Violeta és Anatole lakrésze

Az An Tol Saival és Pierrékkel történt eset óta egy nap telt el. Én azóta nem szólaltam meg. Gyerekkorom óta nem fordult elő velem ilyesmi. A legtöbb ember úgy ismer, hogy be nem áll a szám és mindenhez van egy velős kommentárom. Óvodába nem jártam, anyám mellett maradtam, nem érezte szükségét, hogy bedugjon egy intézménybe. Inkább otthon tanítgatott, 5 évesen már írni és olvasni is tudtam. Ellenben mikor beírattak az iskolába, akkor gyakran előfordult, hogy nem szólaltam meg. Nem aludtam el, igenis odafigyeltem az órákon, jó tanuló voltam, de időnként nem éreztem szükségét annak, hogy kommunikációt folytassak a külvilággal. Sokkal inkább el voltam foglalva a saját gondolataimmal és a képzeletem szőtte világokkal. Nem csak klasszikus értelembe vett álmodozásokról van szó, annál sokkal többről. Mindenről agyaltam, bármiről, ami csak a szemem elé került, ami csak eszembe jutott. Emlékekről, jövőképekről, vagy szimplán a jelen történéseiről. Hogy vajon ki miért hordja az iskolai nyakkendőjét úgy, ahogy, hogy a takarítónők miért mindig fél 9-kor mentek teázni, hogy Anyám miért csomagolt brokkolit ebédre, amikor gyűlöltem az ízét, vagy éppen azon, hogy Apám miért nincs otthon már 3 napja. Az ilyesmik sokkal fontosabbak voltak annál, minthogy olyan kérdésre válaszoljak, amit már úgyis helyesen lejegyeztem a füzetemben is. Odáig fajult a dolog, hogy pszichológushoz vittek, aki mindenáron valami traumát kezdett keresni, ami arra ösztönzött, hogy hallgatásba burkolózzak. Persze sikertelen volt minden próbálkozása. Volt, hogy nála se mukkantam meg, máskor pedig kedélyesen elbeszélgettünk, például az eperfagyiról. Aztán szépen, fokozatosan "kinőttem" ezt a magatartásformát. Sosem voltak mentális problémáim, egyszerűen különc természettel áldott meg a sors, de az okosok képtelenek voltak elfogadni, hogy nem kell okokat és magyarázatokat keresni.

Most viszont ismét hallgatásba burkolóztam, hiába szólt hozzám Violeta vagy Esu, nem válaszoltam. Nem bámultam magam elé üveges tekintettel, mint egy agyhalott zombi, nem kellett vonszolni, boldogultam magam is. Felvettem a szemkontaktust, de nem válaszoltam. Inkább elnéztem oldalra, vagy befordultam a falhoz a díványon fekve. Tulajdonképpen nem töltöttem semmilyen hasznos tevékenységgel az időmet. Nem olvastam, nem gitároztam, nem fürödtem az onsenben, nem mentem le a kertbe, nem mozdultam ki a városba. Begubóztam és egész nap csak az ágyban feküdtem és nem voltam hajlandó felkelni vagy enni. Nem éreztem mindezeknek a szükségességét. Egyszerűen csak gondolkozni akartam, magamra maradni a gondolataim szövevényes hálójával.
Először is fel kellett dolgoznom An Tol halálát. Az estém azzal telt, hogy érveket sorakoztattam fel egymással szemben. Vétlen vagyok, avagy gyilkos? Tulajdonképpen nem állt szándékomban megölni a férfit, de a zsoldosainak intézett szavaiból nem ez jöhetett le. Ezzel szemben a vak is láthatta, hogy Pierre lökött meg, s emiatt csúszott meg a kezem. Végkifejlet hajnalra: A gyilkosság vádja alól feloldozom magamat, az viszont megbocsájthatatlan számomra, hogy annyira nem tudtam uralkodni magamon, hogy Pierret viszont képes lettem volna megölni. Már ha nem kellett volna a hasonmás lány alatt vesztegelnem. Arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen képességet kellett bevetnie, máskülönben a súlyemelésemnek aktiválódnia kellett volna. Lehetséges, hogy az a képessége a bogárszemű lánynak, hogy kiiktatja az ellenfél skilljei. Másrészről roppant mód zavart a tudat, hogy ezután bármelyik sarkon ott leshetnek ránk. Hátborzongató belegondolni, hogy eddig is ezt tették. Ez nem ép elmére vall, s a tébolyultak kiszámíthatatlansága ijesztő.
Amin viszont nem tudom túltenni magamat, az az, hogy a párom, aki iránt talán már szerelem is gyúlt bennem, ő egy gyilkos. Jobban mondva mégsem az, hisz Pierre jóvoltából én fejeztem be azt, amit ő félben hagyott. Evégett őt is feloldozom a gyilkosság vádja alól. Azon viszont nem tudok egykönnyen túl jutni, hogy az emlékképben látottakat eltitkolta előlem. A képességem révén átélhettem magam is, hogy akkor milyen kétségbeesett volt, s hogy mi vezetett oda, hogy végül An Tol fegyverét maga ellen fordította. Ilyesmit nem mond el az ember akárkinek, de azt hittem, én nem csak egy akárki vagyok. Ezek szerint tévedtem. Mindezek után képmutatásnak érzem mindazt, amit a Keleti negyedes toborzón elmondott Violeta Neuróval szemben. Ez az a momentum, ami miatt hallgatásba burkolózom, s talán mondhatnánk úgy is, hogy ezzel büntetem Violetát. Sok mindent illene megbeszélni, de nem nekem kell kezdeményeznem. Hagytam neki elég időt, hogy ő is átgondolhassa a történteket. Innentől kezdve rajta áll, hogy fel tudja-e oldani a hallgatagságomat, vagy még időre lesz szükségem, hogy magamra maradhassak a gondolataim világában.

