A kovács és a nővérke

Nagy nap ez a mai, Aldo először fog teleportálni!
Szeretem, ha a kis szőrmókom velem lófrál, s mivel gyakran akad dolgom magasabb szinteken is, ezért nem árt, ha hozzászokik ez a bolhazsák a teleportáláshoz. Gondolkoztam rajta, hogy mielőtt elhúzunk a második szintre, megkérem Viot, hogy rövid távú teleportokkal készítse fel a macsekot, de mivel ő éppen Taidanánál van bizniszelni, ezért erre nem sikerült alkalmaz keríteni. Igaz, hogy nagyjából rendeződött a viszony köztem és az idomár kölyök között, jómagam viszont még mindig szívesebben megtartom a két lépés távolságot. Magyarán eszem ágában sem volt a kedvesemmel tartani az idomár kristályboltjába. Különben is, én az ércekhez értek, minek kotnyeleskednék meg okoskodnék ott olyasmiről, amiről azt se tudom mi fán terem. Mármint szó szerint...
Szóval éppen sétálunk a Kezdetek városa teleport kapuja felé, Aldonak pedig szerencsére sejtelme sincs arról, hogy mire készülök. Igaz, hogy nagyvárosi macska, de mégiscsak egy állatról beszélünk, akinek szüksége van arra, hogy kimozdulhasson és megmozgathassa a végtagjait, játszhasson, világot áthasson. Az én macskám pedig különösen aktív egy jószág. Már rég nem úgy tekintek rá, mint egy rendszer által kreált programra. Ahhoz túlságosan hozzám nőtt. Kezdem átérezni az idomárok problémáját: én magam is féltem a kis állatkámat, s majd ha egyszer kijutunk innen, meg kell válnom ettől a tüneménytől. Mert természetesen én magam szentül hiszem, hogy egyszer igenis ki fogjuk vinni a játékot és újra szabaddá válunk. Mára tökéletesen komfortosan berendezkedtem itt, elégedett vagyok végre a szintemmel és a képességeimmel is, de ez nem azt jelenti, hogy bele akarok süppedni a jólétbe. Élhető környezetet alakítottunk ki magunknak Violetával, de nem véletlenül álltam be a frontharcosok közé és szintén nem véletlenül fejlesztem magam napról napra. Odakint is bármikor történhet valami az emberrel, de idebent sokkal inkább veszélyben érzem az életünket.
No de megint elkalandoztam. Teleportálni kívánunk, illetve csak én, Aldo meg csak pillog figyelmesen jobbra meg balra, mint ahogyan azt szokta azzal az okos buksijával. Jobbnak látom, ha a karomba veszem a kapuhoz lépés előtt, s a tudatlanság nyugalmával engedi is, hogy felvegyem. Még akkor sem sejt semmit, amikor már a kapuban megállok.
- Teleportálás: Arbus - mondom ki a megfelelő szavakat, majd már kezd is elmosódni a körvonalunk, hogy a második szinten öltsünk ismét alakot. Ahogy megérkezünk, Aldo rendkívül fura ábrázatot produkál. Legalább fél percig mered maga elé tágra nyílt szemekkel. Azt hiszem most halálra rémítettem szegénykét. Mikor azonban kezemmel hozzá akarnék érni, hogy nyugtatólag megsimogathassam, kibújik alóla és elrugaszkodik tőlem. Anélkül kezd eszeveszett rohanásba, hogy egyszer is rám pillantana. Teljesen megrémülök, s a nyomába eredek, miközben ő a város szélén álló erdőség felé tart...

Kétségbeesetten futok abba az irányba, ahol látom Aldot eltűnni az erdő sűrűjében. Most aztán komolyan megrémültem, s fogalmam sincs mivel édesgethetném vissza magamhoz. Már ha megtalálom egyáltalán. Max sebességre kapcsolok, mert az én drága állatkám ám olyan tempóval tűnt el a szemem elől, hogy az valami hihetetlen. Nem is tudtam, hogy ilyen "fénysebességet" képes elérni, de biztos az adrenalin hozza ki belőle. Ehh, egy fenéket, ebben a virtuális világban az ilyesmi nem számít, csak a pontok és a skillek. Meg különben is, ő egy virtuális macska, még ha tökéletes mása is egy eredetinek. De hol van, hol az én kis tüneményem? Úgy járok én is, mint Taidana, egyedül kullogok majd az állatkám nélkül?
- Aldo! Aldo, merre vagy? Kiscicám?! Gyere elő kérlek! - megállapodok egy bozótosnál, oda láttam befutni. Lehívom a menümet, hogy kezem ügyébe vegyek egy kis zacskónyit szőrmókom kedvenc macska nasijából, közben pedig megkerülöm a susnyást, hogy elébe kerüljek. Ekkor pillantom meg őt, ki az én pompás bundájú tüneményemet fogva tartja. Ő, kinek lenszőke haja és kecses alakja természetes, igéző szépséget kölcsönöz, kit már láttam valaha korábban, csak az izgalomtól nem jut eszembe hol, nem tud ám megtéveszteni a bájos pofijával. De nem ám! Elrabolta Aldot! A magáénak akarja a drágaságomat! Szemem fénye próbálna menekülni, pengeéles karmaival mély pixeles vágásokat ejt az idegen pőre bőrén, de hiába, mert a nőszemély nem engedi fogságából.
- Kérlek, add vissza a macskám! Ne tartsd őt túszul, bármilyen váltságdíjat megadok érte! - Hát igen, a kis kedvencemmel sakkban lehet ám tartani Hangom inkább erélyes és követelőző, mintsem remegően meghunyászkodó. Ahogy jobban szemügyre veszem a lányt, akkor látom meg az életsávja mellett csücsülő JL céhlogót. Ha viseli a felszerelését, akkor pedig nyilván felismerem a saját magam által kovácsolt termékeket. De enélkül is beugrik végre, hogy honnan ismerem én ezt a leányzót: tőlem vásárolta majd minden holmiját!
- Áhhám, tudod ám hogy ki vagy! Mit akarsz még kicsikarni belőlem, hogy ily galád módon tőrbe csaltad az én szegény kis Aldomat? - Szám egy pillanatra lekonyul, ahogy a kínlódó jószágot szemlélem, s közeledni kezdek feléjük, hogy megmentsem a bolhazsákot.

