[Küldetés] Az elveszett lány

Úgy gondoltam, hogy ismét jól esne egy kis potya arany szerzése. Zsebre tett kézzel, öntelten lépegettem a a főtéren lévő tábla felé, miközben szemeimet az égnek meresztettem. Mikor már éreztem a tábla közelségét, pontosabban nem éreztem, de megszokásból tudtam, hogy hol van, megálltam. Lassan, gondosan vittem le a szememet, miközben egy véletlenszerű helyre böktem azzal a céllal, hogy az lesz a következő küldetés, amit megcsinálok. Meglepetésemre az ujjam csak a pucéran álldogáló tábla egyik pontjára mutatott, a táblán egy árva küldetés sem volt. Gondoltam, hogy biztos reset volt, hogy frissüljenek. Azonban időm már nem volt, hogy küldetésig várjak, kisétáltam a városból és ballagtam a szinten lévő egyetlen falu felé. Tudtommal csak a városokban resetelhetik a küldetések listáját, így szinte biztosra mentem, hogy a faluban találok egy megbízást. Mentem, mentem, mendegéltem és végre sikerült a faluba érnem. Egy igazán hosszú kirándulás volt ez, az isten háta mögé, a map szélére, na, de aggodalomra semmi ok, rálestem a táblára. Egy szép szál küldetés lebegett ott, amit szememmel gyorsan átolvastam. A küldetést azért még a táblán hagytam, lehet, hogy valakinek kelleni fog még az adat. A visszajuttatási helyet azért memorizáltam.
Indultam is tehát az erdő felé, útközben szerencsémre csak egy vaddisznó támadott meg, annak is annyi esze volt, mint a kocsonyának, így könnyedén elintézhettem a késeimmel. Mivel kezdett esteledni és este nem előnyös erdőbe menni, így letáboroztam a szélénél és aludtam egyet. Másnap, miután felkeltem és készülődtem távozni, a távolban egy lányt pillantottam meg, aki éppen az erdő felé tartott.
- Hé, te!
Kiáltottam neki és intettem, hogy jöjjön közelebb, azt gondolva, hogy ez a küldetés felettébb könnyű volt és már csak az várt rám, hogy a lányt a helyre vigyem. Elvégre reméltem, hogy ő volt az a lány, akit kerestek.

A lány közelebb jött és egy kérdést szántam neki.
- Te vagy az a kis csaj, akit keresnek?
Aztán egy kérdést tett fel, hogy a csapatos teljesítés többet ér-e.
- Figyelj. Összekeversz valamit, a bónusz csak akkor jár, ha egy céhesekkel csapatozol. A mi esetünkben csak látnánk egymást, na meg mindketten kapnánk a jutalomból, nem csak én, aki egyértelműen rendesen meg is csinálná a küldetést.
Egy meghívást küldtem neki, miközben elindultam az erdő felé.
- Elfogadod vagy meghalsz. Nem általam, de a szörnyek mindig a magadfajtára mennek elsőnek.
Ha elfogadta, ha nem, egyenesen tovább haladtam az erdőben, nem törődve társammal, teljesen csöndben. Az egyik késemet dobáltam közben, ez valami jó szokássá fajult nálam. Imádtam ezt csinálni. Nem kellett valami sokat barangolnunk, egy nagy almafánál kötöttünk ki. A földön néhány alma hevert, a késemet a ruhám ujjába csúsztattam és inkább egy almával folytattam a feldobálást. Megnyugtatott. Ekkor kiderült, hogy fent ott csücsül a kis cafka, méghozzá nem átlagos módon, hanem kiabál. Talán ha a szülei modort neveltek volna bele, akkor nem lenne ilyen baromi idegesítő.
- Kuss, cafka! Senki sem kérdezte a véleményed és vakok sem vagyunk.
Kiáltottam rá és dobtam meg az almával, ami mellé ment és az egyik ágat találta csak el. Igen, bizonyára nem voltam vak és körben állt egy új faj. Még a harc előtt elvigyorodtam és a "társamnak" válaszoltam.
- Ezek a mi szerencsehozóink, plusz aranyat is kapunk értük.
A mondat közben lassan kicsúsztattam a két késemet, majd szorosan megmarkoltam őket. Nem lenne kedvező, ha kiejteném őket.
A harc elején kiválasztottam a távolságiakat. Egy hangos füttyentéssel magamra vontam a figyelmet és egy távolsági szemébe néztem. Mivel a speciális képességem csak egyes, ahelyett, hogy mögé teleportálnék, valahol fél messze elé kerültem. Nem volt mit tenni, manuálisan kellett megközelítenem a rohadékot.

Arcomon hirtelen kezdett mosoly széthúzódni. Ez az! Erre vártam! Mészárlás! A leggyorsabb tempóban haladtam a kobold felé és az utolsó pillanatban, nagyjából fél méterre tőle hajítottam bele a kést a fejébe és amikor kivettem, akkor előtte ráugrottam ezzel meg is fürdetve az erdő füveiben. Kitéptem a kést az arcából és lassan semmivé lett. Úgy látszott, hogy Mizuki már nagyban kialakított egy stratégiát, mivel megöli a közelharciakat. Szegény csak arra nem gondolt, hogy közben a távolságiak levadászhatják, így erre is nekem kellett figyelnem. Rohantam az egyik íjásztól a másikhoz és egyenként szúrtam le őket. A nagyját hátba, hiszen annyira elfoglaltak voltak a Mizukira való nyilazással, hogy rám sem hederítettek, bár lehet azért, mert mozgás közben nem vagyok annyira feltűnő, mint Mizuki harc közben, de ez nekem nem is jelentett hátrányt. Ott állt végül előttem az utolsó íjász. Arcom komolyra váltott és felegyenesedtem. Lassan sétálni kezdtem felé, két késsel magam mellett. Szegény pánikban volt és lövöldözgette belém a nyilait, de tudtam, hogy több életem van annál, amit levihetne. Hamarosan már előtte is álltam, néhány nyílvesszővel magamban. A lábamat lassan az arcához emeltem, majd egy hirtelen mozdulattal a földbe tapostam a fejét. Miután a földbe nyomtam, még megforgattam egyszer-kétszer a lábamat, mintha egy csikket taposnék el. Felálltam és reménykedtem, hogy nem kell már segítenem Mizukinak is, aki megjegyezte, hogy ez annyira nem volt béna. Erre csak egyféleképpen tudtam válaszolni:
- Hát persze, hogy nem volt béna, én miért bénáznék? Emberi életemben is csak bunyóztam, itt sem lehet problémám. Az egyetlen gond ami lehetett volna... - mutattam rá Mizukira - ... az te lehettél volna, de most nem szidlak le, hiszen jó kislány voltál és elvégezted a dolgodat is. Szerencséd.
A kislány lejött a fáról és Mizuki nyakába ugrott. Adj isten! Ha az én nyakamba ugrott volna, akkor elharapnám a torkát, elvenném az aranyát, majd a hulláját egy zsákban vinném a küldetés feladójának, azzal az üzenettel, hogy az erdő lakói megölték. Végül is így is kéne kapnom jutalmat, hiszen a küldetést megcsinálnám. Visszavinném a lányt. Na, de vissza a történésekhez, miközben ballagtunk visszafele Mizukinak jó kérdések jutottak az eszébe. Talán nem is annyira hülye a csaj, mint gondoltam volna.

A kislány közölte, hogy az item neve aranyalma. Kivette az almáját és nem hittem a szememnek. Sőt, még azt is kezdte magyarázni, hogy ez egy nagyon sokat érő tárgy. Nekem már ez a rész is elég volt ahhoz, hogy magaménak akarjam. Az a hátránya, hogy egy-két kilométeres körzetből minden mobot felém vonzana. A lány megjegyezte, hogy nem merte elmondani, mert félt. Vajon mennyi lehet az értéke? Tovább nem húzhatom, nekem kell. Beállítom úgy, hogy segítek, de egy árva segítség sem lesz a szándékom mögött. Az a baj, hogy a falu felé nem futhattam vele, mert akkor kiderülne a turpisság. Tehát megszólaltam.
- Én átveszem az aranyalmát, hogy ti addig problémák nélkül a faluba érhessetek.
A kislány lehet, hogy imádja az aranyalmát, de ha "elterelni" megyek biztos nem kerget. A küldetés jutalom azonban szerintem csak akkor járna, ha megvárna a társam, de a szavaiból ítélve, amiket felém intézett az előbbi mondanivalóm után, nem igazán szeretne megvárni. Áhh, leszarom a küldetés jutalmat! A jackpot a kezemben van! Gondoltam, miután megkaptam az aranyalmát. A mobok lassan kezdtek felém haladni.
- Viszlát!
Kiáltottam egy mosollyal a számon majd teljes erővel sprintelni kezdtem a legközelebb város felé, ami Torubana városa volt. Bár nem volt messze a város a kezdetek városától, de nem akarok túl sokáig szenvedni. Két opcióm volt. Vagy az erdőn keresztülvágok és úgy hamar a városba érek, lehet közben meghalok, vagy északról kerülök csak vaddisznók között kanyarogva. Az utóbbit választottam, de mire eldöntöttem már rég rajtam volt a nyúlcipő. Teljes erőmből sprintelni kezdtem. A mobok csak lassan mozogtak, de nem szabadott, hogy hagyjam azt, hogy utolérjenek. Nem érdekelt Mizuki, nem érdekelt a küldetés, úgyis csak egy tapló adta fel. Ami engem érdekelt az az aranyalma eladása volt. Futottam több kilométeren keresztül és már láttam a várost, a gond csak az volt, hogy hullafáradt voltam. Már a futás közepénél is fáradtam, de ez már súlyos volt. Nem bírtam tovább futni, leálltam és lihegni kezdtem.
- Azt hiszem itt van végem.
Szólaltam meg, de eszembe jutott, a koboldok elleni taktikám. Füttyentettem ismét, nem volt nagy hatása, csak annyi, hogy az eddig felém jövő malacok rám is néztek. Rápillantottam az utolsóra és mindenemet beleadva, nagy koncentráció után sikerült a legvégső malac mögé ugranom. Tökéletes! Így már csak hátulról mentek nekem a mobok. Az oldalamat fogva tettem meg az utolsó lépéseket, sétáltam be a városba, ahova már nem követhettek a mobok, hiszen nem mehetnek a városokba és falvakba. Vagyis eddig én még egyet sem láttam város területen belül. Már csak el kellett adnom a sok profitért cserébe.

Nem kellett viszonylag sokat keresgélnem a városban, az első öreg kereskedő fazon rákapott a ritka tárgyra. Ezúttal tényleg kijelenthettem magamban, hogy "JACKPOT". A kis görnyedt kopasz azonban azt hitte, hogy simán átverhet és huszonöt aranyért veheti meg az almát.
- Ötven arany alá nem megyek.
A kis sunyi, remegő még mindig nem torpant meg a huszonöttől.
- Hetvenöt.
Szólaltam meg, azzal a reménnyel, hogy ha folyamatosan drágítom lehet megveszi, de helyette csak makacskodni kezdett és még mindig huszonötöt ajánlott.
- Száz arany.
Jelentettem ki, miközben feldobtam az almát és úgy tettem volna, mintha nem tudnám elkapni. A bolond szerintem már vagy húsz éve nem ugrott ekkorát, mint most a semmiért, mivel az utolsó pillanatban elkaptam.
- Látom, hogy igazán kell neked a tárgy, szépen perkálj százötvenet, vagy nálam marad.
Az öreg érezte, hogy fel kell vinnie az árat, de csak egy huszonöttel dobta meg, így ötven lett. Én viszont arra jutottam, hogy még mindig az én érdekemben cselekszem és kezdem lefele vinni, de úgy, hogy nekem is megérje.
- Még mindig százötven.
Szólaltam meg, mire a hülyéje felvitte hetvenötre. Tudtam, hogy az almát el fogom tudni adni a győzelem már csak néhány lépésre volt.
- Na jó, leengedem százhuszonötre, de csak, mert sajnálom az öregeket.
A fészkes fenét sajnáltam. Megegyeztünk százban, így rászedtem egy hetvenötös profitot is. Gyönyörű volt látni, ahogy megkapom a száz aranyat. Ezzel az összeggel már százzal kevesebb kellett a céhemhez, bár ez elég egyértelmű volt. Imádtam a játékot. Elővettem a késemet majd dobálgatni kezdtem, miközben visszacammogtam a kezdők városába és eldöntöttem, hogy jobb lenne, ha egy ideig elkerülném Horunka faluját, hiszen lehet, hogy még mindig rám várnak. Hehe.