Betekintés egy élet fejezeteibe

by **Leonard** Csüt. Dec. 21 2017, 19:55

Évekkel ezelőtt

Lassan, nyöszörögve nyújtózott. A takaró halk susogással csúszott le róla, megmutatva formás fenekét, finom, selymes bőrét. Ahogy a fiú elnézte, ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy kezébe vegye, vagy legalább megpaskolja a testrészt, melyet most csak egy apró tanga takart. Még Leonard életében is ritka volt az ilyen ébredések száma, főleg mert barátnője többnyire órmótlan pizsamákat szokott magára húzni az éjszakára. Mentségére szóljon, még az is jól állt neki, habár volt annak valamilyen illúzióromboló hatása, amitől a férfiember inkább csak a reggelire gondol, semmint bármi más eszébe jusson.
Caroline a komódonj tapogatózott, kereste a szemüvegét. Mozdulatai közben majdnem leverte a porcenláncsészét, melyben nemrég még Leo reggeli kávéja gőzölgött, és nem sok múlt rajta, hogy az odakészített kakaó nem végezte a földön, a puha rojtos luxusszőnyegen.
A lány végre rátalált a keresett tárgyra, s miután felhelyezte azt, valamilyen tökéletes berögzültséggel ült fel, és nyúlt a neki szánt italért. Egyikük sem szólt egy szót sem. Túlságosan korán volt még ahhoz, hogy bármit is megbeszéljenek, és a szőke herceg arcán is még nyúzottság ült, miközben komótosan szívta a cigijét. Nem volt különösebben szokatlan tőle, hogy a szobában, akár az ágyban rágyújtson. Ezt jelezte az is, hogy a házban mindenfelé szétszórt hamutartók sorakoztak, többsége tele csikkekkel. Főként marlborot szívott, mint a vele egykorú fiúk többsége. Aranyat.
Utálkozva ránézett az órára. Hét huszonötöt mutatott. Ideje volt igyekezni és összeszedni magát, ha nem akar megint fegyelmire menni az iskolában. Lassan a lány is felkelt, elindult a fürdőbe, hogy aztán varázslatos módon rövid időn belül teljesen újraalkossa kinézetét. Leonak zúgott a feje a tegnapi pezsgőzéstől. Elképzelni sem tudta, Caroline hogyan képes még ilyen állapotban is sminkelni. Alig aludtak valamennyit, miután egy kisebb haveri összeruccanás után végigdugták az éjszakát. Gondolni sem mert rá, hogyan fog így egy fél napot túlélni az idióta tanárok mellett. Úgy tervezte, megpróbál majd aludni az órákon. Kölcsönös megegyezés alapján mindenkinek úgy volt a legjobb - ilyenkor legalább bajt nem kevert.
Odament a sarokba vetett, gyűrt ruhakupachoz, és kiválasztott belőle pár darabot. Nem voltak vasaltak, de legalább tiszta szaguk volt - már amennyire érezni lehetett azt a mindent beborító dohányfüst rétege alatt. Felkapta a pólót, és egy új alsót, majd magára rántotta a farmerját. Éppen az övét igyekezett becsatolni, mikor hallotta a fürdő ajtajának csapódását. Caroline végzett, és úgy festett, mintha frissen, kipihenten lépett volna ki egy kozmetikustól. Franc se tudja, hogy csinálják ezt a lányok. Neki már nem volt ideje mosakodni, így aztán ezt pótolva befújta magát axe-al, majd kezével kócos hajába túrt. Röviden a folyosó falán lévő tükörbe nézett, és megállapította magáról, hogy jó lesz ez így. Gyorsan kicsattogott az előszobába, felkapta a kocsikulcsot. Hét negyvenkettő. Sietni kell. A szem alatti karikákkal már mit sem lehet kezdeni.
Kitessékelte Carolinet, bezárta az ajtót, majd belevetette magát kétezres tankú nem éppen új, de mégis rohadt menő verdájába, majd még gyorsan rágyújtott. Félig leengedte az ablakot, ott lógatta ki könyökét és fújta el a füstöt. Fél kézzel vezetett és rohadt gyorsan. Imádta a sebességet, és élvezettel töltötte el a városban való szlalomozás. Megbüntették már párszor érte, de amíg az ősök fizetik a számlát, nem volt min aggódnia.
Gyorsan kitette a csajt a munkahelyén, valami banknál volt ügyintéző. Arra gondolt, a nőnek se lesz egyszerű a dolga ilyen másnaposan, de valójában pont leszarta, mi van a másikkal. Továbbhajtott sebesen az iskoláig, majd a kelleténél gyorsabb tempóban leparkolt. Mikor kiszállt, láthatta, hogy nem túl egyenesen. Sebaj, majd nem áll mellé senki, egyébként se tegye. Elővett a dobozból még egy cigit - a napi harmadik. Rágyújtott. Addigra már integettek az iskola sarkában a haverjai, és az aktuális barártnője. Azt remélte, ha a másik nő parfüméből bármi rajta is van, a cigaretta el fogja takarni. Úgy gondolta, sosem bukhat le.

by **Leonard** Csüt. Dec. 21 2017, 20:34

Évekkel ezelőtt

Susan úgy bújt hozzá, mint egy kiscica. Neki nem volt más dolga, csak kitartania bal kezét, és a lány máris ott termet karjaiban minden egyes alkalommal. Most épp az ölében ült, fejét a fiú mellkasának támasztva, és halkan pillegett. Leonard szerette ezt az érintést, ahogy a lány parfümje betakarja érzékszerveit. Odébbsöpört néhány hajszálat, és mélyet lélegzett a lány nyakából, magába szívva az édeskés-fűszeres parfümöt, és azon túl a lány izzadtságszagát.
Egy átlagos este volt, csak ők ketten a fiú családilakásán. A kanapén terpeszkedtek, éppen valami rombolós akciófilm ment a tévében. A lány választotta, ám végül ő maga volt az, aki a film felénél elálmosodott, majd elszundított.
Nem is csoda, hiszen kalandos napon voltak túl ők ketten. Aznap az állatkertet látogatták meg, s habár Leot annyira nem kötötte le a program, élvezte, ahogy Susan örömködik a fókák, zsiráfok vagy vöröspandák láttán. Az állatkert hatalmas volt, hosszú volt a séta, amelyet végig beszélgetéssel töltöttek - főként az állatokról volt szó, vagy egyéb jelentéktelen dolgokról, amelyeket megjegyezni is képtelenség.
Leo most, a nap végeztével már érezni kezdte lábában a húzó fájdalmat, amelyet a sok séta okozott. Rá is ráfért a pihenés, de valahogy képtelen volt elaludni addig, amig meg nem tudta az egyébként nem túl izgalmas film végét. Megrögzött mániája volt, hogy ha valamit elkezdett nézni, azt be is fejezze, bármi áron.
Most odébbsöpört pár hajtincset a lány kócos szőke fürtjei közül, és kicsivel szorosabban magához ölelte, hogy amaz le ne csusszanjon róla. Egy áldásnak érezte Susant, és őt magát a legszerencsésebb férfiegyednek. Persze, így van ez minden első szerelemnél. Még csak alig két hónapja jártak, és a csókon kívül alig történt köztük valami, ugyanakkor lassanként mindkettejük vére elkezdett forrni. Persze, kis lüke gyerekek voltak még, mindketten egymásnak az első, így aztán nem siették el a dolgot, szépen sorjában haladtak mindennel, ahogyan kell, és ezt Leonard maga sem bánta. Eleve lassan bontakozott ki közöttük bármi is, habár már elkezdődték egymást kerülgetni még tavaly, az általános iskola befejezte utáni nyáron. Közös társaságban voltak, így adott volt minden. Együtt jártak le a pályára hülyéskedni, együtt mentek el strandolni a tengerre, együtt itták meg életük első sörét. Tehát ez volt az az időszak, amikor minden elkezdődött az életükben. A fiúkkal persze hatalmasakat hülyéskedtek azokon az alkalmakon - vele pedig, óvatosan és gyöngéden, lassan kezdtek el beszélgetni. A lány számára megnyerő volt Leo stílusa és humora, a fiúnál pedig kérdés sem volt, hogy a göndör szőke tincseiért és a hatalmas szempilláiért szeretett bele Susanba. Aztán amikor végre volt elég bátorsága, és egy kamaszos randi keretében szerelmet vallott, megtörtént a csoda, és összejöttek. Mint kiderült, erre az eseményre már mindenki más számított rajtuk kívül - elég nyilvánvalóan kerülgették egymást.
Leo persze ekkoriban még a szüleivel élt, mint minden jólszituált kölyök, így aztán kisebb komplikációkba került, hogy néha-néha hazavigye a lányt, nem is beszélve annak szigorú szüleiről. Többnyire akkor találkoztak hát, ha az ősök nem voltak otthon. A mai nap is egy ilyen volt, melyre úgy tűnt, megszervezték a világ legjobb randiját.
Jólesően karolta át a lány derekát, tetszett neki az érzés, ahogy amaz teljes testében hozzáér. A film lassan a végére közeledett egy nyálas csókjelenettel. Amikor történetekben volt ilyen, többnyire írtózott tőle, most viszont valamiért az jutott eszébe, mennyire szeretné ő is megcsókolni a kis Susanját. Elmosolyodott, és egy óvatos puszit lehelt a fürtök közé a feje búbjára. Annyira aranyos volt, mint valamiféle plüssbaba. A film végéhez érve Leonard is nagyokat pillogott, későre járt már.
Úgy aludtak el, ölelésben és szerelemben, finom virágillatos parfümfelhőben..

by **Leonard** Szer. Dec. 27 2017, 11:52

Évekkel ezelőtt

A calvin klein felirat ott virított az agyában, midőn alsógatyája a saját arcán landolt. Még arra sem volt ereje, hogy megmozdítsa a karját, és felterpeszkedjen, miközben Violetta már régen mondta a magáét. Zsongott a feje, és csak nehezen fogta fel a lány szavait, amiket futtában vágott hozzá, miképpen saját ruháit is éppenséggel igyekezett a fiúra pakolni. Ami eljutott az agyáig a hisztiből, az arra engedett következtetni, hogy barátnője nem kifejezetten tolerálja a nemtörődömséget, mellyel Leo életét élte. Egyik pillanatban azt mondta még, mennyire rendetlen, következőben a vezetési szokásait szidta, aztán hozzávágott még egy üres doboz cigit is, melyet a ruhakupac alatt már meg sem érzett a fiú.
- Vizet. - hörögte főhősünk félkómában, mikor végre meg bírt szólalni.
- Szörnyen másnapos vagyok. Kérlek, Cica. - nyöszörgött tovább, mindenbizonnyal nem fogva fel, hogy mindezzel csak olajat önt a tűzre. Karját kinyújtva leszedte arcáról az alsót, ami szagát ítélve a tiszta ruhakupacból kerülhetett oda, majd belefújta az orrát. Úgy tűnt, a fekete hajú szépségnek itt lett elege az egészből. Még hozzávágott a fiúhoz valamit, majd kiviharzott, maga után erősen becsapva az ajtót.
Leonak semmi ereje nem volt nemhogy az életmódváltáshoz, de még az élethez sem. Na nem mintha bármikor is lemondott volna dorbézoló szokásairól homi lányok kedvéért, vagy akár normális életutat kezdett volna keresni magának. Úgy érezte, túl fiatal bármilyen komoly döntés meghozatalához, túl komolytalan még az élethez, és nem értette, miért is várna el tőle bárki is bármit.
Lomhán elvonszolta valahogy magát a fürdőszobáig. Rámeredt karikás szemű tükörképére, majd rágyújtott egy cigire. Leült a wc-re, majd ott szenvedett még egy darabig, mire sikerült magába küzdenie egy algoflexet a fejfájásra, meg némi vizet. Valami kaját is szereznie kellett volna, de ahhoz aztán végképp nem maradt ereje. Végül csak-csak eljutott legalább a zuhanyzásig, majd levetette magát a számítógépe elé. Eszébe sem jutott Violettát felhívni, nem volt most rá ereje, bár abban egyetértettek minden haverjával, hogy az egzotikus, fekete dúshajú szépséggel most megütötte élete főnyereményét. Már ami persze az idomokat illeti. Ugyanis a csaj a maga nemében az eddigi egyik legkiállhatatlanabb volt. Komoly terveket érlelt magában, jó tanuló volt, és egyetemre készült. Tökre nem illett bele Leonk életébe sem a határozottsága sem a komolysága, és a fiú képtelen volt felidézni, mégis hogyan sikerült egy ilyen nőt meghódítania.
Felment TS-re, ott már várták a haverok. Rögtön belogolt az aktuális kedvenc játékukba, ahol már érkeztek az invek. Másnapos figyelmét igyekezett a legjobban koncentrációba erőltetni, majd egész nap függött a haverokkal.
Másnap rendet rakott a szobájában, és főzött egy - nem túl ízletes, de annál több szeretetet, vagy inkább szenvedést tartalmazó - gyertyafényes vacsorát Vionak. A lány természetesen mindent megbocsátott neki.

by **Leonard** Szomb. Dec. 30 2017, 17:16

Évekkel ezelőtt

Verőfényes napsütés volt. A tavasz kivirágzott, az ég felhőtlenül mosolygott le az emberekre. Igazi jóidő volt, mitől az embernek táncra volt kedve perdülni. Vidáman szóltak a kertvárosi biciglicsengettyűk, dallamosan tolattak a házhakhoz az autók. Valahol valaki fütyörészett.
Volt egy hatalmasra nőtt tölgyfa az utca végén, aholy Leonard lakott. A fiú most amellett állt, és szüntelen a törzsét nézte a friss tavaszi szellőben. Göndörded haja a szemébe lógott kócosan, össze-vissza meredezve. És őt, ezt a kis szőke angyalt, mintha valamiféle különös szürkeség vette volna körbe. Lehangoltsága, mintha csak rátelepedett volt a fa mellett lévő környezetre is, elűzte a csicsergő madarakat és csendre késztette a vidám beszélgetésbe eredt anyukákat.
Azt a jelet bámulta, melyet az elmúlt hónapok során millió helyre vésett fel. A szívet, és benne a feliratot. L + S
Sokat ért neki ez a minta akkor, amikor őrülettől hajtva késsel a kézben néhány fát, utcai padot, iskolai asztalt vagy wc ajtót vont támadás alá. Szinte kábulattól vezérelve firkálta minden egyes füzetébe, minden egyes oldalra. Telis-tele volt az élete Susannal. És most a lány kilépett belőle.
Nem értette az indokot. Élete első szerelme, a hölgy, akivel közös álmokat szőtt, és akit az egyetlen és örök barátnőjének hitt, különös indokokra hivatkozva hagyta ott. Emlékezett a lány búskomor, de igen komoly arcára, mellyel nemrég azokat a szavakat mondta. "Túl komoly vagy. Nagyon kedves, de túlságosan komoly. És.. most a tanulásra kell mindkettőnknek koncentrálni."
Nem értette. Hogy lehet valaki túl komoly az ő korában? És mégis miért kéne a tanulásra koncentrálni? Nem a jegyeink határozzák meg, kik vagyunk.
Lehajtott fejjel bámulta még órákat a szivecskét, ám nem sírt. Kereste a válaszokat, de semmit se talált. Barátai éppen a kedvességében keresték a hibát.
"Túlságosan elkényeztetted" - mondták. - "Papucs lettél." - heccelték. Mindezzel csak igyekezték jobbkedvre deríteni, miközben folyamatosan kántálták a csaj legrosszabb tulajdonságait, és hogy miért is nem illett ő az ő remek Leonardjukhoz. Egész este szidták megállás nélkül, hogy már maga a fiú is elhitt mindent, amit mondanak - hisz ők látták kívülről az egészet. Biztosan sokkal világosabban felfogták, mi történik valójában. Neki rózsaszín köd ült az agyán.
Leo aznap este rúgott be életében először igazán. A kelleténél még jóval tovább is ment, és a bánat maga alá gyűrte. A végén, ilyen fiatalon, még kiskorúsága elején, egy kocsmai wc csészéjénél kötött ki, hogy kiadja magából mindazt, mit már a gyomra nem bírt elviselni. Az alkoholt. A fájdalmat. A részegséget. A hiányt.
Haverjai biztatóan, támogatóan körbeállták. Még évekkel később is felemlegették, mennyire kicsapta magát a szakítástól, egy lánnyal.

by **Leonard** Csüt. Május 24 2018, 13:34

Oroszországban

A hideg mindenhova behatolt. Végigkúszott a folyosókon, megült a termekben, megfestette a sötét sarkokat. A lámpákból áradó fehér, éles fény vakítóan terült el a szobában. Megkopott, megsárgult falak, málladozó festék az ajtófélfákon. Áporodott, penészes mennyezet, ütött-kopott lépcső.
Nagy kongó csatazajjal érkezett meg a pirosra lakkozott lift, melyet foltokban rozsda tarkított. Belépve a régies szerkezetbe, megcsapta Őt a hugyszag. Tömény, orrfacsaró ammónia. Nem zavarta, hozzá volt szokva. Talán valamely lakó ellenezte így a világot. Talán épp az, amelyik öngyújtóval megperzselte az egyébként is ütött-kopott gombokat, melyek az emeleteket voltak hivatott jelenteni. Megköszörülte a torkát, hátrafésülte a haját, majd megnyomta a kilences számfeliratot. A lift sóhajtott egyet, megnyikordult, majd elindult rozsdás, ám belül fényesre kopott szerkezete. Leonard a lábával dobolt. Nem bírta a várakozást.
Ilija háza épp olyan volt, mint a legtöbb kisgyereké a körzetben. Szokásos panel, mind ugyanazzal az elosztással. Ugyanazokkal a tipikusnak mondható berendezési tárgyakkal. Leharcolt konyhabútor, megsárgult radiátorok, kifakult díványok. A konyhából friss káposztaleves illata szállingózott, és Ilija édesanyja Leonard érkeztekor jelentette be azt is, hogy a sztrapacska is elkészült mellé.
A nő fiatal, mosolygós, kedves teremtés volt. Látszólag még nem törte meg a rendszer, és postai ügyintéző munkakörében éppen ki tudta szolgálni a saját és fia igényeit. Azt senki sem tudta, Iljia kinek a fia, avagy inkább hogy ki az apja. Nem is szabadott rákérdezni. Senki. Ő senkinek a gyereke volt. Sokat szoktak erről beszélgetni, és Leo mindig elő szokta adni, hogy mennyire megérti legjobb barátjának érzéseit. Ám valójában épp ellenkezőleg történt. Ő is senkinek a fia akart lenni.
Sajnos az ő apja Ezredes. Így, nagy betűvel. Nem is volt más neve, nem is ismerte senki másképp, csak ezen a néven. A nagypapáját meg csak dandártábornoknak. Mindenki azt akarta, hogy az ifjú örökös is ezen a néven élje az életét. Ám az ifjú Leonid Ivanovics Szergeszkij más utat választott magának. Nem akarta ezt a rémes életet magának. A történetet, amiben megtiltják neki, hogy azzal barátkozzon, akivel akar. Egy helyet, ahol csak másik Ezredesek és Zászlósok, Dandárok és Tábornokok fiaival játszhat, és kötelező velük nyári táborba járnia. És egyiküknek sincs neve. Mindannyian csak a nagy betűs Dandár fia, Ezredes fia meg a Tábornok fia. Ő mást akart. Épp ezért csapta fel a googlet, és beírta a keresőbe a leggyakoribb külföldi neveket. Keresett-kutatott bármit, ami amerikai, ami meggyalázza, porba tiporja ezeknek a Hadnagyoknak a nagy betűit. Akármit, ami meggyalázhatja rokonait, és anyját hallgatásra, sőt, megszégyenítésre kényszeríti.
Leonard Blackwell. És onnantól így hívatta magát. És így ismerték az iskolában. És így hívták a panel barátainak szülei is. És innentől kezdve megszűnt Ezredes fia Leonid lenni. Most már önmaga volt, a saját személyisége. És tologathatta az autókat a kifakult, megporosodott szőnyegen. Vidáman róhatta az utcákat pufajkában, hógolyózhatott a megfakult játszótereken, nyalhatta a koszos jégcsapokat háztetőkön. Nyugodtan támaszthatta ki téglával a panelház ajtaját, hogy kulcs nélkül is vissza tudjanak menni. Hallgathatta az öreg nénik káromlásait, akik mindig, minden időben a ház mögötti padokon kotlottak. És senki nem szólhatott rá. Nem kellett helyesen ülnie. Nem volt szükség bólogatásra. Nem beszélt senki a jövőjéről, az ő fényes örökségéről, arról kit kell feleségül vennie - persze így is tudta ő, azt a Kotnyenka lányt, az Ksushát, azt akarják neki adni. Ő erre gondolni sem akart. Inkább vidáman kanalazta az alumínium evőeszközzel a káposztalevest, és hozzá jó nagy adag kenyeret tunkolt. Beleszívott a keserűséggel telt levegőbe, és ő boldognak érezte magát. Egyenlőnek. Végre, Leonardként nem volt már miért szégyenkeznie. Nem közösítették ki, nem maradt le a legjobb dolgokról. Gazdaggá lett, érzelmi gazdaggá. És csak otthon, az anyja előtt, és az iskolában, az idióta tanárok előtt kellett meghunyászkodnia. Pár óra egy napból. Ennyit töltött Leonidként. Nem volt többé Ivanovics fia, de azért Szergeszkijként kellett léteznie. Ez persze nyomást gyakorolt rá. Bárcsak a senki fiává válhatna örökre. Bárcsak mindig így kanalazhatná a levesét egy kedves anyuka mellett. Csak azt akarta, hogy ne szabják meg az útját. Hogy neki is küzdenie kelljen azért, hogy protekció nélkül felvegyék az egyetemre. Hogy neki is a lefizetés problémájával kelljen szembenéznie, és ne tiszteljék már csak a neve miatt is. El akarta hitetni mindenkivel, hogy külföldi. Angolul kezdett el tanulni. Mókásnak tűnt. Úgy döntött, olyan sok nyelven fog megtanulni, amennyin csak tud. És aztán azt fogja használni, mondogatni fogja. És addig-addig beszél majd idegen nyelven, mígnem el is felejti a ronda oroszt. Az arannyal szőtt szobákat, melyek mélyén tábornokok trónolnak a hatalmukon. És nem marad más csak az üres panelházak. És a hugyszagú lift. Nesze nektek, Tábornokok. Szagoljátok a nép ammóniáját.

by **Leonard** Vas. Jún. 23 2019, 17:00

Anya

Tánya már megint azt akarta, hogy vele tartson, neki pedig nem nagyon volt beleszólása. Unottan húzta maga után a bőröndöt, ami már nem fért el a taxis kezében, és követte a célirányosan előretörő asszonyságot, aki már jól ismerte a repteret. Évente többször is elutaztak, hol rövidebb, hol hosszabb időt töltve mindenféle külföldi országban.
Leonak nem kellett magyarázkodnia az iskolai hiányzások miatt. Neki elfogadták a szülői igazolást, amelyet az apja nevével szignóztak.
Valójában mindig kettesben utazott az anyjával, akit ezen alkalmakkor sohasem szabadott így hívnia. Ilyenkor minden körülmények között Tánya volt, ő pedig nem a fiú, maximum az unokaöcs szerepét töltötte be, ha egyáltalán bárki is érdeklődött az elit szórakozóhelyek és luxushotelek vendégei közül, akikkel a nő hosszabb - rövidebb kapcsolatba bonyolódott.
Az asszonynak göndör, aranyszőke fürtjei hátközépig értek, arcának vonásai lágyak és finomak voltak, bár ezt nehéz volt megállapítani a nehéz smink és vörös rúzs takarásában. Leo sok dolgot örökölt tőle. Így, kisfiúként inkább hasonlított anyjára, mint karizmatikus és markáns vonásokkal megáldott apjára, habár az Ezredes mindent megtett érte, hogy egyetlen fiát a saját mintájára formálja.
Tánya ez alkalommal újra Floridát tűzte ki célul, ahol Leonak volt is már pár haverja, és egy hosszabb ott tartózkodás alkalmával a fiút még az iskolapadba is beültették, hogy legyen valami igazolása róla, nem csak a napot lopja. Valójában pedig pont ezt tette.
Jelenleg azonban semmi kedve nem volt amerikához. A háta közepére se kívánta a meleget, a luxushotel túlcicomázott lakosztályát, a beképzelt emberek rongyrázását, élükön az anyjával.
Mert Tánya nagy kanállal falta az életet. A hosszított, női cigaretta mindig tökéletesen állt szépen manikűrözött kezében, amiből napi egy doboz alatt nem állt meg. A koktélokat napi rendszerességgel töltötte magába, és nem vetette meg a különböző szórakozóhelyeket, mégsem itta magát soha odáig, hogy elveszítse nőiességét és vonzerejét. Élvezte, hogy különböző férfiak udvarolnak neki a legnagyobb elszántsággal, és az volt a szórakozása, hogy hol kérette magát, hol engedett a csábításnak. Tánya imádott utazni, és imádta a fülledt, meleg éjszakákat. Ellenben utálta Oroszországot, a korán beköszöntő hideget, és minden bizonnyal utálta a férjét is, akihez annak idején kényszerítették. Ezt mindenki sejtette a családból, ám senkinek nem volt kifogása ellene. Nem, amíg odahaza eljátszotta az odaadó anya és feleség szerepét, amíg hű orosz módjára viselkedett mások előtt. Kit is zavart volna, mi az igazság a színfalak mögött? Arra senki nem volt kíváncsi.
Ahogy arra sem, Leonard mit szeretne csinálni. Hol anyja, hol apja ragadta magához a nevelés jogát, és miközben ők egymást próbálták felülmúlni, ő hol egyik, hol másik nevelésének áldozatává vált, miközben egyikhez sem volt kedve. Ő csak el akart menni Ilja szülinapi zsúrjára, ahová az egész osztály meg volt hívva. Enni akart a középszerű, túlcukrozott tortából, és inni a közönséges málnaszörpből, amit Ilja édesanyja kínál nekik, aztán egész nap katonásdit játszani, de nem olyan igazit, mint az apjával, hanem olyan izgalmasat, ahol botokból kreált pisztollyal lövik az ellenséget, és leszakadt műanyagpanelekből építenek bunkert. Nem akarta végignézni anyja dorbézolását, és nem akarta itt hagyni egyetlen igazi barátját. Ugyanakkor őt senki nem kérdezte.
Beálltak a sorba, és előkészítette az útlevelét. A pecsétek száma már rengeteg oldalt betelített.

by **Leonard** Vas. Jún. 21 2020, 23:11

Előtörténet - 1. fejezet - Nagypapa

A magas, kopaszodó, ősz férfi még így, kora előrehaladtával is méltóságteljes volt és egyenes tartású. Amikor belépett a házba, hirtelen megtelt a levegő feszültséggel.
- Áhh, Vaszilij - sietett elébe az öregembernek egy fiatal, feltűnően csinos, szőke hajú nő. Arcán a mosoly művi volt. - Nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar megérkezik - szabadkozott, és lesegítette a férfi kabátját, majd zavarában a haját és szoknyájának nem létező ráncait simítgatta.

- Ebédre jöttem, lányom. Mindjárt dél - vetette oda a férfi foghegyről, rá sem pillantva a nőre, és sétabotjára szinte egyáltalán nem támaszkodva, komótosan besétált az étkezőbe. A folyosón csatlakozott hozzá egy fiatalabb, de hajszálra ugyanolyan magas, ösztövér férfi. Arcuk és tekintetük szinte teljesen egyforma volt, talán csak a ráncok mennyisége különböztette meg őket egymástól. Néma kézfogással üdvözölték egymást, apa és fia.

- A feleséged meglehetősen illetlen és szabados - morogta az idősebbik. Zsebében rövid ideig kutakodott, mielőtt egy szépen faragott, minőségi pipát húzott elő, azt dugta a szájába.
- Sosem az eszéről volt híres - legyintett Iván, és ő maga is a cigarettatartó ezüst dobozáért nyúlt. Egy komornyik nyitotta ki előttük az ajtót hajlongva, az asztal már megterítve várt.
- Pedig jó családból való.
- A szülei mindent megtettek, hogy rendes orosz háziasszonyt neveljenek belőle.
- Ott rontották el, hogy nyugatra küldték tanulni. Mindig is úgy gondoltam, elment az eszük. Remélem, az unokám nem ilyen lesz.
- Ne aggódj, apa. A fiam hű lesz a családnevünkhöz, erről gondoskodom.
Tánya nem sietett, hogy csatlakozzon hozzájuk, volt valaki más azonban, aki igen. A kisfiú észrevétlenül surrant be az ajtón a felnőttek lábai mögött, legújabb kisautóját a mellén szorongatva. Amint belépett az étkezőbe, az mintha csak megtelt volna élettel, sokkal pezsgőbb és vidámabb lett. Még a levegő is megváltozott.

A férfiak nem vették észre a komisz látogatót, kényelembe helyezték magukat a karfás székeken, ki-ki a megszokott helyén, és súlyos beszélgetésbe elegyedtek a jelenlegi helyzetről. A szőke, kócos kisfiúnak fogalma sem volt róla, miről folyik a diskurzus, az tele volt számára ismeretlen szavakkal, de igazából nem is érdekelte. Végigkúszott a székek között, és hátulról nagyapja nyakába vetette magát csilingelő kacagással.

- Leonyid Ivanovics - mosolyodott el az öreg férfi most először valódi örömmel. Elkapta a kisfiú kezeit, és az ölébe húzta őt.
- Óvatosan, Vaszilij, még meghúzza a hátát - intette őt óvatosságra az éppen belépő Tánya. A férfi csak fitymálóan legyintett.
- Ha a saját unokámat nem bírom el, jobb lesz, ha inkább a sírba tesztek - morogta méretes bajsza alatt, és puszit nyomott a vigyorgó kisfiú arcára. - Mutasd csak, mid van neked!
- Autó! A szülinapomra kaptam! - lelkendezett a srác, és mutogatni kezdte az apró, kék játék gondosan kidolgozott részleteit.

- Egy moszkvics - nyugtázta a férfi, és megsimogatta ősz szakállát. - Nekem is van egy szép, megkímélt példányom a garázsban. Ha eljössz hozzánk a nyári szünetben, megyünk vele egy kört.
- Tényleg? - pillantott nagy, csillogó, várakozó tekintettel a kisfiú a nagyapjára, és apró markaival még szorosabban fogta szépen szabott öltönyét.
- Na de Vaszilij! - toppantott egyet a fiatal nő, az ellenkezés vörös rózsákat ültetett arcára. - Hiszen még csak négy éves!
- Épp időben van - nyugtázta Iván Vaszilijevics, lustán kifújva a dohányfüstöt. - Én nyolc évesen már önállóan vezettem.

Tánya riadtan tekintett hol egyik, hol másik férfira, keresve a vicc leghalványabb jelét is. Sajnos rá kellett döbbennie, hogy mind a ketten komolyan gondolták.
Kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, ám rég megtanulta már ebben a családban, hogy mindez felesleges. Fia azonban észrevehette tétovázását, így most megfordult nagyapja ölében. Pirospozsgás, duci gyerekarcát az anyjára emelte, és pöszén kérlelni kezdte.

- Anya, nagypapa vigyázni fog rám! Szása is azt mondta legutóbb, hogy nagyon király dolog, mert őt már elvitte az apukája vezetni a város mellé, és azt is mondta, hogy még a kormányt is foghatta meg valami váltázst is. Butának nézett, amiért nem tudtam, mi az a váltázs. Kérlek szépen, engedj el!
- Hát persze, hogy elenged! - dörrent a nagyapa mély, öblös hangja. - Mégis milyen dolog lenne, ha engednénk, hogy holmi Minovszkij lepipáljon téged! Iván, remélem lesz rá módod, hogy annak a felkapaszkodott Vologyának a tudtára add, hol van az ő és a fia helye!
- Felháborító - értett egyet a férfi valamivel kevesebb dühhel, de nem kevesebb önérzettel, és elnyomta cigarettájának maradékát egy míves hamutálban. - Gondom lesz rá, ne aggódj. Csak azt nem értem, fiam, miért nem mesélted el eddig, hogy Szása mit mondott?
A kisfiú értetlenül pislogott az idősekre.

- Azt hittem, hogy amiért nem tudom, mi az a váltázs butának hisztek majd, mint anyát.
A két férfiból kitört az öblös, jóízű nevetés. Delet ütött az óra, a komornyik nekilátott felszolgálni az ebédnek valót. Mindenki elfoglalta a helyét a díszes aranyozott székeken, a férfiak pedig folytatták korábban megkezdett diskurzusukot a politikáról. Egy alkalmasnak ítélt pillanatban aztán Tánya lehajtott fejjel, sután súgta oda fiának: váltó, drágám. Azt úgy hívják, váltó.

oOo

Leo soha többé nem találkozott sem Vologya bácsival, sem pedig Szásával. Ezt egészen sajnálta, mert alig két héttel később, egy meleg, nyári napon életében először végre ő maga is ülhetett a volán mögött. Persze csak nagyapja ölében. A férfi lehúzta az ablakot, fél könyökét kinyújtotta rajta. Kellemetlen szagú pipájának füstje betöltötte az egész utasteret, Leonyidot ez mégsem zavarta. Hozzá volt már szokva a szúrós szagú dohányhoz, hiszen a felnőttek körülötte rendszeresen szívták. Kacagva kapta el a kormánykereket, aztán meglepve húzta el mancsocskáit a felforrósodott bőrről. Aprót szisszent, de hangosabbat nem mert, nehogy a nagyapja kislánynak nézze őt. A fiúknak ugyanis nem volt szabad panaszkodni sem sírni, főleg nem a rendőrkapitányok fiainak.

Röviden tétovázott, de aztán a nagyapja melegen, de határozottan megnoszogatta.
- No mi lesz már, Leonyicska.
A fiú megemberelte magát, és újra megfogta a kormányt. Az mintha már nem is lett volna olyan forró csúszós, izzadt tenyerei alatt. Elszántan tekintett maga elé az útra, és elkezdte jobbra-balra tekergetni maga előtt, de az csak nehezen engedett.

- Nono, nem úgy megy az - mosolygott rá a nagyapja. - Mindenekelőtt be kell indítani az autót. A kormányt csak akkor fordítjuk, ha mi is kanyarodni akarunk. Készen állsz?
A fiú hatalmasat bólintott izgalmában. Kis szive hevesen vert, miközben a férfi mellette elfordította a slusszkulcsot, és a jármű - akár egy ősi szörny - mély morgásban tört ki. Olaj szaga töltötte meg a füstös utasteret. A fiúcska kettőt köhögött, miközben érezte, ahogy lábai alatt megmozdulnak az öreg térdek.

- Most üresben van az autó - mutatott a férfi az egyik nagy, hosszú karra maguk mellett. - Ezért van itt középen. Ha el akarsz indulni, le kell nyomnod a bal pedált - mutatta meg. - Aztán egyesbe rakni, ide fel - tolta oda a gombot könnyedén. - Utána felengedem a pedált, amíg össze nem kapcsolódnak a kerekek a motorral, és már el is indulunk - magyarázta. Habár Leonyid alig értett valamit mindebből, ujjongani kezdett, amikor a jármű megmozdult alattuk. Oldalra hajolt, és kezét a váltóra helyezte.

- Most én! Most én akarom! - sikította izgatottan.
- Rendben - mosolygott rá Vaszilij. - Adok egy kis gázt, aztán betesszük kettesbe - magyarázta, és közben tényleg felvonyított az öreg moszkvics, majd egyre gyorsulni kezdett a poros úton.
- Mehet - mondta nyugodtan a férfi. - Húzd le ide - mutatott a megfelelő helyre, és Leonyid nekifeszült. Húzta, már mindkét kezével, de a nagy bot először beakadt, majd középre ugrott. Érezte, ahogy nagyapja hatalmas vasmarka az övére kulcsolódik, és segít neki.
- Ide, ni. Most pedig jól figyelj, mert tovább gyorsulunk.
És Leo figyelt. Hatalmasra tágult szemekkel nézte az utat, az elhaladó fákat. Innen, előlről minden sokkal káprázatosabbnak, sokkal valóságosabbnak tűnt, mint a hátsó ülésről. Az autó ablakain át belátta maga körül az egész utat, a visszapillantókon pedig még azt is, ami mögöttük volt. Látta, hogyan porzik a földút mögöttük, hogyan száguldanak el mellettük a bokrok. És beleszeretett.

Aznap megtanulta, mi az a váltó, azt azonban többé senkinek nem tudta elújságolni. Az emlékek megfakultak, Szása feledésbe merült, az érzés azonban örökre a szívébe égett.

by **Leonard** Hétf. Jún. 22 2020, 16:11

Előtörténet - 2. fejezet - Nagypapa

Leonyid imádott a nagyapjával lenni, mert az mindig érdekes dolgokat mesélt és tanított neki. Nagyapó szigorú volt, de türelmes. Furcsán távolságtartó, de az unokájával mindig meleg. Talán épp azért szeretett annyira vele lenni, mert mellette mindig különlegesnek érezte magát. Nagyapa sok figyelmet fordított a nevelésére, és mindig leszidta Tányát, ha valamilyen nyugati baromsággal akarta teletölteni a fejét. Leo imádta az Oroszlánkirályt, és meg akarta nézni a Némó nyomábant is, amit a tévében reklámoztak, és el akart menni a moziba is, hogy megnézze az új, autókról szóló mesét, de a nagyapjára való tekintettel mindegyiket mellőzte, és csak egy pici, egy icikepicike sóvárgás maradt benne ezek után.

Leo azonban gyűlölte az esteket, amikor kinyitották a nagyszalont, és ilyenkor gyűlölte az egész világot, köztük még a nagypapáját is. Ilyenkor megtelt a ház túlcicomázott nőkkel és férfiakkal, alkohol és parfüm bűze árasztotta el a folyosókat, a levegőben pedig feszülten visszhangzott minden uram és asszonyom.

A kisfiú az egyik ablakpárkányon gubbasztott. Nemrég érkezett vissza a fodrásztól. Haját rövidre, szúrósra vágták, szeme még tele volt könnyekkel. Arca kipirult a visszafojtott sírástól. Ritkán jártak fodrászhoz, mert nagyon nehezen viselte. Ennyi idősen a gyerekek többsége így reagált, ha ollóval közelítettek felé. Egy tisztességes négy évesnek azonban nem verhették vállát kócos, göndörödő tincsei, főleg nem a nagypapa születésnapján.

- Nocsak, mit búslakodsz itt, Leonyicska - lépett mellé az említett férfi, méretes tenyerét a fiú vállán nyugtatva.
- Utálom ezt az egészet - elégedetlenkedett ő, és apró karjait keresztbe fonta maga előtt.
- Én is - nevetett fel jóízűen az öregember, mire a gyerek kíváncsian ráemelte tekintetét.
- Akkor miért csináljuk? - pislogott nagyokat.
- Tudod, ezek a férfiak mind rengeteggel tartoznak nekem, de az emberek ezt hajlamosak elfelejteni. Időközönként emlékeztetni kell rá őket, ki tette lehetővé, hogy ott legyenek, ahol.
- Na de éppen a szülinapodon? Azt hittem, ilyenkor olyan dolgokat csinálunk, amiket szeretünk.
- Az csak a kisfiúk kiváltsága - mosolygott rá melegen az idős férfi, és leült mellé az ablakba. Erős karjaival megfogta a csöppnyi testet és az ölébe ültette.

Vaszilij már az egyenruháját viselte. Leonyid sosem tudta eldönteni, ez voltaképp zöld vagy barna színű-e, mindig egy kicsit másmilyennek tetszett, ahogy rásütött a nap. Az arany színű, vörössel szegélyezett nehéz vállapokat viszont jól ismerte, bennük a két csillaggal. Végigsimított rajtuk, aztán pedig a galléron futó arannyal hímzett levélmintákon.
Felnézett az idősödő férfira, a fejébe nyomott tányérsapkára, és szája széle veszélyesen felfelé kanyarodott. Mindig úgy tűnt neki, hogy ezek a kalapok túlságosan nagyok az emberek fejére, akik viselik őket. Kinyújtózott és végigvezette ujjait a hímzésen. Itt is helyet kapott egy csillag, egy szép díszes körbe varrva. Legfelül pedig valamilyen szárnyas motívum helyezkedett el, olyasmi volt, akár egy címer. A kisfiú nem nagyon értette ezek jelentését, de szépnek tartotta őket.

Vaszilij levette a fejéről a sapkát, és kíváncsiskodó unokája fejébe nyomta. Amaz jobbra-balra billegett a kisfiú fején, aki hangos kacagásban tört ki. Kezeivel óvatosan feltolta, hogy kilásson, és újra nagy, kíváncsi pislogásokat eresztett a bácsi felé.

- Mit szeretnél tudni? - sejtette meg a férfi a szándékot.
- Nagypapa, te is szoktál születésnapokra járni.
- Sokan meghívnak - bólintott a férfi.
- Van olyan ember, akinek te is tartozol?
Most a férfin volt a sor, hogy meglepetten pislogjon unokájára, mielőtt elmosolyodva a fejébe nyomta a kalapot.

- Okos fiú vagy te, Leonyid Ivanovics - dicsérte.
- Tudod ebben a rendszerben mindig vannak olyan emberek, akik fölötted állnak. Persze csak kevesen, de még nekem is vannak olyan barátaim, akiknek tisztelettel tartozom. Mindig lesz egy feljebbvaló, ezt jól jegyezd meg, fiam.
- Még akkor is, ha te vagy a király?
- Király? Hol hallottad ezt a kifejezést, kölyök?
Leonyid nem válaszolt, csak hatalmasakat pislogott nagyapjára. Mégsem mondhatta meg, hogy az Oroszlánkirályban.

- Nekünk cárunk volt - folytatta az öreg gondterhelten. - De legyél te cár, király vagy akár elnök, mindenképpen lesz valaki, akinek engedelmességgel tartozol. Ha más nem, hát az Isten.
- Nagyapa, te hiszel benne?
- Hisz a fene - legyintett a férfi. - Kisgyerekként hittem, talán. Amikor még az én nagymamám tömte a fejemet imádságokkal és mesékkel a régi Oroszországról, a cári rendszerről. Alig múltam tizenegy éves azonban, amikor az élet megtanított rá, hogy Isten nem létezik.
- Hogyan? - kíváncsiskodott tovább a fiú, megsejtve, hogy a szavak mögött egy izgalmas mese rejtőzik, amit neki mindenképp tudnia kell.

A férfi mélyet sóhajtott, idős arcán megsokszorozódtak a ráncok.
- A németek betörtek az országba és megszállták Sztálingrádot. Meséltem már neked a németekről, ugye?
- Igen, nagypapa - bólogatott a fiú nagyokat. A méretes kalap együtt billent a fejének ütemével.
- Szóval megtámadták a szülővárosomat. Emlékszem rá, alig fél óra alatt kellett összepakolnunk. Vonattal utaztunk Omszk városába az anyai nagyszüleimhez, nyugat-Szibériába. Nem volt rossz sorunk, de soha sem lehetett jól lakni azokban az időkben.
- Apám pedig a frontvonalon harcolt. Évekig nem találkoztunk vele, csak a leveleit olvastuk. Ez volt édesanyám mindene. Minden alkalommal, ha elkeveredtek a levelei, majd meghalt az aggodalomtól. Tizenhárom is voltam már, mire érkezett a hír, hogy sikerült a németeket kiszorítani Leningrádból, de még akkor sem költözhettünk vissza. A város romokban hevert.

- A dédipapa harcolt a németek ellen? - kerekedtek ki a kisfiú szemei ámulattal vegyes tisztelettel.
- Így vagy úgy, de minden felmenőd megharcolt és dolgozott ezért az országért, Leonyicska. Ezért kell büszkének lenned a nevedre.

Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, egy komornyik lépett be a szobába, kezében egy méretes tortával, tetején hetvenötöt mintázó számokkal.
- Az ünnepség nemsokára a kezdetét veszi, uram. Az első vendégek hamarosan megérkeznek - jelentette, és már tovább is szaladt.
- Gyere, fiam - lökte le unokáját finoman a térdéről az öreg, és sétabotjára támaszkodva felkelt az ablakból. - Itt az ideje, hogy megigyunk egy kis zavarkát, nem gondolod? - kérdezte játékos mosollyal, és a nagyszalon felé terelte a gyereket. Leonyid nevetve futott a terem sarkában helyet kapó asztalig, ahol egy ezüst, zománccal díszített, vázára emlékeztető szamovár kapott helyet. Levette az asztalról az egyik teáscsészét, és a komornyik felé nyújtotta.

Vajon ő is azért engedelmeskedik nekik, mert tartozik valamivel a nagypapának?

by **Leonard** Szer. Júl. 01 2020, 16:38

Előtörténet - 3. fejezet - Anya

Már-már aludt, mire a gép végre ereszkedni kezdett a csillagos éjszakai ég alatt. A repülőút hosszú volt és fárasztó, bedugult a füle, hányingere volt, ráadásul utálta az egészet.
Édesanyja úgy viselkedett, mintha hétköznapi dolog lenne Miamiba utazni az őszi szünetben és számára talán az is volt. Leo jól emlékezett rá, miket meséltek róla és fiatalkori tanulmányairól nagypapáék.
Éppen csak kiléptek a kellemes, légkondicionálóval felszerelt utastérből, a gyereket egyből megcsapta a forróság, olyan erővel, hogy szinte megszédült. Ráadásul nem ez volt az egyedüli probléma, olyan volt az egész világ, mintha csak rosszul járt volna az idő.
Az útlevélellenőrzés hosszadalmas, bonyolult folyamat volt. Furcsa, ideges emberek tettek fel kérdéseket, habár Leo ezt csupán a hanglejtésből találta ki. Tánya pörgős, könnyű válaszokban beszélt és közben mindvégig mosolygott, gyorsan ellágyítva az ellenőr kemény szívét. Mire távoztak, mosolyogva intett utánuk.
Hamar fogtak egy taxit. Leon addigra olyannyira elhatalmasodott a rosszullét, hogy a hátsó ülésen rádőlt utazóládáikra, a kabátkáját - amit esze ágában sem volt felvenni, pedig otthon már bőven szükség volt rá - a feje alá gyömöszölte és halkan nyöszörgött. Édesanyja finoman megsimogatta kócos fürtökkel keretezett arcocskáját és megértően mosolygott rá.
- Ki fogod heverni, meglásd - suttogta és fakó arckifejezése jelezte, hogy ő maga is rosszulléttel küszködik. Egy palack vizet nyújtott át fiának, aki először elfintorodott, de végül engedelmesen kortyolt.
Az út során szinte semmit nem fogott fel a körülötte lévő világból, csak a légkondicionáló hűvösét. Szinte alig emlékezett arra is, hogyan kecmeregtek be egy hotel recepciójára, hogyan sétáltak végig a puha, bolyhos szőnyegen. Még rémlett neki a fa borítású lift, az aranyozott gombok, aztán mire kettőt pislogott már a szobájában találta magát. Nem foglalkozott sem a cuccaival sem a helyiséggel, csak leheveredett a puha fekhelyre. Arra gondolt, hogy most még egy utcai padot is luxus lakosztálynak érezne, aztán már el is ragadta őt az álmok világa.

A rosszullét még másnap és harmadnap is kitartott. Vakációjuk negyedik napja virradt, ő pedig még mindig nem volt hajlandó elhagyni méretes szobájának termét, ahol napi egyszer gyors és alázatos szobalány takarított, a nagy tévé beborította majdnem az egész falat és elég volt csak pár gombot lenyomnia a telefonon, hogy ételt és italt rendelhessen magának.
Tánya ezalatt alig egyszer-kétszer látogatta meg, gyors puszit lehelve homlokára. Minden alkalommal parfüm és dohány illatú levegőben úszott és olyan jókedvű volt, amilyennek fia talán még sosem látta. Ma azonban hajthatatlan volt.
- Foglaltam neked néhány programot. A recepción remek túravezetéseket ajánlottak.
- Nem érdekel - fordította el fejét durcásan a kisfiú és újra a képernyőre nézett. Vadul nyomkodta kontrollerjét, éppen egy fontos autóversenyzésben volt.
- Na de kérlek, itt vagy Amerikában és még csak ki sem dugtad az orrod a szobádból.
- Nem is akarom! - dacoskodott a kisfiú. - Tudod, hogy rosszul vagyok! Annyira fáj a hasam, és...
- Tudom, hogy a jetlagot nehezen viselted, de mostanra biztos vagyok benne, hogy simán kipihented - lépett közelebb szelíd mosollyal az asszony. Leo elvörösödött, tudván hogy rajtakapták a hazugságon.
- Na gyerünk, öltözni! - parancsolt rá Tánya és hozzálátott, hogy kiválogassa fia ruháit.
- Ne azt, fúúj! - kiáltott Leonyid, érdeklődve közelebb húzódva a nőhöz. - Azt utálom! Hol vannak a normális ruháim?
- Ugyan már, Leonyicska, itt a gyerekek mind nagyon divatosak. Mégsem engedhetlek le holmi gyűrött pólóban az utcára!
- Már miért nem? Csomó embert láttam így - mutatott az ablakon túlra. - Volt, aki papucsban volt. Az utcán! - bólogatott felháborodottan.
- Igen-igen, persze - legyintett türelmetlenül a nő. - Te viszont nem akárki vagy, Leonyicska. Nem járhatsz olyan ruhákban, mint ezek a suhancok - csóválta meg a fejét. Leoból ekkor kibukott a kérdés, amit már napok óta magában tartogatott, miközben a hotel előtti pálmafás utcát figyelte.
- Ezek az amerikaiak mind meg vannak bolondulva? Egy néninek nagyon furcsa haja volt, mint a kötél, és láttam egy bácsit, akin rózsaszín felső volt, aztán olyan barna néhány ember, mintha egész évben nyaralnának, és... - kezdte el sorolni egy levegővel, amiben csak a Tánya szájából kiszökő hangos kacaj zavarta meg.
- Ez Amerika - tárta szét a kezét a nő. - Meglátod, nem ez lesz az egyetlen furcsaság, de mindenekelőtt igazán lejöhetnél körbenézni - mosolygott.

***

Végül nagy nehezen a fiú is rávette magát, hogy lemerészkedjen. Legelőször ebédre. Szinte unottan lépdelt végig a fényűzően berendezett éttermen, megkeresve az ablakhoz közeli kisasztalt, ahol az édesanyja már várta. Nem volt egyedül.
- Szia..sztok - állt meg mellettük tétován.
- Áh, Leonyicska - intett az egyik székre Tánya. - Csakhogy lejöttél végre - mosolygott rá kedvesen, majd a férfihoz fordult és valamit magyarázott neki angolul. A pasas aztán nyálas, tenyérbemászó pillantását felé fordította és beszélt valamit, mielőtt a kezét nyújtotta. A fiú értetlenül pislogott rá, mielőtt ingerülten elütötte a felkínált mancsot. Várakozásaival ellentétben azonban a férfinak esze ágában sem volt megsértődni ezen a reakción, ehelyett inkább felnevetett, majd megint mondott valamit.
- Azt kérdezi, utálod-e - fordított a nő vidáman, Leonak pedig fogalma sem volt róla, min mulatnak ezek ketten ilyen jól.
- Határozottan - bólintott. Tánya loknijait átvetette a válla felett, ám mielőtt még előrefordult volna, határozottan rápillantott fiára.
- Nem ért egy kukkot sem oroszul, de ha lehetséges, mostantól inkább Tányának szólíts. Csakhogy ő is tudja, hogy hozzám szólsz - magyarázta, mielőtt kacsintott egyet és visszafordult.
Leo sóhajtott, morcosan hátradőlt a székében, és azon morfondírozott, hogy inkább visszamegy a szobája hűsébe playstationözni. Összefonta maga előtt kezeit és hangulatából még az sem zökkentette ki, amikor megérkezett a pincér. Az is tenyérbemászó volt, folyamat kérdezgette őket nyálas hangján, túl sokat mosolygott, ráadásul tiszta barna volt a képe. Leonyid azt gyanította, hogy ez csakis ettől a melegtől lehet. Hisz itt olyan a forróság, hogy még október elején is lehet pólóban lenni! Nem csoda hát, ha az emberek lebarnulnak.
Persze neki nem lehetett. Leonyicska csakis galléros ingben meg divatos nyakkendőben jelenhetett meg az asztalnál. Nem húzhatott papucsot sem rövidnadrágot, ellenben az akkoriban divatosnak számító mindenféle nyakláncot kaphatott. Hogy fiú létére mégis mi szüksége lenne rá, az számára rejtély volt.
A pincér felé fordult és rákacsintott. Annak ellenére, hogy Leo egyértelmű jelét adta az értetlenségnek, nem adta fel, hogy mégis jó barátok legyenek. Még a mancsát is pacsira nyújtotta, ez pedig - meg a rövidesen felszolgált csirkefalatkák - átmenetileg megenyhítette a kisfiút.

***

A furcsa, gyanús, feltűnően sokat mosolygó férfi még a délutánt is velük kívánta tölteni. Leo kezdte azt gyanítani, hogy az édesanyja felfogadta őt valami kísérőnek, hiszen egy percig sem tágított mellőlük. Sőt, Leo teljes felháborodását kiváltva még a kezüket is meg akarta fogni a tömegben, miközben átvágtak egy forgalmas sétálóutcán. A fiú aztán kapott tőle egy jó nagy, kövér fagylaltot, de szimpátiáját még az édesség sem tudta kiváltani, ahogy a sorban bejárt látványosságok sem. A pálmafák és óceán látványa valamennyire felvillanyozták, de ez nem tűnt túl szórakoztatónak úgy, hogy közben senki sem figyel rá. Márpedig még soha, semmikor nem kellett ilyen sok időt eltöltenie anélkül, hogy ne lehetne a figyelem középpontjában!
A nap végére aztán nyűgösködve vágott anyja és az idegen férfi szavába, ráadásul már csak azért sem volt hajlandó Tányát a nevén nevezni. Micsoda hülyeség is ez! Csak azért, hogy a férfi megértse? Hát kapja be ez a fura nevű, külföldi tökfej!
Ez az Ő nyaralásuk, az Ő őszi szünete, az Ő anyja, neki pedig esze ágában sincs ilyen hülye épületeket nézegetve tölteni.
Már jócskán benne jártak a délutánban, mire Tánya kitalálta, hogy meg akarja látogatni az egyik közeli, híres bevásárlónegyedet. Leo és az idegen férfi egyszerre nyőgött fel a gondolatra, ám míg utóbbinak nem volt alkalma menekülni, előbbi már kész tervvel állt elő.
- Én nem megyek - jelentette ki határozottan.
- Már hogyne jönnél? Akarok venni neked is pár ruhát - hadarta a nő.
- Tudod a méretem - legyintett a kisfiú. - Lepj meg.
- Ugyan már, ne legyél ilyen...
- Ha elrángatsz, végig fogom hisztizni az egész estét és elkergetem a bácsit - jelentette ki határozottan, gonoszkás vigyorral. Annyira már ő is rájött, hogy a férfi fontos szerepet tölt be a társaságban, csak azt nem tudta, pontosan mit.
Tánya összeszűkült szemekkel meredt egyetlen magzatára. Láthatóan azon gondolkodott, hogy ezért az arcátlanságért összevesszen vele, vagy inkább beleegyezzen. Végül ez utóbbi mellett döntött.
- Rendben. Visszakísérlek a hotelba, de ott maradsz és nem tűnsz el semerre. Világos?
- Mint Miami! - bólintott nagyot a fiú és arcára széles mosoly költözött. Neki aztán esze ágában sem volt elhagyni a hűtött szobáját, ahol nagy képernyőn élvezhette reggeltől estig a játékokat. Ráadásul a hülye napsütéstől már most érezte, hogy leégett az ingből kikandikáló összes bőrfelülete.

***

Ahogy sejtette is, másnap reggelre csúnya napégéssel küszködött. A recepción adtak rá valamilyen aloeverás krémet, azzal gyógyítgatta magát, miközben morcosan elhevert a franciaágyon.
- Apának igaza volt, ez a kirándulás egy hülyeség - morogta maga elé, felelevenítve a veszekedést a szülei között. Miután Leo betöltötte a hatodik születésnapját, Tánya kijelentette, hogy most már elég idős az utazáshoz. Iván beletörődően bólintott, és említett valamilyen nyaralást a Krím-félszigeten, mire felesége sóhajtva, kissé félénken megemlítette Amerikát.
Ebből aztán hosszú, hetekig tartó kiabálás, veszekedés, csapkolódás és dühös harc alakult ki. A győztes fél azonban meglepő módon Tánya lett, aki még soha semmiben nem állt ki ilyen szigorúan álláspontja mellett.
Mire elérkezett a szeptember, Leo olyannyira várta ezt a különleges utazást, hogy szinte nem is foglalkozott az iskolával, pedig épp akkor kezdte. A szülei még egy kamerát is kivittek a nagy eseményre, hogy megörökítsék élete első iskolai napját. Nagy ünnepséget rendeztek a házban, kapott egy új, szép nagy íróasztalt, írószereket, táskát és sok szép új ruhát. Nem volt rossz dolog iskolás nagyfiúnak lenni, ráadásul egy rakat vele egykorú gyereket megismert, akikkel együtt játszhatott délutánonként. Amikor aztán először megemlítette egy unalmas matekóra utáni szünetben, hogy ők bizony az anyukájával egyenesen Amerikába készülnek, az osztály szinte egy emberként fordult oda hozzá. Ez még annál is nagyobb ámulatot váltott ki belőlük, mint amikor behozta megmutatni a matchbox készletét.
Ezután nem csak a diákok, de a tanárok is kérdezgetni kezdték. Írás órán két betű megtanulása között a tanárnő gyors előadást tartott az osztálynak a latin betűkről, az angol tanára - ami kötelező tantárgy volt náluk, pedig az édesapja nagyon nem örült neki - részletes beszámolót kért arról, mi mindent lát és hall majd ott és szorgalmi házifeladatba adta, hogy fényképezzen le néhány utcatáblát és egyebet. Voltak egy csomóan, akik irigykedtek rá, de olyan is - ezt jól hallotta -, aki úgy gondolta, hogy egy tisztességes orosz kölyöknek semmi keresnivalója nyugaton. Röviden elgondolkodott rajta, hogy ezzel vajon problémát okoz-e magas körökben járatos édesapjának és visszaemlékezve a komoly veszekedésekre, arra a döntésre jutott, hogy minden bizonnyal. Pedig ekkor már tizenhét évvel jártak a nagy Szovjetúnió felbomlása után, nyugat mégis olyasminek számított, akár a tiltott alma. Kimondhatatlan, elérhetetlen, különleges.
Leo ezekben a percekben köszönte szépen, de nem kért ebből a kultúrsokkból. Nem látott mást maga előtt, csak egy nagyon meleg, nagyon idióta, nagyon érthetetlen, de unalmas világot.
Amikor azonban órákkal később Tánya bejelentette, hogy lemennek egyet a strandra, kelletlenül bár, de vele tartott. Legalább most nem kellett a szorító, szűk ruhadarabokat viselnie és még naptejet is kapott túlfehér bőrére.
Az út a strandig hosszú volt, sokáig álltak a forgalomban különböző piroslámpák előtt, de a hűs taxiban ezzel nem volt problémája. Azzal viszont annál is inkább, hogy ezen a napon nem az előző furcsa fickó tartott velük, hanem egy tök másik. Ez az alak, akinek valamilyen franciás neve volt, ha lehet, még idegesítőbb volt. Bármit csinált, Tánya hangosan kacagott, folyamatosan ölelgette, csókolgatta a nőt, ráadásul megpróbálta előadni, hogy ő milyen laza és jófej ember. Leo szerint nem volt az, de legalább ő nem próbált meg vele is barátkozni. Eszük ágában sem volt a kisfiúval foglalkozni, neki pedig ez jó volt így.
A strandon aztán béreltek egy napernyős kis külön részt, ahol az idősek koktélokat kértek, ő pedig megvált cipőjétől és mezítláb az óceán felé indult. Az idő már rég nem volt fürdésre alkalmas, arra viszont még jó, hogy belemerítse lábfejét a hűvös óceánba. Itt, a parton, hirtelen egészen szépnek találta Miamit. Haját szél borzolta, a távolban hajók ringatóztak a hatalmas hullámokon, kicsit közelebb pedig tengeri sirályok röpködtek az égen. Valami megcsillant a homokban, lehajolt és egy gyönyörű kagylót fedezett fel. Apró mancsába fogta, megforgatta, majd lemosta a vízben.
Ekkor egy kislány lépett oda hozzá, különös nyelvén köszöntve őt. Fogalma sem volt, erre mit feleljen. Annyit már megtanult az itt töltött idő alatt, hogyan kell köszönni, de ennél több kommunikációra képtelen volt. A következő pillanatban a szőke hajú kislányt szintén szőke - a hasonlóságból ítélve - bátyja követte, majd még néhány Leo korabeli gyerek. Volt olyan is, aki ugyanolyan barna volt, mint a hotel pincére és a haja nagyon furcsán meredezett az égbe. Beszéltek hozzá, hangsúlyukból nagyjából megértette, hogy biztosan bemutatkoznak és kérdezgetik őt. Megcsóválta a fejét, tanácstalan volt, mit kellene kezdenie a helyzettel.
- Nem értelek titeket - motyogta lesütött szemekkel. Kicsit megijedt, hogy így körbevették őt. Akkor aztán az egyik szőke, napsütötte bőrű fiú a kezét emelte pacsira. Bemutatkozott, miután Leo belecsapott.
- Mike - biccentett. És végül szép sorban mindenki ugyanezt csinálta, volt, aki a fiú oldalába boxolt, volt, aki öklözött vele. A kommunikáció ezen formáját ismerte, nagyon is jól. Végül ő következett.
- Leonyid - biccentett, mire azok furcsán meredtek rá. Nem értette, mi lehet a probléma, de nem is igazán foglalkozott vele. Fogalma sem volt róla, mihez kezdhet az új ismertséggel, ha még beszélgetni sem tud velük. A furcsa, barna képű Thomas aztán megtaszította a meglepődött fiú vállát, aztán intett. Magukkal húzták őt egy félreeső helyre, ahol strandröplabda pálya volt kialakítva. A rádióból üvöltött valamilyen zene, amilyet Leo még sosem hallott, de dallamosnak és vidámnak találta. A gyerekek vidám dobálózásba kezdtek és hívták őt is, a külföldit, akihez mindvégig beszéltek és beszéltek, mintha csak egy idő után megérthetné, mit szeretnének tőle, és akit innentől kezdve csak Leonak becéztek, mivel számukra lehetetlen volt helyesen kimondani a furcsa, oroszos, túl hosszú nevet.

A héten aztán még több alkalommal is találkozott a kis társasággal, bár a nyaralás után soha többet. Minden nap pontosan ugyanakkor ültek össze, egyetlen alkalommal sem tudtak rendesen beszélgetni, mégis nagyon jól szórakoztak. Csupán hanglejtéssel, intésekkel, gesztusokkal kommunikáltak, ez azonban úgy tűnt, bőven elég, hogy öten együtt elfelejtsék az egész világot és gyermeki örömmel játsszanak hosszú órákig. Leonak fura volt az a közvetlenség, ahogy hozzáálltak. Ahogy a kezét fogták, lökdösték, pacsiztak vele. A hangjukból áradó szabadság, ahogy hangosan kacagnak. Az öltözékük sokfélesége, hogy mindegyik egyedi és színes, laza és túl méretes. Volt közöttük márkás és szegényebb viselet is, ők mégsem gúnyolták ki egymást ezért vagy azért. Itt nem állt senki senki fölött, nem voltak erősebbek, nem volt hierarchia és kötelező tisztelet. Itt ők csak gyerekek voltak, akik együtt játszottak és nevettek, olyan hangosan, ahogy Oroszországban sosem lett volna szabad.

by **Leonard** Szer. Okt. 28 2020, 13:43

Előtörténet - 4. fejezet - Apa

Sötét, viharos felhők borultak Moszkva egére, eltakarván a városközpont látképét uraló felhőkarcolók tetejét. A hó már három napja megállás nélkül esett, vastag réteget vonva a koszos ablakpárkányra. Valahol a közelben egy madár panaszosan csivitelt. Az udvaron egy kisbaba felsírt. A folyosón ajtók csapódtak, hangosan nyikorgott a lift. A hangok összemosódtak és belevesztek Moszkva sűrű alapzajába, elegyedtek az autók dudáinak szavával, a villamosok tovasikló halk kattogásával, a föld alatti metróhálózat folyamatos, meg nem álló dübörgésével. És több millió ember hangos sóhajával. A város élt és lélegzett, vérkeringése megállás nélkül lüktetett tovább, hírdetve, hogy amíg Moszkva áll, addig a világ is halad tovább.

A fiú minden érdeklődés nélkül bámult ki a csíkosra pucolt ablakon át a mocskos téli tájba. A pislákoló neonfény elmélyítette sápadtságát, szemei alatt a sötét karikákat és a hatalmas véraláfutást az állkapcsán. Homlokán, a szőke, kócos tincsek alatt hófehér kötés futott végig. Karjából az infúzió csöve kúszott fel egészen egy állványig. Háta mögött gondosan felrázott párna támasztotta a derekát, éjjeli szekrényén szépen elrendezett virágcsokor. A telefon rezegni kezdett, finoman hozzáütődve a vázához. Ráemelte tompa, élettelen pillantását, de nem vette fel. Hagyta, hadd zúgjon szakadatlan, hátha lelöki magával a vázát is és mindkettő tönkremegy.

A folyosón sietős léptek hangzottak fel, majd nyílt az ajtó. Friss, üde, mosolygós nővérke tipegett be hozzá - ilyet is csak a magánkórházakban látni. Kedveskedve köszönt. Olcsó parfümjének illata belekeveredett az erős virág és szúrós fertőtlenítő szagába.
- Hogy tetszik lenni a betegünk? - kérdezte csevegő hangon, miközben becsukta maga mögött az ajtót.
- Remekül - hazudta a fiú rá jellemző érdektelenséggel és újra kibámult az ablakon.
- Nocsak, hisz csörög a telefonja - pillantott érdeklődve a készülékre. - Az édesanyja keresi. Nem veszi fel?
- Nem.
Anna Boriszovna hozzá volt már szokva betege viselkedéséhez, így csupán vállat vont és hozzá látott a munkájához. Ellenőrizte a kötéseket, újra kötötte az infúziót és megmérte, majd feljegyezte az aznapi adatokat. Közben, hogy elüsse az időt, érdektelen dolgokról fecsegett. Az időjárásról, az aznapi hírekről. Néha közbeszúrt egy-egy kérdésst is vagy megjegyzést a fiú állapotával kapcsolatban, de komolyabb eredményt - mint általában - most sem ért el a társalgással. Azóta volt ez így, mióta egy borongós novemberi napon, közvetlen azután, hogy felébredt a kómából, átszállították a fiút a városi kórházból. Csúnya balesete volt, ronda következményekkel. Anna megértette, milyen nehéz lehet alig húsz esztendősen feldolgozni a járásod elvesztését, valahol mélyen azonban kárörvendve gondolt rá; egy újabb meggondolatlan gazdagot ért utol a sors.

Az ápolónő az első naptól kezdve hatalmas érdeklődéssel figyelte a betegszobában zajló eseményeket, a kilincset egymásnak adó - sokszor egyenruhás - látogatókat és a folyamatosan zúgó telefont. Irigykedve pislogott a latin betűkkel, amerikából érkező üzenetekre, az ajándékcsomagokra, amelyek kibontatlanul hevertek az egyik sarokban és arra a dús keblű, szőke nőre, aki túlságosan fiatalnak tetszett ahhoz, hogy anyuka legyen és aki még fájdalmában is gyönyörű volt.

Egy moszkvai magánkórházban persze mindez nem volt meglepő, Anna Boriszovna azonban nem régóta dolgozott még ott és nem tapasztalt eleget. Kollégái már mind kiégtek réges-rég és már nem kényszerből, mintsem inkább érdektelenségből tartották be a titoktartási fogadalmat. Akik ide jártak, különböző magas rangú hivatalnokok, vállalkozás tulajdonosok, cégvezetők és politikusok, egy idő után egyetlen aranyórás, szép öltönyös masszává zsugorodtak a szemükben, elvégzendő feladattá. Esetlen, magatehetetlen, beteg emberekké.

A telefon elhallgatott, az ápolónő kiment. Leo sóhajtva dőlt hátra a frissen megigazított párnára és tekintetét a lámpára emelte. Utálta a hülye kórházat, de a külvilágot még jobban.
A telefon újra zümmögésbe kezdett. A füleire nyomta a kezeit, elátkozta az egész hülye szerkezetet. A kijelzőre pillantott, halkan káromkodott. Most sajnos nem tehette meg, hogy nem veszi fel.
- Leonyid Ivanovics - szólt bele végül kelletlenül.
- Örülök, hogy legalább engem méltóztatsz megtisztelni a társaságoddal - dörmögte egy mély hang bosszúsan. - Anyád az előbb viharzott be toporzékolva, hogy nem veszed fel a telefont.
- Épp vizsgált az ápolónő. Nem tudtam...
- És az az ápolónő egész reggeltől bent van a szobádban? - vágott közbe az egyértelmű kifogásnak a férfi. - Tányácska csak ma vagy ötször hívott, állítása szerint.
Leo mélyet sóhajtott és hátradőlt a párnán. Mit mondhatott volna erre? Vallja be, hogy nincs kedve hallgatnia az anyja véget nem érő sóhajait?
- Majd hívom én, ha alkalmas.
A vonal túlsó vége recsegett a tábornok elégedetlen sóhajtásától. Ivan Vaszilijevics - aki joggal érdemelte ki a Rettegett Ivan gúnynevet - nehezen viselte mind felesége, mind fia hajthatatlanságát.
- Van itt még valami más is - folytatta és dúrva hanglejtése, szavai pattogóssága semmi jót nem ígért. Így beszélt a munkahelyén is, ha valami nem tetszett neki és így beszélt a családtagjaival, ha rendre akarta őket utasítani. - Hívott az orvosod is. Arról tájékoztatott, hogy nem veszel részt a gyógytornáidon.
- Igen, de az egésznek semmi értelme és...
- Jól figyelj rám, Leonyid Ivanovics! Elmész a tornákra, mindent megteszel a gyógyulásod érdekében és fél, legkésőbb egy év múlva visszatérsz az iskolába!
- De papácska
- Nincs semmi de! Az orvosaid is megmondták, hogy még nincs minden veszve. Fogyatékosként akarod leélni az egész életedet?
- Nem mintha sok választásom lenne, nem? Biztos remek érzés heti ötször gyógytornára járni meg hülye tolószékben közlekedni, te már csak tudod!
- Nincs semmi de és ne vitatkozz velem, fiam! Hát így neveltelek téged, ilyen gyengének és nyafogósnak? Szégyene vagy az egész családnak! Azt ajánlom, hogy szedd össze magad, mielőtt én megyek oda, hogy rendbe tegyelek! Egy rossz szót sem akarok hallani rólad, világos?
- Értettem, Ivan Vaszilijevics - köpte Leo gúnyosan. Apja észre se vette - vagy nem akarta - a furcsa megszólítást. A férfi fáradtan, mélyet sóhajtott. Egyszeriben kiveszett szavaiból a szigorú él.
- Csak jót akarok neked, Leonyicska, drága fiam. Embereld meg magad, ne kelljen így beszélnem veled. Jobban fáj ez nekem, mint neked. Menj el azokra a nyavalyás tornaórákra, tegyél meg mindent a gyógyulásodért és ne bosszantsd anyádat! Már a falra mászok tőle.
- Értettem, papa.
- Helyes. Majd még kereslek.
- Szia.

Fáradt sóhajjal nyomta le a legújabb típusú iphone-t és dobta vissza a váza mellé. Ők ezt nem tudják. Hisz hogyan is érthetnék? Azok az idióta tornaórák semmire se jók! Alig pislákol élet - és érzés - a lábaiban, egy kisebb csodának kellene történnie, hogy valóban bejöjjön az orvosok jóslata. Az pedig még rengeteg munkába kerülne. Na és ha sikerül is, mi lesz azután? Bottal fog járni, mint az öregemberek? Évekig fog küzdeni és kórházról kórházra járni, mire ugyanolyan lesz a járása, mint régen? Imádkozni fog a technológia fejlődéséért, hogy mielőbb rendbe hozzák azt, amit tönkretett? Képtelen lesz anélkül végigmenni az utcán, hogy ne nézzen rá mindenki szánakozva? Idióta, fogyatékosoknak kialakított formátlan autókat fog vezetni és az erre a célra kijelölt parkolókba legálisan parkolni? Egyáltalán képes lesz a baleset után visszaülni a volán mögé?
- Bárcsak meghaltam volna - bokszolt bele a párnájába dühösen. Semmi kedve nem volt idomulni ehhez az új fajta élethez és esze ágában sem volt beletörődni vagy helyrehozni azt.

by **Leonard** Vas. Nov. 01 2020, 14:35

Annyira nem lepődött meg, amikor végül sikerült összefutnia az ikrekkel, hisz már egy ideje kifejezetten kereste őket. Nem nagy erőkkel, de tudat alatt is azon az útvonalon járt, ahol beléjük botolhat. És tessék.
- Nocsak. Meséljetek, mi újság veletek és a nővéretekkel? Remélem, nem hajtja túl magát.

- A nővérünk dinka. Most is dolgozik. Este nem is láttuk. - egyszerre-egymás szavába vágva magyaráznak

Leo lemondóan csóválta meg a fejét. Pontosan valami ilyesmire számított Arától. Mélyet, fáradtan sóhajtott, majd a srácokra pillantott.
- Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy ezt így nem csinálhatja mindig. Pedig mondtam neki, hogy szívesen segítek.. Makacs. Igazán makacs lány.
Ujjait töprengőn az állára tette, úgy bandukolt tovább az utcán a fiúk társaságában. Pár pillanat múltán aztán hirtelen megtorpant, majd széles, ragyogó mosollyal fordult az ikrek felé.
- De ti el tudnátok rabolni, igaz? Szervezzünk neki egy randit. Mondjuk hármunkkal.

- Hármunkkal randi? - kérdezik pislognak össze. - Az úgy mitől randi? - értetlenkednek, de a szemük huncutul csillog, és szemmel láthatóan alig férnek a bőrükbe az izgatottságtól.

Leo felnevetett rajta, de valahol jogos volt a fiúk értetlenkedése.
- Nos, nevezhetjük családi vagy baráti vacsorának is, esetleg korai karácsonynak, de úgy kevésbé izgi. Ti hozzátok a lányt, én a helyszínt - kacsintott vidáman. - De nem szabad előre sejtenie semmit.

- Az könnyű. - közli az egyikük, és már indulna is, ha a testvére nem tartja vissza a karjánál fogva. - Mikor és hol? - kérdezi a józanabb, szintén elég türelmetlenül.

- A mikor tőletek függ. Mikorra tudjátok elintézni? A hol az nálam, itt a fő tértől nem messze van egy házam. Kell egy-két nap, hogy berendezzem, de bízzátok ide. Átküldöm a koordinátákat.

Lelkesen csillan a szemük, és már rá is vágnák, hogy máris el tudják intézni.. Aztán kicsit lebiggyed a szájuk.
- Akkor három nap múlva - lelkesednek fel megint, máris összedugott fejjel pusmogva a nagy terven

- Rendben, három nap múlva - egyezett bele Leo is lelkesen. - Ajándékot ne felejtsetek el hozni - tette még hozzá vidáman, majd egy intéssel elköszönt és elsietett a dolgára.

És mire visszanézett az ikrek már el is szaladtak valamerre.

Három nap múlva este a megbeszéltek szerint Leo már készenlétben várta a srácokat. Kis, barátságos házikója, amelyet még Szophietól örökölt, szinte teljesen átalakult az alkalomra. A függönyökön túl már sötét lepelbe borította Aincradot az este, de odabent kellemes gyertyafény világította meg a teret. A konyha puritán berendezését - az egyszerű fa asztalt és széket - felváltotta egy nagy asztal, körülötte négy párnázott székkel, a sarokban egy méretes kanapé kapott helyet és középen egy nagy szőnyeg. A konyhapulton már ott illatozott a vacsora is, amit a fiú egy közeli étteremből hozott, mellette tea, kakaó, pezsgő és bor, hogy mindenki választhasson kedvére valót. A poharak, tányérok és evőeszközök már készenlétben várták a megterített, fehér abroszos asztalon, hogy használják őket. Egyetlen egy dolog hiányzott csak; a díszvendég.

Még a naplemente előtt kopogtatott az egyik fiú, vigyorogva.
- Segíthetek? - kérdezte, egy szóval sem említve, hogy hol hagyta a testvéreit.
Ahogy viszont kigyúltak a város fényei, kopogtak az ajtón, a már jelenlévő fiú pedig ártatlan ábrázattal leült az egyik székre. Kintről pedig kissé felpaprikázott hang hallatszott.
- Biztos vagy benne, hogy erre láttad utoljára? Hihetetlenek vagytok, mondtam már, hogy legalább egymásra vigyázzatok. Erre elveszíted a testvéredet... Mit gondoltatok? - morog Arabel.

Meglepődve pislogott a fiúra, de nem kérdezett semmit. Gyanította, hogy köze lehet a tervükhöz a látogatásnak és szívesen vette a segítő kezet is. Bevonta őt a készülődésbe, beszélgetett vele, nem hagyta unatkozni. Aztán amikor eljött az idő, végül ki is derült, mi volt a tervük.
- Kicsit diszkrétebb elrablásra gondoltam, de ez sem rossz - bólintott maga elé Leo, aztán a srácra pillantott. - Nincs kedved ajtót nyitni, igaz? - sóhajtotta, ahogy a széken angyali ábrázattal ücsörgő ikerre pillantott, majd inkább ő maga is leült és írt egy üzenetet a testvérének.
"Nyitva az ajtó, csak gyertek be."

A srác vidáman beszélgetett, és segített, a maga kissé szeleburdi, széllelbélelt módján.
Mikor a család többi tagja is megérkezett, vigyorogva megrázta a fejét. A diszkrétség... az nem az ő módszerük.
- Persze hogy itt. Egyszercsak eltűnt a szemem elől, nem tehetek róla! - állt bele a marakodásba az ikerpár másik fele, közben kinyitva az ajtót.

- Meglepetés! - zengték közösen. Közösen, igaz? Hisz előre megbeszélték, hogy így fognak tenni. És Leo csak remélhette, hogy a nagy ijedtségek közepette nem fog ő is - az ikrekkel együtt - egy barackot kapni a fejére, amiért így átverték a lányt.

Természetesen az ikrek is vigyorogva közölték, hogy itt bizony meglepetés készült a lánynak.
Aki nem kezdett barackot osztogatni.
- Mi folyik itt? - kérdezte helyette ledöbbenve, előbb az ikrekre pislogva, aztán Leon állapodva meg a tekintetével.
Az ikrektől ugyanis nem kapott választ, csak kedves vigyorokat.

Széles mosollyal lépett Ara mellé és segítette le róla a kabátot. Most már, hogy nem kellett tartania a lecseszéstől és a meglepetés is jól sült el, szívesebben merészkedett a közelébe.
- Régóta nem találkoztunk és volt egy sejtésem, mi lehet ennek az oka. Amikor aztán találkoztam a fiúkkal, meg sem lepődtem, amikor mesélték, hogy megint rengeteget dolgozol - magyarázta, miközben tenyereit a lány vállain felejtette és finom erőszakkal nekiállt beljebb tolni az ajtóból.
- Szóval megrendeztük neked ezt a kis randit, hogy kikapcsolódj és pihenj egyet. És hogy együtt töltsük az időt, ha már máshogy nem lehet és úgy kell téged elrabolni - folytatta aztán és kihúzta az egyik széket az asztal mellett. - Meg persze azért is, hogy le legyél cseszve. Mit mondtam neked a túlhajszoltságról és a segítségkérésről? - pöckölte meg a lány orrát játékos-szigorúan, aztán lekezelt a másik ikerrel is.

- Családi vacsora - javították ki az ikrek kórusban, vigyorogva, és egyébiránt bólogatva Leo szavaira.
- Hát de miért kell a szívbajt hozni rám? - fakadt ki Ara, és a vele érkező iker mégiscsak kapott egy barackot.
- Nem is hajszolom túl magam - került végre a székbe durcásan a lány, miután engedett a finom erőszaknak.
- De a vacsora jól hangzik, éhen halok! - csapta össze a kezét vidáman, jelezve, hogy elengedte a témát

- De én nem is vagyok családtag - csóválta meg a fejét nevetve az ikrek vehemenciáján. - Szóval marad randi! - szögezte le vigyorogva. - Ide hoznátok a kaját, srácok? - kérte meg őket, hogy segítsenek picit, miközben Ara alatt betolta a széket.
- Szerintem máshogy értelmezzük a túlhajszolás fogalmát. Tudod, a tesóidnak hiányzol. Semmi szükség rá, hogy olyan sokat dolgozz - magyarázta közben és odacipelte az italokat is, hogy mindenki kedvére választhasson, amit csak akar - na jó, a fiúk csak az alkoholmentes változatból. A kaja mondjuk nem volt nagy szám, hiszen direkt olyan átlagos fogásokat választott, amivel nem lehet mellé lőni és amiket majdnem mindenki szeret. Tipikus nagyi konyhája, átlagos, de finom.

A fiúk összenéztek, és nem mondtak semmit. A vigyoruk azért talán elárulta a véleményüket: dehogynem!
- Persze - pattant fel a segédkező fiú, és vitte magával a tesóját is.
- Jah... azért okoznak gondot folyamatosan - sóhajtott Ara, de azért szeretettel pislogott a fiúkra, arcán enyhe pírral a gondoskodást tapasztalva.

Az ikrek vigyorára csak megcsóválta a fejét, de jól esett neki, hogy így gondolnak rá, még ha nem is mondják ki. Csak egy közeli barát volt, de... jó volt azt érezni, hogy tartozik valahová.
- Azért okoznak gondot, mert fiúk - tárta szét a karjait Leo, mintha ez mindenre magyarázattal szolgálna. - Ne tudd meg, én milyen voltam ennyi idősen. Szerintem még szerencsés vagy - magyarázta és odalökte a kanalat Arának, hogy álljon neki szedni, mert ha sokáig váratja őket végül egyikük sem fogja figyelembe venni az illemet és előre engedni a hölgyet. Közben töltött magának a borból és kényelembe helyezte magát Arával szemben.

- Neked is volt tesód? - kérdezte Ara, de azért mosolygósan, kezdve felszabadulni.
- Azta, ez nagyon jól néz ki - nézte meg közelebbről az asztalra kerülő finomságot, és szedett is magának.
- De honnan jött az ötlet, hogy meghívj minket? - érdeklődött. Az egyetlen ami elárulta a zavarát, talán a pillanatra a tányérján felejtett tekintete.

- A-aa - ellenkezett. - Egyke vagyok, de mindig örültem volna egy tesónak. Legalább nem csak rajtam vitatkoztak volna a szüleim - vont vállat lazán és hátradőlt. - De azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy én se kíméltem őket.
- Egyél, amennyi csak jól esik - bólintott vidáman és ő is szedett. - Nehogy éhen maradj nekem.
- Az ötlet.. Igazából csak véletlen jött. Régen találkoztunk, ahogy már említettem. Hiányoztatok és tudni akartam, mi újság veletek. Azt pedig tudom, hogy te még mindig egymagad akarsz gondoskodni a családodról és soha nem szánsz időt magadra, így úgy gondoltam, biztos remek lenne, ha egyszer fordítva történne mindez.

- Egyedül nem lehet akkora felfordulást csinálni - nevetett - Én is megpróbáltam - tette hozzá óvatosan. - A figyelemért harcolni kell - sóhajtott
- Nem is keveset - vetették közbe az ikrek vigyorogva. Ezzel pedig meg is volt oldva a helyzet, jöhetett az étel.
- Azért hagyj nekünk is. - reagált a lányt hozó fiú - Az emberrablásban meg lehet éhezni - bólogatott a másik, és magukhoz is kaparintották a kanalat.
- Elég lett volna megkérdezned - próbálta a durcásat játszani Ara, de azért hálásan csillogott a Leora emelt tekintete.
- Biztos lenne jobb társaságod is - tette hozzá, hogy témát váltson. Az ikrek pedig nevetésben törtek ki. Egészen konkrét valaki jutott eszükbe.

- Nem-e? - kacagott a fiú jókedvűen. - Te varrattál magadra tetoválást épp az előtt, hogy felvételizned kellett volna a rendőrtiszti akadémiára? - tette fel a kérdést félig komolytalankodva, hisz a válasz egyértelmű volt. - Persze, kiderült, hogy ezt a szabályt évekkel korábban átírták, már az is elég, ha nem látszódik ki az egyenruha alól. Manapság még ezeknél a szerveknél is meglepően huszonegyedik századi a felfogás, habár a modernizáció a kiképzésre már nem terjedt ki. Persze - mutatott a nyakszirtjét cirógató kék lángokra - ezen azért hosszú ideig vitatkoztak. Végül arra jutottak, hogy a téli egyenruha takarja, úgyhogy még belefér. Szóval felvettek, de legalább jó alaposan megizzasztottam őket előtte. Persze utána az egészet kamatostul kaptam vissza a kiképzéseken és a tanórákon, a törzsőrmester egyenesen gyűlölt. De volt olyan is - tárta szét a kezeit elégedetten - aki szerint vagány lépés volt.
Közben komoly harcok alakultak ki az ételért, pedig bőven jutott mindannyiuknak. Leo megmosolyogta a jelenetet, aztán újra Arára pillantott. Jó volt látni a szemeiben megcsillanó örömöt és a zavart pírt az arcán.
- Most mondd, hogy így nem jobb - kacsintott a fiú játékosan, habár a következő mondat - de főleg az ikrek sunyi nevetése - ráncokat ültetett a homlokára.
- Szerintem tökéletes társaság vagytok - válaszolt először Arának, majd a fiúkhoz fordult -, de fogalmam sincs, ti éppen mire gondoltok.

- Megvannak a lányoknak is a trükkjei - húzta Ara széles vigyorra a szájat. - Meglepően agyára lehet menni a szülőknek felnőtt férfiak és kártya társaságában - vonja meg a vállát. - Kár hogy mindig elfelejtettem említeni, hogy egy otthon lakóival pókereztem péntekenként, nem a kaszinóban - vigyorodik el. - A fiúk viszont ezek mellé még ötleteket is adnak egymásnak - sóhajtott túl látványosan az őszintéhez.
- És mindig remekül szórakozunk a hatáson - bólogatnak bőszen az ikrek.
- Hát..: Így se rossz - vakarja meg kissé a halántékát Ara
- Senkire - vágják rá az ikrek, teljes szándékossággal árulva el magukat, szemtelen vigyor kíséretében.

Leo felnevetett a fejében kialakult jeleneten, majd megcsóválta a fejét. - Szegény szüleid, hogy milyen komisz lányuk van. Kíváncsi vagyok, ahhoz mit szólnának, hogy velem randizol épp - kacsintott és direkt használta ezt a kifejezést a vacsorára, habár az ikrek jelenléte nagyban csökkentette a hatását.
A következő párbeszéd aztán Leoba fojtotta a vigyort, hisz az ikrek nyilvánvaló utalása már elégnek bizonyult hozzá, hogy megfejtse a rejtvényt. Egyetlen emberről tudott, akinek még köze volt a fiúkhoz és nem mellesleg azzal a személlyel egyszer egy ágyban ébredtek épp nekik köszönhetően. Már csak azt nem értette, a két srác hogy tapintott rá ilyen jól a lényegre. Ha felnőttek lesznek, tuti valami párterapeutának kell menniük.
- Nemsokára majd annak is eljön az ideje - hümmögött válaszul sokat sejtetően és hozzálátott a vacsorájához.

- Csak ismerniük kellene, és bízni bennem - vonta meg ismét a vàllát a lány.
Az utóbbi felvetésre nagy szája ellenére sem tudott válaszolni. Megtették az ikrek helyette is.
- Átmenjünk a másik szobába? - kérdezték, inkább a lánytól, akinek ettől sötétebb árnyalatot nyertek az arcán formálódó rózsák.
- Inkább fogjátok be, és egyetek - morogta, és illusztrációként a szájába tömte a kanalat.
Leo reakcióját látva a fiúk összepacsiztak az asztal alatt, és Ara rosszalló pillantására ártatlan arccal eszegettek.

- Ráér a vacsora után kettesben hagyni minket - kontrázott rá a fiúk hülyéskedésére ő is, habár nem gondolta komolyan, hogy tényleg magukra hagyná az ikreket. Az mondjuk nem lett volna feltétlen ellenére, hogy Arával kettesben maradjon, de a ma esti program a tervek szerint inkább szólt közös - négyesben töltött - társasozásról és beszélgetésről. Hisz ez nem csak Ara, de az ikrek estéje is volt valamennyire. A felszólításra aztán mindhárom fiú lapátolni kezdte az ételt és egy darabig csend honolt. Csak az evőeszközök csörgése töltötte meg a szobát.

Ha tekintettel lehetne áramütést okozni valakinek... Leo bizony áldozattá vált volna elég hamar. Egy bizonyos lassan pipacsvörös arc tulajdonosa által.
Ara bele is menekült az evésbe. Az ikrek persze elnevették magukat, és vigyorogva kanalazták az ételt. A pillantások alapján, amiket egymással váltottak... Biztos hogy terveztek valamit, de ezt Arabel egyelőre nem vette észre a tányérja rendkívül érdekes tartalmának tanulmányozása közben.

Ő aztán nem zavartatta magát a jókedvben, habár nem tudta nem észrevenni az ikrek sunyi összepillantásait. Meg Ara reakcióját sem. A lány szörnyen aranyos volt így, hogy zavarba jött, kedve lett volna tovább kínozni egy kicsit, még akkor is, ha ez ilyen ronda, gyilkos pillantásokkal jár. Nincs mese, ez a kapcsolat már több volt, mint baráti, egyenesen testvérivé alakult. Azok szokták így ugratni egymást, nem? Nos, talán nem pontosan így, de valahogy hasonlóan.
Végzett a vacsorájával, megtörölte a száját és a tányérjára dobta a szalvétát, majd újra az ikrek felé pislogott. Vajon mit terveznek?

Nos... a terv első része hamar kiderült.
Ugyanis a vacsorát befejezve Arabel ruganyosan felpattant.
- Köszönöm, igazán jól esett. Máskor is csináljunk ilyen vacsorát - közölte őszinte hálával, és menekülőre fogta... volna, ha nem ütközik az ajtóban a meglepő gyorsasággal útját álló ikrekbe.
- Még nincs vége - mondták
- Még nem is szórakoztál. -
- Igyál is valamit -
Sorolták szélsebesen, és amíg Ara, és remélhetőleg Leo figyelme is el volt terelve, bezárták az ajtót.

Azt mondjuk ő sem értette, Arabelnek mi oka volna ilyen gyorsan távozni. Még kicsit rosszul is esett volna neki, ha korábban nem ő maga húzza az agyát a hülyeségeivel. Valóban ilyen rémisztő lenne vele egy helyen maradni a vacsora után is? Jesszus, mit tenne, ha véletlenül tényleg kettesben maradnának?
Fáradt sóhajjal beletúrt a hajába és az italok felé fordult. Igazuk volt az ikreknek, még nem is ittak semmit.
- Legalább koccintani kell, bizony - fordult oda a lányhoz és a kezébe nyomott egy poharat, aztán ha tiltakozott, ha nem, öntött bele egy kis pezsgőt. Ha már ünneplünk, ugye, ez a minimum. Bár jó kérdés, pontosan mit is ünnepeltek.
- Hát akkor Boldog előKarácsonyt! - emelte magasba a poharát kis gondolkodás múlva és koccintott a lánnyal. - Jut eszembe, még az ajándékodat sem adtam oda. Nem kéne ilyen hamar elmenekülnöd - jegyezte meg némi rosszallással és bántottsággal a hangjában, miközben a kanapé felé sétált. - Gyere inkább, ülj le!

Leo nem látta Ara “kérlek, sok volt” arcát, az ikrek annál inkább, és annál jobban vigyorogtak és rázták a fejüket. Nem nem, nincs dezertálás.
A bántottságot pedig a lány is érezte Leo hangjából, és sóhajtva visszalépett az asztalhoz.
Talán a felállás tette, de az arca már kevésbé volt vörös, és rámosolygott Leora, elfogadva a poharat, bár kissé gyanakodva vizsgálgatva a bele kerülő pezsgőt.
- Boldog... Csütörtököt - koccintott, és belekortyolt a pezsgőbe, helyet foglalva.
- A mi ajándékunk a konyhában maradt. - közölték az ikrek
- Gyorsan érte megyünk. -
- Jó szórakozást - léptek ki Leora kacsintva a konyhába vezető ajtón, és csukták be maguk mögött.
Ara nem kétségbeesve, inkább irritáltan bámult utánuk.
- Mattaku... mindig ezt csinálják. Figyeld meg, hogy nem fognak előkerülni vagy fél órán keresztül - sóhajtott.

Valahogy nem tetszett neki az ikrek arckifejezése. Pontosan azt sejtette, hogy valami furfangra készülnek, a rosszabbik fajtából. Már csak az a kérdés, hogy ez Leo és Ara számára lesz-e rossz, vagy inkább csak a világnak. A figyelmét azonban elterelte a pezsgőzés és a lány arcára kiülő érzelmek. Habár pontosan megfejteni képtelen volt, ahogy általában rossz volt az ilyesmiben, legalább felfigyelt rá. Úgy számította, hogy a pezsgő segíteni fog majd.
- Nemár, tök ünneprontó ez a csütörtöközés. Mégis hogyan lenne boldog egy csütörtök? Legalább mondd azt, hogy péntek! - javította ki a lányt sietősen, habár az előKarácsony valahogy jobban tetszett neki. Egyébként is évek óta korábban ünnepelte a Karácsonyt, mint általában szokás, mivel a japánok valamiért a nyugati kultúrához igazították a naptárukat. Oroszországban azonban az ünnep újév utánra esett. Valahogy logikusabbnak és helyénvalóbbnak tűnt akkor ünnepelni, de hát mit lehet tenni, ha a kirakatok és eventek nem ehhez igazodnak. Ha a játék nem idomult hozzá, hát neki kellett a játékhoz.
Szóval ha Ara nem idomult az előKarácsonyhoz, hát akkor ünnepeljenek meg egy hétköznapot, de az legalább ne a csütörtök legyen. Az majdnem olyan rossz, mint a hétfő.
Mindeközben leült a kanapéra és felhajtotta a pezsgőjét. Jóleső melegség töltötte el és ellazult tőle. Arra azonban így volt ideje, hogy tovább folytassa az ikrekről alkotott gondolatmenetét és nagyon nem tetszett neki az a kacsintás. Az utolsó löketet Arabel megjegyzése adta. Vajon tényleg képesek voltak és kettesben hagyták őket? Hangosan nem tette fel a kérdést és nem merte megnézni - attól tartott, a lány attól csak megint feszélyezve fogja érezni magát a társaságában. Nem, addig jó, amíg nem tudja egyikük sem, pontosan mit terveztek.
- Nos, kár, mert így lemaradnak az ajándékbontásról - húzott elő az inventoryjából egy szépen becsomagolt dobozkát és átnyújtotta. A csomagolás mondjuk nem az ő keze munkája volt - jobb is -, de talán a tartalma felülírta ezt a hibát. A piros papír alól végül egy társasjáték került elő - habár Aincradban ritka nehéz volt ilyesmit beszerezni.
- Azt reméltem, ma kipróbáljuk - jegyezte meg és gyanakodva újra az ajtóra sandított.

- Dehát ha egyszer csütörtök van, és boldog az este - emelte meg a karját, jelezve hogy neki aztán mindegy. Még akkor is ha épp most árulta el magát, hogy azért tetszik neki a helyzet, és az este.
Ami a pezsgőt illeti, kortyolgatni kezdte, jólesően.
- Maradjatok is ahol vagytok, dinkák - kiabált az ikrek után, aztán úgy döntött közelebb telepszik Leohoz. Az ikrek ökörségei nélkül amúgy is elviselhetőbb a helyzet. Ugye? Azért vetett egy gyanakvó pillantást Leora, de végül az utolsó korty pezsgőt is megitta, és éppen az ajándékbontós megjegyzésre lépett közelebb.
- De én nem hoztam ajándékot - pislog nagyokat. Nehezen értelmezi, hogy nem egymást ajándékozzák meg, csak ő kap ajándékot.
Azért kíváncsian, és a pezsgőtől jólesően felszabadulva bontogatja a csomagolást.
- Ilyennel még sosem játszottam - jegyzi meg elképedve, alaposan megnézve a dobozt, azután annak tartalmát is.
- Játszunk ketten - húzza fel az orrát, azért gyorsan megkeresve, lehetséges-e két játékossal játszani ezt a társast.

Nevetve hallgatta az ikreknek küldött kiáltást. Talán jobb is így, ha Ara is azt akarja, hogy eltűnjenek. Mondjuk valószínűleg zavarja, hogy nincsenek itt és el fog kezdeni aggódni értük, de talán a dühe addig is kitart irányukba. Leo pedig tudta, hogy tudnak vigyázni magukra és nem lesz semmi bajuk. Főleg most, hogy valószínűleg jól szórakoznak azon, hogy kettesben hagyták őket.
- Hogyan hoztál volna, ha nem is tudtál az estéről? - simogatta meg nagy mancsával jóindulatúan a lány buksiját és közben melegen mosolygott. - Na, gyerünk, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá - tette még hozzá és csillogó szemmel várta, hogy a lány kibontsa. Mintha csak a saját ajándékáról lenne szó.
- Valójában még én sem - válaszolta és ha kibontották, elkezdte tanulmányozni a leírást. - Talán valami japán társas lehet, gondolom - jegyezte meg közben. - Viszont úgy nézem, lehet ketten is játszani. Stipistopi kék bábú! - csapott le rögtön a figurákra, mint a kisgyerekek.

Leo nevetésére elvigyorodott, és a szája elé emelte a kezét, nehogy a fiú elárulja. Merthogy abban bízott, hogy a fiúk szokás szerint az ellenkezőjét fogják csinálni annak, amit mondott.
Ami... nem jött be, úgyhogy végül vállat vont, és a figyelmét az ajándékbontogatás el is terelte.
A buksisimogatás következtében teljes megilletődőttségben fedezte fel, mit is rejt a doboz. Elvégre egy alig 12 évesen bekerült lányról van szó, aki túl hamar elszokott a gondoskodástól.
- Enyém a narancs - vigyorgott Leora, feltéve a bábút a start-nak tűnő mezőre. Csak aztán kereste meg a leírást, hogy Leo már áttanulmányozta, hogy azért ő is tudja, mit kell csinálni.

Nos, legalább a bábukon nem vesztek össze, ez már jó kezdet. Leo nem is emlékezett rá, mikor játszott utoljára társast - talán még az egyik barátnője mániája volt az ilyesmi egy évszázadnak tűnő idővel ezelőtt. Az biztos, hogy a családjával vagy Iljával sosem vett részt ilyesmiben, habár a fejében egyértelműen családi programként könyvelte el. Már persze egy normális, hétköznapi családban, amilyen Aráéké is volt. Egy pillanatra elmerengett, milyen jó is lett volna így felnőni, miközben nagylelkűen átadta a kezdeményezés jogát - és a kockát - a lánynak.
- Irigylésre méltó életet adsz nekik - jegyezte meg az ajtó felé bökve a fejével. Kicsit azért is mondta, hogy a játék közben is beszélgessenek valamiről, kicsit az előző gondolatmenetének engedelmeskedett. - Jó érzés lehet, hogy még itt is van igazi családod.

Vidáman gurított a kockával, és lépegetett a bábúval. Olvasta a mező leírását, és gyorsan el is végezte a feladatot.
- Valakinek vigyázni kell a két tökfejre - sóhajtott, mint aki nagyon komoly áldozatot hoz, de a hangjából és a tekintetéből is sütött a szeretet. - Hasznos ha van az embernek ilyen elfoglaltsága is - jegyezte meg aztán sután, mert igazából nem is tudta elképzelni (és nem is akarta) a családja nélkül az életét.

Hasznos. Emésztgette a szót, a hallottakat. Számára ez az egész egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Milyen lehet úgy élni az életedet, hogy gondoskodhatsz másokról? Nem csak úgy, akár egy barátról, hanem úgy igazán, lemoshatatlanul és elfelejthetetlenül, ahogy a vér összeköt benneteket. Habár valahol irigyelte, valójában nem volt benne biztos, hogy hosszú távon képes lenne így kötődni valakihez. Valahogy ez kimaradt belőle, ahogy a génjeit kódolták.
Dobott a kockával és lépett. Figyelmét a társasjátéknak szentelte, de sajnos üres, feladat nélküli mezőre lépett.

A kocka forgott a bábú pedig haladt.
- Úgy hallottam a JL is hasonlóan működik - jegyzi meg közben, leplezetlenül örömködve a szerencsemezőn.

Töprengve pislogott Arára. Igen. Nem. Talán? A JL egy groteszk család volt. Vigyáztak egymásra, megosztották egymással az életüket, segítettek a bajbajutottakon. És Hinari volt az anyuka. Vajon ő, Leo is beleillik ebbe a családba? Úgy igazán? És mi történne ezekkel a kapcsolatokkal, ha hirtelen elszakítaná őket a távolság egymástól? Ha kijutnának?
Megrázta a fejét és újra dobott. Haladni kellett tovább a játékban, nincs mese. És elfelejteni ezeket a hülye gondolatokat. Most randiztak, vagy mi a szösz. Már az ikrek szerint.
- Remek dolog a céhhez tartozni - bólintott végül, miközben lépett a bábúval. Nocsak, szerencsemező. Egymás mellett ácsorogtak ugyanazon a kockán.
- Úgy látszik, ez jó kör volt - vidult fel és töltött magának a pezsgőtől. Vajon az alkohol miatt jutnak eszébe ilyen hülye gondolatok?

A gondolkodást látva Ara elmosolyodott. Nem mondott semmit, csak vidáman megállapítota, hogy igazak a szóbeszédek. Ismerte ezt az arckifejezést abból az időből mikor egy család lettek az ikrekkel.
- Jó bizony. - bólintott elmerengve, aztán nagyon széles mosollyal guritotta el a kockát. Leszámolta a mezőket a bábúval, és felsóhajtott.
- Tipikus. A szerencsemező után egyszer kimaradok - morgolódott, de nevetve.

- Egyszer fent, egyszer lent? - kérdezte nevetve és ő is gurított. Meglepő fordulatnak számított, hogy most is egy semleges mezőre vezette a sors. Más esetben talán bosszankodna rajta, de így, hogy előtte van egy rosszabb példa, máris képes örülni neki. Újra dobott és haladt. Ezzel sem ért el semmit, de legalább előrébb állt a pályán. Rossz volt belegondolni, hogy ezt más kárán érte el, de hát ilyen a világ. A társasjáték csak a valóságra készít fel.
- Tudod, amióta a céhhez tartozom, sok dolog megváltozott. Furcsa érzés arra gondolni, hogy rájuk bármikor támaszkodhatok - merengett, miközben kortyolt az italból. Arra a nyári eseményre gondolt, amikor kérdés védték őt. Habár büszkeségét zavarta, a lelkének igenis jól esett a támogatás, amit ezektől az emberektől kapott. Pedig... szinte alig tudtak róla valamit.

- Erről szól a család - súgta maga elé, meleg mosollyal, és újra gurított végre.
- A csuda vigye el - nevetett, amikor megállt Leo előtt egy mezővel, de vissza kellett lépnie egyet.
Mi tagadás, ő is megszomjazott, a legközelebbi innivaló pedig a pezsgő volt, ami az előbb is finom volt, úgyhogy kérdés nélkül töltött magának.

Ivott aztán gurított. A kocka megint veszélyes vizekre kalauzolta - börtönbe. Az írás szerint addig nem léphet tovább a mezőről, amíg hatost nem dob.
- Ez a valóságban is valahogy így nézhet ki - ráncolta a homlokát és igyekezett nem elmerengeni az ehhez kapcsolódó emlékein. - Hát most lesz időd behozni engem, azt hiszem. Izgibb lenne, ha a fiúk is játszanának - terelte vissza figyelmét az ikrekre, akik nagyon csöndben voltak a másik szobában. Vagy valahol másutt. De azért nem mentek messzire, ugye?

Mire a pohara fele kiürült, az enyhe pír visszatért az arcára, ezúttal az alkohol hatásának pecsétjeként.
Elmerengve nézte a kék bábút
- Hatost dobva? Ha jól hallottam a valóságban egymás után háromszor kell hatost dobni, hogy kijöhess a börtönből - jegyzi meg, és maga sem tudja, hogy mit gondoljon erről. Ahogy, ami azt illeti Leo indikátoráról sem. De... annyira még nem került az alkohol hatása alá, hogy rögtön rá is kérdezzen.
Dob, és lép, aztán nevetve pislog a mezőre ahol megállt.
- Wumpus? Mi az a Wumpus? Valami pet? Isten mencs, elég nekem az ikrekre figyelni! - kacag.
Ő közben nem hallja, de Leo talán igen a konyha felé vezető ajtó halk nyikordulását. Nos... Valakik az ajtóra tapasztott füllel hallgatóznának?
- Szerintem ők így is remekül szórakoznak - ölt nyelvet az ajtó felé Ara, az arcán viszont most egyértelműen látszik az enyhe sértettség és aggodalom a helyzet miatti izgatott boldogság mellett.

- Legalább - bólogatott Leo egyetértően. - És koronát is, ha nem akarsz mellé súlyos pszichés problémákat - tette hozzá kicsit sötéten és egy pillanatra felrémlettek előtte a szabadulása első napjai. Röviden megborzongott és gyorsan kiitta a pohara tartalmát. Felvette az üveget, meglötyögtette az alján maradt italt. - Ez még pont elég egy körre - állapította meg és ketté is osztotta a végét. Nem fogyott ez egy kicsit gyorsan el? Suspect

- Nem tudom, ezt a nevet én se hallottam még, de az ábra egész aranyos itt mellette - pillantott ő is a kockára, habár neki kicsit ilyen animált robotra hajazott. Vagy egy félresikerült plüssállatra.
És hogy odafigyelt-e legalább egy picit a kinti zajokra? Ő ugyan nem, annál több volt a fejében már az alkohol. Meg hát otthon voltak, nála, itt nem kellett semmitől sem tartani és semmi okuk nem volt rá, hogy hallgatózzanak. A fiúknak talán annál inkább.
- Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi bajuk - teszi hozzá ő is megnyugtatónak szánt hangon, de mást nagyon nem tud tenni. - Megpróbálhatnál nem mindig értük aggódni. Néha mondjuk gondolhatnál magadra is. Sőt, akár ki is kapcsolhatnál - jegyezte meg csak úgy mellékesen és arcán hamiskás mosollyal emelte meg a poharát koccintásra.

- Mázlista vagy - pislogott elismerően, már nem igazán mérve fel, hogy esetleg... hanyagolni kellene a témát.
Mikor Leo felé nyújtotta az üveget, gyorsan kiitta a poharából a maradékot, helyet csinál a az új adagnak
- Tiéd lehet - fintorodott el, nem túl coordinált mozdulattal adva Leo kezébe a kockát. Dobni is kell.
- Két ilyen dinka mellett? Taníts meg, hogy kell... - koccintott, és kortyolta a pezsgőt

- Honnan tudod, hogy nem halálfejet dobtam? - kacsintott és felnevetett. Annyira nem zavarta, hogy erről beszélgettek, habár a részletekbe inkább nem ment volna bele. Kijutott és kész, más már nem számít.
Ara felé nyújtotta a kockát, de csak a levegőben kalimpált. Leo utána kapott, de az ő mozdulatai sem feltétlen voltak tiszták. Elkapta a lány karját, erősen tartotta, majd egy mozdulattal magához rántotta kockástul mindenestül és átölelte. Elvette az apró tárgyat és szabad kezével dobott - a másikkal Ara hátát simogatta.
- Ez sajnos most sem hatos - csóválta meg a fejét lemondóan és a lány szemeibe nézett. Arcán jóindulatú mosoly ült.

Játékosan nyelvet öltött Leora. Tudta, és kész. Nem kell ezt túlragozni.
Nagyon meglepetten pislogott, és már nem csak az alkoholtól volt kipirulva az arca, mikor Leo magához húzta. Kérdőn pislogott. Ezzel most mit kellene kezdenie?
Aztán abban maradt, hogy amúgy jólesik a simogatás, és Leora mosolygott. Túl messze volt a kocka.
Neki pedig elég gonosz ötlete támadt. Még szerencse, hogy a konyhaajtó pont a háta mögött volt.
Tudta minek látszik amit csinál a kulcslyukon leselkedőknek. Bizony.
Egészen odahajolt Leo füle mellé
- Ezek tuti hogy leskelődnek - súgta, nyomva egy játékos puszit a srác arcára
És hogy igaza volt-e? Az odaátról hallható pacsira emlékeztető halvány hang valamit biztos jelentett.

Hogy mit is? Leo maga se tudta. Az ölelés utáni vágy, vagy maga a mozdulat nem olyasmi, amit az ember meg tud magyarázni, nem? Egyszerűen csak jó érzés volt, az alkohol pedig ledöntötte a határokat. Ahogy Ara fészkelődött, hogy közelebb, a füléhez húzódhasson, egészen egymásba gabalyodtak. Finoman ölelte magához a lányt és a kék szemek tovább részegítették.
- Nem kellene csalódást okozni nekik - suttogta ő is és homlokát társáénak döntötte. A lány alkoholos lehelete finoman csiklandozta az arcát. Valami furcsa, belső ösztön követelte, hogy csókolja meg és talán még többet is, de végül nem mozdult, csak a finom simogatást folytatta. Valahogy nem tűnt helyesnek visszaélni Ara bizalmával, aki hirtelen olyannak tűnt, mint a soha nem létezett kistestvére. Ráadásul... Leo fantáziáját mostanában más kötötte le. Attól a képtől pedig rohadt nehéz volt szabadulni.

Felszabadult. Vagy valami olyasmi.
Mindenesetre megmagyarázhatatlanul boldog volt. A melegségtől, a közelségtől... A helyzettől
Komiszul vigyorgott Leo megjegyzésére, a homlokuk összeérintése után... pár pillanattal? gondolva egyet, és testsúlyával hanyat lökte a srácot.
Aztán vidáman a mellkasához kucorodott, és egy darabig, tőle szokatlan módon tökéletesen csendben maradt.
- Ez a plafon unalmas - jegyezte meg végül, cinkos sutyorgással.

Mondjuk Ara nem volt tisztában vele, hogy a tűzzel játszik, amikor figyelmeztetés nélkül ilyen hirtelen mozdulatokat tesz. Meglepetten pislogott a lányra, aki egy vadmacska vehemenciájával lökte hátra a kanapéra. Habár az tiszta volt, hogy ez a kis műsor főként az ikreknek szólt, azért a mozdulat maga... tele volt kihívással. Keze ösztönösen túrt a lány hajába, míg a másik valahogy a fenekén kötött ki. Nem kellett kétszer kérni, hogy forduljanak meg, határozott mozdulattal gördítette a lányt fekvő pozícióba, míg ő kitámasztotta magát az oldala mellett. Arcuk közel volt, s habár valójában semmi sem történt közöttük, Leo tekintete perzselt az elfojtott vágytól.
- Óvatosan, mielőtt még komolyan talállak venni - suttogta, a kelleténél talán több csábítással a hangjában.

A tűzzel játszott? Persze. Tisztában volt vele? Egyáltalán nem. A történtek után? Alkohol nélkül talán rájött volna.
Az alkohol viszont elhomályosította a tudatát, így a változást érzékelve sem teljesen állt össze a kép.
Az arca vörös színt öltött, kissé meglepetten tátotta el a száját. Ő csak... A csillagokat hiányolta, vagy valami szép néznivalót a plafonról. Mondjuk...
- Megtaláltam a csillagokat - ragyogott fel a tekintete, egyenesen Leo tekintetét bámulva. Arról fogalma sem volt, hogy a keze közben hogy, és miért került a fiú felhevült arcára... de nem igazán érdekelte. Határozottan nem volt unalmas ez a látvány így.

A józan énje valószínűleg fel fogja írni másnap egy cetlire, hogy soha többé pezsgő; most viszont élvezte a hatását, az elmosódó, szeme előtt összefolyó alakzatokat, az édes illatot az orrában, a forró levegőt. A ragyogó, napsugaras téli égboltot idéző szempárt. Az elnyíló ajkakat. Habár tudatának peremén valami figyelmeztette, hogy ez az egész talán nem jó ötlet, képtelen volt tovább ellenállni a csábításnak. Lehajolt és forró csókot lehelt Ara ajkaira. Nem finomkodót és romantikusat, mint amilyet az első randin szoktak, de nem is követelőzőt vagy birtoklót. Ez valahol a kettő között volt, mely világosan fejezte ki vágyait, mégis óvatos volt és tiszteletteljes.

A keze végigsimította a fiú puha tincseit, ahogy Leo lehajolt. A mozdulat végén pedig lazán kapaszkodott az erős vállba.
Olyan lány bátortalanságával és sutaságával viszonozta a csókot ösztönösen, akit még nem csókoltak meg igazán. Közben a másik keze is Leo nyakára fonódott.
Az ajtó túloldalán pedig ideges mozgolódás támadt.

Kifejezetten vonzónak találta ezt az ártatlanságot. Kinyitotta a szemét és gyengéden Ara szemébe nézett. Az ajtó felől érkező hangok azonban rögtön eszébe juttatták, hogy bizony látszat ide vagy oda, nincsenek egyedül, ez pedig rögtön kijózanította. Valamennyire. Ujjbegyeivel finoman végigsimított a lány arcán, aztán kissé szédülve felült, mogorva pillantásokat küldve a konyha irányába. Automatikus mozdulattal vette elő a cigis dobozt és gyújtott rá, tekintetével a függönyön túl elterülő sötét utcát pásztázva.
- Ismered azokat a téli napokat - szólalt meg halkan, miután kifújta az első adag füstöt és valamelyest visszatért a valóságba -, amikor hosszú hetek havazása után végül kitisztul az ég és minden szikrázik a napsütésben? - tette fel a kérdést merengve és csak most először pillantott újra Arára, egyenesen a szemeit keresve.

Kiváncsi, picit riadt, és mámoros tekintettel fürkészte Leot. Valahol egy pohár pezsgővel ezelőtt átlépte az ismerős határokat, és kíváncsi volt, mi van még mögötte.
Na persze ilyenkor az ikrek már nem ülnek nyugton a fenekükön.
Gyilkos pillantást vetett az ajtóra, aztán nem foglalkozott velük. Felült ő is, nekidőlt Leo vállának, és boldogan szívta be a perzselő melegséget.
- Csodálatosan szép - bólintott, maga előtt látva a szikrázó havat, és a készülő hóembert az ikrek keze között.

Örült, hogy a füst nem riasztotta el a lányt. Finoman átölelte és a vállát simogatta.
- Ugye? - Hamiskásan mosolygott, jókedvűen hunyorgott le társára. Közelebb hajolt és úgy súgta, hogy kintről még csak véletlenül se lehessen hallani. - Épp ilyen a tekinteted.
Apró, meleg puszit lehelt a lány halántékára, aztán felkelt a kanapéról. - Azt azért ígérd meg nekem, hogy nem iszol alkoholt senki más társaságában. Aggódnék érted - kacsintott még rá, mielőtt az ajtóhoz lépett és ujjaival megkocogtatta. - Igazán bejöhetnétek, hallunk ám titeket.

Vidáman bólintott. Nincs is szebb. Aztán fülig vörösödve mosolygott Leora, azonnal kissé durcás arccal, mikor a fiú felkelt. A puszi nyomát azért egy darabig mèg érezni fogja a jóleső bizsergésről.
- Nem mindenkinek vannak csillagok a szemében - jegyezte meg az aggódásra.
- Nem fogják elismerni, hogy ott vannak. - sóhajtott, ő is az ajtóhoz lépve. - De idehozhatom őket - vigyorgott Leora

Boldog mosollyal fogadta a bókot, habár megnyugtatni azért nem sikerült. - Biztos vagyok benne, hogy minden épeszű férfi szeme tele lesz csillagokkal, ha rád néz - morogta a cigarettának és büntetésből jó nagyot szívott belőle. Az ajtóban aztán ácsorgott még egy darabig, de az ikrek valóban nem kerültek elő.
- Akkor gondolom azt sem bánják, ha megisszuk ezt az üveg bort is - lötyögtette meg a másik, szinte teli borosüveget végül. - Biztos vagyok benne, hogy mire a végére érünk, legalább olyan jól fogunk szórakozni, mint ők - jegyezte meg sokat sejtetően.

Leo nem nem nézett Arára, így lemaradt az arcán megjelenő pírról, majd fejrázásról. Még egyet sem látott, akinek csillagok lettek volna a szemében, de ha talál még egyet, akkor... akkor nem tudja. Majd kiderül mi lesz akkor.
Szélesen elvigyorodott, és kikapta Leo kezéből a bort, gyors mozdulattal kinyitotta és nagyot kortyolt belőle. Az ajtón kattant a zár
- Ne hagyd neki -
- Vedd el tőle - estek be szinte az ikrek

Leo hangosan felkacagott, ahogy megpillantotta az ikrek sziluettjét a küszöbön toporogni. Pontosan az történt, amire számított. És voálá, a színjáték ikret terem.
- Felnőtt nő, el tudja dönteni, mire van szüksége - tárta szét a karjait, jelezvén, ez ügyben tehetetlen. Végül azonban szelíd mozdulattal ragadta ki Ara kezéből az üveget és tette el inkább a szoba egy másik végébe. A pezsgő mára már sok is volt.
- Elmondanátok, merre jártatok ezidáig? - fordult végül a fiúkhoz komolynak szánt hangon. A cigarettát fenyegetően lóbáló keze sokat segített az összképen, amit főleg a játékosan csillogó szemei rontottak el.

Ara magától nyújtotta Leonak az üveget... Elengedni már nehezebben ment, de végül nem kellett erőszakhoz folyamodni. Az üveg eltűnése után pedig leült a kanapéra. Próbálta leplezni, hogy megszédült. Az ikrek gyanakodva néztek rá, aztán vállat vontak, és Leohoz fordultak.
- TVztünk, és fogadásokat kötöttünk - jelentették ki ártatlan képpel, de pimaszul csillogó szemekkel.

Tekintve, hogy nem csak hogy neki nem volt televíziója, de egész Aincradban sehol nem volt megtalálható ez a túlságosan huszadikszázadi eszköz, nem volt nehéz kitalálni, pontosan mire gondoltak. Mondjuk másképp se lett volna.
- Na és ki nyert és mennyit? - kérdezte beszállva a játékba és már ő is szélesen vigyorgott.

- Fiúk - forgatta a szemét Ara, keresztbe font karral hátradőlve a kanapén, amitől az ikreknek csak még szélesebb lett a vigyora.
- Bebuktuk - vigyorogtak Leora.

Ezt a választ hallva kicsit összezavarodott. Nem tudta, pontosan mire is fogadhattak, ha így sikerült bebukni. Összevont szemöldökkel meredt rájuk és a felnőtt énje azt szajkózta, hogy inkább ne kérdezzen rá. A másik viszont - akit gyanúsan könnyen csalogatott elő az alkohol - igenis kíváncsi volt.
- Mégis hogy? - pislogott nagyokat, miközben közelebb ment a kanapéhoz és levetődött Ara mellé.

- Úgy gondoltam nem fog inni - mondta túlzottan elkámpocsorodott képpel az egyik
- Én meg hogy beijed és kupánvág - kontrázott a másik. És mindkettő fején egy-egy bábú koppant. Ara mérgesen húzta fel az orrát, azért nem tudva lelpezni az örömèt, hogy Leo leült mellé.

- Meglepően belevaló, mi? - vigyorgott, aztán a lányhoz fordult és - illik vagy sem társaságban - pajkosan a fülébe súgta. - Vagy én csókolok meglepően jól - jegyezte meg és még egy kacsintás is megfért a magabiztos mosoly mellett. Aztán, csak hogy elterelje róluk a figyelmet, na meg hogy folytassa a megszakadt estét, a társasjáték felé fordult. - Most, hogy végre megérkeztetek, talán végigjátszhatnánk négyen.

Az egyetértő orrhúzás hamar zavarban lévő kifejezéssé változott, aminek következtében Leo kapott egy bokszolást a karjába. Hogy ez felért egy beismeréssel? Azt Ara vagy nem tudta, vagy nem érdekelte.
- De mi onnan folytatjuk ahol tartottunk - öltött nyelvet az ikrekre, akik a fejükön koppant bábúkat szorongatva nevettek.
- Az nem ér - mondták
- Sokminden nem fer - emelte meg a kezét Ara. Az utalást az ikrek a csend alapján értették, és nem akadékoskodtak tovább

Élvezte, ahogy a lányt egyik zavarból a másikba ejtheti, habár igyekezett nem nagyon feszíteni a húrt nála. Nos, nem jobban, mint amennyiért egy-egy ütés jár a vállába kiérdemelten. Megvárta, amíg a fiúk közelebb húzódnak és bábuikat a start mezőre teszik. Közelebb ült Arához, hogy mindannyian elférjenek a kanapén, aztán kezdetét vette az éjszakába nyúló játék. Olyan sokáig mondjuk nem tartott, miután a lányt elaltatta az elfogyasztott pezsgő és az ikrek is elkezdtek látványosan ásítozni.
- Még jó, hogy van elég szobánk - jegyezte meg Leo olyan éjfél környékén, amikor végere célba értek a fiúk. - Egy nektek, egy nekünk - kacsintott vigyorogva. - Szerintetek mennyire ijed meg, ha mellettem ébred?

Lassan ragadtak le a szempillái, miután pedig Leoval komoly versenyben célba ért, hamar el is aludt a fiú vállának dőlve.
- Megtudjuk - vigyorogtak az ikrek a felvetésre. Féltették ugyan kicsit Arát, de egy jó kis tréfa mindig belefért.
Ami pedig a reggelt illeti... Leo ébredt előbb, így jól látta az először álomtól még zavart, majd riadt, végül aztán a vidámban megállapodó tekintetet.
- Legközelebb nálam vacsorázunk - mondta búcsúzáskor vigyorogva, majd az előre szaladó ikrekre sandított - Nélkülük.

by **Leonard** Szer. Nov. 18 2020, 18:34

Egy "barátság" kezdete 1.

A harmadik évfolyamban ritka élénkek voltak a gyerekek ezen a napon.
Egy felhős, november eleji éjszakán végre leesett az első hó, hajnalra puha, szikrázó takaróval lepve el a várost. Ritkán volt olyan jó érzés iskolába menni, mint ezeken a reggeleken. A rövid vonatút alatt, amit minden reggel Lobnya és Moszkva között tett meg, egy barna hajú, élénk szemű kisfiú megállás nélkül a havazásról beszélt. Ilja izgatottan készült az ilyenkor már szokássá vált monumentális hócsatákra, hóember építésre és hogy hogyan fogja Boriszovon megbosszulni a tavasszal elszenvedett "vereséget". A vonat még szinte meg sem állt a peronon, Ilja már ugrott is le róla. Száguldva tette meg a vonatállomás és az iskola közötti utat, maga mögött hagyva édesanyját, aki komótos, álmos tempóban baktatott munkahelye felé.
Amikor első osztályba ment, nem is volt kérdés, hogy melyik intézményt válasszák. Járhatott volna a tőlük pár saroknyira található lobnyai állami iskolába is, ahogy a többség a lakótelepen, de Ilja ragaszkodott hozzá, hogy a Moszkva egyik külvárosában található általános iskolába írassák be, ahol az édesanyja adminisztrátorként dolgozott. Ennek köszönhette azt is, hogy felvételt nyert, hiszen normál esetben a diákoknak a lakóhelyük szerint kijelölt helyre kellett járniuk, kivétel csak ritkán akadt.
Ilja szerette a hajnali vonatutakat és imádta Moszkva élénk, nyüzsgő városát. A legjobban mégis azt kedvelte, hogy bármi is történt, az édesanyja alig egy karnyújtásnyira volt tőle.
Ilja jó korán, az első diákokkal érkezett aznap reggel is, mint általában, a szokásos reggeli fáradtság helyett azonban ma izgatottság csillogott diáktársai szemében. Nagy hamar összeállt aztán az első két csapat a háborúhoz, ahogy pedig telt az idő, egyre csak duzzadt.
Mire megszólalt a nyolc óra előtti utolsó jelzőcsöngetés, tele lett az udvar sáros, izzadt és vörös arcú alsósokkal. A lányok a padokon kucorogva beszélgettek és vetettek szúrós oldalpillantásokat társaikra, vagy az udvar egy félreeső zugában építettek hóembert. Néha felháborodottan felsikítottak, ha egy-egy eltévedt hógolyó eltalálta őket, míg az idősebbek rendre a hóbuckákban végezték betemetve, csak hogy vigyorogva és jókedvűen tettessenek ellenállást.
A többség azonban az udvar közepén kialakult gigantikus, szűnni nem akaró hógolyócsata résztvevője volt, ahol a résztvevők sokszor már azt sem tudták, ki kivel van, egyszerűen csak dobáltak, akit értek.
Ilja a harmadikosok között külön népszerűségnek örvendett, mert már olyan messzire és erőset volt képes dobni, mint egy ötödikes, és mert kora reggel óta az ő hógolyói fogadtak minden kapun belépőt. Ez az utolsó öt percben különösen vicces elfoglaltságnak bizonyult, mivel ilyenkor érkeztek a suli előtt lógó felsős, nagyszájú és késve érkező gazdag, kényeskedő diákok.
Az előbbiek nevetve szálltak be a csatába - és folytatták azt még becsöngetés után is -, utóbbiak utálkozva vagy felháborodottan vonultak el az osztálytermekbe. Egy-egy kósza hógolyó eltalált néhány felnőttet is, akik csemetéiket kísérték az intézménybe, ezt is ki-ki a maga kedve és rangja szerint dühösen vagy jókedvűen fogadta.
A harmadik osztályban a késve érkező diákokhoz tartozott Leonyid Ivanovics Szergeszkij is, akit ma is, mint mindig, nyolc óra előtt három perccel hoztak drága, nyugati stílusú autóval egészen a kapu elé, és akire soha nem haragudtak meg a tanárok, ha véletlen késett pár percet. Ilja kifejezetten utálta osztálytársa megnyerő mosolyát, illemtudó viselkedését és mindig szépen vasalt öltözetét, de a legeslegjobban azt utálta, hogy Leonyicskát szinte mindenki kivétel nélkül szerette. A tanárok rendszerint mosolyogtak rá és kedvesen beszéltek vele, a lányok gyakran kértek tőle segítséget az angolban, a fiúk pedig odáig voltak a kivételes matchbox gyűjteményéért.

Ilja elhajította a hógolyót és éppen arcon találta vele a kapun belépő szőke hajú osztálytársát. Leonyid meglepve torpant meg egy pillanatra, vonta össze szemöldökét és mérte fel a helyzetet, míg osztálytársaik egyik fele óvatosan nevetett, másik része csak távolabb húzódott az eseményektől. A fiú aztán egy hanyag mozdulattal dobta a sárba mindig rendezett iskolatáskáját és hajolt le, hogy hógolyót gyúrjon válaszul. Ilja nem várta meg a revansot, vörössé fagyott markába fogott egy újabb adag havat és dobott. Az egész osztályban csak ő volt képes olyan messzire! Újabb manővere is sikeresnek bizonyult, de meglepő gyorsasággal érkezett rá a válasz, ami Ilát épp a szeme alatt találta el.
- Te kis... - suttogta és megint gyúrni kezdett. Közben az osztálytársaik is újra belehelyezkedtek a játékba, ki-ki az udvar egyik vagy másik oldalán és folytatódott a háború.
A mókának alig pár perccel később, nem sokkal a becsöngetés után vetettek véget az udvarra csípőre tett kézzel, dühösen felsorakozó tanárok.
Amíg a diákok mind, egytől-egyig bevonultak a termekbe, latyakot és sarat topogva csizmáikról szerte az iskola padlójára, Ilja a szeme sarkából látta, hogy édesanyja is a dühös felnőttek tömegét erősíti. Hajaj, mit fog ezért otthon kapni.

***

Az első óra - matematika az osztályfőnökükkel - nem telt túl fényesen. Mire mind besorakoztak a terembe és levették nedves, ázott kabátjaikat, sáljaikat és sapkáikat, eltelt vagy tizenöt perc az órából, amit további öt követett, amíg a padjukhoz sétáltak és kipakolták felszereléseiket. Amikor viszont a tanárnő dühösen becsapta maga mögött a terem ajtaját és lecsapta a naplót az asztalra, alig fél pillanat volt, míg mindannyian elnémultak.
- Húsz perce tart a tanóra, és maguk még csak most találtak a helyükre - kezdett bele visszafojtott indulattal. - A jelző csengetés nem viccből van. Öt perccel a tanítás kezdete előtt mindenkinek a teremben kell lenni, hogy becsöngetésig még legyen idejük kipakolni a felszerelésüket is.
Ránézett a fali órára, ami nyolc óra huszonhárom percet mutatott.
- Rendben. Akkor a mai matematika óra első felében tartunk egy osztályfőnökit, óra végén átnézzük a házi feladataikat, majd az utolsó, hatodik órában itt maradnak röpdolgozatot írni.
- Na de nekem különórám lesz! - kotyogott közbe az egyik lány meggondolatlanul.
- Amint végez a dolgozattal, már mehet is haza - válaszolt a nő ridegen, mire mozgolódás támadt a hátsó padoknál. Valaki feltette a kezét.
- Igen, Gorjanov?
- Tanárnő, értem jön az anyukám, mert fontos elintézni valónk van a...
- Nem érdekel!
"Diktátor" - súgta Boriszov Iljának, mire visszafojtottan vihorászni kezdtek.
- Zajcev? Tán valami problémája van?
- Semmi sincs, tanárnő! - pattant fel a fiú a székéből komoly arccal és megpróbált előadni egy katonákéhoz hasonló tisztelgést. Erre aztán az egész hátsó padsorból kitört a nevetés.
- Rendben, akkor legyen úgy. Ültetés lesz - adta ki végül az ukázt a hölgy, szemüvegét morcosan az orrára tolva. A teremben újra feltámadt a morgolódás, de felszólalni már senki nem mert.
- Gorjanov, Minovszkija, első pad. Zajcev, Gorkij második pad, Szuhoj, Szergeszkij, harmadik pad...
"Csak ezt ne" - gondolta Ilja és sóhajtva rádőlt az asztalra dobott felszerelésére. Tenyereivel szenvedőn megnyúzta az arcát, mielőtt morcosan szedelőzködni kezdett és átült az ablak felőli harmadik padba - Leonyid mellé.
A szőke hajú fiú mosolyogva, barátságosan köszöntötte. Ilja kárörvendően állapította meg, hogy a fiú ingjének gallérja enyhén félre van csúszva és meggyűrődve - valószínűleg a hógolyózás miatt. A haja is olyan rendezetlen volt, kócosabb, mint általában, arcán pedig vágás húzódott - talán eltalálta egy jégdarab.
Ilja morcosan elrendezte a felszerelését, kinyitotta szamárfüles tankönyvét és volt arra is gondja, hogy tolltartóját kiterítve a pad közepére tegye.
- Ez itt az én térfelem, az pedig a tiéd. Nem jöhetsz át az én részemre. És ne less - állította fel a szabályokat rögvest, majd hozzálátott, hogy kihegyezzen egy ceruzát használhatóra. Leonyid arcán mosollyal, minden bosszúság nélkül, szinte barátságosan fogadta a parancsokat, ami csak még jobban idegesítette Ilját.
- Hogy ez mekkora egy pojáca - sóhajtott halkan, aztán oda lapozott, ahová a tanárnő mondta. Ijedten vette tudomásul, hogy a lap bizony üres - leszámítva azt a kis házikót, amit még legutolsó órán rajzolt a szélére, hogy jelezze, "házi feladat". Sápadtan pillantott fel, miközben a tanárnő szólítgatni kezdte társait feladatonként. Gyorsan lehajolt és hozzálátott, hogy megoldjon legalább egy-két példát, hátha épp azokat kapja. Egyszer csak egy érintést érzett a könyökén. Felpillantott és Leonyid mosolygós arcával találta szemben magát, ahogy felé tolja a füzetét.
- Nem kell - dörmögte büszkén, de a tanár észrevehette néma párbeszédüket és hirtelen felszólította őt.
- Szuhoj, harmadik bé példa.
- Öhm.. - vörösödött el a kisgyerek egy szemvillanás alatt. Megköszörülte a torkát, aztán mégis ráemelte pillantását az utált munkafüzetre. Leonyicska írása meglepően rendezetlen és keszekusza volt.
- Száznyolcvannégy - leste ki a megfejtést. A tanárnő egy pillanatig hezitált, mint aki átlátott a turpisságon, de végül szabadon engedte Ilját.
- Rendben, Volkov - folytatta a gyötrést egy másik osztálytársukkal.
- Nehogy azt hidd, hogy akkor most jóban leszünk - suttogta a barna hajú fiú, miután valamelyest csillapodott a szívverése. - Stréber - vetette még oda és háborogva elfordult.

***

A szünetben aztán legalább akkora volt a mozgolódás az osztályteremben, mint az óra előtt. Mindenki felháborítónak találta az ültetésrendet és a dolgozat kilátását is. Ilja a tábla előtt gyülekező barátaival tárgyalta az esetet, de aztán megkordult a gyomra.
- Várjatok, ide hozom a szendvicsemet - jelentette ki és gyorsan el is sietett a harmadik padhoz, ahol a táskáját hagyta. Annak tartalma hanyagul ömlött a padlóra.
- Jajj, ne már - fintorgott, amikor észrevette, hogy az egyik füzetének sarkát átitatta a sár. Gyorsan felkapta és kiterítette az asztalra. Pillantásával nem tudta kikerülni Leonyid asztalra kipakolt reggelijét. A műanyag uzsonnás dobozban helyet kapott gyümölcslé, friss zöldségek, gyümölcsök és szép formára vágott szendvics is, aminek lapjai közül szalámi, sajt és salátalevél lógott ki. Az pedig ott eper? Novemberben?
Fintorogva elővette saját, alufóliába sebtiben belegöngyölt szalámis zsömléjét és édes, cukros teáját. Még meleg volt, az anyja reggel frissen főzte. Boldogan ölelte magához szerzeményét és futott is volna vissza a terem elejébe, de akkor meghallotta Kesznyija és a padtársa beszélgetését.
- Szörnyű lehet, hogy mellé ültettek. Még annál is rosszabb, hogy én megkaptam Gyeniszt. Pedig mellette sem kellemes, már most izzadtság szaga van - fintorgott a lány kényesen és a padra hajolt. Ilja jól tudta, hogy Kesznyija is gazdag családból származik. Őt is nyugati típusú autóval hozták reggelente iskolába és rá is mindig mézesmázosan mosolyogtak a tanárok, ráadásul az anyukája - egy valaha híres műkorcsolyás - oszlopost tagja volt az utált szülői munkaközösségnek. A lány délutánonként maga is különórákra járt a közeli jégpályára. Már most olyan hajlékony és kecses volt, akár egy balerina és legalább olyan magasan hordta az orrát is.
Ilja már éppen készült valami csúnyát mondani, de belé fojtotta a szót padtársa válasza.
- Engem nem zavar. Rosszabb lenne, ha melléd ültettek volna - vonta meg a vállát és nyomkodta tovább legújabb típusú iphoneját - iphone egy harmadikosnak! -, oda se figyelve Kesznyija felháborodására. A lány úgy fújta fel magát, akár egy pulyka, de nem rendezett jelenetet, inkább csak megszégyenülten kullogott odébb, nem mulasztva el dühös és utálkozó pillantást küldeni Iljának.
- Nem fog érdekelni, hogy megvédsz-e - sziszegte oda ő is osztálytársának. Leo csak vállat vont.
- Nem is azért csináltam. Valóban idegesítő.
Ilja kíváncsian közelebb húzódott, leült a helyére. Elgondolkodva kezdte bontogatni szendvicsének csomagolását.
- Azt hittem, jóban vagytok - jegyezte meg óvatosan. Leonyid elfintorodott és letette telefonját az asztalra. Azon egy videó ment valamelyik legújabb xbox játékról, angolul.
- Nem vagyunk, csak a szüleink.
- Áhh, értem... De hisz még csak jelenetet sem rendezett!
Leo megvonta a vállát és újra a telefon kijelzőjére pillantott.
- Biztos megmondták neki, hogy tilos.
- Ez abszolút baromság.
- Jó neked, hogy így gondolod.

***

Az ültetésrend ezúttal véglegesnek látszott. A gyerekek hiába könyörögtek, viselkedtek megfelelően és szerepeltek kivételesen a matek dolgozaton, a tanárnő hajthatatlan volt. Az új szabály életben maradt a következő órán, másnap, az az utáni héten, de még a következő hónapban is. Mire elkezdődött a karácsonyi készülődés többnyire mindenki beletörődött, hogy ez már év végéig így fog maradni. Megszokták új helyüket, elsimították a konfliktusokat és még új barátságok is születtek.
No, nem úgy Ilja és Leonyid között, akiknek az idő nem hogy segített volna, csak még jobban elmérgesítette kapcsolatát.
- Te arrébb toltad a tolltartómat.
- Igen.
- De az az én térfelem! Nézd, alig férek el!
- Nem. Lemértem vonalzóval és pontosan itt van a pad fele. Nézd, rajzoltam rá egy vonalat.
- Ez hülyeség, rossz a vonalzód!
- Ne told vissza a cuccaidat!
- De nincs semmi helyem!
- Akkor húzd összébb magad, dagi!
- Te vagy a dagi!
- Szuhoj, csönd legyen ott hátul! - dörrent rájuk az orosz tanár. A fiúk egy pillanat alatt kihúzták magukat és újra a táblára emelték tekintetüket. Ilja várt pár percet, amíg elterelődik róluk a figyelem, aztán vadul firkálni kezdett a padra, közben dühös pillantásokat lövellve padtársa felé.
"Megint én kapok miattad!"
"Megérdemelted. Férj el az oldaladon!"
"Nem igazság, hogy téged sohasem szidnak le. Hülye stréber!"
"Talán azért, mert én nem viselkedem ilyen kiállhatatlanul."
- Fiúk, mit mondtam az előbb?! - a tanárnő alakja észrevétlen keselyűként kúszott mögéjük. Károgó hangja a semmiből csapott le rájuk. Ijedten összerezzentek és rábámultak. A felnőtt végigmustrálta először egyik, aztán másik áldozatát, de úgy tűnt, ennyivel be is éri. Már épp távozni készült, amikor véletlenül megpillantotta az összefirkált padot.
- Ez mégis mi? - nyúlt előre és félretolta az útban lévő füzeteket és könyveket. Keze nyomán az asztal feltárta titkait; az elmúlt hetek összes félig elmaszatolt mocskát és ügyetlenül leradírozott veszekedését. - Hogy néz ki ez a pad? Szuhoj, Szergeszkij, kérem az ellenőrzőket!
- De Tanárnő!
- Én nem is..!
- Ellenőrzőket. Most. Fejenként egy-egy szaktanárival megússzák, de tárgyalni fogok erről az osztályfőnökükkel. Órák után pedig mind a ketten itt maradnak takarítani.
A tanteremben néma csend honolt. Minden szempár rájuk szegeződött, miközben megsemmisülten bányászták elő a kis kék füzeteket, nem mulasztva el szúrós oldalpillantásokat küldeni egymásnak.

***

A délelőtt aztán végig ebben az ellenségeskedésben telt, de hamar eljött a takarítás ideje. Leo nap közben igyekezett radírjával megszabadítani a térfelét a legtöbb folttól, de legnagyobb bosszúságára ezzel csak még jobban összemaszatolni sikerült azt.
Ilja szerzett valahonnan egy vödör illatos, szappanos vizet és két szivacsot. Kelletlenül tolta oda Leonyid elé.
- Siessünk. Át akarok menni Boriszovhoz a délután. Ha anya meglátja a beírást, utána úgyis legalább két hétig szobafogságra leszek ítélve.
- Szóval még gyorsan kihasználod, amíg szabad vagy? Nem lesz ettől még mérgesebb?
- Semmi közöd hozzá - sziszegte a kisfiú és dühösen a vízbe mártotta a szivacsát. Társa sóhajtva követte a mozdulatot. Néhány pillanatig csak a súrolás hangjai töltötték be a termet, de a kilenc éves Ilja Iljics sajnos nem az a típus volt, aki csak úgy csendben marad.
- Fogadjunk, hogy téged egyáltalán nem is fognak megbüntetni ezért. Mindig mindent megúszol.
- Ez nem igaz - csóválta meg a fejét a szőke hajú kisfiú és tekintetébe most először költözött rémület. - Csak azt remélem, hogy apa nem meséli el a nagypapának. Biztos csalódott lenne.
- Persze, aztán büntetésből nem kapsz holnap gyümölcsöt reggelire - gonoszkodott Ilja.
- Miért ne kapnék? - Leonyid tekintete teljes értetlenséget tükrözött. - A vitamin fontos.
- Akkor hogyan szidnak le?
- Hát... szavakkal.
- Az én anyukám is szokott kiabálni, de az nem számít. Igazából olyankor elég vicces.
- Apa sohasem kiabál - csóválta meg a fejét a fiú. - De nagyon félelmetes. Egész vacsora alatt hallgathatom majd, hogy mik a kötelességeim és hogy ezt mennyire komolyan kell vennem, különben egy senki maradok. Hatalmas szívás.
- Semmi szobafogság, csak egy kis fejmosás? Hát haver, szívesen lennék a helyedben.
- Én meg a tiédben. Nem tudom, mi a bajod ezzel a büntetéssel. Én egyébként sem szoktam elmászkálni otthonról, csak a különóráimra.
- Hát akinek nincsenek barátai...
- Hé! Rengeteg barátom van. Rajtad kívül mindenki az!
- Ez egyáltalán nem igaz - csóválta meg a fejét Ilja lesajnálóan - Mindenki utál, csak a játékaidat szeretik kipróbálni.
- Hazudós vagy! - csapta bele a szivacsot Leo a vízbe olyan erővel, amitől az társa lábára borult.
- Nemár, a cipőm! Most hogyan fogok hazamenni?!
- Vond vissza, amit mondtál!
- Nem vonom! Nincsenek is igazi barátaid! A strébereknek nem is lehetnek - toppantott Ilja is és szivacsát a szőke hajú fiú arcába nyomta. Ezen aztán mind a ketten ledöbbentek, egy hosszúnak tűnő pillanatig csak meredtek egymásra, mielőtt a barna hajú kisfiúból kitört a nevetés. Leonyid korántsem volt ilyen jókedvű. Egyetlen másodpercet engedélyezett társának a jókedvre még, mielőtt behúzott neki egy olyan hatalmasat, amilyet csak ereje engedte. Ilja a padok közé zuhant. Arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, szája sarka sírásra állt, de büszkesége nem engedte szabadjára a könnyeit.
- Igenis vannak barátaim, te viszont csak egy hülye senki vagy! - kiabálta a szőke hajú fiú. Ilja arcára dühös pír költözött válaszul. Felkelt és nekifutásból megpróbálta eldönteni társát, teljes súlyát használva a mozdulathoz. Ő az utcán tanult meg harcolni, ellenfele azonban edzőteremben. Egyetlen ügyes mozdulattal kitért előle és kigáncsolta ellenfelét, így megint a barna hajú fiú került a földre. Amaz megkapaszkodott osztálytársa nadrágjában és megpróbálta maga után rántani. Leo megbotlott és ügyetlenül lefejelte az egyik padot, hogy felrepedt a szemöldöke és vér kezdett szivárogni belőle.
- Attól még, hogy gazdag vagy, te még nagyobb senki vagy! - vágott vissza Ilja most, hogy nyeregben érezte magát, annak ellenére, hogy még mindig ő volt a földön. - Eszem ágában sincs egy olyannal barátkozni, mint te! Engem nem vehetsz meg a nyavalyás xbox játékaiddal!
- Nem mintha akarnám. Még csak a házunk közelébe se teheted a lábadat - sziszegte Leo, miközben nagyokat pislogott a szemébe folyó vértől. Megpróbálta letörölni, de csak annyit ért el vele, hogy elmaszatolta az egész arcán. Ilja közben felkelt és hasba bokszolta védtelen társát. Arcára diadalmas vigyor kúszott, de nem számított rá, hogy ilyen hamar és pontosan érkezni fog rá a válasz. Valami roppant, az orrába pedig iszonyatos fájdalom költözött, miközben csak úgy dőlt belőle a vér. Tenyerét odaszorította és hátrált pár lépést. Hozzá volt szokva a verekedésekhez, de ahhoz is, hogy a korosztályukban legyőzhetetlennek számít. Egy Leonyidhoz hasonló pojácáról álmában sem gondolta volna, hogy ilyen jól tud harcolni.
- Te kis - sziszegte, habár nehéz volt eldönteni, hogy most voltaképp dühös vagy inkább meglepett. Azt mindenesetre be kellett látnia, hogy elismerésre méltó ütés volt.
- Mi folyik itt? - lépett be akkor a terembe az irodalomtanár, aki felfigyelt a gyanús csatazajra. Ahogy rápillantott a két, egymással szemben álló, vértől mocskos gyerekre, egy pillanat alatt összerakta a képet.
- Az igazgatóhoz. Mind a ketten! - jelentette ki határozott szigorral.

A két gyerek torkából egyszerre szakadt fel az ijedt nyögés, miközben kétségbeesett pillantásuk találkozott.

by **Leonard** Vas. Dec. 27 2020, 20:47

JL Karácsony

Egy hófehér nyulat maga előtt a magasba tartva, morcosan puffogva trappolt végig az emeletre vezető márvány lépcsősoron. A kócos hajába ragadt és ruházatát beborító csillámpor és tűlevél már messziről árulkodtak az elmúlt percek eseményeiről. A Karácsony - mint általában - kész katasztrófának bizonyult.
Hinari már kora hajnalban megkezdte a készülődést. Leo Afton mellett ásítozva szürcsölte kávéját, fintorogva a konyhát betöltő mézeskalács és forrócsoki tömény illatától. Yurihime körbekínálta őket valamiféle teával, Jeanie pedig átfázva, hidegtől pirosló arccal és hóillatú kabátban heveredett le közéjük.
Még szinte el sem szívta a reggeli cigarettáját - amiért néhány elégedetlenkedő pillantást is bezsebelhetett magának -, amikor Ozirisz meghozta az első fát és Momó is visszatért gazdájával a vadászatról. Innentől kezdve aztán választhatott, hogy a konyha körül sürgölődik a lányokkal - akik időközben kiegészültek az ásítozó Szophieval is, akiről lerítt, hogy egész éjszaka nem aludt szemhunyásnyit sem -, vagy inkább Nestor, Afton és Jeanie segítségével veti bele magát a fadíszítés örömeibe.
Ez utóbbi mellett döntött végül, de néhány összetaposott gömbbel és tönkretett dísszel később a lány kijelentette, hogy Leo még Nestornál is kevesebbet ért a dekoráláshoz.
Sóvár pillantást vetett az udvarra és igyekezett nem kimutatni, mennyire utálja ezt az egészet. Persze a beszélgetés, a nevetés, a családi légkör fontos volt. Nagy kár, hogy ő csak a vacsorára szerződött - annak is csak a normális ételekből álló részére. Ez az egész készülődés meg énekelgetés a lányok dolga. Nem is értette, Alex hogy lehet egész nap olyan vidám.
Feltűnésmentesen kiszökött a teraszra és rágyújtott egy cigire. Úgy gondolta, itt talán végre nyugalma lesz egy pár percre a benti zsongástól, de nagyot tévedett. Nyílt az ajtó, egy pillanatra megcsapta a benti édességillat és vidám nevetés, aztán újra elzárta a külvilágtól. Szophie, arcán kaján mosollyal lépett régi barátja mellé és megtámaszkodott a korláton.
- Van egy ajándékom számodra - jelentette ki sejtelmesen és átnyújtott egy csomagot.
- Mint mindenkinek - vont vállat Leo és nézegetni kezdte a papírcsomagolást.
- Ez más. Csak akkor nyisd ki, ha egyedül vagy. Jobb, ha senki sem lát - kacsintott a lány és visszalibegett a terembe. A fiú elgondolkodott egy pillanatra rajta, hogy nem veszi figyelembe a tanácsot, de végül mégis csak az inventoryjába süllyesztette a csomagocskát.
Mélyet szívott a cigarettából és már épp kezdte élvezni a nyugalmat, amikor hatalmas csattanás hallatszott odabentről. A fenyőfa feldőlt, a szalagok leszakadtak, a konyhában pedig csak úgy szállt a liszt. Fél pillanattal később Tapsi mászott elő a lisztes zsákból, a nyomában kullogó Nestorral - akit Hinari minden bizonnyal kezelésbe vett időközben. Leo gondolkodás nélkül berontott a konyhába és engedetlen házikedvencére parancsolt, de a nyúl úgy gondolta, a legbiztosabb megoldás a menekülés. Rövid tappancsaival olyan iramot diktált, amit bárki megirigyelhetett volna, de Leo már gyakorlott nyúlfogó volt: épp a karácsonyfa romjai között, két ág közé szorulva érte utol az állatot. Grabancánál fogva elkapta, elmormolt pár keresetlen káromkodást, aztán észrevette, hol van és miért. Pislogva és megszégyenülten meredt céhtársaira, akik azonban nem dühösek voltak, sokkal inkább tartották szórakoztatónak az eseményeket. Leo felsóhajtott és dörmögve kisétált a teremből az engedetlen tapsifülest magával ráncigálva.
- Mondtam, hogy ne csinálj felhajtást - dühöngött kicsivel később a szobájában, miközben egy fésűvel próbálta meg leszedni a csillámport és lisztet a nyúl bundájáról több-kevesebb sikerrel.
- Tudod, hogy Nestor milyen. Legalább a mai napot kibírhattátok volna - puffogott, habár voltaképp örült a lehetőségnek, hogy megléphetett. Igencsak szerencsétlennek és nem odaillőnek érezte magát ezen a napon.
- Még hogy ilyenkor ünnepelni a karácsonyt... Meg hogy közös készülődés...Tiszta badarság. Mi vagyok én, valami bejárónő? Még szép, hogy nem tudom, hogyan kell feldíszíteni...
Még egyszer lesimította a nyúl szőrét, aki közben békésen elpihent az ölében, majd keserűen kibámult az ablakon.
- Pedig Hinari rengeteget készült. És a többiek is milyen izgatottak voltak...
Maga elé emelte a tapsifülest, aki ettől elégedetlenül kapálózni kezdett. Megforgatta a levegőben, hogy jobbról is, balról is szemügyre vehesse. A legutolsó koszfolt is eltűnt róla.
- Na jó, visszamegyünk - jelentette ki. A nyuszi pislogott, ami akár helyeslésnek is beillett.
- És nem teszünk tönkre semmit. - Újabb pislogás.
- És jól fogjuk érezni magunkat! - helyeslés.
- És Mirinek is átadjuk az ajándékot! - megbillenő fülecske.
Mire átöltözve és megfésülködve megérkezett az étkezőbe, a lakoma már készen állt a tálalásra. Épp sikerült még befurakodnia a sorba és lelkesedést tettetve segítő kezet nyújtani a terítésben. Szép sorban felpakolgatta a villákat, késeket és kanalakat, míg a többiek a pohárral, asztaldísszel és tányérokkal voltak elfoglalva. Addigra a fenyő és a szalagok is visszakerültek a helyükre, minden úgy festett, mintha mi sem történt volna.
Eloltották a lámpákat, hogy csak a karácsonyfán és asztalon elhelyezett gyertyák és gyertyakristályok világítsanak. A színes kristálygömbök megtörték és ezerfelé, a szivárvány minden árnyalatában verték vissza a fényt.
- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért Tapsi... - lépett tétován Hinarihoz vacsora után és átnyújtotta neki az ajándékot. Mivel csomagolni nem tudott, csinos kis szatyorba helyezte az apró, "mom" feliratú ezüstékszert, amit félig vicceskedve, félig komolyan választott egy utcai árusnál. Egészen zavarban volt, nem volt hozzászokva, hogy adjon és ne csak kapjon. Az ajándékcserélgetés egy új fajta, addig ismeretlen érzést ültetett a mellkasába. Növekvő kíváncsisággal figyelte, hogyan bontogatják céhtársai a masnikat, hogyan örülnek azoknak az apróságoknak, amelyeket saját maga választott. Pedig tök béna volt az ilyesmihez, nem volt benne semmi kreativitás vagy figyelmesség. Fuwa például egy ecset és festék készletet kapott, mert nagyon szeretett rajzolni, Ozirisz pedig egy italos flaskát a tönkretett előző helyett.
Utoljára Mirikához oldalazott oda. Neki különösen nehéz volt bármit is kitalálni, hisz nyilvánvalóan nem lehetett boldoggá tenni semmivel, aminek csak a játékban veheti hasznát.
- Boldog Karácsonyt - mosolygott rá és amikor átadta a zacskót - amiben egy tök átlagos masnis mackó plüss volt -, keze a lányéra simult. Egy apró, gyűrött cetlit szuszakolt a mancsába.
- Arra az esetre, ha véletlenül... Tudod - fűzött hozzá magyarázatot és még egy csókot lehelt a kézfejére, mielőtt elengedte azt. - Jól jegyezd meg - kacsintott még és várakozóan figyelte, ahogy Mirika elolvassa a papirost. Azon egy számsor állt - történetesen Leo telefonszáma. Az egyetlen dolog a kinti világból, amit idebentről is oda tudott ajándékozni és aminek egyszer... a jövőben még akár hasznát is vehetik.
Magához vett egy kakaót és a fényben fürdő arcokat nézte. Talán... talán annyira nem is rossz dolog ez a karácsony.

Afton és Leo

Spoiler:

by **Leonard** Csüt. Márc. 11 2021, 15:08

2021. december

Az Aphrodité egy jól menő szórakozóhely volt Moszkva belvárosában. Olyasfajta, ahol gyakran megfordultak celebek és a város krémje, amelynek ajtaja előtt hosszú kordon van kifeszítve és a biztonsági őr mocskos vigyorral utasítja el a kint már órák óta várakozó, bebocsátásért könyörgő egyetemistákat, akik megítélése szerint nem elég csinosak vagy pénzesek a klub elit köreihez.

A neonfénybe burkolózó, csupasz téglafallal borított épület mellett hirtelen megállt egy elegáns taxi. Magas, bőrdzsekis férfi szállt ki belőle. Sötétszőke, göndör fürtjeit enyhén hosszúra nőve hordta, arcán pedig napszemüveget, dacára a késői órának. Korát így első pillantásra nehéz volt megállapítani, épp úgy lehetett felnőtt harmincas éveit taposó férfi is, mint kiskorú. Nagyvonalú borravalót hagyott a taxisnak, majd átvágtatott az utcán. Tartása méltóságteljes, mozdulatai rugalmasak voltak. Úgy festett, mint egy vadászni készülő oroszlán.

Leonyid Ivanovics Szergeszkij lazán megkerülte a kordont és méltatlankodó tömeget, majd egy fehér fogsoros mosollyal intett oda a biztonsági őrnek, aki egy pillanat alatt utat nyitott neki.
- Hé, mi már itt várunk órák óta a sorban, te bunkó! - méltatlankodott egy meglepően magas és vékony hang. Megfordult és szemtelenül végigbámult az alacsony lányon, aranyszőke, egyenes szálú haján, kivágott ruháján, dús idomain. Tekintete újra meg újra visszatért a dühtől kipirult archoz és égő szempárhoz.

- Akkor bizonyára fáztok a sok ácsorgástól. Gyere, meghívlak egy italra, az majd átmelegít - mosolyodott el végül sármja és gazdagsága teljes tudatában, mire az őr is átengedte a lányt és baráti társaságát.
- Cseszd meg az italodat! - köpte az ismeretlen kicsit sem megenyhülve. Leot kifejezetten szórakoztatta ez a dacos viselkedés. A pulthoz sétált, a szokásosat rendelte és üdvözölte egy nem túl közeli barátját. Elhallgatta egy darabig annak szövegelését, de különösképp nem érdekelte a társalgás, gondolatai újra meg újra elkalandoztak. Megfordult és nekitámaszkodott a pultnak, majd tekintetét körbejáratta a termen. Hamar megtalálta, amit keresett. Kacéran, szinte kihívóan bámulta a lányt. A lányt az asztalnál, ahogy önfeledten nevetgél, a lányt a pultnál, ahogy tétován vodkát rendel. Aztán a lányt a táncparketten. Ahogy tekergette magát a dübörgő zenére, mozdulatai ösztönösen voltak csábítóak, formás fenekét szexin rázta az ütemre, karjait a magasba emelte, ezzel kidomborítva mellkasának előnyös formáit. Aztán a DJ füstbe burkolta a termet és a karcsú alak eltűnt a szeme elől. Sötétség borult rájuk, Leo bosszankodva felhorkantott s lehúzta az italát. A parketten eközben a hangulat a tetőfokára hágott. Aztán amikor a zene is elérte a tetőpontját, a fények hirtelen visszakapcsoltak és vad villódzásba kezdtek. Érezte, hogy valami súlyos húzza maga felé. Elfordult és meglátta Őt. Tekintetük összekapcsolódott. A lány szemei tele voltak sötétséggel, akár egy vadállaté. Egymáshoz léptek, a tömeg összepréselte őket, testeik egymáshoz simultak. Képtelenek voltak beszélgetni a hangos zene mellett, de most nem is volt szükség szavakra. A testükkel szóltak, az érintésükkel. A lány egy pillanat alatt az ujjai köré csavarta. Állatias vágy ébredt a férfiban, egyre szorosabban ölelte és egyre szemérmetlenebbül taperolta partnere testét. Már nem elégedett meg ennyivel, sokkal többet akart. Csípőjénél feltűrte a lány ruháját és végigsimított a puha bőrön. Szinte beleőrült az érintésbe! Az ujjait beleakasztotta a nadrág szélébe és még közelebb húzta magához. Mellkasuk egymásnak feszült és ő belemarkolt a formás fenékbe, miközben száját a szájára tapasztotta. Idegenül fűszeres, de édes illat csapta meg, hasonlatos a fahéjhoz. Talán még soha nem érzett ekkora vágyat, akarta ezt az ismeretlen, névtelen nőt. Úgy érezte, képes lenne feleségül kérni ott helyben. Aztán az aranyszőke vadmacska egy határozott és meglepően erős mozdulattal ellökte magától és harsányan felnevetett.
- Nem ma, szép fiú.

Kacsintott, majd tovább állt. Leo megrökönyödve és kukán végignézte, ahogy a lány felsétál az egyik emelvényre, melyre rudakat állítottak a bevállalósabbaknak. Szexis mozdulattal kapta el az egyiket és körbepördült, majd megint táncolni kezdett. Hamarosan csatlakozott hozzá egy másik lány is és együtt, egymásba gabalyodva vonaglottak tovább, mígnem csókban forrtak össze. És közben, még a csók közben is, ez az aranyszőke vadmacska folyamatosan figyelte őt. Egyenesen a szemébe nézett, mintha csak neki táncolna, csak miatta csókolózna, de ez nem arra szolgált, hogy bemutassa, Leo mi mindent kaphat, sokkal inkább arra, mi mindent nem kaphat meg. Soha az életében. Mert nem szolgált rá erre a kiváltságra.

Leo nem volt hozzászokva az elutasításhoz., dühös volt, becsapott és csalódott. Felháborodása keserűséget ültetett a szájába és mérget a gyomrába, tekintetét mégsem tudta levenni a macskaszerű szépségről, amíg csak vodkába fojtva véget nem ért ez az átkozott éjszaka.

***

Felbődült a motor mély, szörnyszerű hangja, ahogy túráztatta, felkészülve az induláshoz. A lámpa a túloldalon már vörösbe fordult, egy pillanat múlva pedig itt jelent meg a narancssárga. Rátaposott a gázra. Nem kímélete a motort, nagy fordulatszámig kipörgette, mielőtt elváltott. Nem egészen négy másodperc alatt volt nulláról százon. Hamar utolérte a következő kocsisort. Moszkva utcáin túlságosan nagy volt a forgalom ahhoz képest, hogy hajnali kettőre járt az idő.

Élesen kanyarodott, a hátsó gumik füstölve kipörögtek, csikorgott az úttest. Elhaladt a Nagyszínház mellett, majd pár perc múlva ráfordult a Tverszkajára. Onnan széles és egyenes út vezetett tovább a kevésbé forgalmas külváros felé. Mire áthaladt a Puskinszkaján, zuhogni kezdett a hó. Különleges látványt nyújtott az Újévre készülő város színes, éjszakai fényeiben.

Váltott a lejátszási lista, a basszus feldübörgött. Ugyanaz a szám volt, amire múlt pénteken táncolt azzal a bosszantóan nagyszájú lánnyal. Már csak a gondolatától is megőrült, milyen szemét csábítás áldozata lett.
- Csak fussunk össze legközelebb - mosolyodott el magabiztosan. - Többször nem szökik el.

Álmodozásából a kerekek panaszos üvöltése verte fel, ahogy ráfutottak az út szélén összegyűlt, hatalmas méretű olvadt hóra. Óvatosan elforgatta a kormányt, de az autó nem reagált. Irányíthatatlanná vált. Tapasztalt sofőrként tisztában volt vele, hogy ilyenkor a fékezés vagy a kormány rángatása hasztalan, ugyanakkor az autópálya íve gyors kanyarodásba kezdett épp ezen a szakaszon, ő pedig megállíthatatlanul, nagy sebességgel sodródott a szalagkorlát irányába. A pánik a szíve mélyéig hatolt, ugyanakkor meglepő tisztánlátást kölcsönzött. Szorosan megragadta a kormányt és megfeszítette az izmait. A becsapódás pillanatában behúzta a nyakát és behunyta a szemét. Hatalmas csattanás, fém ütközött fémnek. Kinyíltak a légzsákok, félelmetes erővel verték orrba, kiszorították testéből a levegőt. Veszített a sebességéből, de az autó még így sem állt meg, átszakította a korlátot és vitte tovább a súlya és ereje. Az árokban aztán talajt vesztett és pörögni kezdett a levegőben, betörtek a tükrök, ezernyi apró szilánk fúródott a bőrébe. Nem érzett fájdalmat, pusztán a mindent elöntő félelmet. Aztán az autó megállt, a gravitáció pedig visszaállt a normálisba. Meglepő tisztasággal fogta fel, hogy vége. Vége és életben van. Kifutott belőle minden erő, ujjai remegtek. Végre megtöltötte tüdejét levegővel, aztán megérezte a fájdalmat. Felkiáltott - vagy csak kiáltani akart -, aztán tudata a sötétségbe hullt.

by **Leonard** Csüt. Ápr. 08 2021, 19:50

Riko vs Leo

+18:

by **Leonard** Csüt. Aug. 12 2021, 18:49

- Figyelsz te rám egyáltalán?
Szonya olyan erővel csapta az asztalhoz a lábast, amitől Ilja összerezzent. Rápislogott feleségére, mint aki csak most veszi észre, hogy egyáltalán hol van és komótosan megrázta a fejét.
- Hát ez remek. Igazán kiváló! Fogalmad sincs, miről beszéltem az elmúlt húsz percben, igaz?
Nem, Iljának nem volt. Épp három nappal előtte kapta meg az új projekt részleteit, azóta pedig máson sem járt az agya. Bármennyire is próbált a jelenre koncentrálni, az információk elúsztak a szeme előtt, és nem maradt más, csak a fejében zsongó ihletfolyam. Egy pillanatra felvillant lelki szemei előtt egy kép egy kastély belső teréről és hihetetlen vágyat érzett rá, hogy most azonnal levázlatolja, mielőtt még elfelejti.

- ... Olgától sírógörcsöt kapott, amit nem is csodálok, Lena pedig éppen csak hogy kikerült az iskolából, szinte semmit nem ért a gyerekekhez. És az a kosz! Látnod kellett volna. Hát így hagyjam őt ott?
Ilja elnyomott magában egy sóhajt és pillantását feleségére emelte.
- Ez már a negyedik bölcsőde, drágám. Mit szeretnél, mit csináljak?
- Nézzük meg a többi kerületet is!
- Lassan már Jekatyerinburgba fogjuk őt hordani.
- Ha ott van megfelelő bölcsőde, a lányomért akár azt is!
- Ez csak egy bölcsőde. Úgy csinálsz, mintha legalább az élete múlna rajta.

