[5. boss]

Nem akartam Anatole-lal menni. Mirikával. Kotarouval. Páncéllal. Semmi kedvem nem volt fogadni az üdvözlésüket. Érezni a vállamon az érintésüket, ahogy közéjük lépek. Fogalmam sincs, hogy tényleg így köszöntöttek volna maguk között, de az eddig róluk szerzett információk szerint a várható reakciójuk igen nagy valószínűséggel lett volna ez. És én nem tudtam, hogyan kéne viselkedni egy ilyen helyzetben. Mit kéne érezni.
Kényelmetlenséget – azt biztos éreztem volna. A komfortérzet megszűnik, intimhatárok ledőlnek. Nem, ilyesmire nem volt semmi szükségem.
Egy kisebb csapat élére szegődtem. A boss ajtaja megvolt már, de a dungeon még tartogatott némi problémát. Amit gond nélkül megoldottunk. Így volt időm és lehetőségem tüzetesen szemrevételezni a „maradékot”. El nem mondtam volna nekik, hogy így gondolok rájuk. Pedig nyilván azok voltak: egy olyan csapat, aminek kevés tagja tartozott az élharcosok közé. Talán ezért is tetszettek meg annyira. Volt közöttük olyan, akit mintha láttam volna már – Tsubaki. Másokat legalább nevükről ismerősnek tűntek – Allen. Esetleg tudtam, hogy valakihez tartoznak, aki számomra is fontos személy volt – Vio. A teljesség igénye nélkül néhány név. A többiek sem voltak kutyaütők. Annyira.
És be kellett vallanom magamnak: én is a maradék tagja voltam.
– Rendben van – követeltem szót magamnak, ahogy elértük a nagy kaput. Megszoktam, hogy eligazítást tartunk, mielőtt belépünk a terembe. Nekem sokat jelentett ez a rutin. Megvolt a maga íze. Izgalmas volt. Biztos pont a bossgyakásokban. Aztán később jöhet a káosz, amikor elszabadulnak az indulatok.
– Tankokra van szükségünk. A tankok jelentkezzenek. Akinek sok élete van, ő kell, hogy bevállalja a kezdő csapásokat. – Körbenéztem a teremben. Tankok nélkül nem érünk semmit.
– Én leszek az első, aki beront majd. Gyorsabb kell, hogy legyek mindegyikőtöknél. Én fogom állni az első ütéseket. De íjász vagyok, távolsági harcos. Szükségem lesz váltásra. Ne hagyjatok magamra. – Kis szünetet tartottam, hadd emésszék az elhangzottakat.
– Ha összedolgozunk, senki nem fog meghalni. A mai nap senki nem fog meghalni. Csak figyeljetek oda a másikra, jelezzétek, ha tenni akartok valamit. Dolgozzunk össze. Rendben van? – Megerőszakoltam magam, hogy ne csak fókuszaim fürkésszék a többiek arcát, hogy ki figyel rám, és ki nem. Valódi tekintetemet is körbejárattam. Egy ilyen mennyiségű szemkontaktus elég is volt nekem egy hónapra bőven…

