DenDenTsuku

by **DenDenTsuku** Kedd Május 04 2021, 17:37

Nickname: DenDenTsuku
Név: Ogyu Kazuhiro
Nem: Fiú
Kaszt: Állat idomár
Kor: 15

Kinézet:
Úgy hiszem már neked is feltűnhetett. - Karakterem éppenséggel nem rendelkezik egy átlagos fiú, fizikai adottságaival. - Kifejezetten alacsony, alig éri el a 150 cm-t, lábujjhegyen. Bőre puha és hófehér, szemei aranylóak. Világoskék hajzuhataga lépcsőzetsen levágva is, formás tomporáig ér. Előnyben részesíti a lezser, kényelmes, amellett színes ruhákat.

Jellem:
Félénk. Kedves. Gyáva. Udvarias. Hisztis. Energikus. Sírós. Optimista. Határozatlan. Erőszakos. Gyámoltalan. Megbocsájtó. DramaQeen. Igényes. Kitartó. Elfogadó. Kényes. Egoista. Önzetlen. Nárcisztikus. Impulzív. Naiv. Kiismerhetetlen.

Végignézve a listát én is úgy érzem, némileg ellenvetésben állnak egymással bizonyos főtulajdonságok. Pedig alaposan végiggondolva, ez nem feltétlen van így. Lehet valaki egy szerethető szaralak, vagy épp egy heroikusan gyáva teremtés, illetve lehet-e egy nárcisztikus önzetlen?
Lássuk, be tudom-e ezt bizonyítani magunknak.

Képességek:

„Seppen no iyashi” – Gyógyító sírás.
DenTsuku ha sír, egy tág aurát hoz létre maga körül, amelynek az epicentruma önmaga. Az aura mérete Spec./5 méter nagyságú. Halványsárga fény borítja a terület belső részét, mintha napsugár töltené meg, valamint lassú, lágy hópihék szállingóznak és akire ráhullnak annak az élete visszatölt Spec./3 egységet. Három körig tart, lehűlési ideje négy kör.

Pet képesség: (Később)

Előtörténet:

Vázlatozva:

Köszöntelek a „ Jó helyen” DenDenTsuku.

Nosztalgia töltötte meg a szívét, amikor egy régi, ám annak idején rongyosra hallgatott zene csendült fel kedvenc fejhallgatóján. Mosolyra húzta ajkait és talpával önkéntelenül követte a zene ritmusát.

Épp a messzi tömeget kémlelte, nyakát nyújtogatva. Testvérével rég nem találkoztak, így a mai nap kivételesen fontos volt számukra. Tovább ütötte a ritmust, miközben egyre izgatottabb lett, ugyanis kirajzolódni látszott bátyja körvonala az emberzuhatagban. Csupán egy hatalmas zebra és egy piros lámpa választotta el őket egymástól. Kazuhiro míg várt, a telefonját csekkolta, majd szeme sarkában érzékelte, mintha a piros lámpa fénye zöldre vált volna. Teste automatikusan lépett a zebrára, miközben kezében tartott telefonját visszacsúsztatta a zsebébe. Már megtett pár lépést, mire egy ösztöni erő arra késztette, hogy tekintsen balra. Pillantását lassan az egész feje követte, ahogy teljes testével oldalra fordult. Mintha az idő megállt volna, úgy lelassult körülötte az élet. Egy teherautó tartott vele szemben. Érezte, ahogy sejtjei ezerfelé akarnának szaladni… De egy bénító erő leláncolva szögezte aszfalthoz lábait.
~ Mindegy merre, csak ugorjon, lépjen, fusson, mozduljon valamerre. ~ Fejében harsogtak a gondolatok, míg lábai földbe gyökereztek és teste semmilyen parancsot nem követett. Bénultan meredt előre. Még pár kósza gondolatra is maradt ideje, mint például, hogy milyen az, amikor teljes valóddal éled meg azt érzést, ahogy az idő lelassul, miközben minden csak pillanatok foszlánya. Még a kamion részleteit, valamint a sofőr arcát is képes volt részletesen megnézni magának, miközben testét képtelen volt mozgásra bírni. Hallotta a hogy szívverése egyre gyorsabb és hangosabb és szinte már a fülében dobogott. Még az is átfutott a fején, hogy jól elcseszi a „csaló” napot, amit testvérével töltene. Annyira tudott erőt venni magán, hogy szemeit erősen lehunyta, mikor a közeledő jármű okozta jéghideg légnyomás megérintette bőrét.
Nem emlékszik semmire, se fájdalomra, se félelemre. Csupán az maradt meg, ahogy fejhallgatója lerepül a fejéről, és slágerét az utca rémült zaja váltja fel. Majd minden elsötétül.

