Kyuushiro vs Mitsuki

Kényelmesen sétálok a városban. Az eladó fegyvereket nézegetem, bár megvenni nem tudom őket... hiába, aranyat kell gyűjtenem. Sokat. Hiába vannak jó értékeim, a megfelelő felszerelés elengedhetetlen a sikeres játékhoz - és egyúttal az életben maradáshoz...
Azt hiszem, megyek mobokat irtani. Életem van bőven, tehát a halálra kevés az esély, ha nem merészkedek veszélyesebb területekre. Persze, ettől függetlenül még lehet balszerencsém, de ezt az érzést félre kell tennem. Igaz, hogy nem szabad meghalnom, de kockázat nélkül semmit nem lehet elérni, úgyhogy megyek, kiteszem magam a mobok veszélyének, és fejlődöm. Éppen indulnék ki a városból, mikor meglátok egy hirdetést.
Valaki alacsony szintű párbajellenfelet keres? Na, újabb esély a mozgásra. A párbaj kitűnő lehetőség a fejlődésre, úgyhogy nekem pont megfelel. Ha laposra ver az ellenfelem, akkor is kapok exp-t, úgyhogy biztosan megéri. Kíváncsi vagyok, ki lehet a kihívó. Remélem, közelharci kasztba tartozik... nincs most kedvem egy pettel verekedni, vagy a nyílvesszők elől ugrálni.
Mivel van még időm bőven, visszamegyek a fogadómhoz. Kicsit lefekszem, pihentetem a tagjaimat, bár egyáltalán nem vagyok fáradt, de legalább a látszat meglegyen. Közel van az Északi kapu, úgyhogy nem kell sietnem.
Negyed kettőkor felkelek. Természetesen nem aludtam, de ez a kis semmittevés jólesett. Kilépek az ajtón, és elindulok. Ahogy haladok az utcákon, ösztönösen rákulcsolom a kezem a fegyverem markolatára, aztán elengedem azt. Gyorsaságra alapoztam a karakterem, úgyhogy ezt kell felhasználnom ellene... már ha egyáltalán van esélyem. De még mindig ott van a speciális képességem, az hozzásegíthet a győzelemhez.
Odaérek az Északi kapuhoz. Pontosan, mint mindig. Végigfuttatom tekintetem a járókelőkön, ki lehet a kihívó... és pislogok egyet.
Biztosan ő az, efelől nincs kétségem. Egy lány, fiatalabb, mint én, figyelemre méltóan szép arccal. Úgy izgul, mintha randira készülne...
Hm. Érdekes. Mivel egy sima kard van az oldalán, egyből látom, hogy ő is Kardforgató. A lehető legjobb ellenfél, legalább ha erősebb nálam (ami valószínű), akkor elleshetek pár trükköt.
-Szia. Igen, párbajozni jöttem, a nevem pedig Kyuushiro. - mondom nyugodtan. Szemem az arcát fürkészi.
-Én is fél életes párbajra gondoltam. Kezdhetjük? - kérdezem, majd egy párbajfelkérést küldök felé. Ha elfogadja, a visszaszámolás alatt tőle hátom méterre küzdőállásba helyezkedem, és előveszem a kardom.