Ami azt illeti, a macska tényleg előlem menekült, vagy mi a szösz... Tulajdonképpen én sem tudom, hogy megsértődött rám, vagy csak a teleport okozta sokktól kergült meg. Az viszont mostanra bizonyos, hogy a gógyija helyreállt, mivel a tőle jól megszokott módon nem túl kedves gesztussal fogadja azt, hogy nem cselekedhet kénye-kedve szerint, hanem éppen fogságban tartják. A gyengéd simogatással is csak azt váltja ki Hinari, hogy Aldo vadul csikarja és harapdálja, ahol csak éri. Ha létezne fájdalomérzet idebent, a lány már rég úgy dobta volna el a macskát, mint aki izzó parázsba markolt. Ha nem válik meg tőle hamarsan, bizony súlyos életpontokba fog kerülni, ha a szőrmók bekeményít. Fúj és morog ezerrel és most már aztán tényleg elfelejthette minden durcáját irányomba, mert könyörgő pillantásokat vet rám két karmolás közepette.
- Nem tőlem fél! - kelek rögtön önmagam védelmére - Csak kicsit betojt a teleportálástól... - teszem hozzá, csakhogy teljes legyen a kép. Viszont egyre idegesebb vagyok, s ha az én kis tüneményem épségéről van szó, akkor bizony a jól megszokott higgadtságom elillan. Kezdek hisztérikussá válni, persze ezt én magam nem érzékelem belülről. Én csak annyit tudok, hogy vissza akarom kapni a macskám!
- Kisasszony, legyen olyan szíves és ne sértegesse Aldo tekintetét és engem sem, mint gazdáját. Kérem, sürgősen adja vissza a kisállatot! - Nagyot nyelek és kétségbeesetten nyúlok a cica után, hogy végre karjaimba vehessem és babusgathassam napestig. Aztán a lány felkacag. Boszorkány! Mindjárt valami csúnya dolgot tesz szegény jószággal! Itt az ideje cselekedni. Ám mire odaérhetnék, hogy kiráncigálhassam a macsekot a lány kezéből, önként átadja nekem a drágaságomat. Úgy kapok az állat után, mint a koldus a kenyér után, s szorosan magamhoz ölelem. Aldo is rámtalál, nem menekül már sehova. Törökülésbe vágom magam ölemben a macskával, s mikor már kellő mennyiségű cicanasival is megtömöm heves becézgetések és babusgatás közepette, már kezd is lenyugodni. Nincs több ficánkolás, riadalom, karmolászás, csak odaadó dorombolás és körbesündörgés. Számító kis jószág, de hát ezért szeretem. Közben leesik, hogy gügyögés helyett a leányzóval sem ártana lerendezni ezt a kis affért kettőnk között.
- Igen, én vagyok a macskás kovács, te pedig nagyon rám hoztad a frászt! Kárpótlást várok el, hogy kiegyenlítsük a számlát! Megijesztettél engem is és a macskámat is, úgyhogy ezért most revánsot veszek. Kihívlak egy párbajra, s ha elveszíted, akkor egy délutánon keresztül kényeztetned kell Aldot! Figyelmeztetlek, a párbajnemet én választom ki! - Igazság szerint nem hagytam neki választási lehetőséget, mégis várom, hogy beleegyezzen. Azt hiszem elvesztettem az eszemet, teljesen megkergültem itt a nagy riadalomban. De ha már egyszer ilyen bugyutává vált a helyzet, hozzuk ki belőle a legjobbat. - Hinari kisasszony, kihívlak egy krémes evő versenyre!

