörtelen villámcsapása belém vág a magasból.
- Scheiße..! - sikoltom Stark számára is meglepően magas hangon, mire az nyomban nyüszítve felugrik. Megtapogatom az említett testrészemet. Ez nagyon el lett rontva. Kétségbeesetten próbálok igazítani valamit rajta, de nem bírok, a játékon belül tehetetlen vagyok, igaz?
Könnyes szemmel rogyok le a kirakat elé: Hogy élhetek ilyen szégyennel? Egyáltalán miért nem vettem eddig észre, vagy miért nem szólt senki?! Scheiße!
Megfordulok, s hátamat a falnak vetve, a földre bambulva számításba veszem a lehetőségeimet: Rosszul állok. Szörnyen néz ki. Nem is tudom, hogy Peter hogy nem zavart el eddig emiatt? Őt talán nem zavarja?
A menüm csörren. Gondolataimat elterelendő megnyitom azt. Egy üzenet villódzik a panelon, amit nyomban meg is nyitok. Zavart grimaszt vágva olvasom végig a sorokat, amik akár egy tömeggyilkos tollából is származhatnak. Nagyszerű! Honnan szerezte meg a nevemet?
Remények nélkül zárom be a menüt, mire az megint jelezni kezd. Scheiße! Már azt sem hagyják, hogy az ember nyugisan elsüllyedjen a saját szégyenében?!
Megpillantva a feladót azonban nyomban lenyelem korábbi gondolatomat, s meg is nyitom az üzenetet. Peter azt írja, hogy ő megy arra a tömeggyilkosos izére... Várjunk csak! Azt akarja, hogy menjek én is! Akkor ő nem ítél el engem, akar még találkozni ezek után is! Peter!
Feltápászkodom, majd lecsapom Wywernkígyót a földre, s vad mutogatásba kezdek, mert szavak nem jönnek a nyelvemre a rózsaszín ködtől. A hüllő érti ám, hogy mi van. Nyomban át is megy alfába... Izé, nagy alakba, aztán fel is pattanok a hátára. A Basiliskus megindul, mint egy diesel motoros traktor, s egy kocogó ember tempójával száguldani kezdünk Mirage városba a teleportkapun keresztül. Stark ezúttal csak cammog mellettünk, Wywern most nem akarja cipelni...

Harmónia fogadó. Látásom még ebben a sötétben is befogadta a feliratot, mely az épület ajtaja felett terpeszkedett, hívogatóan csábítva a játékosokat. Természetesen a városon belül bőven elég fény volt ehhez, az utcai lámpák biztosították a kellő világosságot. Éjfél táján már nem sok ember jár az utcákon, a sötétséghez pedig kifejezetten illett a fejem felett lebegő indikátor, így néhány percig még szobroztam az épület előtt zsebre dugott kezekkel. Csupán a hatás kedvéért :]
Egy üzenet szólított ide, melyet nagyjából 12 órája kaptam meg. Kifejezetten megmosolyogtató volt a tartalma, tulajdonképpen nem is maga Akihiko-kun érdekelt, hanem hogy miféle bohócokat vonz ide a bosszúállás kecsegtető lehetősége. Egy rakás begőzölt fejű, ostoba mamlaszra számítottam, akik dühükben nem látnak tovább az orruknál és demagóg szöveggel bele lehet csalni bármilyen csapdába. Lincshangulat, káosz, anarchia és elsöprő gyűlölethullám egy láthatatlan szellemkép ellen. Majd mindez lassan átcsap bizonytalanságba, lelohad a tűz, ahogy ráeszmélnek, tűt keresnek a szénakazalban, és talán az üzenet küldője ellen fordulnak, aki ha elég okos, meg sem jelenik itt személyesen, csak egy pancsert, egy feláldozható gyalogot küld maga helyett.