A visszaszámolás közben a lány felvesz egy alaptartást. Követem a példáját, bár én másmilyet használok, és felemeltem a kivont kardomat.
Az egy perc visszaszámlálás alatt igyekszem lenyugodni, és a küzdelemre koncentrálni, de pár perce eszembe jutott egy régi dallam, melyet valahogy nem tudok feledni. Rég hallottam már, az énekes ideje lejárt, de a Király zenéje felejthetetlen...
Hátrébb ugrok, kardomat gitárként használva zenét imitálok, a gitár hangját többé-kevésbé elfogadható hangszálaim szolgáltatják, és közben, mintha nem csinálnék marhaságot, vidáman ellenfelem arcára nézek.
-Én vagyok Elvis! Wow! - integetek a távolba, a nem létező rajongóknak, majd nem túl tökéletes, de felismerhető Elvis-tánccal hátrébb megyek, mert észreveszem, hogy ellenfelem bizony támad. A 'gitárommal' kivédem az egyik csapást, a másik elől hátraugrom, és újrakezdem a bohóckodásomat.
Kezemmel végigsimítok a hajamon, mintha egy kicsit is hasonlítana a Királyéra, és kardommal Mitsuki felé mutatok - igaz, nem harci szándékkal.
-THIS THING CALLED LOOOOOOVE - a hangom már a második szótagnál kiakad, de ez egyáltalán nem zavar. Ha lúd, legyen kövér. Újra gitárként használom a kardom, és egy észbontóan jó gitárszólót játszom... na jó, ez enyhe túlzás.
-A Rock n Roll élt, él és élni fog! - kiáltom nagy lelkesedéssel, és megint hátraugrom, hátha támadna a lány. Elvis gyönyörű zenéje közben senki ne zavarjon! Kardom most mikrofonként funkcionál, és gyönyörű hangomat szabadjára eresztem.
-Can't see it with your eyes, hold it in your hands
Like the rules that govern our land
Strong enough to rule the heart of every man
This thing called love... - kornyikálom, közben nem törődök ellenfelemen... bár ő valószínűleg ledöbbenve néz, vagy nevet, vagy elszalad az elmebajos elől, vagy mittomén. De a Király az első, kit érdekel a többi?

[Még egy ördög kész. Rohadj meg, Joey ]

Hát… szomorúan láttam, hogy a támadásaim közül egyik sem talált. Ez egy kicsit lesújtott, de hát nem volt mit tenni. Viszont azt sem tudtam, hogy hirtelen mi ütött Kyuushiro-ba. Mert egyszer csak Elvis-t kezdte utánozni, és a kardját hasznosította gitár gyanánt. A hangja amúgy nem volt túl vészes, de azért jól meglepett. Igazából fogalmam sem volt, mit kéne kezdenem a helyzettel. Egyrészről tök mókásnak tűnt, és nem egyszer fojtottam vissza magamba a nevetést, más részről, viszont kezdtem azt gondolni, hogy a fiú nem vesz komolyan, mint ellenfelet. „Vagy pedig csak alapból rájött a tíz perc, esetleg valami feltűnési-viszketegsége van, de az is lehet, hogy a korkülönbség miatt gondolja, hogy elszórakozhatja a párbajt…” – és még gondolkoztam több esetleges variációról is, de aztán a fiú abba hagyta a bohóckodást és úgy láttam kezdi komolyan venni a harcot. „ Azért ez most igazán nem volt valami kedves tőle! Hisz azért mégiscsak egy párbajon vagyunk.” - duzzogtam magamban. Most tényleg úgy viselkedtem, mint egy kislány, akinek valami nagyon nem tetszik, de nem tehettem róal. Egyszerűen csak frusztrált a helyzet.
- Most úgy igazán! Egy kicsit megsértettél. – mondtam a fiúnak. – Szó sincs róla, hogy nem szeretem Elvis zenéjét, csak lehet, hogy nem épp párbaj közben kéne énekelgetned! Vagy ennyire könnyedén veszel? - kérdeztem felvonva jobb szemöldökömet, és egyből támadásba lendültem. Egy egyszerű felső vágást akartam bevinni, viszont az előbbi sértődöttségem következtében sokkal gyorsabban sikerült mozognom, mint gondoltam. Ez annyira nem is volt baj, csak azt nem tudtam ezt a támadást vajon milyen erővel vihettem be. „Hát annyira korántsem vagyok erős, hogy ebből túl nagy baj legyen, de ezért majd még bocsánatot kell kérnem tőle a párbaj végén.” – gondoltam és megint kissé elhátráltam tőle. Azért „tartsuk a tisztes távolságot” címszóval. Hátha ő is meglep valamivel.