Nem volt könnyű dolgom ide találni és bevallom kicsit szokatlanul is éreztem magam mivel Rita-chan ma nem volt mellettem. Fogalmam sincs miféle fontos feladata akadhatott hogy kihagy egy ilyen fontos eseményt, zavar is kicsit, mivel tudom hogy neki is fontos hogy minnél gyorsabban és minnél többet fejlődjön, de most még sincs itt. Kissé félve léptem oda a többiekhez, de nem önbizalom hiányról volt szó inkább csak a szokatlan egyedüllét elvégre eddig bármikor elbújhattam a lány háta mögé, vagy épp onnan nagyot pattanva támadhattam le az ismerős arcokat, de most csak egyedül kullogok feléjük. Hogy ne látszódjon rajtam semmilyen feszültség és izgalom szokás szerint egy széles mosolyt ültettem ki az arcomra és már messziről jól hallhatóan heves integetéssel köszöntem oda feléjük.
- Sziaaasztooook! – Vigyorogtam, majd körbe néztem a jelenlévőkön. Volt pár ismerős arc akiket rég láttam és örömmel véltem felfedezni hogy céh társak is vállalkoztak eme kemény kihívásra. Igen ám, ez tényleg az, itt tényleg egy óvatlan lépés vagy a figyelem hiánya és könnyedén meghallhatunk vagy valaki közülünk, ez pedig az amit semmiképp sem szeretnék. Végig mértem rég nem látott vezérünk is aki időközben a céhet is elhagyta, nem titok nehezteltem rá emiatt, ugyanakkor valahol meg kettős érzések kavarogtak bennem egyrészt mert úgy éreztem cserben hagyta a céhet másrészt meg, meg tudom érteni azt is hogy magányosan akarja folytatni tovább, ugyanakkor mégis meg akarom reptetni… legalább egyszer Elvégre akárhogy is cserben hagyott minket, nem vállalt igazi felelősséget a társai iránt. Ugyanakkor tekintélyt követel nálam az hogy nem az első alkalom hogy sikeresen megszervez és levezet egy-egy bossharcot. Időközben egyre csak gyülekeztünk, és úgy nézem nem vagyunk meg tízen, ami kicsi kételyt ébreszt bennem elvégre minél többen vagyunk annál nagyobb esélyünk van. Amint mindenki ide ért Ran egy rövidke összefoglalóba kezdet, amit figyelmesen hallgattam. A bossról nem tudtunk meg semmit, csak a szokásos taktika lett felvázolva, Ő belép és utána jövünk mi. Kicsit összecsapottnak tűnt, de igaza van, felesleges a taktika ha nem tudjuk mi ellen is állítsuk fel, így a legokosabb tényleg ha oda figyelünk a másikra és az eseményekre. Eddig nem féltem, persze dermedtem már le egy-egy ijesztő ellenfél előtt, de most úgy jöttem ide hogy ez nem történhet meg még egyszer. Hmm gyorsan előhívtam a raktáram és megnéztem hogy minden meg van-e még a pánik burkom. Féltem….nem vallottam be másnak, talán még magamnak sem, de rettegtem attól hogy meghallhatok vagy hogy még egyszer végig kell néznem azt hogy egy bajtársam elpixeleződik. Soha többé! Igen! Határozott tekintettel néztem a fiúra, és miután páran megszólaltak a csend megkövetelte hogy én következzek.
- Persze hogy nem hagyunk cserben senkit sem! Az életemen százöt pont van, a támadásom tizenkettő, de ha ügyes vagyok akkor van esélyem a dupla sebzésre is, gyorsaságomon tizenegy pont van és a speciális képességem is egész szép mivel kilenc pont van rajta, a kitartásomra meg öt pontot tettem. Az egyik speciális képességem a kiritikális támadás, azaz három villámgyors támadásból minimum egynek dupláznia kell. A másik képességem szintén a csapat hasznára lehet ami a potion share, azaz ha használok egy potiont akkor azt a jelenlévők is megkapják! Igyekszem mindenki hasznára lenni. Az életem miatt egész jó tank vagyok, és ha ügyes vagyok akkor még attakernek is megfelelek. Bárki bajban van csak kiáltson és azonnal leváltom, fő az összetartás és az odafigyelés. Mindenkinek lényege hogy ha nem is sértetlenül de ép bőrrel megússzuk! – Nem igazán tudom hogy ez a szöveg hirtelen honnan jött, talán a stersz hozta ki belőlem, majd jóval visszafogottabban és kissé zavartabban folytattam.
- Öhmm..annooo.. izé… van még egy dolog, sajnos kevés potiont hoztam magammal mert csak nem rég óta tudok a képességemről, és a magas életem miatt eddig nem is volt rá szükségem, így ha gond van akkor arra kérem a részt vevőket hogy azt a potiont amit elhasználnának adják ide nekem, persze nem ingyen, ki fogom fizetni! – Szégyeltem magam, sosem volt erényem a kunyerálás, sőt tulajdonképp nem is volt az de mégis úgy éreztem… Kissé visszább vonultam és még egyszer körbe néztem a jelenlévőkön, van köztünk egy elf lány is, hosszú percekig néztem őt már csak azért is mert feltűnt hogy más neve van mint amit mondott. Furcsának találtam. Majd megpillantottam valakit akit eddig észre sem vettem, csak hátulról láttam a haját és mivel sok embernek van fekete haja így nem is gondoltam hogy ő lesz az.
- Zhel….- Sunyin összehúztam a szemem és személy szerint oda szaladtam volna hozzá és megreptettem volna a súlyemelést kihasználva, de az ilyesfajta érzelmeket most félre kellett tennem… nagy bánatomra, de se gond amint vége a bossnak ezért két reptetést kap. A másikőlyük a perverz kukker, nem is tudtam róla hogy tank lenne. Ő volt az első aki megszólalt hogy majd védi Rant. És még ott volt Violetta is. Egyszer csináltunk együtt egy küldit, akkor nagyon kedves és oda adó játékosnak ismertem meg. Akárhogy is nézzük, tényleg nem szeretnék közülük senkit sem elveszíteni, még a perverz Zhelt sem… elvégre akkor hogy állhatnék bosszút a sok szívatásért és azért hogy akárhányszor csak megszólal csakis az idegeimmel játszik. Ha végzünk ezért hármat kap…

/Ezer bocsánat a késésért!/

Persze, beszéltek még. Persze, aranyosak voltak. Lelkesek. Azt vettem észre magamon, hogy mosolyogva figyelem, ahogy egyesével bemutatkoznak, megpróbálják kiemelni, hogy ki miben érzi jónak magát. Nem gyakran használtam ezt a szót, de ki kellett mondanom: egyszerűen tündériek voltak!
– Ne maradjatok sokkal le mögöttem. – Tekintetem Peterre és Ai-ra téved. Előbbinek bemutatkozása volt ígéretes, utóbbinak a híre. Fókuszaim persze végigszántottak a többieken is, de kirázott a hideg bármilyen további szemkontaktusnak még csak a gondolatától is. A sárkánypettel szemeztem szívesen egyedül. Ő mégiscsak egy program volt.

Nem mondom, hogy nem rémisztett meg a boss, akivel szembe kellett néznünk. Félelmetesnek tűnt, léptem egy pillanatra lassult, ahogy berobbantam a terembe. Aztán felül kerekedett rajtam a rutin, lábaimat vitte tovább a lendület, és csak beledőltem a rohamba. Az íjamat felajzottam, és máris süvítettek a nyilaim. Négyet lőttem ki, mire elé értem, és szememet mélyen lehunyva készültem fel arra, hogy testem fogadja az első csapását. Kellemetlen érzés lesz. Ezt tudtam. És talán csak így élhetjük túl ez most mindannyian. Ebben pedig reménykedtem.