Úgy-úgy. Beöltözősdiben, naná – billentettem oldalra a fejem bizonytalanul, majd egy vállvonogatás után elmosolyodtam: nem is rossz. Ha már így sikerült, mókázzunk egyet, és úgy tűnik, Anat maximálisan partner ebben. Habár, azt nem mondanám, hogy nem csodálkoztam el rajta, ennek mégis hogy a manóban van elfekvőben pont egy ilyen hacukája, de sok fölösleges gondolatot nem pazaroltam rá: a lényeg, hogy nem én leszek az egyedüli, így kettőnket fognak idiótának nézni, ami egy fokkal jobb. Még szerencse, hogy pont most történt ez a kis rendszerhiba.

Vidám léptekkel haladtam elöl, néha hátra-hátranézve, Captain Red vajon hol marad ilyen sokáig: a ficsúrnak sehogy sem akaródzott közelebb jönnie, talán félt a Pink Dream-től, amit tok híján a kezemben lóbáltam? Azt meg kell hagyni, méretes egy szerszám volt, a maga fehéres folyadékával az átlátszó üvegcső mögött, már-már azt a képzetet keltette, hogy saját életre kel, és menten beleszúr az óvatlan játékosok egy-egy testrészébe. Például azokéba, akik tartanak tőle, és minden erejükkel azon vannak, hogy ignorálják a jelenlétét.
Sokan megnéztek maguknak. Amíg az erdei ösvényen csupán néhány Imádkozóval találkoztunk (akik kétségbeesve emelték ezernyi barna kezüket az ég felé), az aszfaltdzsungelben bizony bőven akadtak bámészkodók, néhány füttyentést is hallani véltem, amint elhaladtam egy híres szobaház (=fogadó) előtt.
- Messze vagyunk még? – kérdeztem vöröskét, ám ekkor végre feltűnt a cukorfaló, és én megnyugodva foglaltam helyet a quatroszálkán, aminek (szó szerinti) faragatlansága komoly pixelhullást okozott az amúgyis rövid nurse style ruhámon. Felvont szemöldökkel szemléltem, ahogy a Fújógép is helyet kap közöttünk, majd szórakozottan piszkálgattam a villámat, lelkiekben felkészülve a komoly energiákat igénylő megmérettetésre. Légzésemet beütemeztem, gyomron teltségi állapotát és a nyálelválasztásomat ellenőriztem, majd miután minden szükséges előkészület megtörtént, csupán a megfelelő hangulat miatt, újra Anatra mosolyogtam, és az előbb oly hatásos kacsintás sem maradt el.
- Majd meglátjuk! – feleltem kajánul - Hát akkor, verseny indul! – kaptam magamhoz az időközben elém került krémeseket, majd a srác felé sandítottam. Máris megvolt a tervem ellene…

- Majdnem megfeledkeztem róla, hogy neked is van ám különleges alkalmakra öltözeted, cicuskám! - pillantok Aldora csillogó szemekkel, s arcomon olyan kaján vigyor terül el, amitől a macskát kétségbeesett vernyogás hagyja el. Ismét lehívom a menümet, majd pár gombnyomás, s immáron a bolhazsák is partyképes outfitben díszeleg. - Had mutassam be Szőr Bundást! - Aldo nem igazán van elragadtatva a felcicomázástól, kelletlen morgással jutalmazza azt, hogy majd meg zabálom.
Már megint ez a kacsintás. Emlékeim szerint első találkozásunkkor nem volt ilyen cserfes és kacér ez a leányzó. Hmm, lehet terjed a ledér Mirika-kór a birkózó eventen történtek láttán? Azért remélem, hogy nem válig meg a rózsaszín fölsőjétől, vagy nem fog bugyit villantani. Így is elég meredek ez a ruha. Lazítok kicsit a nyakkendőmön, mintha kezdene melegem lenni. Megérkezik közben a várva várt krémes, kezdek is kiéhezni rá rendesen. Ideje megmutatni, hogy hogyan eszik egy igazi férfi, s holmi szösze kislányok nem vehetik fel velem a versenyt. Kés, villa, bár lehet jobb lenne egy kanál, vagy egészben betömni a darabokat a számba, de nem akarom állatias vadsággal habzsolni a süteményeket. Elvégre az ételnek meg kell adni a tiszteletet. Talán ha leállok még becézgetni is őket, akkor nem fekszi meg a gyomromat majd.
- Na gyere a papához, édes - kezdek bele az első szeletbe, majd két-három vágás és villára hányás után úgy tűnik el számban minden egyes falat, mintha egy mini teleport kapu lenne ott. Ugyanígy teszek a másodikkal és a harmadikkal is. Csupán szusszanásnyi időt adok. Nem magamnak... az ellenfelemnek. - Nos, hogy győzöd? - Belekortyolok az italomba, de tényleg csak madárkortynyit, hogy a folyadék ne foglalja az értékes helyet a hasikámban. Az utolsóval kissé átöblítem a számat, hogy a túl sok édes íz ne váljon hosszútávon émelyítővé, s hogy az ízlelőbimbóim újra harcra készen, reszketve, remegve, sikítozva várják az újabb két krémest.