//Nagyjából fél órába telt megírnom, de most egy csomót kellett hozzá bővítenem, szóval ennél csak gyorsabban szoktam írni - valószínűleg. Amúgy az ördögöd nagyon tetszett XD//

Miután fülsértő... izé, gyönyörű hangomat szabadjára eresztettem, Mitsuki szemmel láthatólag mejdnem elneveti magát. A mutatvány után elfogadtam volna egy tapsot, vagy virágözönt, vagy egy Golden Globe-ot, de hát mindegy... az élet igazságtalan.
Ellenfelem némileg sértődött, ezt a szavai és a viselkedése is tükrözik. Való igaz, magam sem tudom, mit csináltam, de hát már megtörtént... visszacsinálni nem lehet, akkor meg minek merengjek rajta?
-Sajnálom, de nem tudtam visszafogni magam. - mondom vigyorogva, mielőtt támadásba lendül. A szintjéről semmit nem tudok, csak annyit látok, hogy kezdő felszerelése van. Tehát nem lehet sokkal jobb nálam.
Gyorsaságra kiélezett kariként meglepetten nézem, ahogy felém rohan. Igaz, nem sokkal szárnyal túl, de túlszárnyal... na, akkor gyorsaságra alapozott ő is. Három erőpontommal nyugodt szívvel készülök védeni a vágást, ám amikor a kardjaink egymásnak csattannak, ledöbbenek.
Simán visszahajlítja a karom.
Na jó, igazából csak azért, mert nem figyeltem annyira. De ez akkor is érdekes... eddig azt hittem, gyors kari, de az ereje is nagy. Miután a fegyverem visszahajlott, Mitsuki pengéje mélyen belevág a testembe. Páncélomnak annyi, és az életemből is ment le jócskán. Mi a franc?
Hátrálok, persze nem annyira, mert látom, hogy neki is ez a szándéka. Mikor tisztes távolságba értem tőle, felmérem a helyzetet.
Magasabb szintű nálam. Ez már biztos. Fogalmam sincs, miért van kezdő fegyverzete még mindig, de erősebb nálam. Igaz, nem sokkal, de ez eldönthetné a párbajt...
Taktikáznom kell, méghozzá keményen. A statok alapján vesztésre vagyok ítélve, tehát két dolog segíthet rajtam. A stratégiám, és a képességem. Ezeket kell kihasználnom, méghozzá ügyesen, és még így is valószínű a vereség. De ha már elkezdtük, nyerni akarok.
Kardomat megmarkolom, és bátran felé nézek. Elkezdek rohanni a teljes sebességemmel, ami csak egy kicsit marad le ellenfelemétől, úgyhogy talán támaszkodhatok rá. Egész egyszerűen egy jobbról érkező vízszintes vágást akarok neki bevinni...
Vagy mégsem? Az utolsó pillanatban jobbra lépek, így Mitsuki akár védekezik, akár nem, a pengém mellette halad el. Én magam előrelépek kettőt, aztán megpördülök magam körül, és a forgás lendületével próbálok egy jobbról érkező csapást bevinni, miközben (terveim szerint) a háta mögött vagyok. Biztos, hogy tudja követni a mozdulataimat, de talán a meglepetés ereje... talán...

Páncél: 0/2
Élet: 17/20

A trükköm bevált, a Kezdő Kard Mitsuki testébe vágódik, ahonnan néhány apró pixeldarabka hullik le. Igen, sikerült... átütöttem a páncélját, és még az életéből is vittem le... nyilván egyet, hiszen ha hármat sebzek, és a minimum páncél 2, evidens, hogy egy életet vitt le a támadásom. Az életcsíkjából látom, hogy bár nem kimondottan életre alapozott kari, azért még kell pár találat ahhoz, hogy legyőzzem. Ami persze nem túl valószínű, de csak azért sem adom fel! Ha esélytelen a győzelem, akkor is harcolok egy jót, és megmutatom, mit tudok!
Miután kirántom fegyverem a bordái közül, újabb apró pixeleket gyártva, látom, hogy egyből támadni akar. Hátraugrani már nincs időm, de nem is baj, hiszen legalább letesztelem, mit tud közelharcban. Igen, fejre érkező vágás. Nem rossz. Éppen emelném a kardom egy blokkolásra, mikor elrántja a kardját.
Na ne...
Szinte reflexből rántom a törzsem elé a kardom, így blokkolva ellenfelem fegyverét. Így most kardja blokkolva van az én kardom által, talán van egy hajszálnyi esélyem az ellentámadásra.
Jobbra lépek, tehát pont el Mitsuki fegyverétől, hátha így kikerülök a hatóköréből. Én viszont fegyverem elveszem az eddigi helyéről, és azzal a mozdulattal, mivel úgyis közel van, egy felülről érkező, gyors vágást indítok, megy nem túl erős, de ha eltalálja, úgyis három életet fog levinni. Így egy pillanatig védtelen vagyok az ellenséges kard ellen, de pont ezt kompenzálom az ellépéssel.
Jó szokásomhoz híven, akármi is legyen a támadásom eredménye, hátraugrok kettőt.
-A saját taktikámat akarod ellenem fordítani? - kérdezem nyugodtan.
-Nem rossz, de ezt én találtam ki, tehát én ismerem a legjobban. Pontosan tudom, az ideális végrehajtás során hova a legkönnyebb támadni, hiszen én is sűrűn alkalmazom. Ha általam kitalált módszereket használsz, azzal semmit nem érsz.
Ennyit mondok ellenfelemnek, küzdőállásba helyezkedek, és várom, hogy támadjon.

