Faust

Név: Faust (a valódi neve ismeretlen)
Nem: Férfi
Kaszt: Lovag
Kor: Ismeretlen. Húszas évei elején kezdte meg a játékot.

Kinézet:
Magas, ezüst hajú, széles vállú férfi. Talán ezekkel a jelzőkkel lehetne legkönnyebben illetni Faustot, ha csak távolról pillantjuk meg. Haját rendszerint hátrasimítva hordja, hogy ne zavarja a látását. Orra egyenes metszésű, vonásai pedig bár férfiasak, mégis egyfajta ragadozó jelleggel ruházzák fel a megjelenését. Fürge, ruganyos alkata, mintha nagymacskáktól örökölte volna, azonban furcsa kettősséget mutat magas alkatával, és izmos felépítésével.
Teljes nyugalommal kijelenthető, hogy Faust már a játék előtt is harcosnak készülhetett, mert megjelenése valóban lovagot idéz mások képzeletében, nem csupán a pajzs és a páncélzat kettőse hozza ezt el.
Azonban minél közelebb lépdelünk hozzá, annál nyilvánvalóbbá válik a szemnek, hogy a távoli, páncélos óriás, csak káprázat lehetett...

Jellem: (Lásd az előtörténetben.)

Képességek:

Taunting Presence:
Permanens.
PvE: A moboknak dobniuk kell fegyverkezelésre, a sikeres találat érdekében, ha célpontjuk (közvetve, vagy közvetlenül) Faust maga.
PvP: A Faustra lesújtó ellenfeleknek, a sikeres találathoz, eggyel növelt célszámra kell dobniuk fegyverkezelés próbájukat.

Lvl 10: Momentum:
Passzív.
Ha Faustot sikertelen találat éri, a lovag visszatámad az őt célzó ellenfélre (csakis egyre), egy felezett sebzésű támadással. A képesség, többletköröktől függetlenül csak egyszeri visszatámadást jelent, (tehát, ha az ellenfél 4 egymás utáni csapást ad le, Faust akkor is csak egyszer üthet vissza). Faust a Momentummal leadott támadásait felezett csp költséggel hajtja végre.