- De ééédes – tört ki belőlem, amint megláttam Aldot az úri gúnyában, majd eszembe jutottak a közelmúlt történései, és tekintetem ijedten kaptam el a feketebundásról, karmait azért még megnézve magamnak – Mármint a süti – helyesbítettem, mereven bámulva az elém rakott finomságokat, amik szépen lassan fogyogattak a tányéromról. Először úgy taktikáztam, hogy minél gyorsabban betömök magamba minél többet, de a fiúnak valószínűleg több fért ilyen módon a hasába, így kissé módosítanom kellett a terveimet. Élvezettel ettem, megízlelve minden falatot, és olyan jól megrágva, hogy gyomromban minél kevesebb helyen össze tudjanak tömörülni a lenyelt falatok, remélhetőleg kevesebb helyet foglalva, mintha nagy darabokban rakódnának egymásra. Sima ásványvizet kértem magamnak hozzá, a buborékok legtöbbször rendbe szoktak tenni, ha rosszul lennék, és ha minden kötél szakad, még mindig ott van a B terv, már ami az italt illeti.
- Eddig egész jól – mosolyogtam rá – Ezekben itt több a hab, mint a tartalom – mondtam, csakhogy ne legyen olyan feltűnő, amint mindeközben felmérem a terepet. Ámulva tapasztaltam, hogy már több mint a fele hiányzik a tányérjáról, és láthatóan még közel sincs az ereje végéhez. Kár, hogy nincsen semmilyen stat vagy jártasság, ami ezeket szabályozni tudná. Bár… lehet akkor még ennyi esélyem se lenne, mint most.

A cicus is velünk evett, és bosszankodva tapasztaltam, hogy még ő is gyorsabban pusztítja a csemegéjét, mint én. Bárcsak… hmm, bárcsak kutyakajává változna, amit zabál, mindjárt nem lenne ilyen széles jókedve! – gondoltam sötéten, egy pillanatra el is képzelve a szituációt. Alapjába véve nem voltam én rosszakaró, de tudat alatt nagyonis ki voltam éhezve valami gyerekes csínyre, amivel visszaadhatnám neki a tartozását. Lehet, hogy direkt veszíteni kéne, és a „kényeztetés” közben kitalálni valami jót? Nem, ez felejtős, én nem fogok kikapni ettől a durcás kovácstól, nem én!
Ekkor vettem észre a barnás folyadékot, amivé az injekciós tűm belsejében lévő lötty változott át. Eleinte nem értettem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve rákoncentráltam, és gondolatban kimondtam a varázsszót: ketchup! És voálá, máris megváltozott a trutyi, igaz nem pont pirossá, hiszen jól tudom, hogy Aincradban az előállítható ízek nem mindig adják vissza a való világban alkalmazott ételszínezékek kitűnő eredményeit. Ez itten kékben pompázott, szerencsére pont úgy, hogy Anatnak nem tűnhetett fel: amikor leültem, átalakult fegyverem nekitámasztottam az asztal lábának, ő viszont a másik oldalon ült. Mielőtt felfigyelhetett volna az evésemben beállt szünetre, betömtem magamba még fél krémest, majd gondolatban kimondtam, magamban veszettül vigyorogva: olajos hallé. Azonban bármennyire is szerettem volna, a rikító zöld valószínű könnyen észrevehető a sütin, így mást kellett kitalálnom. Megvan! Chiliszósz, a legerősebb fajtából. – gondoltam, még a szemeimet is behunyva, hogy ez most sikerüljön. Bátortalanul nyitottam ki, majd elégedetten tapasztaltam, hogy színe megtévesztésig hasonlít a krémesére. Lassan kezembe vettem a tűt, majd az asztal alá csöpögtettem egy adagot a következőleg kigondolt, Macskák Álma nevet viselő ennivalóból, ezután visszaváltottam chilire, és amíg Anat nem figyelt oda (reményeim szerint az asztal alá bújó Aldoval foglalatoskodott, ha nem, akkor is bepróbálkoztam azért, mindenképpen ügyelve rá, hogy hacsak egy pillanat erejéig, de ne nézze a tányérját), a megmaradt két krémesének közepébe nyomtam az injekció tartalmát. Ezek után gyorsan visszatettem helyére a tárgyat, és angyali mosollyal néztem bele a fiú szemébe:
- Mire vársz, még van két krémesed!

Nagy hirtelenjében már abban is kételkedni kezdtem, hogy egy valódi játékossal játszok, nem pedig valami Kayaba által kreált, virtuális njk-val, akit csak arra programoztak, hogy lefotózza áldozatai arcmimikáját, ezzel tervezőjét és az egész staffot szórakoztatva. Nos, az én képem top1 lett volna, az tuti: nem találtam a szavakat, de még az államat sem. Ahogyan ott ültem a cukrászdában, minden erőmet arra fordítva, hogy megálljam hányinger (és ezáltal a verseny elvesztése) nélkül, egyáltalán nem érdekelt, hogy közben milyen jeleket közvetítek környezetem felé.
- Ööö – kezdtem, csakhogy elindítsam valamerre a gondolkodómat, ám továbbra sem bírtam elszakítani tekintetem Anat krémeseiről, amik egymás után tűntek el a fiú tányérjáról. Logikámat teljesen kiakasztotta a nem várt reakció, részleges szerver-összeomlást okozva, ám akárhogy is igyekeztem, az „abnormális” fogalmánál értelmesebb magyarázatot sehogyan sem találtam rá. A másik lehetőség, hogy nagyon jól játssza a szerepét, ám a fönti kategóriába ez szintúgy besorolható, így nem tekinthető sem megnyugtatónak, sem pedig normálisnak. Bár, az erdőben történtek után mégis mit vártam?