Páncél: 0/2
Élet: 17/20

A támadásomat kivédte, bár nem olyan könnyen. Elcsodálkozom, hiszen egy ilyen vágás védéséhez nincs szükség egy teljes fordulat lendületére, de ő tudja. Sokféle harcstílus van, és nem mindegyik szokványos, az eddigiek alapján ellenfelemé sem az. Majd kiderül, mi lesz ebből a párbajból.
Mindenesetre a kijelentésemre ingerülten válaszol. Tanuljunk a másiktól? Felsóhajtok, majd válaszolok.
-Igen, de ez nem azt jelenti, hogy ilyen könnyelműen használd a taktikákat. Ha egy ellenféltől ellesel egy mozdulatot, majd egy másikon alkalmazod, az hatásos lehet... - de nem is folytatom tovább, hiszen egy párbaj közepén, alig a másik fegyverének hatótávolságán kívül nem túl kifizetődő hosszas monológokat folytatni. Védekező pozíciót veszek fel, és figyelek, mit csinál a lány.
Nem kell sokat várnom. Egy merőben új küzdőállás után már támad is az ellenfelem. Meglehetősen gyorsan, azonban az utolsó pillanatban oldalra húzza a fegyverét, valamennyire más mozdulattal, mint az én módszerem. Majd megpördül a tengelye körül.
...a másik irányba.
Tehát ez annyit jelent, hogy az első csapás után keletkezett lendületet nem egyszerűen elvesztette, de még saját erőből semlegesítette is. Tehát dupla erő- és időveszteség, remek. Ez lenne az ő technikája?
A jobb alsó (mármint nekem jobb alsó) támadás gyorsan közeledik felém, azonban nem elég gyorsan. A hibák elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy könnyedén, egy kézzel tudjam blokkolni a pengét, miközben még az arcizmom sem rezdül. Kardom pengéle lefelé áll, karom tehát enyhén kicsavartra emlékeztető állapotban, de pont ez a lényeg.
Kivárom a megfelelő pillanatot. Azt, amikor Mitsuki kardja már nekicsapódott az enyémnek, és már elvesztette a (nem túl sok) lendületét, de még a használója alig mozdította meg, hogy újra használja. Ezen múlik a támadásom.
Kicsavart karom új értelmet nyer, hiszen a lefelé álló kard pengéjével könnyen, gyors mozdulattal tudok Mitsuki hasa felé szúrni. Ha megvan a megfelelő pillanat (amire igen nagy az esély), akkor elvileg, ha két kézzel fogta a kardot, nem tud mivel védekezni. (Ha egy kézzel, akkor ott a bal keze, de az egyrészt semmit nem ér, másrészt a kardom hegyének rövidebb utat kell megtennie.) Bármi is történjék, fegyveremet szabaddá téve balra lépek párat, hogy tisztes távolságban legyek ellenfelemtől.