Végtelennek rémlő éjjelek teltek az álmatlanság gyönyörű börtönében. Két dolog tartotta karmai közt Marát, aki immáron a tőrei társaságában töltötte minden percét. Az egyik, hogy álmában tör rá a halál, ő pedig képtelen lesz ellenszegülni a végső akaratnak. A másik, hogy még éber állapotában talál rá a veszedelem. A kettő közé zuhant tehát az elméje, melynek hatására a tudata nem telt meg saját halálának képeivel, s érzéseivel, ám a felszín alatt megállíthatatlanul kínozta. Habár régi barátja kezeskedett a biztonságukról, mindketten érezték az agyuk hátulján lüktető bizonytalanságot. Mara hátrasimította barna haját, majd előre dőlt a karosszékében. Mályvaszín szemei kerülték a kandalló tüzét, bár mindjobban vágytak annak nyugtató hatására. Úgy érezte, ha a lángokba tekint, előlép belőle maga a rettenet, mintha csak a pokol egy démonát idézné elő. Lemondott erről a kiváltságról.
Csilingelő hang rázta fel az önkéntes torporból, s átkozta a virtualitás minden valóságát, amiért kiszakította a lassú, de biztos sorvadásból. Narancsszín ikon lebegett a szeme előtt, a keze pedig dühtől telve csapott rá, hátha úgy előbb szabadul tőle. Ablak nyílt a helyén, Mara pedig lázasan olvasni kezdett.
Azt hitte káprázik a szeme, vagy az esze kezdi maga mögött hagyni, ám sokadik megtekintésre sem múlt el az illúzió. Könny szökött a szemébe, mikor meglátta a nevet, melyről egészen eddig bizton gondolta, hogy soha többé nem kerül elő. A hátán végigkúszott a hideg, selymesen hasító karmaival végigküzdve magát a tudatig, amely úgy kapaszkodott a félelem egyetlen magvába, mint ragadozó madár az elejtett patkányba.
Amit olvasott, melengette a szívét, hiszen a vér a véréből kérte a segítségét. Ugyanakkor megfagyasztotta az elméjét, mert alig pár nappal az iszonyat után bukkant fel a semmiből. Éppen fordítva, mint ahogy eltűntek mindketten. Túl nagy véletlen volt ez ahhoz, hogy igaz legyen, s túl reményteli ahhoz, hogy bízzon benne. A lelke azonban elhitte amit olvasott, hogy a testvére vár rá egy fogadó mélyén, készen a hosszú rabság utáni hazatérésre. Nem tudta merre forduljon, nem tudta mihez kezdjen, s ahogy az agya konfliktusba keveredett a szívével, megmozdult a teste.
Minden fegyverzetét magára öltötte, majd belesüppedt az éjszakába. Horgas orra kendőt tartott szakállas arca elé, s a hosszú tétlenség után, most újra erővel töltötte el a sötétség. Átvágott a városon, macskák ügyességével és a villám sebességével, láthatatlan akár a szellő. Mert bár a kezéhez vér tapadt, a lelkét pedig a gyilkosság feketítette be, reménykedni akart abban, hogy legalább egy apró csepp jár még neki a boldogságból. Vágyott rá, mint hajótörött a szigetre, hosszas hánykolódása után.
Mire megérkezett a találkozó helyére, minden porcikája remegett. Amelyik nem az idegtől, az a félelemtől, s a kilincsre fonva ujjait, valami hideget érzett a tarkóján. Mintha a halál állna mögötte, készen az utolsó csapásra.
Aztán meglátta a lányt. Belépett, s bár először végigmérte a helyet, mindenre fátyolt terített a testvérének látványa. A barna hajú nő ott ült az egyik sarokban, kiélvezve minden falatot, melyet a virtuális csirkesült ajándékozott neki. Iszonyatosan nézett ki, mégis boldogság lengte körül, amibe belekapaszkodhatott Mara lelke, hogy a víz alól előbukkanva, levegőhöz jusson. A lábai csak lassan engedelmeskedtek akaratának, mintha a test még nem lenne biztos abban, hogy nem illúzió csupán a kép.
Aztán a barna hajú nő megpillantotta, s ahogy összeakadt a tekintetük, mindkettejüket eltöltötte a gondolat. Ez a valóság. Mara térdre omlott előtte, s az ajkait egyetlen sóhaj hagyta el csupán.
– Yaga. – A név, melyet oly rég nem ejthetett ki a száján, melyhez évekig nem tartozott arc, most itt ült előtte, a szemükbe pedig könnyek szöktek. A fogadó gyér népessége nem figyelt rájuk, hagyták őket elveszni a pillanatban. Aztán ahogy az lassan illanni látszott, a nő szólalt meg elsőnek. Hellyel kínálta, s ő engedelmeskedett a kérésnek.
– Sosem gondoltam, hogy ez a nap még bekövetkezhet. – Suttogta Yaga, a könnyeit törölgetve. A férfi értette a gondolatait, szavak nélkül is tudta volna, mire gondol, hiszen éppen az járt az ő fejében is. De aztán kérdés bukkant elő a felszín alól.
– Hova tűntél? Mindenhol kerestünk. Yaga! Úgy hiányoztál! – A kíváncsiság hamar csapott át az örömbe, majd vissza újra. – Mit tett veled?
– Bezárt. – Mintha sikolyt akarna elfojtani, olyan hangot hallatott a lány. – Börtönbe zárt, ahol nem láthattam a napot. Jajj Mara, beleőrültem már a magányba.
– Semmi baj, most már itt vagy. A bátyus vigyáz rád. – Összefonták az ujjaikat az asztal lapján. – Hogy jutottál ki?
– Elengedtek. Azt mondták, ennyi év után, már meghalhatott, aki engem ide záratott, én pedig eleget bűnhődtem. Ugye megöltétek? Ugye? – Marába belehasított a fájdalom, amikor elhangzott a kérdés. Áldotta ugyan a börtön őreinek szívét, amiért az még képes volt érzelmeket táplálni, ám közben felütötte rút fejét a rettegés. Lassú, keserves mászásba kezdett a tarkóján a szégyen. A lány arca elsápadt, ahogy összeakadt a tekintetük.
– Megpróbáltuk, mindent megtettünk. De sehogy nem akart megdögleni.
– Ne! Ne! – Csak a tiltakozás tört elő Yagából, de a bátyja erősebbre vette a kézszorítást, mintha csírájában akarná elsorvasztani a sikolyt.
– Nem sokkal az után, hogy te eltűntél, egy kazamatába csaltuk. Isonade kitervelte, hogyan szabaduljunk meg tőle. – Sóhaj hagyta el a torkát, és érezte, ahogy a markában megenyhül a lány is. – Négy éve bezártuk egy titkos terembe. Egy olyanba, amit csak kívülről lehet megnyitni, bent pedig hemzsegnek a mobok. Azóta senki sem látta. Nem is hallottunk felőle. – Folyékonyan hazudott, az utolsó két mondatában, de így látta jónak. Nyugtatni akarta a testvérét, nem pedig még jobban felzaklatni. – Hiba volt rajtuk ütni öt éve. Hiba volt, hogy belöktem a védett területre. Én vagyok az oka az egésznek. Ha én nem mondom Isonade-nak, hogy egyet hagyjunk élve, te… – Ismét szorítás következett, ám ezúttal a másik irányból. Yaga mosolygott, mint aki azt próbálja üzenni a tekintetével: „Nincs semmi baj. Már vége.” De csak Mara tudta az igazat. A valóságot.
Látta maga előtt a képet, ahogy torkon szúrja az ezüsthajút, majd belöki a védett zónába. „Ne aggódj. Védett területen belül nem veszthetsz a hp-dból.” Ezt mondta neki, s most ahogy a húgának hazudott, mindjobban a felszínre küzdötte magát a fájdalom. Ha akkor nem akar hírnevet szerezni, most nem töltené meg az estéit a rettegés. Akkor nem veszti el a testvérét oly hosszú időre. De ez már a múlt, a jelene pedig minden pillanattal borzalmasabbá vált. Vágyott rá, hogy lássa Yagát, ám most hogy itt ült előtte, a kétségbeesés környékezte, hogy újra elveszti.
Aztán a lány megmozdította az asztal közepén álló kupát és rámosolygott.
– Idd meg, én közben megeszem az első szabad vacsorám. Menjünk haza Mara. – Elengedte a kezét s eleinte megrökönyödve ült a pohár felett. Yaga arcán szelíd mosoly vert tanyát, amint villára tűzte a következő falatot. Hát tényleg elhitette vele, hogy nincs semmi baj? Ha képes volt erre, úgy nagyobb a szívében a hiány, mint valaha gondolta. De játszania kellett. Tovább kellett lépdelnie a táblán, hisz a nő nyugalma most a legfontosabb. Csak az számít, hogy boldog maradjon. Kortyolt tehát a borból.
Azután elsötétedett minden. Csak egy ikon lebegett a szeme előtt, s egy hang kúszott át az éteren.
– Szabadság.