☆.☆.☆.☆.☆.☆.☆.☆

Meleg, mindent átható fehérség árasztotta el a teret, mikor magamhoz tértem. Kínzó, éles fájdalom rántotta össze az egész testem, így görcsösen földre zuhanva, összekuporodva vettem tudomásul, hogy a pár pillanattal ezelőtti átható hasogatás teljes egészében megszűnt. A kínzó érzés okozta fáradtság jelei látszódhattak rajtam, de gyorsan összekaptam magam. Egy teljes kört tettem meg tengelyem körül, hogy alaposan körbenézhessek. Minden csupa-csupa fehér volt, horizont nélkül. Agyam teljes kapacitását arra fordítottam, hogy visszaemlékezzek és megértsem a történteket.
~ Dereng egy riadt arc, borostás, erős vonásokkal aki piros baseball sapkát viselt… Valamint, egy száguldó fehér kocsi, egy... teherautó, talán. ~ Zavartan pillantottam körbe, hiszen pár másodperce még határozottan nem itt voltam.
- Nagyon rémültnek tűnt a sofőr, meg kéne nyugtatni, hogy jól vagyok. – Léptem párat előre, miközben gondolataim félhangosan hagyták el a számat. A zsebembe nyúlta, hogy telefonommal értesíthessek bárkit, jóllétemről. Mivel nem találtam, így maradt a hagyományos módszer. Kiabálni kezdtem, ekkor egy mindenhonnan érkező hang szólított meg. Egy angyali dallam. Bájos és határozott, dallamos beszéde épp olyan volt, mintha olvasztott karamellát csepegtettek volna a fülembe. A beszéd forrása viszont nem lett meg. Ott volt mindenhol és mégsem láttam sehol. A kezemet előrenyújtva tapogattam a levegőt, hátha csak olyan fehér, hogy nem látszik ebben a tisztaságban. Majd összeállt neki a kép.
- Meghaltam! – Csaptam tenyerembe a másik kezem öklének alsó felét, felismerésemben.
- O-ooh. Az nem jó! – Lépett hátra párat tétován.
- Angyal-sama, kérlek segíts nekem, tudniuk kell hogy jól vagyok. - A bátyámnak is és a sofőrnek is, aki nem csinált semmi rosszat, még élek és jól vagyok. Ha nem tudják meg az emberek, akkor bajt okozok másoknak.
- Mielőtt átmegyek a túlvilágra a bátyámal is beszélnem kell. Vagy legalább had üzenjek neki valamit. - Kereste továbbra is a hang forrását.
- Igyekeztem gyorsan elmondani nekik, majd, ígérem nem maradok soká. - ~Az nem lehet, hogy nem látom többé Anikit.~ Angyal-sama viszont nem hallotta meg a kérésem, csupán újra és újraismételgette a sajátját, ameddig meg nem csinálom. Abban reménykedtem, ha elég ügyes vagyok, akkor majd figyel rám. Elvégre ő mégiscsak egy felsőbbrendű lény, nem haragíthatom magamra a követeléseimmel. Furcsa kívánságai voltak, mintha arra lenne kíváncsi jól mozgatom-e a kezeimet.
~ Ahh! Szóval csak aggódik értem, elvégre biztos látta a balesetemet! ~ Mindent megcsináltam, amit csak kért. Majd biztosítottam róla, hogy teljesen jól vagyok és csak a testvéremmel szeretnék beszélni. Még mindig nem hallgatott meg, viszont most sokkal érdekesebb feladatokat kaptam. Hamar összeállt! Megalkothatom miként születhetek újjá! Imádtam! Valami különleges nevet akartam magamnak adni, aminek dallamos hangzása van és mindenki megjegyzi majd, akármerre járok. Ez volt a legnehezebb, így ezt el is halasztottam. Kiválasztottam a milyen jellegű személy vagyok. Sok volt a harccal foglalkozó, én viszont valami nyugisabb életre vágyok, így az egyetlen kaszt, ami maradt szóba jöhetett az állatidomár. Megadhattam utána a külsőmet, majd visszatértem a nevemhez. Időközben kirajzolódott mit is szernék, így bepötyögtem.
„Den-Den-Tsuku” – A lótusz, kitartó és egyenes kanjiával. Nem akartam véglegesíteni, addig nem amíg Angyal-sama nem hallgat meg, de ő csak ömmagát ismételgette. Huzamosabb ideig várakoztam a fehérségben, kitartó voltam, de semmi. A kéréseimet hasonló módon ismételgettem már mint ő nekem, de azok egyre halkabbak és reményvesztettebbek lettek. A hangom végül elnémult és a hátamon meredve feküdtem a fehérségben és figyeltem az engem körülvevő lehüllt teret. Fázni kezdtem, és talán elkezdtem felfogni, hogy az addigi életemnek tényleg vége. Meghalltam és Anikit még csak kísérteni sem tudom. Pedig mekkora menő volna már. Ajkaim lebiggyedtek, majd forró könnycseppek lepték el az arcom, amik végigszántva azt adták meg magukat a gravitáció törvényének. Gyászoltam. Nem... nem magam. Én voltam az aki elment, de hátrahagytam azt aki a legfontosabb volt nekem. Ő tovább él nélkülem, én pedig nélküle. Létezik, hogy egy város, ország vagy egy kontinens választ el egymástól embereket, de azt soha nem is képzeltem volna, hogy ezt két külön létsík is okozhatja. A percekből talán órák is lettek, az idegesítő Angyal-sama pedig fáradhatatlan volt. Összeszedtem magam, majd elfogadtam, tovább lépek.

Amint megtörtént Angyal-sama megnyitotta előttem az új világ kapuit. A mindent átható tisztaság megszűnt és helyette egy város csomópontja rajzolódott ki. A színek bántották a szemeim, így dörzsölni kezdtem őket. Tudatosult bennem, nem csecsemő vagyok, ahogy azt gondoltam leszek, hanem megmaradt a korom és az emlékeim sem törlődtek. Hiányzott a bátyám. Fura lehet, de ez az érzés kicsit megnyugtatott. Kissé összezavarodva, a dörzsöléstől könnyes szemekkel álltam egy helyben, miközben fogalmam sem volt mihez is kezdjek, merre induljak. Kisebb embercsoportok hullámai haladtak el mellettem, miközben én még a mit sem változott "új" testemet fedeztem fel. Valahogy minden olyan szokatlan volt, még az az érzés is ahogy kezemet felemeltem, hogy kisöpörjem a hajam az arcomból. Majd egy hangosabban viháncoló csapat után pillantottam. Valamin épp társalogtak, semmi különös. Önkéntelen is a zsebembe nyúlok a telefonom után, de az üres. Sőt, ekkor tűnik fel hogy nem a saját ruhám van rajtam. Ronda és szúr is. Ha nem nyilvános helyen lennék, biztos azonnal ledobnám magamról. A részleteket megfigyelve ami eddig csak a „valami furcsa” érzését töltötte el bennem, most már a tudatomban is kirajzolódik. Mindenki ókori (középkori) ruhákat visel, nincs közvilágítás, sem egy telefon vagy kábelhálózat, de még igazi úthálózat sem. Egy ló épp mellém pottyantott, az utas pedig még elnézést sem kért... Az épületek tégla helyett kőből épülnek fel és még csak nem is toronymagasak. Sokan régimódi fegyvert viselnek az oldalukon.
~ Istenem… ez Afrika? ~ Kétségbeesetten kereste a busmanokat és a sötét bőrű embereket, bár ezeket nem talált.
~ Baj van! Baj van! Ez nem a jó hely, ez a rossz hely! Hogy, hogy nem a mennyországba kerültetem?! ~ Teljesen kiakadtam a felismerésen. Lábaim idegesen járni kezdtek, az egyik kezem körmeit harapdáltam, kínomban. Míg másik kezemmel a hajamba kapaszkodva a fejemet vakartam idegesen. Teljes rendszerösszeomlás történt.
- Ez tévedés!... Ez csakis valami félreértés lehet... - Motyogtam magam elé, miközben a "felettes" személyén gondolkodtam. Beszélni akartam Angyal-samanak, mikor egy idegen hang szólított meg.
Szia, kicsit elveszettnek tűnsz, tudunk segíteni? - A hang nyugodt és kedves volt, már-már bájos. Viszont képtelen voltam ránézi a forrásra. Teljesen széttörtem és képtelen voltam józan ésszel gondolkodni. Azt pedig nagyon nem szeretem, ha épp egy "gyengébb" pillanatomban találnak meg. Tényleg szét voltam csúszva, de hogy a francba ne lennék... Meghaltam, majd újjászülettem, úgy tűnik nem találkozok a tesómmal és... és ennek tetejében még a pokolba is kerültem?! Telefon és mindenféle technológia nélkül... Emellett pedig minden lószar szagú... Ki ne lenne ezen kiakadva?! A lányok nagyon rosszkor találtak meg a jó szándékukkal. Kicsit hamarabb, vagy késöbb érkezve teljesen másképp reagáltam volna rájuk. Így viszont a remegést abbahagyva, sötét arcvonalakkal és hűvös szemekkel pillantottam rájuk...
- Ha annyira elveszettnek tűnök, megnyalhatjátok a barackomat. - Éreztem ahogy agyam ellepi a lila köd. Hangom leereszkedő és gúnnyal teli volt. Majd mintha videofelvételen játszották volna le rólam az elmúlt másodperceket, realizálódott bennem, mennyire kifordultam magamból. A lányok természetesen már továbbálltak, mire bármit is tehettem volna.
-Ne... kérlek ne menjetek. Várjatok! - Nyúlt a lányok, majd pár lépés után meggyengült a lábam és térdre rogytam.
- Ne... tényleg elveszett vagyok... - Végül előredőltem, erőtlenül a porba, a bűzölgő lócitrom mellé. ~Még mindig pfuj...~
- Segítség... - Motyogtam bele a talaj porába.

Nem volt erőm felkelni, csupán a fejemet fordítottam a másik irányba, hogy ne szagoljam a természet friss adottságait. Erőtlen és kedvetlen voltam, jelen pillanatban jó volt így. Páran megbámultak de pillantásommal kinyújtottam rájuk a nyelvem, majd hagytam őket. Nézzenek csak, hátulról úgyis előnyösebb vagyok. Kezdtem fázni, majd éhezni is... Egykedvűen ültem fel, és méregettem a tömeget, ahogy ők engem. Állom ám a bámészkodást, sőt jobb is vagyok benne, mint ti valaha lesztek! Oké, ez nem teljesen igaz. De erőt kellett magamba valamivel öntsek. A zsebeimet kutattam, azt tudtam, hogy a telefonom nem lesz benne. Majd kiderült, levegőn kívül más se... ~ Kéne keresnem valami konzulátust? ~ Tisztára mint valami migráns. Kívülállónak éreztem magam, majd morgásomat egy hűvös-fehér fény csapta meg. Nem gyertya, nem láng és még csak nem is mécses. Valaki egy mozdulattal nyitott meg egy modult maga előtt. Pislogtam egy ideig, de nem tűnt el... mint a szellemek a horrorfilmekben. Felpattantam, leporoltam a nadrágom és még azelőtt letámadtam, hogy levegőt vehetett volna.
- Szia, ez mi és hogy... és miért? Hogy csináltad azt az izét? - Éreztem, hogy összefüggéstelenül beszélek, de képtelen voltam csitítani a gondolataimon és a vehemenciámon. Most először lehelt életet és reményt szívemre egy fekete hajú istennő. Ahogy utánoztam a mozdulatait, úgy jelentek meg számomra is a panelek és lehetőségek. Csalódtam. Pozitívan csalódtam. Olyan volt ez a felfedezés számomra mint egy falat kenyér. Egy kisebb csoporttal volt, így sok ideje nem maradt rám, de így már nem lesz problémám. Kitapasztaltam a rendszert, bár még csak felületesen. Szegény vagyok mint a templom egere. Alig van nálam pénz, ruha, kaja meg semmi. Van egy tojás... Előhívtam és az elfogyasztásának módjait, lehetőségeit latolgattam. Közepes méretű, zöld-fehér foltos sejtecske volt. Tábortüzet, vagy valami tüzet akartam készíteni, éhen azért ne halljak. Csúnya lenne ilyen gyorsan tovább állni. Vigyáztam a kis tojglira, mégis egy repedés ütötte fel a fejét. Majd még egy, és megint. Undorral néztem, ahogy valami kimászik belőle...
- Szuper... Most meg hogy egyelek meg? - Méregettem gyanakodva, ahogy két ujjam közé fogom a kis "jövevényt".

Viszlát drága testvérem.

Pár perc és pár méter választotta el őket egymástól. A tömegben navigálva igyekezett úgy állni, hogy könnyen kiszúrható legyen. Egy pillanatra találkozott is a tekintetük. Az ő oldalán lesz a kávézó ahova be akarnak ülni, így mindketten arra vártak mikor vált át jelzőlámpa. A kezében lévő könyvet tette a táskájába, amikor lármára lett figyelmes. Öccse magabiztos léptekkel indult meg a zebrán, túl későn vette észre a felé száguldó kamiont, egész testében ledermedt. Aniki próbált kitörni a tömegből. Üvöltött, már maga sem emlékszik mit, mikor a teherautó magával sodorta testvérét. Csupán egy pillanat volt az egész. Remegő kezekkel hívta a mentőt, miközben odaszaladt a kifejezetten rossz bőrben lévő Kazuhirohoz. Bele se mert gondolni, hogy akár el is veszítheti őt. Nem merte megnézni, megmozdítani, csupán mellkasát bámulta, ami apró emelkedő-süllyedő mozgást produkált. Lélegzik. Kazuhiro arca, válla és felkarja teljesen lehorzsolódott, néhol még a csont is kilátszódott. Bal lába nyílt törést szenvedett, mozogni próbált. Érezhetően kapkodta a levegőt miközben szörnyű, hörgő hangot hallatott. Nem engedett senkit sem a testvére közelébe, igyekezett asszisztálni a kiérkező mentősöknek, akik szakszerűen látták el teendőjüket, de Kazuhiro állapotáról semmit sem nyilatkoztak. Nem tarthatott vele, a mentőben.

Haruto apatikus állapotba került az elmúlt pár napban. Testvére ugyan nem halt meg, de mesterséges kómában kellett tartani, amiből végül nem tudták feléleszteni. Szülei nem engedték meg Harutonak, hogy meglátogassa testvérét. Túlzottan féltették elsőszülöttjüket, hogy rossz hatással lesz rá a látogatás. Hosszú napok, hetek teltek el, mire elérte anyjánál, hogy elkísérhesse a családot a klinikára. Síri csendben telt az út odafelé, Haruto egy ostoba fa talizmánt szorongatott, amit babonás testvére asztalán akart hagyni. A kabala meleg és izzadt lett, mire odaértek, de egy percig sem tette le a kezéből. A szülők már ismerték a járást, Haruto kissé lemaradva követte őket. Rettegett a látványtól ami fogadhatja, ugyanakkor mindennél jobban akart vele találkozni és ebből már nem engedett. A sor megtorpanása jelentette, hogy megérkeztek. Az ajtót csupán résnyire nyitották, hogy épp egy ember beférjen rajta. Ezzel is kívánták kiszűrni a kíváncsi szemeket. Mivel a család egy kifejezetten híres hotelt üzemeltetett Osakában. Egyesével léptek be rajta, majd szépen felsorakoztak Kazuhiro ágya mellett, amihez végül megérkezett Haruto is. Kifürkészhetetlen arccal bámulta öccse tehetetlenül fekvő testét. Mindenki hallgatott, csupán a szívmonitor egyenletes csipogása törte meg a csendet. Úgy állt felette mindenki, mint azt egy koporsó felett tennék, épp csak a sírás marad el. Haruto leteszi az ágy melletti asztalra az amulettet, majd mindkét kezével a fekhely fémrácsaira markolt. Csupán távoli nesznek tűnt, ahogy az egyik ápoló közli a híreket: levették a lélegeztetőről, Kazuhiro már magától lélegzik. Csakis a katéterre, branüllre és a szívmonitorra van már szükség, ami remek hír. Haruto egyre erősebben markolja a fémrácsot, miközben gyomra és torka összeszorult. Ajkait összepréselve próbálta visszatartani minden idegvégződésével az érzéseit. Nem sikerült. Először halkan, szinte suttogva beszélt öccséhez.
- Te idióta… - hallgatott el, bár szülei minden rezdülését figyelték kedvencüknek.
- Hogy… gondoltad… Hogy tehetted?! – Emelte meg folytott hangját. Miközben az ágy rácsát még erősebben szorította, úgy hogy az már szine fájt.
- Ébredj fel, hallod! Ébredj fel! Nem teheted ezt velem! Hogy éljek így ezek után?! Miért nem tudsz figyelni és gondolkodni?! Miért kell mindig, mindent elrontanod, haah?! - Rántott egyet a rácson, mintha abban reménykedve hogy a kellemetlen érzés majd felriasztja őt álmából. Hangját viszont egyre kevésbé tudta visszafogni. Apja fia mindkét vállát oldalról megfogva próbálta gyengéden lefeszíteni Harutot az ágy széléről és kikísérni őt. A fiú megpróbálta lerázni magáról apját és folytatta.
- Na látod! Ezért van az, hogy nem szeret senki?! Csak teher vagy a családnak, jobb is ha így maradsz! – Nyújtózott öccse felé, potyogó könnyekkel miközben a család két legmegteremettebb férfia erővel kísérték ki a szobából. Anyja szájára tapasztotta a kezeit és sűrű bocsánatot kért a jelen lévő nővérektől, orvosoktól. Könny is szökött a szemébe, de aligha a meghatottságtól, inkább a szégyentől ami jóírüket próbára teszi. Megbszéltek pár apróságot Kazuhiro gyógyszerezéséről, mire a férfiak társaságában Haruto visszatért. Úgy tűnt összeszedte magát. Tisztességesen bocsánatot kért a korház képviselőitől, majd biztosította őket, hogy soha többé nem fordul elő. Édesanja előtt is meghajlot, akinek a szemében látszott, hogy ennyivel nem fogja megúszni, de jelenetet nem fog rendezni. A meghajlásból huzamosabb ideig nem egyenesedett fel a fiú, ami így rendkívül gyanússá vállt.
- Szeretném ha hazavinnénk és otthon ápolnánk Kazuhirot. – Kérlelte anyját a legnagyobb alázattal amit csak kipréselhetett magából. A nő arcáról lesütött, hogy erről hallani sem akar.
- Itt kapja meg a legjobb ellátást, mi ezt nem tudjuk biztosítani és ha baj van azonnal kap segítséget. Ez megfizethetetlen. – Darálta el érveit, rideg és közönyös hangon. A mondat végét nyomatékosította, hogy Haruto véletlenül se merjen ellene szólni.
- Otthon is lenne egy állandó gondozója, egy részét tudom állni a költségeknek. Szerintem az otthoni környezet segítene, hogy hamarabb magához térjen. Utána olvastam, azok akik kómában voltak, sokszor számoltak be arról, hogy hallották a környezetüket. – Tartotta a mély meghajlást anyja előtt. Elutasította.
Ezt követő napokban, hetekben a fiú minden nap bejött öccséhez és órákat volt képes itt tölteni. Eleinte csak némán figyelte, majd egyre könnyebben és felhőtlenebben beszélt hozzá. Kísérletezett, a pulzusszámot figyelte, miközben ilyen-olyan történeteket mesél neki. Azt tapasztalta hogy meg-megemelkedik, amikor olyat mesél neki aminek örülne, vagy épp bántaná. Az orvosok azt mondták, hogy lehet köze hozzá, de a pulzusszám akkor sem állandó, ha épp egyedül van huzamosabb ideig.

Talán másfél-két hónap is eltelt, mire belátták a szülei, hogy Harutonak nem tesz jót a folyamatos ingázás, főleg, hogy hajthatatlan, hiába kérik meg, hogy kevesebbet látogassa. Kifordult önmagából, a kitűnő tanuló, szabálykövető és tisztességes, szorgalmas fiuk elveszni látszik. A másikkal, Kazuhirot ilyen téren elég korán elengedték és nem is vártak tőle sokat. Az elsőszülött azonban más, ő lesz az örökös. Nem engedhetik meg maguknak, hogy elvesszen. Így nehezen de engedett fia kérésének és Kazuhiro hazakerült, állandó felügyelet mellett. Bátya így nem ingázott többet és a testvére szobájában tanulhatott. Talán ez volt a legjobb üzlet amit ebben a helyzetben a szülők köthettek. Abban reménykedtek idősebb fiuk lelkiismerete idővel lenyugszik majd és ez a túlzott ragaszkodás is enyhül. Nem úgy tűnt, hogy ez bekövetkezik. Hosszú órákat és gyakorta az estéket is öccse szobájában töltötte. Beszélt hozzá, olvasott neki, a kedvenc zenéit játszotta le újra és újra. Mindig ismertette a legújabb hírekről. Azt akarta, hogy ne legyen túl magányos, így pár osztálytársát is meghívta magukhoz, akikről tudta, hogy jóban vannak. Legbelül abban reménykedett ha az övé nem is, hátha valakinek a hangja majd feléleszti. A szívmonitor megszállottja lett. Mindenképp akarta éreztetni vele, hogy mellette van. Mivel tudta jól, testvére szociálisan sikeres, de mégis magányos volt egész életében. Mint mondtam a pulzusszám mániákusa lett, annyi időt töltött vele, hogy eleinte csak sejtette, utána már biztos volt benne, mekkora emelkedés vagy süllyedés mit jelent. Tudta mikor adjon morfiumot, hamar eltanulta az ápolótól az alap dolgokat, hogy ő is elláthassa öccsét.

Hónapok teltek el így, egyfajta társas magányban, rögeszmében, félelemben és reményben. Meglepődött amikor a futár egy konzollal állított be, teljesen elfeledkezett róla, hogy rendelt Kazuhironak, egy ilyen játékot. Csupán félretette a szoba sarkába porosodni, nem törődött vele, mindaddig ameddig a hatalmas botrány be nem robbant a köztudatba. Felfoghatatlan volt számára, talán ezért is olvasott el róla és a technológiáról több tucat cikket és tanulmányt.

Álmatlan éjszakák követték egymást, mivel súlyos döntést készül meghozni. Érveket sorakoztatott fel, majd újra és újra és újra. Ismeri öccsét ez a legrosszabb ami vele történhet. Leláncolva egy mozdulatlan börtönbe, állandó fájdalmak és rémálmok kínzásában. Feléledhet, viszont kicsi az esély rá és ezt neki is be kell látnia, hiszen hónapok óta semmi változás nem történt, csupán testvére még soványabb lett.
A NerveGerar pedig egy orvosi technológián alapszik, ami pont a kómába esett és súlyosan mozgássérült emberek terápiájára szolgált. Odabent, élhet… fájdalom nélkül. Viszont, ha bent megölik… tényleg meghall…
Súlyos döntés ez, amiről nem beszélhet senkinek. De senki nem ismeri úgy öccsét, mint ő. Ilyen helyzetben… gondolkodás nélkül belépne és még élvezné is. Idővel találna maga mellé valakit, aki hasonlóképp felkarolja majd őt, mint ő. De vállalni a felelősséget, hogy egy ilyen döntés a biztos halált is jelentheti öccsének. Megbénítja.

A szobában teljesen sötét honolt, alig pár led pislákolt és hébe-hóba az arra tévedő autók reflektorfénye világítja át a szobát. Szinte fájt a füle az elviselhetetlen csendtől. Szellő is alig fújt be a nyitott ablakon. Olyan volt mint egy végtelenbe nyúló éjszaka. Végül úgy döntött, legjobb, ha vele beszéli meg a dolgokat. Odabújt mellé az ágyba. Szorosan, de még elfértek raja ketten. Egy ideig nem szólalt meg, csupán figyelte a szívmonitort, a halk szuszogást és testvére mellkasának egyenletes mozgását. Még él. Úgy érezte újra, újra és újra ellenőriznie kell, hogy megbizonyosodjon róla. Ez megy már mióta Kazuhiro hazakerült. Szomorú, de csak ő látogatja szinte a családból. Ő és a gondozó. Egy ideig figyelte a sápadt-fehér arcot, majd fáradtan a nyaka és válla közé fúrta fejét. Ahogy levegőt vett, akaratlanul is előtört belőle egy valószínű a feszültséget levezető nevetés.
- Ne akadj ki… de ha tudnád milyen büdös vagy most. – Nevette el magát, hisz ők ugyan mindent megtesznek érte, de a beteg szag azért áthatja egész testét. Ez pedig teljesen kikészítené a higiéniára kényes Kazuhirot. Nevetését követően a matrac enyhén rángatózni kezdett, a szívmonitor emelkedő pulzusszámot mutatott. A hátára fordult, miközben gondoskodott róla, hogy mindketten jól be legyenek takarva. Majd vázolta a lehetőségeit Kazuhironak. A szívmonitor nem mutatott változást, hiába leste. Így ez nem segített neki sokat. Kezdte feladni és kifejezett hülyeségnek gondolni, sőt gyilkosságnak tartani a dilemmáját. Ahogy felült majd lábait lerakva az ágyról érezte, hogy valamibe beleakadt. Kazuhiro ujjai akadtak bele a ruhájába, mint hacsak visszatartani próbálná őt. Kétség sem fért hozzá, ez jel volt. Kazuhiro akarata. A NerveGear már elő volt készítve, így csupán a öccse fejére kellett helyezni. Remegő kézzel, óvatos mozdulattal húzta öccse fejére a sisakot. Figyelte a led villogását, ami pirosan pislákolt. Pár villanás után eszébe jutott, miért is... Magának Kazuhironak kell kimondania a belépéshez szükséges "jelszót", hogy a rendszer elinduljon. Összezavarodott, majd kétségei támadtak. Fejét csóválta és közben tagadta az egészet. "Ez nem lehet..." Hisz öccse képtelen lesz kimondani a belépéshez szükséges adatot. A led pirosan villogott, szemeivel hiába szugerálta, semmi sem változott. Biztatni kezdte testvérét, és újra és újra elismételte neki, mit is mondjon ki, a belépéshez. Hosszú percekig tartott, mire Kazuhiro ajkai szóra nyíltak. Halk, rekedtes hangon ismételte utána a szavakat.
- Link starto. - Bátya csodálkozva nézett öccsére, hisz eddig ez csodálatos javulásnak bizonyult a fiú állapotával kapcsolatban. A piros led zöldre váltott. Bejutott a játékba. Haruto egész eddig egyszer sem sírta el magát, most mégis patakokban folytak a könnyei, óhatatlanul pár csepp a sisakra is csöppent. Képtelen volt visszatartani a zokogást, amit igyekezett a legférfiasabban viselni. Saját homlokát szorosan a sisakot viselő öccse homlokára szorította.
- Viszlát, drága testvérem. – Köszönt el tőle, látta, ahogy a zöld led a leírásnak megfelelően villog. Nem fogta el, az a fajta megnyugvás amit várt, de megtette. Elengedte az öccsét. Visszabújt mellé az ágyba, rá-rápillantott a sisak elején lévő kis lámpára, megfelelően működik, majd miután nyugtázta, hogy nincs gond és odabújt öccséhez. Hosszú hónapok óta nem aludt olyan jól mint aznap.

Nem örököl.

by **DenDenTsuku** Hétf. Május 10 2021, 11:48

Amennyiben javítani valóm van, a tanácsokat várom szeretettel.

by **Strea** Hétf. Május 24 2021, 20:10

A megbeszéltek alapján módosításra vár.

by **DenDenTsuku** Kedd Május 25 2021, 14:47

Javítva.

by **Ronye Arabel** Csüt. Jún. 03 2021, 16:35

Hűha... Kiváncsivá tettél, hogy a két testvérrel mi lesz még. Illetve hogy Kazu hogyan fogja felépíteni az életét idebent. Az előtörténetet így elfogadom. (Szívesen olvasnék élményeket a bátyóról is a későbbiekben Very Happy

)

Lássuk a további teendőket:

Először is, van neked egy tojásod, ami éppen ki is kelt. Nos... Nem bizts, hogy étvágygerjesztő, mivel egy újszülött Óriásbéka van előtted.

Aztán irány a pontozás. Az első szinten 5 pontot kapsz, amit állatidomárként a következő alappontozásra oszthatsz el:

Élet: 2
Fegyverkezelés: 1
Erő: 1
Irányítás: 3
Kitartás: 1
Gyorsaság: 1
Speciális képesség: 1

Ezen kívül tárgyakat is kapsz a kalandozás elkezdéséhez ( a később kapott felszereléseket ITT fogod tudni felszerelni, de most még nincs dolgod vele)

Kezdő Állatidomár Kés - Már fel is van szerelve
Kezdő Ruha (+2 páncél) - Már fel is van szerelve
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.

A rendszer olyan kegyes, hogy mindezek mellé további 70 aranyat is juttat neked.

Most hogy mindez megvan, ideje az adatlapodat elkészíteni ITT, illetve megkönnyíti később a számolgatást, és a tervezgetést, hogyha ITT is elkészíted a karakteredet (illetve körülnézel, mert minden fontosat is tudsz ott vezetni)

Nincs más hátra, irány játszani. Ehhez kereshetsz társakat ITT. Ha az ismerkedős játékoknál többre is vágynál, és nem félsz a mesélőink karmai közé kerülni, akkor jelentkezhetsz küldetésre is ITT.

Már a játék elején szeretném figyelmedbe ajánlani a Jump Start küldetéssorozatot, ami segítséget nyújt, hogy az oldal fontos részeivel megismerkedj, és nem utolsó sorban némi exp-vel és arannyal elindulni is segít a játékban.
Ha kérdésed van a játékkal kapcsolatban, kereshetsz minket bátran itt PM-ben, vagy Discordon is. Hosszú, izgalmas kalandozást kívánok

by Ajánlott tartalom

DenDenTsuku

DenDenTsuku

Re: DenDenTsuku

Re: DenDenTsuku

Re: DenDenTsuku

Re: DenDenTsuku

Re: DenDenTsuku