Páncél: 0/2
Élet: 17/20

Miután befejeztem a támadást gondoltam arra, hogy: „Te IDIÓTA!!!!! Ezt meg mégis hol a csudába hallottad? Mert, hogy a mestertől nem az biztos!” – tisztában voltam vele, hogy teljesen elszúrtam. Hogy az idegességtől-e, vagy gyárilag vagyok-e hibás abban nem voltam biztos, de erősen gyanítottam, hogy az utóbbi az, ami inkább igaz. Most már nem igazán volt mit tenni, és sokat azon sem gondolkozhattam, mit rontottam el, de idegességemben bőgni tudtam volna, de mindent csak azt ne, hogy egy csata közepén bőgjem el magam.
Úgy látszott Kyuushiro nem tétovázik támadni, és egy ilyen béna támadás után nem is csodálkoztam rajta. „És az a legcikibb, hogy még nekem járt a szám.” – gondoltam és legszívesebben a föld mélyére süllyedtem volna szégyenemben. Védekezni már nem igazán maradt se időm, se lendületem, így simán bekaptam a támadást, ami már vitte is le a pontjaimat. Miután a fiú befejezte a támadást újra távolabb lépett. „Ezt nem hiszem el!!! Ilyen bénát is régen látott már a világ.” – gondoltam magamban, de aztán, hozzátettem – „Nem, bocs tizennégy éve minden nap látja…” – ezt a gondolatmenetet gyorsan el is vetettem. Nem most volt az ideje annak, hogy ilyeneken gondolkozzak. – „Akár fel is adhatnám… Nem azt a büszkeségem nem engedi, de akkor még is mit csináljak? Úgy tűnik rossz ellenfélre találtam, nekem nincs egy csepp logikám se, bezzeg neki…” – túl sokáig nem akartam ezen gondolkozni, mert a végén ebből is rosszul jönnék ki. Próbáltam lenyugodni, de koránt sem ment túl könnyen. De azért csak összeszedtem magam és próbáltam támadni. Újra lendületet vettem és úgy tettem, mintha a csapáshoz föl akarnék ugrani, de aztán a lendületből bukfencet csináltam (nem tudom, ilyet lehet atlétika jártasság nélkül? Ha nem akkor max kicsit oldalra fordulva tovább csúszok) és a fiú háta mögött lyukadtam ki. Innen már könnyű volt támadni. Egy jobb oldalvágást végeztem, ami vagy a karját, vagy, ha pechem van, akkor a kardját éri.


//Bocsi, hogy ennyit várattalak, csak nem jutottam géphez, mert büntiben voltam //

[off]Elfelejtetted kiírni az életed meg a páncélod, de semmi baj, hiszen könnyedén ki tudom számolni. A várakozás ügyében: semmi baj. [/off]

Támadásom megint sikeres, és újabb értékes életpontoktól fosztja meg ellenfelem. Ez egyre jobb lesz, bár nem szabad elbíznom magam. Attól, hogy még egyszer betaláltam a gyenge sebzésemmel, nem sokminden változott, csak egy kicsit kerültem közelebb a győzelemhez. Újabb 3 hp nem jelenti azt, hogy valószínűleg ngyobbak a statjai nálam, bár a taktikámmal esetleg legyőzhettem. Nem mondom, hogy valószínű, de van rá esély.
Mivel a lány támad, a mozdulataira koncentrálok, és próbálom megfigyelni, hová érkezik a támadás. Reménykedem benne, hogy megfigyeltem már annnyira, hogy rá tudjak erre jönni.
Hoppá, egyszerűen elgurul mellettem. Mi tagadás,egy kicsivel valóban gyorsabb nálam. Nem emiatt,hanem a fegyverkezelésem gyengeségéből nem tudom kivédeni a támadást, ami eltalál, és vészesen csökkenti az életcsíkomat. Még egy ilyen támadás, és vesztettem... tehát nem hagyhatom, hogy eltaláljon. Védekeznem kell, félrecsusszannom a támadások elől, és meg-megsebezni, amíg nem nyerek. Közben meg kell tartanom a távolságot, és csak a megfelő pillanatokban szabad a kardja hatósugarán belül kerülnöm.
...ez a tervem, de hát ember tervez, Kayaba végez. Legalábbis ebben a világban. Majd meglátjuk, Mitsuki mennyire veszi ezt komolyan. Mert ha összeszedi magát, akkor nem sok esélyem van...
Mikor megsebez, az az egyetlen szerencsém, hogy nem érzek fájdalmat. Mivel semmi nem tereli el a figyelmemet, még a megsebzett bal karom sem, gyorsan a dereka felé csapok a karddal, nem is nagyon figyelve a sikerre, majd biztonságos távolságba húzódok. Figyelem a mozgását, ha támadni akar igyekszem távolabb húzódni.