Fém csikordult a kövön, fájdalmas suttogással töltve meg a szűk, sötét teret. Hangja forrásában apró szikrák pattogtak elő, akárha aprócska tündéreket engedtek volna szabadjára a kínkamra mélyéről, hogy utolsó pillanataikban szabadon táncolhassanak. Azután csendes lett minden, s annak selyemleple alól szuszogás, gyenge csattanás siklott elő. A semmi közepétől balra mégis fény gyúlt, hogy dacoljon a termet maga alá gyűrő, puha takaróval. Csilingelés követte, mely kellemesen, mégis vadul csapta önön arcát a falakhoz, hogy aztán tovalendüljön, míg el nem fakul. A gyönge fény mégis megmaradt, látszani engedve mindent, mit elért. A roppant sziklafalak közt, egy férfi térdelt.
Alakját az egyre növekvő fény, mint óvatos szülő hozta a világra. Eleinte csak a külső, fémből faragott hártyát csillogta körbe, majd lassan, mégis megállíthatatlan mutatta meg az arcot a világnak. Keskeny áll, egyenes metszésű orr, ezüst haj, s a kék szempár, melynek tükrén betűk sejlettek elő. Szöveg, melyet a kesztyűbe bújtatott kéz bírt mozgásra. Kinyitott egy levelet, majd becsukta, aztán újat vett elő. Ahogy lapozgatott, az elméjén vörösen színlő ködfelhő kezdett úrrá lenni. Minden rövid szöveg, mely rég talán kedves volt számára, ami akkoriban hatalmas lángokkal lobbantotta be a szeretet tüzét szívében, most vértől ragadt. Egy kislány üzenetét festették elé a fények, ő pedig tisztán látta a hozzá tartozó arcot, a mosolyt ott ülni, majd amint a fej elválik a nyaktól, hosszú ívre vetődve, mint holmi játékszer. Aztán egy másik levelet nyitott, az agy pedig újabb kegyetlen táncba rántotta a lelket. Vörös hajú, fiatal férfit látott maga előtt. Mezítlábasan járkálni a fából ácsolt padlón, aztán riadt tekintettel feküdni az aljnövényzetben, fejében óriás bárddal, ahogyan éppen elengedi az élet kötelének utolsó szálait is.
A szíve mélyén pedig, valami mozgásnak indult ettől. Eleinte keserves vergődéssel könyörgött tán, csikorgó, süvítő, sikoltó hangokkal kérlelve az elmét, hogy eressze el a láncot a nyakában. Ám a parányi, hófehér gömböt szilárdan tartotta a béklyó. Egy ládika gyomrába kötözve, melyet ketrecbe zártak a gondolatok, egy tenger legmélyebb árkába dobva, melynek minden cseppje, kedvesen ringató, lágyan fojtogató fájdalom. Azután előbukkant egy újabb szöveg.
„But Nobody Came.”
Ennyi szerepelt csupán az üzenetben, ám ez a három szó, egyszerre rendszert hozott mindenbe. Az eddig küzdő, fuldokló golyó összezsugorodott, minden erejével sűríteni kezdte önmagát és gyilkos, céltudatos forgásnak indult a kőfalak közt térdelő férfi lelkének leges legmélyén. Az arcára nem költözött érzelem, nem moccant egyetlen izma sem, ám a szeme kéjes őrülettől villogott. A sötétség közepén térdelve, a bezárva is hatalmas ragadozónak tűnt. Olyasminek, amely nem hajlik meg a semmi súlya alatt. A pokol terhét nem csupán tűrő, de maga alá teperő titánnak látszott, mikor kigyúltak a fáklyák a roppant kövek között.
A szűk termet fények lepték el, fenyegetőn felvillanva, majd mint a túlvilágról nyitott portálok, ocsmány alakokat hagytak maguk mögött. A fémmel körbefuttatott férfit talpra rántotta az akarat, s ahogy baljába magas pajzs került, jobbjában gonoszul csillant a penge. A kesztyűje ropogott, amint az ujjai rászorultak a kardmarkolatra. Ez kelthette fel a sokszemű démonok figyelmét, mert fejük egyszerre mozdult a középen álló ember felé, s talán minden tekintetükbe a rémület költözött, amint megtudták: nem ők zártak maguk közé egy áldozatot.