Elmosolyodtam a váratlan fordulaton, további krémesekkel ütve el az időt: addig se kellett beszélnem, amíg eszek, habár arcom valószínű minden szónál többet mondott neki. Nem siettem, pont befejeztem az első ötöt, mire megérkezett a következő adag. A szünetet kihasználva, jóllakottságot színlelve dőltem hátra, sőt, még egy nagy sóhajtásra is futotta, mielőtt végleg befejeztem kibontakozni készülő színészi pályafutásom. Úgy gondoltam, az ő trükkjeit alkalmazom, hátha azt hiszi, hogy nyerhet. (Amiben amúgy bőven volt igazság, ez azonban a szituációt tekintve nem lényeges.) Ezek után, mintegy előnyt adva neki, a második ötös előtt egy darabig még elmélyülten nézegettem az ásványvízben futó buborékokat, majd egy Yuss! felkiáltással tettem le a poharat az asztalra, magam elé húzva a tányért. Gyerünk! Ideje elkezdeni, már kettővel előttem jár…
- Komolyabbá? – kérdeztem vissza rögtön, majdnem elnevetve magam a gondolaton. Nem úgy ismertem meg a kovácsot, mint aki bármit is komolyabban akarna venni, így eléggé meglepett a felajánlása. Eleinte csak mosolyogtam a dolgon, értelmes (értelmes?) határokon belül bármiben benne lettem volna, ám arcomról egy pillanat alatt eltűnt a jókedv, amint meghallottam az „utolsó életpontig” feltételt. Nem, ilyet a világért se lennék képes játszani, hiába ismerem a fiút valamennyire, egy csöppet se nyerte el a bizalmam, ezzel meg aztán főleg nem. Vajon egész eddig csak etetett, és valódi célja végig ez volt? Hogy meggondolatlanul belemenjek egy ilyen párbajba? Szemeim előtt rögtön lejátszódott egy előző eset, amikor csupán a szerencsének köszönhettem életem. Azóta mindig figyelek, milyen opciót választok, és messze elkerülöm a halálos küzdőterezést, még akkor is, ha krémesevő versenynek van álcázva.

Nem válaszoltam, egyelőre csak némán fürkésztem őt, megpróbálva kitalálni gondolatait. Akaratlanul is elhúzódtam tőle, még az ingadozó lábakon álló feltevés is úgy felzaklatott, hogy idő kellett, mire megnyugodtam. Vajon merő véletlenségből választotta ezt, vagy volt valami hátsószándéka vele? Nagyon szerettem volna, hogy az első lehetőség legyen a valós, ám megfelelő bizonyítékok híján egyelőre egyikre se tippeltem.
- Fél életig jó lesz? – kérdeztem aztán – Tudod, én nem kockáztatok. Volt az a… - kezdtem el szabadkozni, ám a felénél mégis abbahagytam: a srácnak semmi köze nem volt a múltamhoz, elég, ha leveszi azt, amit le kell. Ha azonban minden további nélkül beleegyezik, talán mégiscsak a véletlen műve az egész, és fölöslegesen tört elő az üldözési mániám… habár, az óvatosság sohasem árt.

Már fárad, már kezd eltelni! Látom ám, ott simizi a pociját mindjárt, mert teli a bendő! Ki van nyúlva, sóhajtozik, nézzen csak rá bárki, úgy terül el a széken, mint egy jóllakott kölyökgólya. El se kezdje a második kört, mert csak rosszul lesz! Most még abbahagyhatjuk, mondván elég volt, köszöni szépen a meghívást, én győztem. De nem, a büszkesége nem hagyja. Kár. Én viszont még csak most kezdek igazán belelendülni. Igaz a hab mennyisége már kezdi feszíteni a hasamat, de még van szufla bőven. Láttam egyszer egy videót, ahol a pasas úgy technikázott, hogy a tésztarészt leszedte és a habot kanalazta össze először. Lehet jó módszer, de az, hogy én ilyen gusztustalanul habzsoljak, az ki van zárva. Szépen komótosan, nem hajt a tatár, ráadásul had kerüljön abba az illúzióba a lányka, hogy van esélye győzni. Aztán előállok ugye a javaslatommal.
- Igen, komolyabbá - bólogatok a visszakérdezésre és karba font kézzel méregetem, várva a döntésére. Szerintem nem meri bevállalni, az életpontjait féltené. Mondjuk párbaj szituációban nincs is miért félni, nem halhat meg senki sem. Mondanám, hogy nem tűnik egy bevállalós lánykának, de az öltözetét tekintetbe véve ezt azért nem jelenthetem ki. Lopva ismét végigmérem, de gyorsan vissza is kapom tekintetemet, s az említett késre terelem. Hezitál. Nem bízik magában. Ez csak az én malmomra hajtja a vizet.
- Jó lesz! - vágom rá meg sem hallva a mondata második felé - Igaz, szerettem volna neked esélyt adni egy teljes életes harccal, persze halál opció nélkül, de ha neked így megfelel, akkor nekem is. - S már küldöm is a fél életes párbajra hívást. Ezután nincs más választásom, mint nekigyürkőzni a következő krémesnek, de mivel én már kettő pluszt begyűrtem, nem lennék meglepve, ha újult erővel Hinari végezne hamarabb az övével, így ő ejthetné az első vágást a tenyerembe.