Beléptem végül az épületbe és az ajtó mellett támasztottam meg a falat az egyik talpammal és persze hátammal. Unott tekintettel vizsgáltam a beltérben megforduló alakokat, időnként piszkálva a körmöm alá került képzeletbeli piszkot. Vártam, hogy történjen valami. És történt is. Ismerős figurák sziluettjei úsztak be látómezőmbe, és ezen cselekmény motivált arra, hogy egy hanyag mozdulattal ellökjem magam a faltól és egy szőke lányka mögé osonjak. Ha haja színe nem is, de arcának lágy vonalai és jellegzetesen randa petje elárulták kilétét.
- Kukucs! Vajon ki vagyok? :] - léptem be mögéje és takartam el a szemét hátulról, ekképpen üdvözölve a rég nem látott ismerőst, illetve ismerősöket. Felfedeztem az egyik asztalnál a Majmócát is, de vele egyelőre nem törődtem. Ám ami késik, nem múlik :]

A megérkezés sikeres. Elégedetten kászálódik le Wywernkígyó hátáról, aki nyomban össze is megy, s sűrű nyelvnyújtogatás közepette kérlel engem, hogy most fordítsunk: én legyek az, aki ezúttal őt hozza.
Nem leszek szívtelen diktátor, az állat után nyúlok, s nyakamba helyezem, mint egy sálat, ami aztán magától tekeredik még tovább, ahogy neki a legkényelmesebb. Stark egy parancsra váró pillantást ereszt meg, mire intek neki, hogy kövessen: most bemegyünk.
Furcsa, erős erősen terjengő illat csapja meg orromat. Nem kellemetlen, inkább furcsa. Nem szagoltam még ilyet ezelőtt. A vízipipa tőlem egészen távol állt ezidáig és azt kell mondjam most sem repesek érte.
Izgatottam pillantok körbe néhány lépés után. Petert keresem tekintetemmel, ha valóban itt van már. Nem érhettem ide korábban nála, Wywern tempója egyszerűen nem enged meg olyan luxusokat, mint a gyorsaság, szóval el is vetem ezt a gondolatot.
Mikor szemeimet kezek takarják el, egy pillanatra megijedek, de aztán az jár a fejemben, hogy biztos Peter az, ki jól mögém settenkedett, s most rejti előlem a világot. Hangja azonban furcsán ismerős, de nem Peteré és ez nyugtalanító. Még egy kéz nyúl hozzám, s szabadít meg az első kettő fogságából. Peter az, s magához ölel, csókot lehel homlokomra.
- Szia. - köszöntem neki én is, s nyomban azon voltam, hogy viszonozzam a csókot, habár én inkább ajkaira akartam nyomni egy jó nagy cuppanóst.
Tachira csak egy megdöbbent pillantást vetek, nem tudom mire vélni, hogy itt van. Zavaró, de gondolom nem tudok mit tenni ellene, így csipán egy grimaszt vágok hozzá meg egy gyenge integetést.
Saru Taidana jelenléte a másik zavaró dolog. Az állatidomár torna óta nem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. Legyek rá mérges, vagy éppen kedvelnem kéne? Szimpatikus srác na, de hát olyan izé... Minden esetre mior esetleg felém néz, egy kedves mosolyt adok neki egy "Hali!"-val megspékelve.

Hát ez... Furcsa volt. Baloron sokkal inkább mint egy kisgyerek, úgy viselkedik. A társa meg... Az ő nevét még csak meg se bírtam jegyezni!
Gondterhelten ülök le Peter mellé, közben pedig azon vagyok, hogy fogjam a kezét. Hisame fejét megsimizem, ha engedi, Starkra pedig nyomós pillantást vetek, mikor erre villódzni kezd a szeme. A szörnyem az ajtó környékén ücsörög, ott maradt le, fene tudja miért. Wywernkígyó természetesen most is a nyakamban sziszeg.
- Ne merészel minket hernyó név még egyszer! - csattanok fel hiányos japán nyelvtanommal és szókészletemmel, remélve, hogy így is megérti a bunkó Baloron mit akarok. Ha nem, akkor Peter bizonyára kisegít.