Apró gyerek osont végig a város falai közt, nesztelen, akár az árnyék, de fürgén mint a szél. A lélegzetét is visszafojtva vetette be magát egy láda mögé, s remegő keze a tőrjére siklott.
– Kicsilány! – Hangok közeledtek, amelyek megfagyasztották benne a vért is. Három pár bakancs kopogott a macskakövön, egyre jobban körbezárva a magányos ládát, melyet ő búvóhelyének választott. Sikoltani akart, de azzal nyomra vezette volna a férfiakat. Befogta a saját száját, nehogy egy hang is kijusson a torkán. – Kicsilány! Gyere elő, nem bántunk. Csak egy kicsit játszani szeretnénk, ez minden. Gyere! – A nyájas hangszíntől csak jobban megrettent, és amíg megpróbált úrrá lenni a reszketésén, egy másik orgánum sziszegett közbe.
– Ha megtalálom, istenbizony megfojtom.
– Ne csináld elriasztod! – Halk vitába kezdtek ketten, harmadik társukból pedig csak a csoszogást hallotta a rejtek mögül, egyre hangosabban, míg egyszer csak elsötétült a környezete, majd egy kéz elmarta a ruhája nyakát.
– Megvagy! Gyere csak ide! – Kiáltotta a férfi, ahogy előrángatta a menedékből. Ez az alak kopasz volt, arcán pedig egyetlen sebhely húzódott keresztül halántéktól az álláig. A másik kettő diadalittasan odafordult.
– Ó Kicsilány! Hát itt vagy! – Tapsolt hármuk közül a legalacsonyabb. Zömök alkatú fickó, virsli ujjakkal, széles orral, a képén pedig jókora vigyorral. A harmadik, – amelyik az imént beígérte, hogy megfojtja, – hosszú, fekete haját lófarokba kötötte, a mimikáját pedig mérhetetlen düh torzította, ahogy végigmérte a társa kezében vergődő gyereket. A szőke, vékony kislány alig múlt tizenegy, hatalmas barna szemeiből a rettegés tükröződött, majd ahogy körbevették sikoltozásba kezdett.
Az egyre erősödő zajon penge hangja tört magának utat, s a bőr ropogása a kard markolatán. Magas, páncélos alak indult a gyerek körül kialakult társaság felé, jobbjában a fegyverrel, baljában a pajzsával lódult neki a gyanútlan hármasnak, akár egy megállíthatatlan ágyúgolyó. A közeledtére a kopasz figyelt fel elsőként, így pontosan tudta ki lesz a célpontja. Amint kartávolságra ért, az eddigi lendület, – mely géppuskává metamorfálta a lábait, – most felszaladt a testén, azzal a céllal, hogy előbb az öklébe, majd az a pajzsának élébe költözzön, ahogy egy bal horoggal köszöntötte a sebhelyest. Az agyát belengő köd veszett iramban kezdett megtelni vérvörös színanyaggal, amint az ereje nyomán, mintha maga Aincrad szövete akarna felszakadni, lilás fények cikáztak keresztül a téren, s a meghökkent arckifejezés, – mely áldozatához tartozott, – egy pillanat alatt katapultálta magát. A páncélos azonban nem állt le, nem állhatott le, mert tagjait valami elmondhatatlan akarat feszítette.
Fordulásból, könyékkel csapott át a rettegő kislány feje felett, amely találkozott a zömök fickó tarkójával, aztán az effektek keretében balra lendítette néhány métert. Faust pontosan tudta, hogy nem okozhat sebeket a városon belül, így az arcára halvány mosoly költözött, amint végre szembefordult a lófarkassal, és a kardjával a szeme közé csapott, hogy az út túloldalán álló házfalhoz csapja. Tudta, hogy ez volt az utolsó csapás, melyet még hajthat a meglepetés ereje, de nem bánta. Csak fokozta a vérköd létrejöttének tempóját, ha az ellenfelei képesek harcolni ellene. Átpillantott a válla felett, majd a fejével intett a rémült gyereknek, hogy bújjon el. Egyelőre nem volt ideje megvárni, hogy a lány biztonságba húzódjon, de látta rajta, hogy értette a jelzést.
A tekintete újra bemérte a lófarkas, falról levakarózni készülő támadót, s az elméjében berobbant a pokol tüze. Egyetlen rohammal szelte át a teret kettejük közt, előre tartott pengével, hogy újra az ellenfele fejét célozza meg, és olyan erővel sújtson le rá, mintha közelről találta volna el egy sörétes puska. A fickó újra közelebbi kapcsolatba került a ház oldalával, Faust pedig látta a szemében a rettegést, ha csak egy pillanatra is. Tudta jól, hogy az arcát a düh torzította el, amint azt is, hogy a többiek épp magukhoz térni készültek, hacsak nem rohantak már el.
A pajzsával a falhoz szorította a vergődő fickót, majd kiemelt egy szikrányit a fehér gömb fényéből, mely a lelkét világította be pokoli gyűlölettel. Egyszer csapott a kardjával a másik képébe, majd amint elhaltak a fények, újra, és újra. A csapásai nyomán az elméjében forrongó köd lángja narancsból, hófehérré változott. Szúrt, vágott, lesújtott, azzal a biztos tudattal, hogy nem ölheti meg a másikat és az el sem mozdulhat előle, mert a pajzsára ránehezedett, hogy biztosítsa a lófarkast a maradás felől. Addig ütötte, míg látott egy szikrányi erőt is benne, aztán egy állati üvöltés keretében még egyet mart a pengéjével. Végül elengedte, hogy összeomoljon a lábai előtt a szerencsétlen. Rúgott még egyet a tarkóján, ezzel fekvő helyzetbe kényszerítve magatehetetlen ellenfelét. Jobbra fordult, hogy gyűlölettől izzó tekintete a kopaszba kapjon.
Látta a kezében a pallost, a szemében a félelmet, amint végig nézhette társa a földre hullását. Faust igazított a fegyverzetén, majd nekiiramodott, hogy az újabb lendületet kihasználva, pajzzsal vágja halántékon a remegő kezű pasast. A láthatatlan fal ugyan védte a sebektől, de a lovag ereje ellen nem tudott mit tenni. Újra útnak eredt a sebhelyes, amely felett nem volt kontrollja. Ám az ezüsthajúnak annál inkább. Az imént bestiaként működő páncélosnak egyetlen lépésébe került a boruló test fölé kerülni, majd amilyen gyorsan érkezett, olyan tempóval vágott az ellenfele nyakára, hogy a repülést megakasztva földre küldje a szerencsétlent.
Ahogy a sebhelyes a macskakövön csattant, Faust oldalra tartotta bal kezét. Csatabárd csattant a védműve élén, de ő nem engedte el azt, csupán hagyta, hogy a csapás ereje átadja neki a lendületet. Forgásba kezdett, melynek első mozzanataként a penge mart a zömök támadó arcába, aztán a baljában tartott vas is a mozgásba kezdő testnek vágódott, hogy a fém és a hús találkozása után a földre küldje az áldozatát.
Amint az ellenfele padlót ért, fölé térdelt, hogy ismét átadja magát a gyűlöletnek.
Percekig ütötte a magatehetetlent. Pajzzsal, pengével, ököllel zúzva a láthatatlan falat, mellyel Aincrad oltalmazta a védett területen lévőket. Faustnak ez azonban nem hordozta az üzenetet, mely szerint ezt nem kellene tennie. Épp ellenkezőleg. Felszabadította minden erejét. A zömök harcos egyedül maradt a ragadozó szorításában. Társai azonnal futásnak eredtek, ahogy ismét járni tudtak, magára hagyva ezzel barátjukat a vasbőrbe bújt ragadozóval.
Aztán az ütések abbamaradtak, Faust pedig ott hagyta a macskakövön az áldozatát, akárha egy oroszlán távozna a vacsorájának választott bölény fölül. Léptei gyönge csörgéssel köröztek a helyszínen, tekintete pedig a gyereket kereste, vagy legalább a búvóhelyét. Végül egy sikátor sarkában talált rá, s ahogy megközelítette, érezte rajta a pánikot, a félelmet. Hirtelen az az érzése támadt, hogy a kislány nem a támadók után maradt rettegést éli még. Ez már egy új, aminek forrása, maga a ragadozó, a láncait vesztett vad. Paralizáltan ácsorgott az árnyékában a pici test, így lehajolt hozzá. Bal kezében még mindig a pajzsot szorítva, a vállához emelte a lurkót, elrejtve így a világ elől, ahogy lassú léptekkel elindult az éjszakába.