Páncél: 0/2
Élet: 12/20

Végre volt minek örülnöm, még ha nem is sokat, mivel nem vagyok kárörvendő. Azért még a némi káröröm mellett is figyeltem az utolsó csapására, amit a derekam irányában tett meg, de sikerült elugranom előle. Nos mivel úgy láttam a fiú életpontjai rendesen megfogyatkoztak úgy döntött, hogy óvatos módra vált és nem kockáztat meg nagyobb támadásokat. „Bölcs meglátás.”- gondoltam, de én magam sem akartam túl óvatlan lenni, hiszen annyira nem volt sok a pontkülönbségünk, tehát én is óvatos maradtam, azért némileg szabadabban mozogva, mint az ellenfél. Mivel én következtem a támadásban, úgy gondoltam egyelőre eleget figyeltem Kyuushiro mozgását. Ideje lenne támadásba lendülnöm. Mivel sokat nem érhettem volna el azzal, hogy én is óvatos leszek és kerülgetem a forrókását, ezért újabb csapást indítottam felülről, semmi kacifánttal, így valószínűleg ki tudja védeni, de nem is ez a támadásom igazi célja. Mivel úgy tűnik, egyikünk sem akar több pontot veszíteni, így marad a taktikázás, ami nekem viszont – mint az előbbiekben látható volt – nem megy. „Na asszem cseberből vederbe kerültem…” – gondoltam némi bosszúsággal, de nem volt mit tenni – „Ha már valamibe belekezdek, azt végig csinálom szóval muszáj lesz kitalálnom valamit.” – miután a fiú kivédte a támadásom – vagy nem – hátráltam pár lépést, és lassan elkezdtem azon gondolkozni, hogy használjam-e a képességemet vagy ne. „Nincs mit tenni. Ha továbbra is csak cicázunk egymással, akkor ez a párbaj jó sokáig elhúzódhat.” – gondoltam és egy nagy levegő kíséretében előhívtam a képességem. Figyeltem, ahogy a kardom laza formát vesz és magába szívja a levegő nedvesség tartalmát – mivel most nem voltam olyan szerencsés, mint a Lottival folytatott harc során – és meghosszabbodik - de jelenleg csak tíz centivel – és visszanyeri eredeti, csak némiképp erősebb formáját. Ezután, vártam, hogy a fiú is használja-e a képességét, vagy ő későbbre tartogatja.

[off] Nahát... az élet és a páncél megint lemaradt. [/off]

Ahogy gondoltam, Mitsuki könnyedén elugrik a támadásom elől, majd nem is vacillál sokat, már támad is. Egy egyszerű felső vágással próbálkozik.
Lassú.
Hátralépek, a kard csak a levegőt hasítja. Támadni akarok, kihasználni az alkalmat, de mivel Mitsuki hátrál, inkább nem kísérelem meg. Túl veszélyes lenne, és a siker esélye is meglehetően alacsony. Úgy látszik, a lány is meglehetősen óvatos, vagy csak pihenőt tart. Remek, úgy tűnik, mindketten védekezésre váltottunk, ez így izgalmas lesz... csakhogy én kész vagyok ezt a stílust megtörni egy mozdulattal. Az egyetlen gond az, hogy ezt a bizonyos mozdulatot nem lesz könnyű precízen végrehajtani, a taktikai érzékem ehhez kevés. A végletekig ki kell használnom a legnagyobb statomat, a gyorsaságomat, hogy a nálam magasabb szintű ellenfelet legyőzzem.
A képességemet meg nem akarom használni.
Védekezésre emelem a kardom, majd lassan teszek egy lépést ellenfelem felé, aki szemmel láthatóan nagyon akar valamit. Koncentrál, majd a kardja...
Mi? Mintha megmozdult volna. A levegő meg furcsa módon száraz, mintha egy sivatagban lennék. A lány pengéje már egyértelműen mozog, hosszabb lesz, vagy tíz centivel növeli meg ellenfelem hatósugarát. Szóval ez a képessége? Nem rossz, de önmagában nem nagy előny. Vagy nem engedte ki teljesen, vagy az ereje is megnőtt.
Na, remek... ha defenzív játékot játszunk, ő van előnyben. Tehát sürgősen véget kell vetnem a párbajnak... vagy így, vagy úgy. Mitsuki felé futok, majd szúrok egyet előre, a szíve felé. Felkészülök arra is, hogy a változás erőnövekedéssel is jár, ezért a gyorsaságra támaszkodok, annak a segítségével próbálom bevinni a támadást. Bármi is történjen, jobbra ugrom, elkerülve a meghosszabbodott pengét, és hátrálok pár lépést.