Egy nap telt el azóta, hogy a múltam újra megkísértett. De ez nem volt elég, visszatérő kínzásom csak a jéghegy csúcsának bizonyult, miután rádöbbentem arra, hogy talán az egyetlen olyan ember kezdett el kételkedni bennem, akire mindmáig támaszkodhattam és támaszkodtam is a szükség órájában.
An Tol Sai, a fekete szemű lány és végül az új üldözőm... Utálom őket! Megloptak engem... Elvették Anatole aranyos kedvességét, figyelmét, amit rám szentelt, s egy kedveszegett férfit hagytak hátra, aki nem méltat válaszra, ha hozzá szólok.
Elszorul a torkom, mindahányszor látom, hogy a párom elfordítja fejét pillantásomra. És a hallgatása... Ezerszer kegyetlenebb, mint szavak végeláthatatlan áradata, melyeket rám zúdíthatna. Magyarázatot követelve, vagy kioktatólag. Ennél bármi jobb lenne. Akármi..!
Elegem van, nem bírom tovább. Reszkető kézzel nyúlok Anatolé után abban a pillanatban, mikor már képtelen vagyok tovább állni ezt az áldatlan állapotot. Nem veszthetem el őt, így nem...
- Kérlek ne tedd ezt velem... - szemeimből könny csordul ki, mely kövér cseppekben folyik végig arcomon. Fejemmel erőtlenül tagadást intek.
- Tudom, hogy mire gondolsz, hogy miért nem szólsz hozzám. És hidd el, hogy rosszul is érzem magam miatta. Belecsöppenni egy olyan helyzetbe, amiről nem tudsz semmit... Az én hibám. Sajnálom..! - mondom könyörögve, keresve, kutatva Anatole pillantása után szipogva, mint egy gyereke, aki az édesanyja bűnbocsánatáért esedezik.
- De tudnod kell. Azért nem mondtam el, mert nem akart, hogy tudj róla. És most sem döntenék másként. Ha rajtam múlik, soha nem tudsz a múltam ezen részéről. - megkerülöm Anatot, de a kezét nem engedem el, inkább húzom magam után, ha bírom. A célom az ágy, de nem hemperegni akarok rajta, hanem csak leülni. Rám tört az émelygés és nem érzem biztonságban magamat a lábaimon Ácsorogva meg amúgy is kényelmetlen erről tárgyalni.
Nagy levegőt veszek, s karommal letörlöm a könnyeimet, melyek még mindig vég nélkül csorognak szemeimből.
- Mondj valamit, akármit. Csak szólalj meg. Kérlek. - folytatom már az ágyon ülve.