Inkább kocsmának rémlett a fogadó, ahova három ifjú húzódott be az eső elől, egy jó kupa sör melílé. Az asztaloknál szakadt útonállók, páncélos amazonok, dámák, és kiművelt urak foglaltak helyet, s látszólag egyetlen közös vonás sem sejlett. Mégis így együtt érezték igazán jól magukat, ahogy a tavernában mesélték történeteiket, vagy a válluk fölött át-átpillantva csereberélték tárgyaikat pénzre. Hangos nevetés csattant az egyik asztaltól, mély sóhaj egy másiktól, s a három ifjú, kik köpenyeiket fogasra akasztva, bőrvértjeik oltalmában a pultnál iszogattak, nagyon is otthon érezték magukat. A sokaságot ugyanis egyetlen dolog tette társasággá. Tagjai között az indikátor színe ritkán vette fel a zöldet, s akkor is narancs, vagy vörös társak mellől kandikált ki. Ezek az alakok voltak Aincrad söpredéke. Azok, akik nem voltak elég jók frontharcosnak, sem elég elmebetegek a helyi gyilkos céhek berkeibe, ám bármikor szívesen kifosztottak, vagy leszúrtak egy védtelenebb játékost, ha attól kellő mennyiségű pénzt remélhettek.
Egy asztalnál, finom vonású, de talpig vasakba burkolt nő mutatta be társainak, legutóbbi ölése pillanatát. Ő játszotta a haramiát és az áldozatot is, így arckifejezései gyors metamorfózisokon estek át. A fogadó egyik szélében magas, finom ruhákba öltözött fiatal ücsörgött, négy társa körében, akik jókedvűen kártyáztak. Oldalán rózsaszín hajú lány pihent, a fejét a vállának döntve, maga köré húzva a fiú tőrt szorongató karját. A pultnál pedig a három suhanc koccintott, s széles mosolyok keretében kezdte mesélni egy mellettük ülő negyediknek, – kivel minden jel szerint régóta jóban lehettek, – merre jártak a reggel folyamán.
– Szóval vágjuk magunkat a labirintusban, ahogy azt illik. Darálunk, zúzunk, gyűjtögetünk, oké? És egyszer csak Tengu megáll. – Magyarázta az egyikük. Arcát fekete sörény ölelte körbe, szeme zölden pásztázta a tavernát, oldalán egykezes, nyugati stílusú kard készen arra, hogy újra akcióba lendülhessen. Hatásszünete alatt az említett kortyolt egyet italából, fekete tekintete pedig üresen meredt előre. A harmadik barát a pulton könyökölve várta a folytatást, mint aki nem is sejti mi fog következni a történetben, pedig ott volt teljes valójában. De talán a hátán pihenő lándzsa jobban figyelt. – Kérdezem tőle: Mi van, laggolsz? Odafagytál, vagy disconnect volt? Erre… hogy is mondtad?
– Azt mondtam hallok valamit. – Közölte az italozó barát, hangja pedig mélyebben csengett, mint a történetmesélőé.
– Pontosan ezt.
– És mit hallott? – Kérdezett bele az egyszemélyes hallgatóság, s a mesemondó alaposan meghúzta pohara tartalmát, mielőtt folytatta.
– Erre akarok rátérni. Ne legyél türelmetlen! Szóval áll ott, hallgatózik, egyszer csak a falhoz tapad, és közli: Itt bent mozgás van.
– Azt mondtam, fegyvercsörgést hallok. – Szólt közbe a sztori szereplője, de barátja legyintett. Tengunak ilyenkor jutott eszébe, hogy fogja a tőreit, feláll a pulttól és soha többé nem beszél a kardforgatóval. Csak az istenei tudták miért nem teszi.
– Lényeg, hogy odahajolok én is, bekapcsolom a hallgatózást, és tényleg csattog a falon túlról valami. Gondoltam loot lesz, vagy valami jóság a kazamatában. Csapom ki a térképet, és nem látok semmit. Na mondom itt grimbusz van, mert ott a túloldalt van valami, az ziher.
– Titkos ajtó? – A hallgatóság mellé ekkor már páran elszegődtek a pult mellett ülők közül, s várták a végkifejletet.
– Titkos ajtó! – Csattant a hangja a sztorizónak, s ezzel együtt a tenyere is a homlokán. Harmadik tagjuk, már alig fért a bőrébe az izgalomtól, mikor a másik rámutatott. – Erre ez a hülye Joiji nekidől mellettünk a falnak. Nem néztem mit csinál, nem voltam rá felkészülve. Annyit hallasz: BAMM! Hatalmas csörgés, zörgés a földön. Hát a marhája egyben nekikönyökölt a nyitókának. – Harsány nevetés hömpölygött végig a pulton, s az asztalok többségét is elérte, ha más nem is, a zsivaj mindenképp. Tengu nagyot húzott az italából, majd folytatta a bámulást. A szemfülesebbek a pult körül észrevehették, hogy valójában nagyon is érdekes irányba pislog, hiszen a szeme bőszen követte a pult mögött járkáló NJK lány alakját. Itt azonban közbeszólt.
– Ne csapd le a végét.
– Tudom, tudom. – Korsót emelt a kardforgató, amivel le is rendezte a maga részéről a történetet, de eddigre többen is érdeklődve várták, mi maradt ki.
– Mi volt bent?
– Semmi. Egy mob, meg valami páncélos forma. Éppen akkor takarította ki a szobát, mikor mi nyitottunk.
– Magasabb, mint Joiji. – Vette át a szót az eddig NJK-t stírölő suhanc. Az említettre mutatott, aki maga is legalább száznyolcvan centis magassággal büszkélkedhetett. – Ezüst hajjal, egy pajzzsal, meg egy karddal a kezében. Mikor kinyílt az ajtó, épp levágta egy benti mob fejét, aztán átfordult, kitartotta a pajzsot, de én még olyat nem láttam, amit művelt. – A sztori többi része, láthatóan elpattogott, vagy elhalt a csehó zajában, így nem érte el a kártyázókat és a tőrt szorongató fickót. Ez azonban egyenesen a fülébe siklott, mint kósza lidérc, arcára pedig meglepettség költözött, s gyanakvás. Tengu folytatta. – A hideg kiráz, ha rá gondolok is. Úgy nézett ránk, mikor kinyitottuk az ajtót, mintha mi lennénk a következők, de aztán elrakta a fegyvert és kisétált köztünk. – A kártyázók körében ülő alak felemelkedett, s öles léptekkel a pulthoz vágtázott.