Elfogadta, belement a dologba, de olyan hévvel, hogy afelől is kétségeim voltak, hallotta-e egyáltalán, hogy mégis mire bólogat. Aztán csak átjöhetett neki, vagy valami, mert a megfelelő párbajra invitálást küldte el, igaz, én meg teljesen úgy emlékeztem, hogy a fogadó fél választja ki a meccs fajtáját. Lényegi különbség azonban nem volt, elkezdett visszaszámlálni az óra, és én csak a szemem sarkából láttam, amint a cukrászda pincérei ijedten szemlélik a helyzetet, sőt, a hely is mintha az egyik pillanatról a másikra ürülne ki, nem olyan gyorsan, hogy ésszel fel lehessen fogni, inkább olyan módon, hogy több rendelés nemigen érkezett a szmokingos njk-k legnagyobb bánatára.
Injekciós tűmet a lehető legfeltűnőbben tettem le a helyére, ezzel is jelezve, hogy konkrét erőpróbára nem kell számítani, bár nem hiszem, hogy az immáron rikító zöld színű folyadékkal telt hatalmas fegyver bárkit is felbátorított volna az itt maradásra. Kényszeredetten mosolyogtam a cukrászfiúra, aki időközben megjelent (félreérthetetlen grimasszal adva tudtunkra, hogy nem tetszik neki a helyzet), majd felvettem a villát a tányér széléről, és egy naaagy sóhaj után bekaptam egy darabot a krémesből.
Örültem neki, hogy így alakultak a dolgok. Nem kellett csalódnom a srácban, így szorongásom és idegességem minden falattal csillapodott, míg végül helyre nem állt az eredeti lelkiállapotom, és a sütiből is egyre kevesebb maradt hátra…

Már nagyon a végét jártam, lassan több ásványvíz fogyott el, mint édesség, ám határozott célom volt föladás nélkül elveszteni a küzdelmet. A fiún egy pillanatig sem látszott, hogy jóllakott lett volna, vígan harapdálta a saját adagját, amitől csak még eltökéltebb lettem: szoros meccset akartam, bár nem gondoltam, hogy nyerhetek. Főleg, hogy – bár a fegyver adta plusz pontok nem számítanak ilyenkor – az alap sebzése is magasabb lehetett az enyémnél, az életpontjairól már nem is beszélve. Ha jobban megnézem, így még az a nüansznyi esélyem is feleződött, ami „harcunk” elején volt.
Felvont szemöldökkel sandítottam az Aldonak keresztelt macskára, hátha a sok nézegetéstől majd kevésbé lesz karmolós kedvében, ha közel engedem magamhoz. Egyelőre azonban nem sok változás történt, így visszatértem a krémeshez, és végre valahára sikerült végeznem az elsővel.
- Nos, egy pont nekem – mosolyogtam rá, majd felemeltem a kést és felé nyújtottam, eleinte bátortalanul, majd amikor eszembe jutottak a történtek, ellentmondást nem tűrő mozdulattal. Mivel az asztal túlfelén volt, és én nem kívántam miatta felállni a székről (még csak az kéne, hogy telt bendőmet még meg is nyújtsam), vártam, hogy ő tenyereljen bele az evőeszköz éles végébe. Ha ez megtörtént, ha jól tudom 4 életpontot fogok levenni tőle, persze csak ha a páncél nem számít… bár, így hirtelenjében azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán bármilyen páncélja a matrózruha alatt.

Hmmm, ezen még nem is gondolkodtam, tényleg, még jó, hogy Anat felhozta a témát. Bár hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, mit is kérhetnék cserébe. Így hirtelenjében semmi poénos vagy éppen komoly nem jutott az eszembe, ami kompenzálhatná a bosszankodást, amit az úrfi hihetetlen reakciói váltottak ki belőlem. Nem beszélve a macskájáról…
- Az ijedtséget, amit te okoztál? – kérdeztem vissza, majd egy hümmögés után folytattam – Persze-persze, nyugi, kényeztetni fogom –vettem elő a legkiszámíthatatlanabb mosolyom – De ha én nyerek… - egyelőre befejezetlenül hagytam a mondatot, hadd rágódjon rajta még egy csöppet. Az persze más kérdés, hogy igazából csak időkellett, mire kitalálom, bár felesleges gondolatok voltak csupán, hiszen mindketten tudtuk, hogy esélyem sincs.
- Azt hiszem megelégednék egy hétre elegendő sütivel, amit a segéded készít, igen – feleltem aztán, bár per pillanat rájuk se bírtam volna nézni a krémesek miatt – Vagy egy kis páncélfényesítéssel, ühüm. Nem is tudom, mintha máris rozsdásodnának – tettem hozzá, ami természetesen nem volt igaz, bár a kaján vigyoromból erre ő is rájöhetett. Kíváncsi voltam, az általa készített termékekre mennyire büszke, és valahol legbelül reméltem, hogy megfelelően fog reagálni rá.

- Nocsak, már nem bírod egymagad, hogy a macsek is beszáll? – ugrattam tovább, persze az a kicsi már igazán nem számított. Főleg, hogy én már be is nyomtam az elsőt, és pont úgy, ahogyan azt illik, Anat dőlt előre (ajj csak telne el hamarabb attól a nyújtózkodástól… mondjuk most) és húzta végig a kezét a kés éles végén. Igaz, hogy sok életpontja nem ment le, de ez is valami. Aztán persze ő következett, és hiába kezdtük el a hivatalos párbajt két krémes előnnyel, mégis sikerült begyűrnie azt a nyolcadikat is… ha jól számolom. Nem volt mit tenni, követtem a példáját, ám előtte aktiváltam a képességemet, aminek hála az árnyékban megnövekedtek az életpontjaim. Már csak azt reméltem, nem fog egyetlen vágással nyerni. Az elég kiábrándító lenne.

- Nos, igen... elnézést kérek, az ijedtséget valóban én okoztam. Te pedig a szituáció és a macsek karmainak az áldozata lehettél. Meglehet, hogy rosszul mértem fel a helyzetet. - vallom be töredelmesen, ugyanis az eddig eltöltött fél óra alatt nem éppen az a benyomásom Hinariról, hogy egy álnok macskakínzó. Afelől még mindig vannak aggályaim, hogy ha lehetősége lenne rá, nem tépné-e le rólam a ruhát, miután felken az asztalra. Amilyen kis dacos és huncut ez a lányka, kinézem belőle, hogy rám vetné magát, hogy a mellei közé nyomja orrvérzésig a fejemet. Na jó, talán ennyire nem lenne erőszakos, annál kifinomultabbnak tűnik. Hmm, én most komolyan ennyire elfantáziáltam erről a nővérkeruháról? Azt hiszem megvan a következő ajándékom Vionak... titkárnőci szerelés után jöhet a fecskendős cicamica. Aww, csúnya rossz Anatole, hova tetted az eszed!
Próbálja húzni az idegeimet a szöszi, én pedig türelmesen kivárom a válaszát. Maximum annyi reakciót tud belőlem kicsikarni, hogy felvonom a szemöldököm, miközben szórakozottan játszadozom az evőeszközökkel. - Mito örülni fog, ha akad egy rajongója, aki napi rendszerességgel meglátogatja sütizési szándékkal. Szóval ez kipipálva. A páncélok pedig nem rozsdásodnak, ezt te is tudod nagyon jól, Huncutka. Szóval ne incselkedj velem! - vigyorgok rá baljósan. Nem szeretem, ha a munkámat blamálják, s mint másoknak, neki is kifogástalan munkát adtam ki a kezeim közül. A további kis csipkelődését nem veszem föl, szinte már elvárom. Szeretem, ha valaki kellően intelligens ahhoz, hogy ugyanolyan szinten humorizáljon és vágjon vissza az élcelődéseimre, mint ahogyan azt én magam is szoktam. Így csöppet sem veszem sértésnek a macskaetetős beszólását. Egyszerűen csak megragadok egy tiszta kanalat és az én kóstolóménál kétszerte nagyobb adagot kínálok fel Aldonak. Közben Hinarinak intézek egy fancsali mosolyt, érezze csak, hogy én aztán nem csalok. Ahogy befejezem a krémesemet, ellenfelem készséggel kinyújtja felém a kezét, majd a sebzésem hatására 20 HP-t veszít. Nem lennék meglepve, ha egyetlen vágással győznék, hisz bízom az erőpontjaimban.

Nem megy neki. Nekem sem, az evidens, de már neki sem. Olyan csigalassúsággal szenved egy-egy falattal, hogy lassan úgy érzem, mégis helyesen döntöttem, hogy hagytam magamnak egy kis ásványvizes kortyolgatásos időt. Persze tudtam én, hogy a sorsomat nem kerülhetem el, de most, hogy Anat már-már piszkálgatja az ételt evés helyett, felcsillant a remény. Nem a győzelemre, csupán abban reménykedtem, lesz valami haladás az ügyben, mert nem igazán tudtam, meddig bírom még ki egyhelyben ülve. Émelygés fogott el már a cukor gondolatától is, így jobb híján a felkúszó buborékokat bámultam, közben valami frissítőre és savanyúra, esetleg sósra gondolva. Tekintetem nem mertem elszakítani a pohárról, mert abban a minutumban rohantam volna a mosdóba.
Víz, ásványvíz, víz, buborékok. – ismételgettem magamban, hátha ettől alábbhagy a rosszullét, ám mindez igen hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. Oda se nézve, egy sóhaj kíséretében toltam el magamtól a tányért, még arra sem volt erőm és motivációm, hogy bevarázsoljam őket az inventorymba.
- Asszem… - kezdtem, de nem bírtam folytatni, éreztem, hogy nagyon gyorsan és minél szorosabbra be kell csuknom a számat, így a továbbiakban csak egy esdeklő vállvonogatásra futotta. Eközben igyekeztem ignorálni a jóízűen falatozó állatot, az evés hangja legalább annyira fokozta a rosszullétet, mint a látvány.