Kedvesem szavai nem lepnek meg, olyasmiket mond, ami várható egy ilyen helyzetben. Olyasmiket mond, amiket mondani kell. Hiszen ha nem mondanánk, a másik akkor is tudná, hogy ezeket gondoljuk, de muszáj mégis kiejteni azokat a szavakat, már csak a gesztus kedvéért is. Hogy tudassuk a másikkal, valóban úgy van, ahogy gondolja.
Violeta könnyes szemmel, a kezemnél megragadva vonszol az ágyig, én pedig készséggel hagyom. Kétségbe van esve, amiért nem szólalok meg. De mit válaszolhatnék? Ugyan drágám, nincs semmi baj? A szavak ereje elsatnyul, ha nincs mögötte tartalom, ha én magam sem hiszek benne, ha csak üres hazugság az egész. Nem fog minden megoldódni egyetlen karikacsapásra, s ezt mindketten jól tudjuk.
Tekintetem érzelmeket nem tükröz, megtanultam már őket elrejteni. Ahogy az ágyon ülünk egymás mellett, késztetést érzek arra, hogy eldőljek a fekhelyen. Miközben vízszintes helyzetbe teszem magam, Violetát is húzom magammal, majd úgy fekszem, hogy a hátához simulva átkarolhassam és magamhoz ölelhessem. Nem akarom nézni az arcát, fáj látnom, ahogy könnyeit hullajtja. Önmagamat is büntetem azzal, hogy eltaszítom magamtól azt, aki a legkedvesebb számomra. Még most is, a megtörténtek után. Botorság lenne azt állítani, hogy egy csapásra megszűntek volna az érzéseim iránta. Egy valami azonban hiányzik, s ez a bizalom.
- Ezek szerint azt sajnálod a legjobban, hogy kiderült... - szólalok meg végül színtelen hangon, a fülébe szinte súgva a vélt igazságot. Ha rajta múlik sosem tudom meg a múltja ezen részét. Tehát örökre titkolta volna előttem. Képes lett volna akár egy életet leélni mellettem hazugságban, ha úgy hozza a sors, hogy együtt maradunk, amíg a halál el nem választ. Nem akarom őt elveszíteni, de az igazságokat ki kell mondani kendőzetlenül, mert a későbbiekben a lappangó, elfolytott dolgok csak feszültséget szülnének.

Anat szótlansággal húz magával, hogy melléje feküdjek az ágyban, de a hátam mögé telepszik le, jelét nem adva annak, hogy szembe akarna velem nézni. Az igazság az, hogy én sem szeretnék, vagy éppen tudnék a szemébe nézni a kiejtett szavaim hányadosában.
Valami azonban megváltozott: szavak. Szavak hagyják el szerelmem ajkát, s habár nem látom arcát, biztos vagyok benne, hogy kegyetlen közönnyel vizsgálja hátamat, minden apró rezdülésemet.
Kezemmel egy újabb adag könnyet törlök ki szememből, nem engedve neki, hogy eláztassa az ágyat, habár minduntalan azon vannak a cseppek, hogy arcomon végiggurulva benedvesítsék a plédet.
- Igen sajnálom... - nyögöm ki kisebb gondolkodás után, bár én nem tudom hanglejtésemet mérsékelni, így az bizonyosan árulkodik viharos lelkemről.
- Sajnálom, mert az a nap csak egy régi rémálom. Ki akarna rá emlékezni..? Pláne beszélni róla? Megpróbáltak megerőszakolni... És megöltem. Azt hittem megöltem... - a hangom elcsuklik egy kicsit, ahogy An Tol Sai arcát képzelem magam elé akkor és most, mikor meghalt. Az a férfi kétszer halt meg az életem során és mindkét alkalommal romba döntött valamit...
- Ha bevallottam volna neked, hogy megöltem valakit, azzal mégis mit értem volna el?! - felemelem a hangom. - Tudom hogy vélekedsz a gyilkosságról! Miért hoztam volna a kapcsolatunkba egy mérgezett almát?! - megragadom Anat kezét és leemelem magamról, aztán gyorsan teszek egy fordulatot, hogy szembekerüljek azzal a férfival, aki nem hagyja nyugodni a múltat, hanem számon kéri és ha nem kapja meg némasági fogadalmat tesz, ha mégis kiderül valami eltitkolandó... Szembekerültem a párommal, a szerelemmel, Anatole Saitoval...

Jó érzés Viot ismét magam mellett tudni, érezni az illatát, ahogy a haja csiklandozza a bőröm, ahogy testem a testéhez ér. Sokkal egyszerűbb lenne most megszabadulnunk a ruháinktól, összeforrni testben és lélekben, s átadni magunkat a könnyek és a gondok helyett a kéjes örömöknek. Egyszerűbb, igen, pillanatnyi megoldást nyújtana, igen, de a problémáinkat csak elkendőznénk. Válaszai azonban nem tudnak megnyugtatni, s egyre inkább zaklatottá válok. Most már belülről kezd el feszíteni a hallgatagságom, s amikor kedvesem szembe fordul velem, s pillantásunk összefonódik, kirobbannak belőlem a szavak. Én nem vagyok olyan, mint az apám. Én nem tudok hallgatni az örökkévalóságig, azt várva, hogy a dolgok majd szépen megoldódnak maguktól. Az idő nem old meg mindent.
- Én... egyszerűen nem tudom, hogy mit gondoljak. - Kezdek bele bátortalanul, aztán megtalálom a megfelelő hangnemet. Nem vagyok vádaskodó, egyszerűen csak szomorú a hangom. - Nem akartam baromságokat a fejedhez vágni, mikor azt sem tudom, hogy mit kellene éreznem. Dühöt, mert megvédted magad? Átkozzalak azért, mert áldozatául estél annak a mocsoknak? Ez őrültség lenne. Vessem rád a követ, mert eltitkoltál előlem olyasvalamit, amit minden normális ember szégyell és temetni akarja az elfeledett emlékek közé? Ezernyi rémálmod lehetett arról az éjszakáról, s nekem pedig támogatnom kellene most téged, hiszen gyilkosságba sodortak engem is. Azonban ismered az elveimet, és nem tudom mitévő legyek. Ha te bűnös vagy, akkor én is. Már csak egyetlen reményt találok magam számára: ha hiszek abban, hogy odakint tovább él An Tol, s abban, hogy meg tudok neked bocsájtani. - Nagy levegőt veszek, ahogy a heves szóáradatom végére érek. Lassan fújom ki, majd erőt veszek magamon és ujjammal alig érintve Violeta bőrét, végigsimítok az arcán. - Meg akarok bocsájtani... Nem hagyhatjuk, hogy ez megmérgezze a kapcsolatunkat, együtt kell túljutnunk ezen, hiszen már kettőnk terhe.

Megérintem Anatole kezét, miután lágyan végigsimítja arcomat. Én is így teszek vele, de én a karjától csúsztatom végig kezemet, hogy érezzem minden egyes megfeszülő izmát, fehérebb bőrét. Majd arcára vándorlok át, s elsimítom rövid haját, mígnem megállapodok a tarkójánál.
- An Tol halála nem a te hibád. Ha okolni kell valakit, akkor okold azt, aki követett, s kifigyelt engem már egy jó ideje. Aki vadászott és le is csapott rám... Oh, Anat! Ha te nem lennél, nem tudom mihez kezdenék..! - s beharapom gyengén remegő ajkamat, majd magamhoz húzom a férfi fejét, s ha bírok egy kellemes csókot lehelek ajkaira. Már ha fejét nem húzza, vagy rántja el érintésem elől.
- Nem hiszek abban, hogy aki itt meghal, a valóságban felébred... De ezt te is tudod. Ne higgy ilyenekben, mert felülkerekedhet rajtad. - azt már nem teszem hozzá, hogy ha sokáig magyarázza magának, hogy felébrednek a halottak odakint, egy után képes is lesz hinni benne, s akkor már nem fog számítani, hogy kit öl meg, vagy kit hagy életben, mert úgy is felébred otthon, vagy egy kórházi ágyban. Nem akarom, hogy Anat ebben a tévhitben éljen, de nem is akarom megmondani neki, hogy mit tartson valóságnak, s mit fikciónak. Megbízom a józan eszében, amíg úgy ítélem meg, hogy azzal gondolkodik, nem pedig valami fanatikus néz vissza rám a szemein át szélsőséges gondolatokkal.
- Több olyan titkom is van, amit még neked sem szívesen mondok el, szerelmem. - s elengedem Anat tarkóját, majd ujjaimmal végig simítok az egyik vörösesbarnás hegemen, ami a derekam tájékán pihen. Elidőzök rajta egy kicsit lesütött tekintetemmel, de végül visszatérek a párom nyakához, melyre megint elhelyezem a kacsómat.
- Félek, hogy megundorodnál tőlem. Hogy elmenne a kedved attól is, hogy hozzám érj. Sajnálom... - a bocsánat kérésem végén megint sírásban török ki, ám már nem fáradozok azon, hogy könnyeimet törölgessem, inkább csak Anat pillantását próbálom mellőzni.

Hagyom, hogy ujjai érintésével játsszon a bőrömön. Kellemesen végigborzongok tőle, főleg mikor keze a tarkómhoz ér. Ez az egyik gyengém, tudja ezt már nagyon jól. Elgyengülök, s hagyom, hogy ajkaink összeérjenek. Igaza van, bele kell nyugodnom abba, hogy nem én vagyok a gyilkos. Abban pedig még inkább igaza van, hogy nem szabad olyan hiú ábrándokban hinnem, hogy aki itt meghal, azt elereszti Kayaba. Annál sokkal őrültebb az admin, ez a bossok és egyéb mobok egyre vadabb megjelenésén látszik is. Arra viszont most nem is akarok gondolni, hogy Pierre és a csatlósa szabadon kint rohangál a szinteken és bármikor újra lecsaphat ránk. Hátborzongató érzés, mintha most is a hátamba fúrná a tekintetét.
Amikor azt említi Vio, hogy több titkai is van, amit nem szívesen mondana el, az az érzésem támad, mintha mégis el akarná mondani őket. Az igazságérzetem azt diktálja, hogy jobb tiszta vizet önteni a pohárba. A hegei iránt sosem érdeklődtem, mert úgy voltam vele, képes vagyok kivárni azt a pillanatot, amikor majd megosztja velem azoknak történetét. Úgy hiszem, most jött el az a pillanat. Mégsem akarom letámadni, felajánlom a választás lehetőségét.
- Ha eddig eddig el tudtam vonatoztatni a hegeidtől, akkor szerintem ezután is fogok tudni. Tudom, hogy valami erőszakos cselekedet áldozata lettél, baleset nem okoz ilyen szabályos sérüléseket. Ha nem mered elmondani, de mégis szeretnéd, hogy osztozzam az érzéseidben, mutasd meg nekem. - Persze szegény nem értheti, hogy miről beszélek, így jobbnak érzem gyorsan tisztába tenni a dolgokat. - Van egy új képességem, csak eddig még nem volt alkalmam róla beszélni. Képes vagyok emlékképeket felidézni, ha a célszemélyt meg tudom érinteni. Semmilyen fájdalommal nem jár, az alany észre sem veszi, hogy bármi történt volna vele. Ha szeretnéd, de tényleg csak akkor, ha kellőképpen bízol bennem, akkor együtt kipróbálhatjuk, hogy nálad is működik-e. Igazán nem akartam tolakodó lenni, azt is tökéletesen megérteném, ha visszautasítja a felajánlásomat. Én bízok magamban, s a kapcsolatunkban annyira, hogy próbára tegyem az érzéseimet, amit iránta táplálok. Ő vajon bízik bennem eléggé?