– Mit mondtál az előbb? – A hangja örvénylett a többi között, egyszersmind elmosta azokat, így a három ifjú rászegezte tekintetét. – Hol voltatok?
– A hegy alatti kazamatában. Nem is tudtam eddig, hogy ott van olyan is. Rendesen el lett rejtve az hétszentség. – Közölte a fekete sörényes, majd fogyasztott.
– Az a pajzsos, aki kijött. Mit csináltatok vele? Megöltétek, vagy mi? – Ezt a kérdést illedelmességből tette fel igazából, hiszen maga is látta, hogy hármójuk közül egynek sem vörös az indikátora. Rosszat sejtett. A fülét marta minden szó, mely ezután jött.
– Nem. Hagytuk, menjen amerre akar. Semmi értékes nem látszott rajta. – Folytatta a mesemondó.
– Csak simán hagytátok elmenni? – Csattant az asztaltól belovagló tőrös, a keze pedig egyre erősebben szorongatta fegyverét.
– Nem úgy nézett ki, mint aki beszélni akar. – A fickó szeméből egyszerre elveszett a fókusz, mintha a semmibe révedne, visszalépett az asztalához, felkarolta az ébredező nőt, majd a társai meglepett pillantásai között kilépett a fogadó ajtajába. A küszöbről annyit dobott csak vissza, érezhetően a négy kártyásnak címezve:
– Öljétek meg őket. – Majd bevágta maga után az ajtót, s belülről még hallotta, ahogy fegyverek siklanak elő a hüvelyükből.
Sokáig sétált, azon morfondírozva, miként adja majd át az üzenetet felettesének, egyszersmind régi barátjának. A feje felett villogó vörös indikátor nem tette bátrabbá az üggyel kapcsolatban, csupán még jobban felizzította félelme tüzét. Maga sem tudta volna megmagyarázni, de rettegett, ezért a céhházhoz vette az irányt, majd a folyosón szélnek eresztette kedvesét, s beült a könyvtárterembe valami erősebb itallal. Látta a hp csíkja mellett megjelenő, mérgezést és fáradtságot jelző ikont, de nem foglalkoztatta. Ez volt a legközelebb a játékban a részegség áldott állapotához, így remegő kézzel kortyolt. Körszakállát vakargatta, alacsony homlokát pedig a gondok barázdálták. Barna szemébe azóta sem költözött vissza az élet, így bőrpáncélban, egy-két üveg elfogyasztása után érte a hajnal.
Talpak tompa puffanásai rázták fel, ahogy az ajtóban alacsony férfi jelent meg. A húszas éveiben járhatott, hátrasimított vörös hajával, selyem köpenyében pedig úgy festett, akár egy nemes úr. Tartása egyenes, mint a ceruza, ám arcán bosszúság csillant.
– Úgy hallottam, megölettél három suhancot a kocsmában. – Hangja ellentmondást nem tűrő, tiszteletparancsoló dörgéssel rázta meg a másikat, aki két kézre fogta a poharát.
– Igen. Fel is akartam menni, hogy én adjam át. – A szavai erőtlenül kúsztak a felszínre, mint sérült katona a lövész árokba, mellyel rossz előérzetet csalt a köpenyesbe. Régi barátja leült mellé, szeme pedig megakadt az üres üvegeken. Ő pedig érezte, hogy a másikat megcsapta a baj szele.
– De előbb innod kellett. – A körszakállas bólintott, mire a céhvezér kivette a kezéből a poharat, s az asztal közepére illesztette. – Azt hiszem elég lesz neked, vagy ha nem, hát ez épp oly jó alkalom, mint bármely másik. Mi történt Mara? – Az említett nyelt egy nagyot, majd erőt vett magán, és a vörös hajúra meredt a tekintete. Sóhaj tört fel belőle, majd a szavak is elkezdtek kibújni a torkából.
– Emlékszel, öt éve, – mikor még kis társaság voltunk, – lecsaptunk egy öt fős kis bandára? Megöltük minden tagját, kivéve egyet, mondván, vigye el a hírünk. – A másik arcára rémület ült. Érezte nem akar tudni arról, ahova ez a történet tart, de nem állíthatja meg. Lassú, kellemes sompolygással vágott a húsába a felismerés, s anélkül is megértette, mit akar mondani társa, hogy befejezte volna a rémmesét. Az ujjai a pohárra siklottak, visszanyújtotta barátjának, majd magának is töltött. Érdektelen koccintást eszközöltek, miközben mindkettejükben szétáradt a hideg. A fagy, mely ellen nem húzhattak kabátot, melyen nem segített a kandalló tüze. Ez ugyanis bentről áradt szét, mint kellemes méreg az áldozatában. Felborzolta a szőrt a nyakukon, libabőrt rajzolt karjukra, s úgy ostromlotta az elméjüket, mint vad szerető a megkötözött kedvese érzékeit. Pontosan tudták, mit jelent amiről értesültek, mert ők indították el négy évvel ezelőtt. Csak ők értették teljesen, hogy ami most megesett, annak sosem lett volna szabad bekövetkeznie, ám mindig is érezték, mikor egyedül maradtak saját tudatukkal, kaparászva kísértette agyukat a gondolat, hogy el fog jönni ez a nap. Reménykedtek csupán, hátha az ellenkezője történik, hátha halálra ítélték azt, ami most a kazamata nyirkos falai közül elindult a nagy világba.