Páncél: 0/2
Élet: 12/20

Elégedett, vagy inkább feszülten konstatáltam, hogy a fiú nem használja a képességét, inkább gyors támadásba lendül, ami szerencsére nem ér felkészületlenül. Sikeresen hárítom a szívem felé irányzott szúrást, miközben próbálok rájönni mit is kezdjek ezzel a helyzettel. Az addig rendben, hogy használom a képességem, na de mégis hogy használjam ki? Miután a támadása – szerencsémre – sikertelennek bizonyult Kyuushiro jobbra ugrik, egy gyors támadástól tartva. Én viszont néhány pillanatig tétlenül állok, ezzel tökéletes célpontot nyújtva. Aztán úgy döntök meg kockáztatok valami nagyon merészet. Bár nem vagyok híve a kacifántos támadásoknak – mert nem tudom őket rendesen megtanulni -, de most egy ilyenre kell elszánnom magam. Bár nem is olyan rég volt, hogy irtózatosan bebuktam egy ilyet, és ez nem igazán volt valami nagy önbizalom-növelő, de valamit már muszáj volt kitalálnom, különben agyamra megy a saját tehetetlen formám. „Na már most, ha arra alapozunk, hogy nem szeretné, ha túl közel kerülnék hozzá – na nem úgy – akkor nekem kell kezdeményeznem. Tehát minél közelebb kell kerülnöm hozzá.” – rendben, bár ezek a gondolatok eléggé félreérthetőek voltak, azért az én számomra pont érthetőek- mellesleg nagyon örültem, hogy Kyuushiro nem olvas a gondolataimban, mert az egyrészről eléggé hátrányos-, másrészről eléggé ciki lenne. Na, mindegy. Megpróbáltam a támadásra koncentrálni, már ha közben nem ért támadás, ha igen akkor hárítás közben kell kitalálnom mi tévő legyek, azzal a bizonyos összetett támadással, amit fel próbáltam idézni magamban. Nos, túl sokra nem jutottam, mivel az egyetlen használható ötletem az volt, hogy hagyom magam megsebezni, és amíg elég közel vagyunk egymáshoz, én is megpróbálom megsebezni őt. „Aha, csak az nem biztos, hogy én eltalálom, de az én pontjaim tuti elvesztek.”- gondoltam bizonytalanul. Közben viszont lehet, hogy Kyuushiro megunta a várakozást, és ha ő támad, én inkább védekezek, ha viszont nem, akkor – hogy azért mégis csináljak valamit – egy bal oldali vágást próbálok bevinni. „Na, nagyon sokra mentem azzal, hogy elkezdtem használni a képességem.” – gondoltam, de azért még használatban tartottam, hátha még hasznát veszem.

Páncél: 0/2
Élet: 17/20

Nem sikerült! Mitsuki a valamivel hosszabb karddal ügyesen hárítja a támadásomat, de aztán egy kicsit mozdulatlan marad. Védtelen. Támadható.
Megkockáztatom? Támadok, vállalva az azonnali vereség veszélyét? Nem, nem követek el ilyen hibát. Bár védtelen, ez valószínűleg csak álca, és készen áll a visszatámadásra, ráadásul nagyon kell vigyáznom a távolságra, nehogy elérjen azzal a karddal, ami, valljuk be, nem könnyű, lévén egy hosszabb fegyver ellen kell védekeznem. De hát harcoltam már lándzsa ellen is, ebből nem lesz baj, bár ott gyengébb volt az ellenfelem, mint én. Ráadásul Mitsuki pontelosztása némileg hasonlít az enyémhez, úgyhogy... nincs könnyű dolgom. Sőt.
Tehát nem támadok, csak tartom a kényelmes távot. Nem engedem túl közel, de nem is távolodom el tőle. Az arany középút elvét alkalmazom.
Ki kell találnom valamit, méghozzá minél gyorsabban! Egyértelműen nyerő helyzetben van, és ha vesztek is, akkor is megizzasztom. Ezt már elhatároztam. Bár már fáradok én is, összpontosítok, és csak ellenfelemre figyelek.
Nem hiába, ugyanis jobbról támad. Szerencsére ki tudom védeni, nem is túl megerőltetően, de aztán hátra is ugrom, nehogy még egyszer támadjon. Az valószínűleg sikerülne.
De nem tarthatom végig a defenzív pozíciót! Nem, nem is áll szándékomban. Csak azért ugrottam hátra, hogy lendületet gyűjtsek a támadáshoz. Már lépek is kettőt a lány felé, és egy gyors mozdulattal a szíve felé szúrok. A meghosszabbodott pengét védekező eszköz híján igyekszem elkerülni a puszta gyorsaságommal, ha sikerül... ha nem, akkor vesztek. Hát Istenem, nem halok bele, fejlődni akkor is fogok. De a harcot akkor is kiélvezem az utolsó pillanatáig! Megmutatom, hogy én is tudok valamit, ha a pontjaim nem is ezt tükrözik!

Páncél: 0/2
Élet: 12/20

Nem. Nem sikerült. Már megint elvétettem a célpontomat. Csak a szokásos, nem sikerült megsebeznem a lányt.
Igyekszem elhúzni onnan a francba. Mitsuki egyértelmű előnyben van hosszabb fegyverével, így az egyetlen lehetőségem, hogy elkerülöm a támadását. A kardom most nem tudom védekező helyzetbe rántani, más eszközöm pedig nincs erre, úgyhogy marad a kitérés.
Szóval minél gyorsabban próbálom kikerülni Mitsuki kardját, amely azonban hihetetlen gyorsasággal hasít a vállam felé. Nem mondom, nézek egyet a penge sebességét látva.
Nem.
Esélytelen.
Nem sikerülhet. Erre egy tizedmásodperccel a sérülés előtt jövök rá, és szinte előre érzem, ahogy a penge belemélyed a vállamba. És igen, az elképzelés valóssággá válik: Mitsuki megsebez.
Életcsíkom csökken, nyugodtan, nem elsietve a dolgokat, míg szépen megállapodik a sárga zónában.
Vesztettem.
Mitsuki neve felett megjelenik a 'winner' felirat, én pedig esetlen mozdulattal ugrom hátra, és eresztem le a kardomat. Alig tudom megtartani az egyensúlyomat a landoláskor, hiszen nagyon kifáradtam.
Vesztettem.
Ez a gondolat dörömböl elmémben, mikor nagy levegőt véve elrakom a kardom, és odalépek volt ellenfelemhez. Már csak volt, az ellenségeskedés, mintha soha nem lett volna, úgy törlődik ki gondolataimból.
-Gratulálok, esélyem nem volt ellened. - mondom őszintén, majd kezet nyújtok neki. Remélem, nem ellenzi a kézfogást, és elfogadja a békejobbot.
-Látjuk még egymást. - köszönök el, majd megfordulok, és otthagyom a helyszínt.
Vesztettem. Igen, ez a valóság. Taktikám nem tudott a nyers erő fölé kerekedni, és csúnyán kikaptam. Talán... talán sikerülhetett volna, ha az utolsó mozdulatomat nem szúrom el, de ezen már nem érdemes gondolkodni. Megtörtént, kész, vége... én pedig fejlődhetek tovább. Mert az újból bebizonyosodott, hogy messze vagyok még a célomtól.

[off]Köszönöm a párbajt! [/off]