- Lotti vagyok. - majd mutatok az ajtó felé. - Stark - az állat felkapja a fejét - És Wywern - s mutatok a nyakamban ücsörgő hüllőre

Nem sokáig tarthattam kezemet a lány szemein. Úgy tűnik az emlékezetes este összehozta Esutel-chan féltékenységének két tárgyát, és a sárkányos idomár nem igazán vette jó néven, hogy a barátnőjét piszkálom :] Lotti-chan döbbent tekintetét viszonoztam, akárcsak a grimaszát és a félénk, bizonytalan integetést.
- Szia - tettem hozzá a köszönést végül, jelezvén, hogy nem felejtettem el - Nahát, micsoda hűvös fogadtatás, pedig régen láttuk egymást. Még a sárkányod is megnőtt - fejeztem be egy... mosolynak tűnő grimasszal, de egy cseppnyi fenyegető jellegű megmozdulásom sem volt feléjük. Kedvelt szórakozásom volt, hogy a meglehetősen negatív első találkozás után másodikra teljesen normálisan, átlagosan viselkedek, és figyelem a zavart az arcokon.
- Furcsa, pedig nem ártottam nektek. Esutel-channal is nagyon kellemesen eltársalogtunk egyébként - említettem meg cseverésző hangnemben, majd körülnéztem még egyszer. Négyünkön és a peteken kívül még egy alakot, egy ismeretlent véltem felfedezni a háttérbe húzódva. Minket figyelt, nyilvánvaló volt, hogy nem a puszta véletlen sodorta ide.
Az óra éjfélt ütött, és megjelent az üzenet küldője is. Átlagos, szürke kisegér, van egy "mestere", szóval nem ő mozgatja a szálakat. Mindazonáltal nagy ostobaság volt tőlük megjelenni előttünk, bár tekintve a létszámot, amit levelük magában hordozott, nem vállaltak nagy kockázatot. Csendben figyeltem, ahogy a "mester" is megérkezik, csak úgy sütött róla az intelligencia. Már-már sajnáltam is a kisegeret, hogy egy ilyen fickó csicskáztatja, az én felügyeletem alatt jobb sorsa lehetne :] A férfi invitálására készségesen leültem, Peter-kun másik oldalára, és akárcsak Lotti-chan, én is megfogtam a kezét. Bizonyára nagyon egyedül érzi magát és szüksége van erre a gesztusra :] Ezt követően Hisame-chan tőlem is kapott egy buksisimit, feltéve ha nem harapta meg a kezemet. Ellenben a kitekert japánba már egy kicsit beletört a nyelvem, így inkább befejeztem a szőkévé vált tünemény tetteinek követését, éppen elég szórakoztatónak ható reakciót csaltam már ki vele.
- Yare-yare, de titokzatosak vagyunk, fiatalember. Ha tippelnem kéne amondó lennék, hogy nyuszi vagy :] - reagáltam a kardforgatóra, aki nem igazán kívánt belefolyni abba, ami körülötte történt. Nem volt szép dolog ám kivonni magát a csoportos vízipipázás és bemutatkozás alól, csoportterápiánk így hiányos lett. Remélem hamarosan előkerül a labda is, dobálhatjuk egymáshoz és közben megismerkedünk :]
- Az én nevem Shamshon, az erőm a hajamban van, férfi vagyok, rettentően gonosz és állatidomár. Az olyan állatokat vezetem az orránál fogva, mint amilyen te is vagy :] - pillantottam a "mesterre" azaz Baloronra. Ajkam ravasz vigyorra húzódott, és némi hatásszünet után elnevettem magam, mintha csak vicceltem volna.