Annyira szeretem benne azt, hogy igazán megértő tud lenni, ha akar. Jelzésemet észrevette és lereagálta oly' módon, amit mondhatni el is vártam tőle. Ezt az elvárást azonban nem én támasztottam elé, hanem a kapcsolatunk. A megértés, az elfogadás azt hiszem elég sok szerepet játszott mostanában. Ami elkeserítőbb, hogy főleg én helyeztem a mérlegbe, ami így felém dől. Anatnak szerintem már most több mindent kell nekem megbocsájtania nekem, mint nekem neki valaha is kell majd. És ez rosszul esik. A gondolat, hogy Anatnak is van valahol egy vonal, amin átlépve már nem lesz bocsánat, elborzaszt és nem tudom még mennyi hibát fogok elkövetni így, vagy úgy.
- Megmutatni..?! - fordítom feléje könnyes szemeimet, s kérdően tekintek bele a lélektükreibe. Mutassam meg neki? Ha azt akarja, hogy táncoljam el neki, vagy zokni bábozzak, hát azt lesheti, nem fog megtörténni.
Mint azonban kiderül, nem bábozásról van szó, hanem egy új képességről, amivel emlékekben bír turkálni.
Még inkább furcsa mimikát veszek fel, értetlen fejjel bámulok szerelmemre, míg nem leesik, hogy mit akar: Kutatni vele az enyémek között.
- Nem! - csattanok fel, s ezzel egyetemben fel is ülök az ágyon. Ha ez nem lenne éppen elég, akkor még távolabb is húzódok.
- Nem láthatod! Nem fogom hagyni, hogy lásd! - mondom már-már kiabálva. Levegő után kapkodva, feldúlt pillantást vetek Anatra úgy, mintha valami megbocsájthatatlant követett volna el. Még a szemem is belefájdul abba, ahogy nézek rá, így oda is kapom a kezem reflexből, félig hajamba túrva.
- Nem láthatod... - ismétlem meg magam, de már sokkal halkabban, szinte suttogva.

Nem lepett meg a reakciója, valahogy számítottam rá, hogy elutasító lesz. Hagyom, hogy felüljön, nem húzom vissza erőszakosan. Viszont valamivel meg kell nyugtatnom. Nem érinthetem meg, mert attól most megijedne, a szavak erejében kell bíznom.
- Sajnálom, nem éppen ilyen formában akartam közölni az új képességem mibenlétét. És azért is elnézést, ha tapintatlannak vagy túl erőszakosnak tűntem. Nem állt szándékomban, ugye tudod? - közelebb húzódtam hozzá, remélve, hogy nem megy arrébb - Én képes vagyok tovább várni és nem is fogom firtatni. Amiatt pedig nem kell félned, hogy a tudtodon kívül fogom alkalmazni rajtad suttyomban a képességem. - Arról viszont fogalmam sincs, hogy most mit tegyek. Nem merek addig cselekedni, amíg nem tudom Violeta hogy reagál rám. Aldo is berobog közben a szobába, leül a lábunk előtt, és kérdő tekintettel mered ránk. Ő is érzi, hogy valami baj van ma az Artes Limenben.

Ahogy Anat közelebb húzódik hozzám, én nem bírok megmaradni a helyemen, még hátrább megyek, míg aztán el nem fogy alólam az ágy, s kénytelen vagyok lábra állni. Még így folytatom a "visszavonulást". Egészen az ajtóig hátrálok, közben folyamatosan figyelve Anatole szavaira, melyek csak hűsítik sebeimet, de gyógyírt nem jelentenek.
- Semmi baj, szerelmem. - bocsátok meg neki, s próbálok kedvesen mosolyogni, már amennyire kitelik tőlem.
Még is mit csinálok? A párom ül az ágyon, hozzám beszél, de én mégis félek tőle. Szánalmas vagyok. Félek tőle. Szánalmas. Miért féltem ennyire a múltamat? Nem, nem mutathatom meg neki! Senki sem láthatja... Az a képesség! Arra lett kitalálva, hogy féljek tőle...
- Szeretnék bízni benned, hogy te is tudj bennem. - mondom, s közben kezemmel az ajtó kilincse után nyúlok kezemmel. Elfordítom azt, s a kijárat szabadon nyitva áll előttem.
- De most időre van szükségem. Nem csak nekem, neked is. - mondom, majd vetek még rá egy utolsó pillantást, majd kilépek, s bezárom magam mögött az ajtót.
Hova megyek? Nem tudom. El, ki innen, ki a házból. Csinálnom kell valamit, hogy lefoglalja kicsit a gondolataimat, hogy aztán tiszta fejjel láthassam át mindazt, ami most még felkavar...