Páncélos talpak dobogtak a földön, súlyuk alatt pedig meghajlott a fű, elhallgatott az avar. Az elnyűtt, mégis törhetetlennek tűnő fém hártya, meg sem csörrent a magas, ezüsthajú alakon. Úgy ölelte körbe, akárha a saját bőre volna, s ugyanaz mozgatta tán, mint viselőjét. Az a hófehér gömb, melyet a szívébe rejtett, leláncolt, ládába, majd ketrecbe zárt, s a mélybe hajította, hogy ott örök haláltáncra ítélje. Ez a picike, ám veszetten forgó, forrongó golyó kezdte vérrel festeni az agyát belengő ködöt, s ez rángatta tagjait. Lassan leoldotta magáról a béklyókat. A napfényre nézett, a láda pedig magától csapta hátra fedelét. Nem tudott többé ellenkezni az ellen, ami felfelé igyekezett. A gömb lassan szakította fel a ketrec oldalait, rudanként törve szét a rácsot, ami meghajlott akarata előtt, midőn emelkedni kezdett. Csendben mozgott, de megállíthatatlan, és megvilágította a tengert, melyben fürdött.
Faust kiszabadult.

Hosszasan menetelt, nem szólt a gyerekhez, az pedig jobban félt, semmint megszólítsa. Azt viszont Faust is érzékelte, ahogy a karjaiban tartott lánykából távozik az adrenalin, majd lassan, a léptek ringatásától ölelve a lovag vállára hajtotta a fejét. Egyetlen sóhajjal konstatálta az eseményt, majd egészen egy fogadóig vitte a kölyköt. Egy ágyas szobát vett ki, két kulcsot kért hozzá, aztán felsétált az emeletre, ágyba tette az alvót, végül a taverna étterméből habos süteményt hozott. Az arcán nem látszódott érzelem, mégis hatalmas odaadással takargatta be a lurkót, kimérte hova kell tennie az édességet, hogy az legyen az első, amit ébredéskor meglát. Távozása előtt a tányér mellé tette az egyik kulcsot, s ahogy kilépett az ajtón bezárta a másikkal a szobát. Azt aztán visszavitte a fogadós NJK-nak és útnak eredt.
Messzire tartott, s ahogy lépdelt, nem érezte s saját súlyát. Mintha nem is ő mozgott volna, csupán egy kósza szellő kapta volna szárnyaira, röpítve oda, ahova vissza akart térni, de sohasem lesz már olyan, mint hajdanán. Kínzóan simogatta a gondolat, csendesen mérgezve a szívét, hogy végre újra ott lehet, mit egykor otthonának nevezett. Minden lépés enni adott a lelkében forrongó, hófehér gömbnek, mely most mindenét átvilágította. Évekig száműzte kellemes vergődésbe, a tortúra táncába, mindet azért a pillanatért, mikor kiszabadul. Most pedig, hogy újra szabad levegőn járhatott, hizlalni akarta az egyetlent, ami megmaradt neki. A kétarcú gyűlöletet, mely kívül a bosszút kívánta, s ezért haragot fecskendezett elméjébe. Ám belül, valami sokkal kegyetlenebb szorongatta. Mélyen, a felszín alatt, szilárddá, gyémántnál keményebbé edződött mag hajtotta a szerkezetet. Valami, ami kellemes kínt ruházott rá, minden alkalommal, mikor megmutatta saját valóját. Ez pedig nem tűrt szavakat és megvetően pillantott mindenre, mely a tettek helyett a hangok útját járta. Ez vitte menetelésbe a ragadozót, ez indította meg a szelet, mely most a lovagot hordozta.
Faust tudta, érezte előre, hogy a fájdalom hazájába tart és amit ott találhat, az nem fogja megnyugtatni, sem felvidítani. De nem akart ellene működni. Ő választotta az életfogytig tartó ösvényt, melynek közepén a kopár sivatag várta csupán. Egyszerre maró hideg és égető forróság, aminek csak a szélein nő néhol egy-egy virág. Emellett döntött, s ki is tartott rajta, míg a tagjait mozgatja az akarat, míg a lelke önmagába nem roskad. Selyemkendővel fojtogatta a gondolat, hogy bár ez az óra nem jött még el, valamikor meg fog érkezni, hogy a ragadozó felett számot vessen. Akkor pedig meg kell majd vívnia azzal a pillanattal, hosszú csatában, melynek végén egyikük elhullik majd, s az örök homályba vész. A mindenség legnehezebben megszerzett győzelmeként sejlett fel előtte az a harc.
Az éjjel hajnalba fordult a feje felett, ő pedig gondolatait tekerte maga köré a sötét órák hidege ellen, akárha meleg ruhák, pokrócok volnának csupán. Rongyos szövetek egy hontalan éjszakában, míg a horizonton fel nem sejlett a kép, melyet látni akart, most azonban, hogy a szeme előtt kirajzolódott a kép, nem bírta elviselni. Az elméje védelme leomlani látszott, amint az ujjaiból kiszökött a vér, s egyszerre kívül-belül megfagyni készült. Ide akart jönni, ám a lelkében forrongó gyűlölet, vadul kezdte magát dobálni, mintha egy időben száz irányból bökdösnék izzó vassal. Ha volt Faust számára bármilyen jelentése a pokolnak, hát most első kézből tapasztalhatta meg, ahogy a takaros házikóra siklott a szeme.
A kedves kis családi ház bájosan mosolygott a lovagra, kit hosszú idő után hazatérni láthatott, s ezzel íves pengéjű kést döfött az ezüsthajú férfi szívébe. Az ugyanis tudta, amint megérintette a kilincset, hogy bár kívül vigyor szaladt az épület nem létező arcára, s tündéri otthonnak tűnt, falai közt a kárhozat vert tanyát. Mély levegőt vett, aztán belépett.
Úgy járt-kelt a folyosókon, mint aki valóban otthon érzi magát, a szemében mégis valami gyilkos fájdalom fénylett. Ellépett egy ajtó mellett, a szívét pedig egyszerre töltötte meg a boldogság és a keserűség. Egy kislány arcát látta maga előtt, ahogy mosolyogva tekint felé, valahonnan a helyiség gyomrából, majd egy pillanatra rá, pixelekké bomlott a semmi közepén. Faust tisztán emlékezett, hogy ez volt az ő szobája, a gyereké, akinek képe kísértette, és ahogy megfordult, egy alakot látott a szemközti ajtóban. A félfának dőlve támaszkodott. Vörös haját hátrasimítva hordta, szerzetesekre hajazó ruháját pedig lábbeli nélkül viselte. A lovag nem nyúlt felé, nem próbálta megérinteni, mert tudta jól, hogy nem létezhet azon a helyen, az az ember. Az eddig vergődő gyűlölete kezdte újra összeszedni magát, mereven ellenállva a ház által belefúrt izzó pengéknek. Az ezüsthajú ragadozó tovább lépdelt a folyosón, s bepillantott egy szobába. Odabent fiatal, csontsovány fiú gubbasztott egy üvegcse felett, és ahogy Faustba belemart a fájdalom, az megtelt vöröslő folyadékkal.
Kihátrált a küszöbről, aztán jobbra fordult és felment az ott nyíló lépcsőn. Minden lépése egyre nehezebb volt, mintha maga a világ telepedett volna a vállaira, azzal a szándékkal, hogy a padlóra küldje a lovagot. Az azonban megállíthatatlanul haladt, s bár a csizmája alatt döngött a föld, a sebességéből sem vesztett. Fent belépett a második ajtón, mely bal kézre nyílt, aztán a tagjaiból kiszökött az erő. Hangos csattanással hullott karjáról a pajzs, a ragadozó pedig összeomlott a szobában álló ágy tövében. Az elméje újabb képet vetített elé, mely egy fiatal nőt ábrázolt. Arcán rosszalló kifejezés ült, ahogy feketébe burkolt teste az ajtófélfát használta támaszának. Odakint a szél süvített, magával hordozva a fájdalmat, melyet az otthonlét ruházott Faustra.
Az izzó, fehér gömb, mely lassan ismét magához tért, a saját fényét szórta szét a tenger mélyén, melynek cseppjei szomorúságból álltak össze. Bár a víz próbálta maga alá gyűrni, remélve, hogy a sötétségbe burkolhatja, nem volt elég ereje, hogy lent tartsa. Újra emelkedni kezdett, ahogy a lovag talpra állt, s a kezébe vette pajzsát. Meg akarta érinteni az ajtóban álló lányt, de tudta, hiába tenné. Ahogy a földszinten állók, úgy ez sem létezhetett. Keresztül lépett tehát rajta, ezzel elmosva az elme rajzolta képet. A ragadozó vérre szomjazott, mint ezelőtt oly sokszor már, míg a lovagot a tenni akarás feszítette szét. Faust pedig úgy döntött, mindkettőnek megadja, amit kíván.