Már a birtokomba is vettem az egyik vízipipát, magamhoz öleltem, ezt aztán el nem veszi tőlem senki! Szerencsétlenkedtem vele kicsit, mire rájöttem, hogy most akkor meg kell-e tömni, vagy ebben a világban hogyan működik ez a nem túl ördögien bonyolult szerkezet. Miután az első néhány párafelhőt kieregettem magamból, Susayát meg se kínáltam. Tudtam, hogy úgyse fogadná el. Egy pet ne is vízipipázzon!
Láttam ám, hogy sorra befut még egy-két ismerős arc. Uh, nagyon örültem nekik! Értsd: nem, egyáltalán nem örültem mindenkinek.
- Szevasz Főnök! Nem kérsz? – kínálgattam a vízipipát, mire Peter végre elverekedte magát hozzá. Másé volt, így aztán igazán könnyű volt adni belőle. Láthatóan nem kért belőle, lekezeltünk, jah, mert mi tök menők vagyunk. Integettem Hisaménak. Susaya már birtokba is próbálta venni a jégsárkányt: fogalmam se nincsen, hogy mit akarhatott tőle, de minden további nélkül bontva bármilyen megtartandó távolságot közte és a másik pet között, már tehénkedett is volna rá, mint holmi sárkánylovas, vagy ilyesmi. Az ő dolguk, én nem is foglalkoztam tovább az egésszel. Majd egymás között „lebunyózzák”, ha Hisamének ez nem tetszik.
Rosszalló tekintetemet magára vonta a szenthármas: Lottinak bájosan visszaintegettem, fültől fülig ért a vigyorom közben. Aztán annál gyorsabban lelohadt, amikor Tachi betámadt neki hátulról. Irigykedve pislogtam feléjük. Uh, ez a csaj mindenkivel ennyire… közvetlen? Ezek szerint legalábbis. Mire láthattam volna, hogy reagál a nem túl lovagias lovag közeledésére, már be is takarta az én szemem elől Peter, aki hevenyen magához húzva lehet csókot a homlokára. Bakker! Alig akartam hinni annak, amit láttam. Ez a csaj tényleg mindenkivel…?! Lassan azon voltam, hogy én is odamegyek, beakasztom a kezem a pólójába, pont úgy, ahogy legutóbb tartottunk, és akkor teljes a kör.
A figyelmem azonban elterelte a küldetésadó. Büszkén feszítettem, amikor Susaya meg lett dicsérve. Naná, hogy az én állatom tűnik a legértelmesebbnek. Eddig sok feketepontot összegyűjtött a szememben a csávesz, de most végre javított rajtuk kicsit. – BöLcsEbb NéHa A HallGatÁs – nézett Mesterke jelentőségteljesen a férfire, majd karjának egyik letekeredett fáslijával lepasszolta nekem a pipát. – Aki ismer, az tudja, ki vagyok. És már tök sokan ismernek! – néztem szúrósan a fószerra, miközben némi gondolkodás után rájöttem, hogy ha nem szívogatnám a pipát, hanem továbbadnám, akkor menne tovább a sor is.
- Hehe – komentáltam Tachi nyuszis megjegyzését. Már éppen valami epés visszavágáson gondolkodtam, amikor leesett, hogy nem rám, hanem a fura srácra gondolt. – Oh – süppedtem vissza ülőalkalmatosságomba.

He? Egyszerű undorral járó csodálkozást váltott ki belőlem, miként Makoto a kezemet fogta. Elhúztam tőle a tenyereim és odébb csúsztam, távolabb tőle. Fúj, kirázott a hideg. Láttam miként még Makoto Hisame felé nyúlt, de csak a sárkány morgását hallottam, őt nem féltettem.
Kézfogás, majd egy Lottit idéző mondat a barátnőm felé. Gúnyolódás szagát éreztem és egy nagyon nem tetszett. Némán mutogattam Sainglannak, hogy még egy ilyen a főnökétől és távozunk innen. Kayaba ide vagy oda, Lottival ne gúnyolódjon senki sem! Eddig Hisame harapott csak másokat, de úgy biza’ azt is én tanítottam neki!

A képek. Igen, valóban Kayaba volt rajtuk, meg a görbe hátú hívői, kik nem tudtak kiegyenesedni előtte.
- Hogy segíteni Kayaba ellen? – gondoltam a következményekre és a lehetőségekre. Kayaba itt volt köztünk és hívőket gyűjtött. Kételkedtem benne, hogy magát oly gyengére pontozta volna, biztos voltam benne, hogy a felszereléseit a legritkábbakból válogatta össze és a hívői is sokan voltak. Többen, mint mi.
- Hát az igazat megvallva. – dőltem előre, hogy körbe tudjak nézni – Kevesen vagyunk. Ők pedig sokan. – mutattam rá az egyik képre, melyen szó szerint egy kisebb tömeg volt - Tudom, negatív hozzáállás, de nem úgy néz ki, hogy sok esélyünk lenne ellenük, meg aztán ő utánuk Kayaba ellen, biztos, hogy nem gyenge! Ha lenne egy terv, mellyel kikerüljük a hívőket, esetleg egy beépülés közéjük, akkor talán. – sóhajtottam – Ennek itt úgy is jól megy a hátba szúrás. – mutattam az oldalamra – Bár aztán lehet ténylegesen is átállna az ellenhez. – néztem Makotóra és voltam őszinte – Én nem bízok benne és erre meg is van az okom.

- Mi..? - nyögöm megrökönyödve, ahogy és amilyen formátumban dákóbúra (a f*szfej durva lenne) válaszol nekem. Nem elég, hogy ugyan olyan mocsok, aljas hangnemben teszi, mint ahogy eddig is szólt hozzánk és beszélt rólunk, de még ki is viccel engem álnok módon a hiányos japánom miatt.
- Te... - kezdem érlelődve egy nagy dührohamra, ami lassabban jön el, mint számítok rá. Ugyan is gáz, de keresem még a szavakat, vagy azt az egy szót, amivel a sárba tudom tiporni dákóbúra óperenciás tenger méretű egóját. Ő a nagy harcos, aki le akarja verni Kayaba Akihikót? Inkább az ő arcát kellene beverni, mert nem képes megbecsülni minket, akik eljöttünk ide ma.
Zavaromban Peterre pillantok, aki csak integet valamit dákóbúra talpnyalójának. Azt hittem ennél azért többet fog tenni, de végül is rendben van, Peternek eddig sem volt heves a vérmérséklete.
- Te féreg! - kiáltom aztán el magamat mérgesen dákóbúrára nézve. A hernyó beszólásnál durvább a féreg, szóval megteszi. Hagyom, hogy a falak elnyeljék hangom visszhangját, majd nyomban megfordulok, s egyenesen az ajtó felé veszem az irányt.
Kint Wywernt kirángatom a nyakamból, s lecsapom a földre. Idegesen szisszen egyet, de felveszi basiliskusi alakját, s méretes pofájával rám néz, hogy mitévő legyen.
- Stark! - parancsolok a fő-petemnek, s mutatok Wywern hátára. A chupacabra azonban nem rögtön hajtja végre utasításom. Furcsa mód az ajtó felé fordítja tekintetét, mintha várna valamire.
- Megyünk! - szólalok meg újra, ezúttal már ingerültebben. Nem Stark húzott fel, de ha nem teszi, amit mondok neki, akkor ő is kihúzza a gyufát. Már pedig most nem csak a saját engedetlenségéért kapna tőlem...

Érdeklődve figyeltem a reakciókat, ahogy mindig. Undor, ellenszenv, düh, mind-mind természetes és kiszámítható reakciók voltak. Emellett unalmasak is. Mosolyogtam rajtuk. Peteren és a harcoson is, utóbbin kicsit jobban. Teljes higgadtsággal pillantottam fel rá, miután tanúbizonyságot adott roppantul alacsony intelligenciájáról és rögtön az erőszak eszközéhez folyamodott volna, hogy elégtételt vehessen. Tekintetemben a szánakozás szikrája tükröződött, meglehetősen csodálatra méltó, hogy egy ilyen egysejtű képes értelmes mondatokat formálni. Megpillantottam felette egy pók árnyékát, így jómagam is felálltam, de hamar ráeszméltem, hogy csupán a fények játéka csapott be, nincs ott semmilyen ízeltlábú (1). Hirtelen azonban mélyen meghajoltam, akaratom ellenére nyomta le valami a fejemet és döntött előre.
- Sajnálom, csupán egy szánalmas kis hernyó vagyok, nem tudom mi ütött belém! - kértem bocsánatot a viselkedésemért, ám szavaim nem az enyémek voltak. Meglepődtem, bár nem mutattam ki, csupán hümmögtem egyet. Felettébb zavaró lesz, ha a környezetemben van valaki, aki képes manipulálni az elmémet. Az egyik asztal alatt megcsillanó szempár lehetett talán az okozója a rendellenességnek? Nem, az nem egy mosómedve, csak egy kanál van a földön, azon csillant meg a lámpák fénye (2).
Mindenesetre vigyorom visszatért az arcomra, de úgy döntöttem megállom, hogy tovább provokáljam az izomagyú férget, ahogy Lotti-chan hívta. A bájos szépséget úgy tűnt megviselte a gúnyolódás, pedig lehetett volna annyi esze, hogy nem húzza fel magát egy olyan emberen, akiről mérföldekről látszik, hogy buta, mint a föld. Míg kifelé tartott, szemem sarkában megpillantottam egy felénk kúszó kígyót, de ahogy odakaptam a fejem, fény derült rá, hogy csupán egy vízipipa tréfált meg (3). Megráztam a fejemet, úgy tűnt nem vagyok toppon. Talán már késő van :]
Közben kiterítette a nyámnyila csicskás a kártyákat, vagyis inkább képeket. Egy köpenyes fickó volt rajtuk, akinek nem látszik az arca sem. Kayaba Akihiko? Felhorkantam, az elképzelés is nevetségesen szánalmas volt, hogy ilyen nyíltan és mégis rejtélyesen jelenjen meg Aincrad utcáin.
- Ki tudja, mit tennék? :] Attól függ, miben látom a legnagyobb hasznot... - pillantottam sokat sejtetően a két felbujtóra, és egyben igazoltam a Peterben rólam élő képet is, hadd higgye azt, hogy be tud skatulyázni egy szimpla szerepbe. Miután a távoli pulton lévő zöld üvegbe is beleláttam már egy békát (4), inkább a képekre fordítottam a tekintetem, de amilyen zavaros volt a tudatom, a köpenyes alak egyből egy lángoló főnixként jelent meg lelki szemeim előtt (5)
- Ez az alak akár egy imposztor is lehet. Nem nehéz úgy beállítani egy fotót, hogy a rajta lévő szereplők egyike jóval nagyobbnak tűnjön másoknál, perspektíva kérdése az egész. A köpenyt pedig minden bizonnyal bármelyik NPC boltban meg lehet kapni. Mi oka lenne Kayaba Akihikonak feltűnősködni? :] - szólaltam meg, felvetésem végén félszeg vigyorra húzva ajkaimat. Majmócára pillantottam, szokatlanul... hűvös volt az irányomba a viselkedése. Mintha történt volna valami, nem csupán arról volt szó, hogy egy ismerős jelenlétében került volna...

Lottit nyuszinak nevezni bűn volt és egyben ostobaság is. Nem tűr sokat, főleg nem az ilyen alakoktól. Jól tudtam, hogy meg tudja védeni magát, ám szólnom kellett, hisz a barátja voltam.
- Nem jó sértegetni azokat, kik segíteni jöttek. Bármennyire lehet nagyképű, az nem érdekel, de mint ahogy segíteni jöttünk, úgy mehetünk is. Ha Lotti megy, úgy én is. Ha én is, úgy Saru is. - ez nem volt biztos - Nem lesz se sárkány, se aranymajom, se bestia és maradnak ők ketten. – mutattam Thunder és Makoto irányába. Valamiért ő volt a Főnök, így gondoltam nem ostoba és átlátja a helyzetet. Osztogathatott parancsokat, hisz ez volt a dolga, de azt tisztelettel.
Térkép és kalimpálás, minek eredménye az lett, hogy továbbra is tudatlan maradtam. A tarkómat vakartam, a fejemben forgattam a térképet, hogy lássam, mit is mondott, de mit sem ért ez. Értetlenül álltam mellettük. Gondolataimban játékokat futottam át. Stratégia játékokat, melyekben seregeket kellett irányítani és úgy támadni, de az teljesen más volt. Egyrészről mert egy monitor előtt ülve csak egy egeret kellett fognom, másrészről pedig hogy csak tízen voltunk itt az állatokkal együtt. Egyáltalán nem rohamra tervezett csapat voltunk, kételkedtem egy ilyen támadásban.
- Hát ha nem az a nekirohanós lerohanás van tervezve, úgy talán, de jó lenne, ha minél később lennénk észrevéve. – majd fordultam meg, hogy lássam, Lotti van, vagy sincs.
Mint mondtam, nélküle én is megyek, ám ha marad, úgy figyelek a többiek szavára is. Nem voltam nagy stratéga, de ostobának is túlzás lett volna nevezni. Függetlenül attól, hogy ritkán szólok, időnként megláttam olyan dolgokat, mit mások nem.

Hátradőltem a székemen, kezeimet pedig a tarkómra helyeztem. Fél szemmel Lotti-chant figyeltem, akit azt hiszem az ajtóból már egy lavina sem lenne képes visszahozni így, hogy senki sem ment utána, csupán szavakkal próbálták meg tartani. Hogy mire alapozom ezt? Határozott, büszke kis hölgynek tűnt. Természetesen nekem eszem ágában sem volt megállítani, egyébként sem hallgatott volna rám. Meglepő lett volna azok után, hogy a petje életére törtem és kis híján végeztem is vele :] Nem sajnáltam, annyira nem tartottam bájos jelenségnek, tüzes jelleme és erős akcentusa pedig még taszított is.
- Szétesik a csapatod... :] - jegyeztem meg foghegyről a meláknak. Értelemszerűen, ha a számomra érdekes emberek visszamondják a... hm, "kalandot", akkor én sem fogok itt maradni. Van jobb dolgom is, mint egy neandervölgyit és a csicskását segíteni egy értelmetlen bosszúban, amiben jómagamnak semmi érdeke nincs.
Míg a kialakuló helyzetet figyeltem, fél szemmel a térképre is rápillantottam, melyen nagy lelkesen mutogatott harcos pajtásunk. Szavaiból azt szűrtem le, hogy fejjel kíván menni a falnak, ami nem sok jót ígért. Ettől függetlenül megvolt a magam elképzelése, a terve egyébként sem érintett minket, legalábbis a "mi" megfogalmazást nem óhajtottam magamra venni.
- Nagyon jó a terv - bólogattam rezignáltan. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy az ismeretlen tervért pattogó alak mit fog mondani. Kétségtelen volt, hogy Taidana nemigen fog tudni semmi értékelhetőt hozzátenni, hiába volt több a személyiségében, mint az elsőre látszott volna, a stratégia és a taktika világa nem illett hozzá. Nekem pedig nem volt szándékomban segíteni a csapatot, legalábbis egyelőre. Túl sok erőfeszítést igényelt egy használható terv kialakítása, ezért cserében pedig nem kaptam semmit. Különben is szívesen néztem volna végig, ahogy vesztükbe rohannak :] Így csupán az árral sodródtam és figyeltem.