Ekkor szólalt meg Anat, végre megtörve a nyammogástól visszhangzó csöndet. Dehogynem akarom, meg is tettem volna ha vársz még pár pillanatot! – vágtam rá azonnal, persze csak gondolatban. A beszédet egyelőre nem erőltettem, inkább megvártam, mit is szándékozik kihozni ebből a fiú. Eleinte bólogattam, naná hogy benne vagyok, ám a végét elintézhette volna kissé empatikusabban is. Most, hogy bele lettem rángatva ebbe a „becsület-dologba”, amit egyébként nem tettem meg tétnek eddig, a döntetlen is rossz szájízt hagyott maga után. A vereség ezek után szóba se jöhetett, így végülis egy szerencsétlenül sikerült bólintással elfogadtam az ajánlatát, de azért valahogy, valamikor meg kéne neki említenem, hogy amíg nem feltételezte rólam, hogy a becsületem csorbul, ha egy evőgéptől kikapok, addig nem is vettem nagyon magamra a dolgot. De így… no mindegy, bájosan mosolyogtam, légvonalban lépkedve a mosdó felé, nem törődve az elém kerülő asztalokkal… főleg akkor nem, ha süti volt rajtuk.
A díjam pedig elég ironikusra sikeredett, bár magam kértem az igaz, viszont eszembe se jutott, hogy meg is fogom kapni. Aldo kényeztetése viszont nem érintett rosszul, legalább lesz időm helyrehozni a macsekkal az elrontott kezdést. Alapjában véve szeretem az állatokat, ez a szőrgombóc meg kezdett egyre aranyosabb lenni. Az esély pedig mindenkinek kijár.

- Nos, indulhatunk? – kérdeztem Anatot, bő tíz perccel a döntetlen elfogadása után, közbe beiktatva egy magányos felfrissülést is a csapnál. Ha rábólintott, folytatva a beszélgetést érkeztünk a teleportáló kapuhoz, és érdekes módon, a teleportálás folyamata lehetett az, ami a hirtelen helyváltoztatás közben egy ellenőrző programot futtat át karaktereinken, így mire a Kezdetek Városának főterén materializálódtunk, a nővérkejelmez helyett újra a normális ruhámban voltam.

Megkönnyebbülten sóhajtok, mikor Hinari elfogadja a döntetlent. Nem cukkolom tovább, nem tartom fel. Amint becsukódik mögötte az ajtó, elindulok én is a mosdó felé. Nem fogok hányni, de egy hideg vizes frissítő mosakodás nem fog ártani. Alaposan bevizezem a tarkómat és kijjebb engedem az övemet egy lyukkal. No, így már mindjárt jobb. Úgy dülöngélek vissza, mint egy hordóhasú Döbrögi uram, kezemet meg úgy pihentetem a hasamon, mint egy várandós anyuka. Elteltem, kaput. Ráadásul a chili is masszívan dolgozik a pocakban. Nem is óhajtom elcsomagoltatni a maradék süteményt, viszont a cehhet rendezem. Azok után, hogy így megkínoztam Hinarit, az a minimum, hogy én fizetem a költségeket. Mikor ismét egymás mellett állunk, s rájövök, hogy megfeledkeztem a párbaj szituációról, beállítom a döntetlent végeredménynek. Tisztába vagyok vele, hogy minden tekintetben nyertem, de az erkölcsi győzelem a lányé volt, ezért engedtem végül. Nem elég, hogy majd szétdurrant ő is, de eleve egy olyan versenybe, majd párbajba ment bele, amiről tudta, hogy el fogja veszíteni. Szóval becsülöm a kitartását és az eltökéltségét.
- Indulhatunk kisasszony! - kapom fel Aldot a karomba, a kis szőrmók pedig máris kényeskedik. Mindjárt lesz nemulass, ha megtudja hova tartunk. A én drága szőrgolyóm egyre nagyobb érdeklődést mutat Hinari iránt, valószínűleg azért, mert az asztal alatti ennivalót a lánytól kaphatta. Hát igen, ő már csak ilyen zabagép, akit kajával bármikor le lehet kenyerezni. Hát még akkor milyen nagy pajtik lesznek, ha megkapja a cicamasszázsát és az egyebeket. Elképzelem Don Aldot szivarral a szájában, pálmafás legyezőkkel körbevéve, rákragus koktélokkal, napszemüvegben. Hmm, édes macska élet!