Hosszú, kínzó napok teltek el a nő cellájának mélyén. Órák, hetek, évek, minden bizonnyal egybefolytak mostanra, egyforma semmivé aszódva össze az ablaktalan lyuk sarkában, hol az időt csakis az élelemosztás mutatta. Napok szükségesek csupán, hogy ne akarj felkelni a kiválasztott helyedről, aztán újabbak segítenek le a valóság köteleiről, melyeket a nyakadba, karjaidra hurkolt az élet. Végül elveszted a kontrollt saját elméd felett, s ahogy az végtelen játékát kezdi űzni, még a barátságosnak rémlő őrök is fájdalmasan szakítanak el a saját agyad alkotta hazugságoktól. Etetnek, melléd ülnek, babusgatnak, beszélnek hozzád, de te nem tudsz nekik válaszolni, nem érintheted meg őket. Szájadat éppen ezek az alakok tömték be, ahogy karjaid is ők láncolták a hátad mögé. De te nem hibáztatod őket, hisz pontosan tudod mi parancsolja nekik ezt, tudod mitől tartanak, mert te is csupán attól rettegsz. Az őrületbe kapaszkodva, tudatod utolsó morzsáit védelmezve, csakis az ébreszt még félelmet a szívedben. Ezért nem ragaszkodsz a haraghoz, nem próbálod meg elvenni saját életed, mert még ez a nyomorult, végtelenül kiszolgáltatott helyzet is jobb, mintha az jelenne meg előtted.
Faust pontosan tudta, hogy mibe száműzte a nőt. Átélte.
Azonban, ahogy belépett, és az a felismeréstől zokogni kezdett, testét pedig vad vergődésbe taszította a kín s a pánik, a lovag szemében nem csillant sajnálat. A nő távolodni akart tőle, barna haja pedig úgy lobogott, mint megvadult polip a szigony hegyén. Ahogyan a kiutat kereste, a menekülésre vágyott legjobban, hogy a halál, vagy a szabadság váltja meg, nem számított. Az ezüsthajú azonban nem érzett iránta szánalmat, nem kúszott fel szívéből együttérzés vagy bánat. Csupán a fehér gömböt ingerelte egyre jobban, ahogy láthatta művét. A padlón kúszni az árulót, akár egy férget. Arcára mégsem ült mosoly, nem örvendett a gyötrelem felett, csak a gyűlöletét edzette egyre vadabbá.
Most azonban más terve volt az árulóval, ezért közelebb lépdelt, mint démon a karmai közé juttatott kárhozott felé, s féltérdre ereszkedett mellette, hogy kék tekintetével elkapja a barna szempárt.
A nő megfagyott, ahogy egy pillanatra, mintha bepillantást nyerhetett volna a gyehenna tüzébe, megdermesztette a rettegés. Nem ember magasodott fölé, ezt pontosan tudta, mégis, mintha torz játékot űzne vele a sors, a rettenet karja eloldotta a száját fedő maszkot.
Faust pontosan tudta miféle kígyót szabadít ki, ha újra engedi beszélni az árulót. Ám azt is tudta, hogy a börtön ablaktalan helyisége nem cella volt. Kohó, melynek rettegéstől ropogó tüzében, a kétségbeeséstől hajtott fegyvert készített. Halálosat, s engedelmeset, mert a ragadozótól való félelme tartja kézben.

Fém csikordult a kövön, fájdalmas suttogással töltve meg a szűk, sötét teret. Hangja forrásában apró szikrák pattogtak elő, akárha aprócska tündéreket engedtek volna szabadjára a kínkamra mélyéről, hogy utolsó pillanataikban szabadon táncolhassanak. Azután csendes lett minden, s annak selyemleple alól szuszogás, tompa kattogás, majd a pánik gyönyörű hangja tekintett a külvilág felé. A ragadozó lelkében megmozdult a fehér gömb, mely immáron minden mozdulatát megtöltötte, sugarai pedig egybeforrtak csonttal, hússal és fémmel. Mintha semmi más nem létezett volna a világon, akárha az élete csupán embrióként szolgált volna annak, ami most minden pillanatát szétfeszítette. Látta maga előtt a férfit. Egyensúlyozni a lába alatt nyugvó élet, s a nyakát melengető halál között. A kötél, mellyel a halál tartotta, még nem feszítette meg izmait, és ez jó volt így. A ragadozó még nem kínálta fel prédáját a kaszásnak, s a kámzsás elbújt a hold fénye alatt, az árnyak között várva a sorát, mint hiéna az oroszlán vacsorájának maradékait. A zord tudta jól, hogy nagyobb büntetés is létezik, mint amit ő hozhat el, s ennek egyik formája maga az ezüsthajú lovag. Az a titán, kit most is körbe ölelt a fém hártya, bőreként szolgálva míg eltette a pengét.
Ezen az éjjelen nem a fegyveré a szerep. Kilépett hát az árnyak közül, hagyva, hogy az ablakon besütő holdfény gyönyörű halálfejet fessen az arcára. Kegyetlen, kínzó félmosoly húzódott az orra alatt, ahogy a préda megmoccant. Bár nem érintette meg, mégis a karmaiban tartotta, mintha az akaratát hajtó gyűlölet, kitárta volna szárnyait, átlépve a valóság szövetét.
Faust sosem képzelte el, milyen lesz ha ide jut. Mi fog történni, ha ezt eléri? Nem számított, más volt fontos, s azt edzette szüntelen. Most pedig hogy ideért, a lelkét elkerülte a megnyugvás, az öröm vagy a beteljesülés. Tudta jól, még nincs vége a vadászatnak. Hogy egy még várja az ítéletet, míg ez szenved. S az után megannyi gonosz kerül majd terítékre a ragadozó előtt. Mert bár a bűnösöket vadászta, a gyilkosok pedig a kedvenc étke, nem volt hős. Még csak jó sem.
Újabb koppanás, és erősödő szuszogás szivárgott a hangok hullámán. Hagyta még küzdeni, nem szakította meg a félelem folyamát, s nem oltotta el az elme kínjainak lángviharát. Hagyta még sodródni, mint gyönge levelet a vad hurrikánban. Ahogy az áruló, úgy a gyilkos sem nyer gyors véget. Nem jár neki, a hirtelen halál. Az a jó emberek jussa.
Belenézett a szemébe, és a túloldalt mintha ezernyi kárhozott bánná meg bűneit, olyan kép tárult elé. Oly nemes a lelke mindegyiknek. Gyilkosnak, árulónak, a gyengékben prédát látó állatnak, egyaránt oly tiszta a szíve, mikor megláthatják a végzetet. Szánalomra méltóak, sajnálatra éhesek, s a bocsánatért remeg minden porcikájuk. Faust pedig értette őket…
Odalépett hát a hold fényében egyensúlyozó prédához, s a tenyere a mellkasára siklott, majd fel a kötélre, végül megragadta az állát, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.
– Ne aggódj. – A lovag hangja, akárha végtelen mélységekből törne elő, nyugtatóan, magabiztosan, akárha egy isten szólalna meg, úgy csapott elő a semmiből. A szenvedőt egyszerre lökte a nyugalomba, s mérhetetlen félelembe ez a két szó. – Védett területen belül nem veszthetsz a hp-dból. – Úgy suhant ez át az éteren, akárha maga a penge siklott volna keresztül a gyilkos torkán. Végül hatalmas csattanással vágódott a falhoz a szék, ahogy Faust kirúgta a prédája alól. Míg az hátrakötött kézzel küzdött, ő elindult kifele a szobából, s kulcsra zárta az ajtót maga mögött.

Kronológia: