Re: Könyvtár

by **Silence** Pént. Jún. 07 2019, 08:52

Kissé meglepetten tátotta el a száját, de ugyanakkor fel is vidult. Így, hogy említetted az olvasójegyet, eszébe jutott. Megfeledkezett róla, mert nem szokták elkérni, de van egy iteme, amit akkor kapott, amikor először kölcsönzött köbyvet Aincardban. Azt mondták az mindegyik szint mindegyik könyvtárába érvényes.
Boldogan elmosolyodik, és megnyugszik, hogy akkor ide is bármikor feljöhet, és megkeresheti a könyveket, amiket kinézett magának.
Annyi minden szépet látott már ezen a délutánon, és annyira jól érezte magát ettől, hogy pillanatnyilag ha megkérdezik se tudott volna felidézni olyan pillanatot az emlékei sorából, amikor szomorú vagy csalódott vagy ijedt lett volna. A gondolataiban a könyvtár összekapcsolódott egy varázslatos mesevilággal, ami csak arra vár hogy felfedezze. Ez az egész pedig hozzád kötődött. Végtére is te meséltél neki a könyvtárról,és te hívtad, hogy látogassa meg. Sőt: az is te voltál, aki megmutatta neki a trükkjeit a mesevilágnak. Kicsit olyan lettél a szemében, mint egy varázsló, akinek a kezében van a csodák kulcsa.
Példának ott volt mindjárt a könyv, amiben viszontláthatta, és megismerhette Aincard lényeit, akikkel már találkozott, és megragadták a képzeletét. Megkeresett közülügy egyet, kettőt... Ötöt, tízet. Észre sem vette hogy az idő közben telik. Mindegyiket ámulva mutatta neked is, és mindegyikről talát olyan új információt a könyvben, ami lenyűgözte.
A nevükön kívül mégegy fontos információt jegyzett le a lapokra: hogy hol találkozhat velük újra. Izgalmas kalandnak tetszett, hogy az új tudás birtokában megint felkeresse őket, és jobban is szemügyre vegye az eddig nem isnert tulajdonságaikat.
Valahol a tizenötödik rajznál akadt el. Hiába kereste, nem találta meg a könyvben... Pedig meg volt győződve róla, hogy minden lapot átforgatott, hogy megtalálja... - Ez persze nem volt biztos, hiszen az nem jutott eszébe, hogy konzisztensen végiglapozza az elsőtől az utolsó oldalig a könyvet.
Kiszakadva emiatt a könyv lapjaiból, felnéz, hogy a segítségedet kérje.
És megakad a szeme a készülő rajzon. Kíváncsian nézegeti mi készül, nem akarva megzavarni a rajzolásban.

by **Quentin** Kedd Jún. 11 2019, 15:15

Szeretek ebben a stílusban rajzolni. Nem utolsó sorban azért, mert gyorsan kész van, hiszen egy-egy rajz nem vesz több időt igénybe 10-15 percnél, ráadásul nem kell hozzá modellt állni, vagy éppen ülni. Amíg Otomura keresgélt, bőven volt időm lefirkálni a lelki szemeim előtt megjelenő képet, még úgy is, hogy hosszú pillanatokra elméláztam. A végeredmény pedig cuki volt, mint minden chibi rajz. Pont ez volt a lényege. Nem az aprólékos részleteken és a realitáson volt a hangsúly, hanem a cukiságon Neutral

Megfordítottam a rajzot, és megmutattam a lánynak is, aki eddigre már élénken figyelte, mit csinálok. Remélhetőleg felismeri önmagát, ahogy a könyvbe mélyed és lelkesen csodálja azt. Abban már nem reménykedtem, hogy a mélyére lát a rajznak, és rájön, hogy azért ábrázoltam így, mert cukinak tartom. Pedig ez így efféle... közvetett bók akart lenni. Vagy valami ilyesmi Neutral

Még szeretnék megmutatni egy helyet.

- írtam le neki, majd talpra álltam és egy pici hezitálás után feléje nyújtottam a kezem. Úgy döntöttem, itt az ideje a fő attrakciónak, bár nem tudhatom, mennyire fog tetszeni neki. Elvégre messze nem volt olyan látványos, mint mondjuk ez a terem, vagy éppen a másik, amit mutattam. Elindultam és felvezettem a legfelső szintre, ahol kijutottunk a könyvtár központi termébe, egy körfolyosóra, ahonnan be lehetett látni az egész helyet. Vagyis majdnem, mert a csillár kitakart egy darabot. Viszont mi nem ide jöttünk. Egy ponton két polc közé be volt állítva egy hajlított végű vascső, ezt vettem el, és nyúltam fel vele a plafonon található résbe, amivel lehúztam egy létrát. Végül ezen felmászva nyitottam ki egy csapóajtót, majd nyújtottam a kezem Otomura felé, hogy fel tudjam segíteni. Nem nevezném a helyet padlásnak, mert nem az volt, csupán arra szolgált, hogy takarítani lehessen a homlokzaton lévő óriási ablakot. Azonban pont ez az ablak volt a célpontom, ugyanis a kilátás egészen pofás volt a főtérre, ráadásul olyan csend honolt itt, ami a könyvtár többi részében sehol.
- Bemutatom a kedvenc helyem - közöltem. Tényleg nem volt itt semmi, csak a csend, és az ablak, amin keresztül beszűrődött a fény. Az viszont legalább szép volt - Megkérhetlek, hogy ülj fel oda? - kérdeztem, az ablakpárkányra mutatva. Volt egy sejtésem ugyanis.

by **Silence** Kedd Jún. 11 2019, 17:47

Megértette, hogy kész a rajz, amikor már kifejezetten megmutattad neki. Mostmár nem azt szeretné kitalálni, mi készül, hanem a kész rajzot nézegeti meg, valahogy úgy, mint a múzeumban. Rácsodálkozó pillantással nézi magát a papíron, aztán a könyvet... Aztán megint a rajzot... Végül elmosolyodik. Nem egészen érti, hogy hogyan lehet őt így látni... Azt valahogy sejti, hogy nem pontosan akartad ábrázolni, de még azzal együtt is volt valami varázslatos a lapon, amit nem tudott hova tenni. Viszont nagyon megtetszett neki.
Már éppen megkérdezné, hogy valahogy eltudná-e tenni ő is (nem venné el tőled, ha csak egy példányban lehet) amikor felállsz és olvassa, hogy még szeretnél mutatni valamit.
Bólint, és kíváncsian elfogadja a felajánlott támaszt és ő is feláll. Olyan természetesnek tűnik neki, hogy fogod a kezét, hogy percekkel később sem tűnik fel neki, hogy még mindig úgy sétál utánad és nézi csodálkozva a körfolyosóról nyíló kilátást az épület legtöbb részére, de megy tovább, nem ragad le - Húzza magával a megszokott finom szorítás a kezén.
A létránál veszi észre, hogy ez az a pillanat, amikor muszáj elengedned a kezét, hogy fel tudjon ő is mászni. Meg is teszi, amilyen gyorsan csak a biztonságérzete engedi. A körfolyósó után el se tudja képzelni, hogy vajon mi lehet még annál is lenyűgözőbb, ha nem azt akartad neki megmutatni.
A létra tetején pedig, mivel kicsit még talán hiányzik is neki a biztonságot adó vezetés, nem is gondolkodik rajta, hogy elfogadja a segítséget.
Odafent pedig már teljesen leköti a figyelmét az ablakon beszűrődő fény játéka. Nem csodálkozik, hogy szeretsz itt lenni. Biztosan nagyon jó lehet így rajzolni. Neked legalábbis biztos... Te anélkül is tudsz, hogy látnád, amit a papírra szeretnél rajzolni.
Amúgy is nézegeti az ablakot, hogy mi lehet a másik oldalán, amikor pedig meg is kéred, hogy oda másszon elé, nem kell unszolni. Fürgén odalép, és felmászik a párkányra, már vizslatva is, mit látni innen a városból. Ilyen formában még sosem látta a főteret, viszont már biztos benne, hogy ezt le kell rajzolnia.
Előbb viszont a kommunikációra használt füzetét veszi elő. Fel szeretné tenni a kérdéseit. Merthogy érdekli, hogy honnan szereztél tudomást egy ilyen félreeső, mesés rejtekhelyről. Az ablakpárkányon kényelmesen elhelyezkedve úgy, hogy a termet is, és a kilátást is csodálhassa írja le az első kérdést, aztán csak amennyit feltétlenül muszáj volt változtatva a helyzetén mutatja feléd a füzetet.

Magadtól találtad ezt a helyet? Nagyon jó lehet itt elbújni

by **Quentin** Kedd Jún. 18 2019, 15:50

Bátorkodtam megfogni a kezét. Vagyis pontosabban szólva nem engedtem el. Maradjunk ennyiben, nem teszem magam vakmerőbbé, mint amilyen valójában vagyok. Picit feszült voltam, de csak egy kis ideig. A lány láthatóan nem bánta, noha ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Meleg volt a keze, és puha, igyekeztem nem szorongatni, miközben végigmentünk a folyosókon. Majd ne felejtsem el visszarakni azt a könyvet, amit otthagytunk, nem szeretek rendetlenséget hagyni magam után. Mondjuk nem feltétlenül erre kéne gondolnom most, azt hiszem Neutral

Odafent már nem volt kézfogás, most csak ennyi jutott, de ez a kis idő is megmelengette a szívemet. Kivételesen nem egy jégcsapnak éreztem magam, bár azért még nem tartottunk ott, hogy madarat lehetne velem fogatni. Inkább felküldtem Otomurát az ablakba, mert úgy éreztem, a megvilágítás teremthet egy angyalt belőle, és tulajdonképpen igazam is volt. Az volt a tervem, hogy lerajzolom, de villámgyorsan rájöttem, hogy ezt a látványt nem tudnám visszaadni papíron. Méltóképpen semmiképp. Ahhoz túlságosan lélegzetelállító volt, úgyhogy gyorsan ellenőriztem, hogy én nem felejtettem-e el véletlenül lélegezni. Illetve válaszolni is kellett volna, nem hagyhattam, hogy túlságosan rabul ejtsen a látvány. Köhintettem egyet.
- Igyekeztem feltérképezni a könyvtárat, erre jutottam - hangzott a válaszom zavaromban. Unalmas volt, ezer meg egy frappánsabb válasz jutott eszembe tizenöt másodpercen belül, de ez csúszott ki. Vettem egy mély levegőt, igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.
- Más is ismeri, de senki más nem jár ide, csak én - mondtam, majd én is közelebb léptem az ablakhoz, és megálltam a lány mellett - Káprázatosan festesz itt, mint egy angyal - jelentettem ki, továbbra is az önuralommal küszködve - Neked tetszik itt? Talán a jelenléted elüldözi a kísértetet - kíséreltem meg valami... érdekeset mondani.

by **Silence** Kedd Jún. 18 2019, 18:00

Nem telik el veszélyesen sok idő... Egyáltalán nem... De annyi igen, hogy feltűnjön neki a hosszú csend, és enyhén oldalra billentse a fejét, elbizonytalanodva, hogy mi történt, ami miatt nem válaszolsz... Nem hinné, hogy rosszat mondott volna... Vagy igen? De hát akkor azt is mondhatnád, hogy nem szeretnél válaszolni mert titok... Nem örülne neki, de elfogadná... Mást nem tudna tenni.
Mikor a válasz érkezik, elképedve bólogat, igazából magának. Úgy lehet leginkább csodahelyeket találni, ha az ember elindul felfedezni...Teljesen világos, kézenfekvő, így eszébe juthatott volna, hogy ez a válasz. Kár hogy általában neki nincs bátorsága egyedül belevágni.
De igazán meg csak akkor lepődik, amikor azt mondod, hogy mások is ismerik ugyan a helyet, de nem jönnek ide. Az meg hogy lehet? Ilyen fantasztikus hely biztos mindenkinek tetszik... Bár igaz, hogy ha sokan lennének, akkor már nem is lenne ilyen fantasztikus...
Ahogy közelebb lépsz, kicsit oldalra húzódik, hogy neked is legyen rendesen rálátásod a főtérre.
Elvörösödve kapja fel a tekintetét a kijelentésedre... Angyal? Ő... Azokat mindig szőkének képzelte, és gyönyörű loknis göndör hajjal... De... Olvasott ő olyat, amikor ilyet mondtak egy lánynak...
Mire a kérdésed is elérkezik hozzá, már rettentően zavarban van a saját gondolataitól, és pipacspirosan bólint. Persze, hogy tetszik itt neki...
És a vörösség szinte egy szempillantás alatt tűnik el az arcáról a kérdéshez fűzött megjegyzésre.
Riadtság és kíváncsiság vegyül az arckifejezésében, miközben a füzetébe ír, ami nemsokára feléd fordulva közvetíti kérdését.

Milyen kísértet?

by **Quentin** Csüt. Júl. 04 2019, 17:46

Nem tudom, mennyire volt bölcs dolog angyalnak hívni. Ránézésre zavarba hoztam vele, de az is lehet, hogy azért ilyen vörös, mert dühös lett Neutral

Na jó, ennyire azért nem vagyok sötét, de ettől függetlenül nehéz volt eldönteni, mit engedhetek meg magamnak, és mit nem. A fantáziám ebből a szempontból már elszaladt, és majdnem biztos voltam benne, hogy korai volt ezt a helyet megmutatnom neki. Volt valami, amihez tökéletes lenne ez a helyszín, legalábbis ha bízhatok a giccses irományokban, amik időnként a kezembe kerülnek. Azonban meg szerettem volna mutatni neki már most. Úgy éreztem ez a hely valamennyire a részem, és ha mást nem is, de ezt biztosan meg tudom mutatni magamból.
Megtámaszkodtam a párkányon, majd felhúztam magam, és úgy helyezkedtem el, hogy őt is lássam, illetve az ablakon is ki tudjak nézni. Nem volt már sokáig a horizont felett a napnak csúfolt fényforrás, és ilyen magasból azért elég messzire el lehetett látni, ha arra koncentrált az ember. De már az is szép látvány volt, ha csak úgy bámultam a semmibe, és mondjuk a madarakat néztem az égen.
- Néha, amikor egyedül vagyok, megjelenik ott, a sarokban - mutattam a kis helyiség legsötétebb sarkára - Egy fiatal nő fehér ruhában. Mást nem csinál, csak bámul. Szerintem magányos, de... elég ijesztő - fűztem tovább a sztorit, bár nem játszottam rá, hogy ijesztővé tegyem. Improvizáltam, ami nem az erősségem, de volt egy gondolat, amire ki akartam hegyezni - Ha így együtt látna minket, talán felhagyna vele - néztem rá a lányra komolyan, majd egy picit lesütöttem a szemem, mielőtt kiböktem - De ahhoz az is kell, hogy úgy tűnjön, közel állunk egymáshoz - motyogtam, bár ebben a csöndben tisztán lehetett érteni így is. Nem néztem rá Otomurára, talán némi vörös is felköltözött az arcomra. Nem tudom, de a szívem picit hevesebben dobogott.

by **Silence** Csüt. Júl. 11 2019, 19:48

Pontosan úgy figyel, ahogy az ember elképzelné az izgalmas horrortörténetek hallgatóságát. Szinte üvölt róla a kíváncsiság, de a tekintetén egyértelműen látszik a borzongás is. Nem a pánik fajta, hanem az, amikor az ember nem tudja igazán a konkrét szituációhoz kötni a történetet, de a fejében megjelenő képek elegek hozzá, hogy beleborzongjon, és a jövőben kerülje a történetre emlékeztető helyzeteket.
Szóval... Amikor egyedül van... És mást nem csinál, csak néz... A biztosan ijesztően zöld.. vagy kék? szemeivel... Magányos? Erre elkerekedik a szeme, és kicsit a szája is. Egy kísértet lehet magányos? És ha magányos, akkor segíteni kel neki.... De hát ijesztő...
Kezd beleszédülni a sok gondolatba, és hogy túlgondolta a dolgokat.

Miért kell elzavarni? Ha magányos segíteni kéne neki, nem?

adja a kezedbe a füzetet, és csak eddigre ér fel hozzá az utolsó megjegyzésed... Kérdőn pislog rád. Közel? Felmérve a köztetek lévő távolságot, méginkább értetlenné válik a tekintete... Ahogy ő látja, már most is elég közel vagytok egymáshoz, azt pedig igazán nem érti miért kellene fel is állni, hogy a szellem odébbálljon...
Mindeközben pedig gyanakodva pislog a sarok felé, amit mutattál. Most is meg fog jelenni a kísértet? Megfeledkezett a kilátásról, és arról is, hogy azt ő le szerette volna rajzolni. A gondolatai mostmár a kísértet körül fogornak, és reménykedik, hogy nem fog megjelenni... De azért... Kíváncsi is, hogy pontosan hogy néz ki ez a kísértet...
Végül felcsillan a szeme, és nemsokára ismét a kezedben landol a füzet

Lerajzoltad a kísértetet?

by **Quentin** Szomb. Szept. 14 2019, 19:55

Nem... nem tudom, mi másra számítottam. Egy pillanatra becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt. Pedig legszívesebben a kezembe temettem volna az arcom, csak hát nem akartam ennyire könnyen elárulni magam. Helyette közelebb hajoltam, előrenyújtottam a karom a feje felé, és egy valószínűleg nem túl váratlan mozdulattal homlokon pöcköltem a lányt.
- Annak is van egy határa, mennyire lehet valaki jóindulatú - sóhajtottam fel - Ez egy kísértet. Nem ide tartozik és rosszak a szándékai. Mért segítenél neki? - magyaráztam, noha már nem maradt semmi okom rá, hogy kössem az ebet a karóhoz. Kudarcot vallottam, a kísérletem hamvába volt, és talán felesleges is. Valószínűleg jobban járnék vele, ha csak megmondanám, hogy meg szeretném ölelni, de ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik Neutral

Hülyén hangzana. Meg amúgy is, el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet megölelni. Nekem ilyen tapasztalatom nemigen van Neutral

- Lerajzoltam-e? - kérdeztem vissza, kicsit kizökkentve magam és nyerve egy kis időt - Megpróbáltam, de a kísértetek nem maradnak meg a papíron - válaszoltam végül faarccal. Kíváncsi voltam, elhiszi-e ezt a képtelenséget, ezt az egyértelmű sületlenséget. De hát miért is ne hinné el? Neutral

Néha olyan, mintha hiányozna Otomurából a józan ész, és azt nekem, vagy éppen másoknak kéne a fejébe verni. Fogalmam sincs, mások hogy bánnak vele, és hogy mi történik akkor, ha valaki olyannal találkozik, akinek nincs végtelen türelme, mint nekem. Bár talán ha nem élvezném a vele töltött perceket, talán nekem se lenne ennyi türelmem hozzá. Kinéztem az ablakon, a lassan alkonyba forduló tájat bámultam. Már messze nem jutott annyi fény keresztül az ablakon, mint amikor feljöttünk ide, hiába nem töltöttünk itt sok időt. Sok idő elment az olvasótermekben.
- Otomura... nem... hogy is mondjam... nem unalmas mellettem lenned? - kérdeztem még saját magam számára is váratlanul, inkább le is sütöttem a szemem. Jó volt, hogy ki lehetett nézni az ablakon.

by **Silence** Szer. Szept. 18 2019, 18:07

Márpedig teljesen komolyan gondolta. Nagyon sokáig érezte magányosnak magát, mert csak akkor tudott róla, hogy vannak a közelében, ha akarták.
Ilyen múlttal nem csoda, hogy azonnal együttérzett a szellemmel, még akkor is, ha szellem. Akikről egyébként nem tud sokat, hiszen nem szerepelnek sok történetben, főleg azok közül, amit neki a kezébe adtak.
Teljesen értetlenül nézi tehát a kezedet, ait felé nyújtasz. Nem tudja elképzelni, hogy ez fenyegetést jelentenél neki. Talán megsimogatni akarod a fejét, amit nem bánna. Tényleg nem. Sőt, ami azt illeti boldog is lenne tőle.
Épp ezért bár nem volt erős, sem fájdalmas az a pöckölés, de a homlokához kap, és meglepetten - és egyértelműen elkeseredve pislog rád. Ezt miért csináltad? Hiszen nem csinált semmi rosszat.. ugye?

De hét nem bántott, csak nézett téged nem? Egyedül volt. Biztos szerette volna, hogy valaki beszélgessen vele, és a barátja legyen, mint a könyvekben.

Olvashatod néhány perc múlva a magyarázatot (Igen, percekig eltart, mire megérti, hogy mit kérdeztél, és meghökkenve rajta, hogy nem érted, megpróbálja elmagyarázni, miért kéne segíteni annak a szellemnek.

Határozottan bólogat, amikor visszakérdezel. Pontosan erre kíváncsi. Aztán kicsit csalódottan fogadja a választ. Nem maradnak meg? De mimért nem? Hát hogy-hogy ha egyszer valaki lerajzolja őket? Vagy nem szeretnek lerajzolva lenni? Miért? Amit hirtelen levon következtetést, az alapján téged is megkérdez a füzetén keresztül.

Dehát te igazán szépen rajzolnád le őket... Miért nem szeretnék, hogy rajta legyenek a lapon?

Szerencsére még éppen csak, de elég a fény, hogy írni tudjon, bár már nem olyan kényelmesen, így kicsit több időbe is tellik. A varázslatos arany szín viszont lassan kikúszik a teremből, és helyette a hátborzongató félhomály kezdi átvenni az uralmat. Fuwa nem fél tőle, de nem is szereti. Mindig olyan érzése támad tőle hogy megint elromlott valamiért a látása, ami nagyon fontos kincs számára.
A kérdésedre elkerekedő szemekkel pislog. Unalmas? Hevesen és határozottan megrázza a fejét. Szó sincs róla. Mindig nagyon érdekes dolgokat mutatsz neki, és okosakat is mondasz. Miért lenne unalmas veled lenni?

by Ajánlott tartalom