Ilja már amikor kimondta, érezte, hogy ezzel a mondattal túl messzire ment. Házasember és családapa ne merjen ellenkezni a feleségével, mert megtudja, honnan mintázták Jagababát. Előrelátóan felemelte a kezét és közbevágott a szóáradatnak.
- Persze, hogy én is a legjobbat akarom neki. Pusztán arról van szó, hogy szerintem nincs olyan hely ezen a földön, ami megfelelhetne az igényeidnek. - Nem, egy kicsit ezzel is félrelőtt. Felkelt a helyéről és a nő vállára tette a kezét, majd óvatosan masszírozni kezdte. - Szonya. Szonyecska. Soha senki nem fog tudni úgy gondoskodni róla, mint te. Lássuk be, nem is várhatod el, hogy képesek legyenek rá. - Igen, a hízelgés határozottan jobb volt. - Esküszöm neked, hogy Nasztajának nem lesz semmi baja, és ha mégis, saját magam fogok rendet tenni abban a bölcsődében. Ülj le és inkább élvezd a közös szabadidőnket. Több, mint másfél éve nem voltunk kettesben - mosolyodott el és a fantáziája újra beindult, de most némiképp más irányt vett.

- Szóval erről van szó! - szakította el magát az ölelésből hirtelen a nő, kirángatva Ilját a képzelgéseiből. - Már megint csak a szex! Hihetetlen vagy, Ilja Iljics! Mintha nem én mosnék, főznék, takarítanék rátok! Rendezgetem Nasztaja életét, és egyedül én, csak én foglalkozom vele!
Ezek a vádak nem feltétlen feleltek meg a valóságnak. Ilja lányos apukákra jellemző módon imádta a lányát és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, amikor mesélhetett neki vagy játszhatott vele. Arról nem ő tehetett, hogy a munkája miatt sokszor csak alvás idő után ért haza, ahogy arról sem, hogy munka mellett nem maradt már sem ideje, sem energiája rá, hogy a játékok, foglalkoztatók, kisruhák, bölcsődék meg bölcsisnénik végeláthatatlan világába belekóstoljon.
- Másra sem kellek már neked! Mintha nem is látnád, mennyi mindent megteszek értetek. Már nem is szeretsz ugyanúgy, mint régen.
Ez sem volt igaz. Ilja kivételesen pont ugyanúgy akarta szeretni a feleségét, mint régen. Nőként, nem pedig anyaként. Persze imádta és tisztelte mindazért, amit Szonya megtett a gyereke és a családja érdekében, de... Szonya élete már másról sem szólt, csak ezekről a kötelességekről. A gyerek mellett Ilja jelenléte eltörpült és maximum a feszültséglevezető bokszzsák szerepére terjedt.
- Tudod, hogy szeretlek, Drágám, én csak arra gondoltam, hogy...
- Ne gondolj te semmire! Menj, és foglalkozz inkább a hülye munkáddal, azzal legalább érsz is valamit! Ja és út közben szedd össze a piszkos zoknidat, amit megint nem voltál képes elvinni a szennyestartóig! Nem hiszem el, hogy olyan nehéz belerakni abba az átkozott...
A szóáradatot Ilja már meg sem hallotta. Engedelmesen kiosont a konyhából, úgy döntve, ideje elhagyni a süllyedő hajót.

Szonyával már több, mint egy hónapja nem voltak együtt. Két kezén meg tudta volna számolni, a szülés óta hány alkalmuk volt. Azt mondták, az idő segíteni fog a dolgon. Fél, maximum egy év, és minden rendben lesz. Azt mondták, normális az, ha egy anya ilyenkor nem képes másra koncentrálni. Azt is mondták, hogy akár a gyerek három-négy éves koráig is eltarthat az állapot.
Ilja kezdte azt érezni, hogy örök életére beleragadt a plüss állatok és fa kockák világába. Innen már nincs kiút. A franc essen azokba a kontár bölcsisnénikbe!
Másfél éve másból sem állt az élete, csak elment a munkahelyére, ahol baszogatták, aztán hazajött az otthonába, ahol még jobban baszogatták.
Most pedig, hogy hajlandó volt csillagászati összegeket fizetni a bölcsődéért a változás reményében... most sem történt semmi.

Ledobta magát a kanapéra és megmasszírozta a homlokát. Szüksége volt valamire, ami kiráncigálja ebből a sok szarból és feltölti egy kis energiával. Bármire, ami végre egy kicsit nem a gyerekével áll összefüggésben. Úgy érezte, ha még egy értekezést meg kell hallgatnia a cumihasználatról, menten vízbe fojtja magát.
Pillantása rátévedt a sarokba gondosan eldugott dobozra.

*

- Úgy érzem, nem életed legsikeresebb randiján vagy túl. Mi történt? Nemet mondott? - Alig fél óra telt csak el azóta, hogy összeveszett a feleségével, de amikor meglátta Leot az első szinten megbeszélt találkozóhelyükön, Ilja rögtön elfelejtette korábbi problémáit. Kérdés nélkül tett le egy felbontott sört legjobb barátja lógó orra elé. Ő még csak rá sem nézett, pedig hosszú percek óta voltak már egy szobában. Ilját persze nem nagyon zavarta a dolog, voltak ők ketten már így egymással néhányszor, főleg a baleset és a játékba kerülés közötti néhány hónapban. Egy sóhajjal levetette magát a kanapé átellenes oldalára és türelmesen hallgatott.
- Nem mondtam el neki - rázta meg Leo a fejét, és habár kezei közé vette a sörösüveget, nem ivott belőle, csak görgette azt az ujjai között.
Ilja nem felelt, csak kérdőn felvonta a szemöldökét, kortyolt és várt.
- Nem... jutottunk el odáig. - Leo nehezen beszélt, látszott rajta, hogy nem akarja feleleveníteni magában az élményt, de egy kis idő elteltével aztán csak-csak nekifogott. - Az erdőben sétáltunk, amikor egyszer csak érkezett egy bazi nagy bagoly. Egy boss.
- Egy boss? Kazamatán kívül?
Leo bólintott és elfintorodott.
- Soha előtte még nem fordult elő. Szerinted mekkora volt rá az esély? El vagyok átkozva.
- Jézusom, haver, ne beszélj baromságokat. Ez csak szerencsétlen véletlen volt. Majd megbeszélitek legközelebb.
- Nem lesz legközelebb, Ilja. Soha. Egyetlen egyszer vettem rá magam, hogy megnyíljak. Nem jött össze, ez van. De tudod, mit? Örülök is neki, hogy nem mondtam el. Valószínűleg úgysem működött volna.
- Meg sem próbáltad...
- Otthagyott engem egy átkozott bagoly miatt! - vágott közbe idegesen, és felpattant a fotelből. Olyan erősen szorította a palackot, hogy ha nem lettek volna védett övezetben, valószínűleg össze is törik az ujjai között. - Vagyis... elküldött. Azt mondta, hogy majd utánam jön.
Ilja megértően bólintott.
- Bizonyára csak aggódott érted, nem akarta, hogy bajod essen. Végül is a te elpixelezésed több problémával járna.
- Nem, Ilja, nem érted. Látta rajtam, biztosan látta rajtam, hogy nem vagyok rendben. És én tényleg úgy éreztem, hogy ez a hülye boss egy isteni csapás, egy kurva jel, hogy ennek az egésznek nem szabad megtörténnie. De amikor elteleportáltam abba a hülye kocsmába, én mégis... - a hangja elhalt, és ő letörten visszahuppant a fotelba, mielőtt folytatta. - Reméltem, hogy értem jön. Vártam rá. Vagy legalább egy nyomorult üzenetre. Annyira kibaszott szánalmas módon lestem azt a hülye térképet.
- Biztos vagyok benne, hogy van értelmes magyarázat...
- Igen? És mi? Talán az a kibaszott bagoly négyszázat sebez, hogy egyetlen ütését se bírjam ki? Vagy legyorsul engem? Akkora balfasz vagyok, hogy egyetlen egy rohadt csapást sem tudtam volna bevinni? - hajolt előre vehemensen, és ahogy karjaival gesztikulált most ki is löttyintett egy jó adag sört a padlóra. - Elmentünk együtt randizni, Ilja. Együtt. Ő pedig lelépett, hogy egy kurva baglyot hajkurásszon egymaga, amit meg tudtunk volna tenni közösen is. Sőt, az egész rohadt boss várhatott volna másnapig, és védett övezetben együtt tölthettük volna az időt ugyanúgy. Hinarit fel tudta zaklatni az éjszaka közepén emiatt, nekem viszont, aki ott volt tőle egy karnyújtásnyira, képtelen volt akár csak egy üzenetet is küldeni. Úgy csinált, mintha nem is tudom, egyedül az ő ügye lett volna a hülye boss, egyedül az ő estéjét keserítette volna meg, egyedül neki lenne joga döntéseket hozni a témában, amikre márpedig azonnal szükség volt. Esélyt se adott rá, hogy revansot vegyek. Nem keresett, nem volt szüksége a védelmemre, a tanácsaimra, a támogatásomra, sem a társaságomra. Aztán képes volt valamikor hajnali háromkor odacaplatni, és amikor rákérdeztem, tudod, mit mondott? Azt hogy azért, mert nem tudott aludni. Nem azért, hogy beszéljünk. Nem azért, hogy folytassuk a randit. Nem azért, mert el akarta mesélni, mi történt. Csak és kizárólag azért, mert nem tudott aludni. Ha le se fekszik, vajon mikor jutok az eszébe? Két hét múlva?
Ilja hosszan, összeráncolt szemöldökkel meredt legjobb barátjára, és jókorát húzott a söréből, mielőtt megszólalt.
- Igyál te is. Rád fér, pajti- lökte meg Leo vállát együttérzően, és hogy reprezentálja a mozdulatot, újra kortyolt, ezzel ki is ürítve az első palackot. Automatikusan nyúlt a következő után, és miközben kibontotta, egyre csak a fejét csóválta. Mindemellett az egész kálvária Szonyával már nem is tűnt olyan vészesnek.
- Igazad van, tényleg nem érdemli meg - jelentette ki végül sötéten. - Pedig azt hittem, hogy ő más lesz. Hiszen annyira... Jó volt, amikor meséltél róla.
- Pedig voltak jelek - sóhajtott fel Leo. Hátradőlt a fotelban és megpróbálta egészen kicsire összehúzni magát, miközben kortyolt a söréből. - Soha nem bízott igazán bennem és a képességeimben. Nem is nagyon beszéltünk, és a társaságomat sem kereste, mindig csak én az övét. Nem is tudom, mit képzeltem... - Ahogy beszélt, hangja akadozott, érződött rajta, hogy a sírás kerülgeti, de persze Leo erősebb volt a késztetésnél. Mindig erősebb volt. Ilja nem is emlékezett rá, hogy látta-e őt valaha is könnyezni, pedig végignézte már egy-két szakítás, családi összeveszés és egy autóbaleset következményeit is. És ahogy más alkalmakkor, úgy most is közelebb húzódott, és barátja vállára tette a tenyerét.
- Sajnálom, haver, tényleg.
- Nincs mit tenni - vont vállat Leo. - Már felkészültem rá, hogy egyedül fogok megöregedni. Egyszer már azt hittem, hogy elfogadtam ezt. Évekig nem is volt baj, csak aztán...
- Nem hiszem, hogy benned van a hiba, igazából...
- De, Ilja! - csattant fel. - Még csak ne is keltsd bennem azt az érzést, hogy van esélyem, kérlek. Soha többé nem akarok reménykedni.
- Jézusom, Leo, ne már! Tudod, mi az egyetlen bajod neked? Elmondom, haver. Az, hogy mindig ilyen őrült, zavaros picsákba szeretsz bele a normálisak helyett. Mi lenne, ha csak szimplán megpróbálkoznál valami értelmesebbel? Valaki olyannal, akinek egy társra van szüksége, nem pedig arra, hogy lefekvés előtt jól "megölelgessék" - rajzolt macskakörmöket a levegőbe flegmán, mert bizony meg volt Mirikáról a véleménye ezek után. Rendes barátként még csak bele sem gondolt, hogy a másik fél szemszögéből ez a történet akár máshogy is festhetne.
- Úgy beszélsz, mintha csak ezen múlna - vágott közbe Leo durcásan a kifakadásnak.
- Persze, hogy csak ezen...
- A kinti életem egy roncs! Szerinted ki lenne velem, ha ezt őszintén elmondom? Ki lenne olyan őrült, hogy elfogadná, hogy...
- Pedig nekem igazán elhihetnéd, hogy nem minden lány ilyen. Vannak, akiket egy kicsikét sem zavarna a tolószéked, és hogy nincs munkád. Nem mintha ne lehetne... A japán csapatnak meg nagyon király gyógytornászai vannak. És te is tudod, hogy nem halnátok éhen, van elég pénzed egész életedre.
- És büszkeségem is. Nem kell az alamizsna.
- De a kinti világ tele van olyan lányokkal, akik pontosan ugyanúgy viselkednének veled így is, mint egyébként. Biztos vagyok benne, hogy találnál valakit, akivel egész éjszakákat tudnátok átbeszélgetni, akivel együtt lakhatnál, aki finomakat főzne, és mindig csak rád várna. Aki nem olyan őrült és különc, mint az eddigi barátnőid. Csak próbáld meg! Gyere ki hozzám, és keressük meg együtt!
Leo finoman átsiklott a szónoklatban rejlő utolsó mondatokon, és - állapotához képest meglepően vidáman - elmosolyodott.
- Nem tudom, mi bajod volt Lenával.
- Talán az, hogy kékre festette a haját, és egy adag borotvapengét cipelt a hátizsákjában.
- És nem csak a kinézetében volt extrém a csaj. Nekem elhiheted, az ágyban...
- Nem akarom hallani.
- Persze az a titkárnő tényleg normálisabb volt nála, akivel megcsaltam. Hogy is hívták?
- Tíz évvel volt idősebb nálad, Leo.
- Receptre írnám fel minden kölyöknek az idősebb nőt. Egyik tanáromtól sem tanultam annyit.
- Ha bejártál volna az iskolába, nem így lenne. Pedig Vio mindent megtett. Eljött egészen Moszkváig, csak hogy elzavarjon az egyetemre.
- Pedig még szerencséje is volt. Addigra már ismertek annyira a feletteseim, hogy adjanak bármikor kimenőt. Komolyan azt hitte, hogy képes leszek a kiképzésen gürcölni, miközben ő Oroszországban van?
- Csak a javadat akarta.
Leo a szakításra gondolt és elkomorodott.
- Ha kevésbé akarta volna, akkor ma már a feleségem lenne.
- Már ha igent mondott volna.
- Nekem? Biztosan - vigyorodott el, és hosszú napok óta most először, az emlékei hatására érezte magában ismét azt a magabiztosságot, ami általában jellemezte. Persze az érzés hamar el is szállt, mert lássuk be, a valóság egyáltalán nem egyezett a fejében élő képpel. Hiába volt régen gazdag, menő, jóképű, ha ma már nem volt több, csak egy megnyomorodott, céltalan oroszlán, akit még csak vadászni sem engednek többé.
Ilja közben kivégezte a második palack sörét is, majd visszakanyarodott az eredeti témához.
- Szóval hallgass rám. Keress valaki olyat, aki teljesen más típus. Valaki olyat, akiről el tudod képzelni, hogy jó anyuka lesz. - tanácsolta, és maga is meglepődött rajta, hogy közben mindvégig a feleségére gondolt. Egy pillanatra elmerengett rajta, mennyire van hatalmas szíve Szonyának, és úgy döntött, amint hazaér, ki fogja engesztelni. Mégsem bukhatnak el csak úgy az élet ilyen apró-cseprő problémáin ők ketten.
- Ara? - kérdezte Leo meglepetten, és Iljának egy pillanatra fogalma sem volt róla, hogy miről van szó.
- Mint a papagáj? - kérdezett vissza, de aztán visszatalált a korábbi témájukhoz, és ahogy Leo arcát látva leesett neki, hogy egy nevet hallott, homlokon csapta magát. - Az már jó jel, hogy ismersz egyáltalán valakit. Szerintem egy próbát megér. Lehet, hogy nem érzed magad szerelmesnek, de talán csak azért, mert mindig is a kalandokat kerested a szerelemben. Hidd el nekem, a biztonság aranyat fog érni ezután a sok szar után. Lábalj ki ebből az egész Mirikás hülyeségből, felejtsd el a csajt, és lépj tovább. Hallgass az öreg cimborádra. Ha pedig semmi sem jön össze... Bármikor kiléphetsz. Mi várunk.
Leo bólintott egyet, de a szemein látszott, hogy nem igazán van meggyőződve az ötlet működőképessége felől.

by **Leonard** Kedd Ápr. 05 2022, 17:38

Miri karácsonyi meglepetése

Határozottan fárasztó napja volt, nem hiába szökött meg az ünnepség vége elől idejekorán, de aludni ilyenkor még nem tudott. Az ablakban könyökölt, cigarettázott és Tapsi bundáját simogatta, amikor surlódás hallatszódott az ajtaja felől. Érdeklődve fordult az irányába, de nem sétált oda rögtön, előtte pöfékelt még párat, majd elnyomta a csikket a hamusban. A folyosó teljesen üres volt, amikor kikukkantott, egy cetlit azonban talált... vagyis hát nem is ő, hanem inkább Tapsi, aki rögtön csócsálni kezdte, de azért még sikerült megmenteni. Mosoly költözött az arcára, már akkor tudta, kitől származik, amikor a kerekded betűkre pillantott. Rögtön ellenőrizte Mirika pozícióját a térképen, aztán írt neki egy üzenetet.

Leo írta:
Átjössz, vagy én menjek?

Mikor visszaértem a szobámba, nyomban rendezgetni kezdtem az ajándékokat. Sok volt belőlük, még akkor is, ha egynémelyik tényleg csak apróság volt: egy doboz csoki vagy egy meglehetősen rossz poénként felfogható könyv. A... nemistudom... bogyómintás? fülbevaló viszont cuki volt, arról nem is beszélve, hogy egy újabb hajcsattal bővült a gyűjteményem. Éppen felpróbáltam őket, amikor csilingelt a leveles ládikám, szóval volt időm egyből megnyitni.
- Nahát, gyorsan célba ért az üzenetem - költözött halvány mosoly az arcomra. Arra számítottam, hogy alszik, vagy nincs is már a szobájában, ezért nem is kopogtattam be.

Már ott is vagyok!

- válaszoltam nyomban, majd vettem egy nagy levegőt, és elindultam erre a nem túl hosszú vándorútra. Az ajtó előtt aztán megigazítottam a ruhámat, ami ugyanaz a mikulás által inspirált piros, fehér bundás szegélyű ruha volt, mint egész nap, és bekopogtam.

Nem is értette, miért számított válaszüzenetre, amikor egy közös folyosóról nyílt mindkettejük szobája. Talán azért, mert menthetetlenül a modern technika korába született, így aztán meglepetésként érte őt a kopogás.
Tapsi volt az első, aki kidugta a fejét a közlekedésére felszerelt nyúlajtón és megszaglászta a lány cipőjét, Leo csak némi késéssel ért el a kilincsig.
- Azt hittem, a Mikulás a kéményen közelekedik - mosolyodott el köszönésképpen és beinvitálta a lányt. - Vehetsz a pogácsából, ha szeretnél - mutatott az asztalon trónoló burgonyás halomra. - Csak hagyj nekem is, ez az egyik kedvencem. Hinaritól kaptam karácsonyra - újságolta el jókedvűen, aztán hellyel kínálta a lányt azon az ülőpárnán, amit Himétől kapott.

Kisvártatva már nyílt is az ajtó, és ahogy megpillantottam a fiú szőke kobakját, egyből zavarba is jöttem egy kicsit. Ha nem lett volna ciki, tuti adok magamnak egy pofont, hogy felrázzam magam, de enélkül is képes voltam bemerészkedni az oroszlánbarlangba.
- Mutasd meg, hol a kémény, és leereszkedek rajta! Bár nem, tuti csak azért mondasz ilyesmit, hogy a szoknyám alá leshess - nyújtottam nyelvet a szemtelen megjegyzést hallva, majd körbenéztem a szobában. Sokkal kevésbé volt tágas, mint az enyém, de hát nekem kellett a hely Momo miatt.
- Szóval süti van. És a tej hol marad? Hogy fogadod te a mikulást? - fontam keresztbe a karjaimat szigorúan, és bár korántsem volt olyan éles a hangom, mint általában, de arra jó volt ez az egész, hogy leplezzem a zavaromat - Nem mintha férne belém akár egy falat is ezután az ebéd után, csodálkozom, hogy neked még van hely a gyomrodban - néztem Leo-kunra gyanakodva, majd a fülemhez kaptam Hina-chan nevét hallva - Oh, az ő ajándéka, igen - helyeseltem, miközben rájöttem, hogy a fiú üzenete miatt elkalandoztam, és ennek az lett a vége, hogy az egyik fülemben ott volt a fülbevaló, a másikban meg nem.

- Drága Miliy, hát persze, hogy a szoknyád alá akarok nézni - poénkdott jókedvűen. Meglepően felszabadultnak érezte magát. - Bár innen fentről sem rossz a kilátás - kacsintott nevetve, aztán matatni kezdett az inventoryjában.
- Tej az nem jár, úgy tudom, a cicák laktózérzékenyek. Helyette viszont itt van ez - dobott egy aprócska dobozt Mirika ölébe, amit frissen hívott elő a menüjéből. - Rossz helyre lett kézbesítve, a te neved áll rajta. - Poénra vette, teljesen. Tök béna volt az ajándékozásban, nem tudta, hogyan kell ezt rendesen. Nem hiába futott el éppen akkor, amikor erre került volna a sor. Egy kicsit izgult is, mert a nyaklánc, amit választott, tényleg az ő ízlését tükrözte. Vagyis azt, amiről úgy gondolta, hogy illik Mirika stílusához. Totál bolondnak érezte magát, amiért ezt csinálta, jó lett volna az a sárkányos medalion is, sőt. Azzal legalább tényleg nem nyúlt félre. Menthetetlenül kedve támadt rágyújtani és még azt is elfelejtette közölni, hogy a pogácsákhoz valójában még hozzá sem nyúlt. Neki is tele volt a gyomra a vacsora után, mert alkatához képest meglepően sokat fogyasztott, mint általában.

- A szemeim feljebb vannak - folytattam a morcoskodást, de azért ha már karba tettem a kezeimet az imént, akkor csak egy picikét kellett lejjebb csúsztatnom a karjaimat, hogy egy csalafinta mozdulattal még jobban kiemeljem a dekoltázsomat egy szemtelen vigyor kíséretében.
- Ez szomorú, pedig szeretem a tejet - jegyeztem meg, majd nagyokat pislogva vettem a kezembe a hosszúkás dobozt, és óvatosan megforgattam, mintha bármi érdekes lenne rajta. Hülye szokás volt, a lényeg benne van a dobozban, nekem meg nincs izém... röntgenlátásom.
- És mennyire izzad a tenyered egy tízes skálán? - kötözködtem kicsit, miközben egy félszeg mosollyal illettem a fiút, aztán... hát elválasztottam a dobozka két felét egymástól. Miközben az én tenyerem is izzadt volna, ha lett volna ilyesmi a programba kódolva. Izgultam, mert pontosan tudtam, hogy Leo-kun mennyire nagy gonddal választhatta ki, akármit is rejt a fekete bársonydoboz.
- Ez... gyönyörű - suttogtam ámulatba esve, miközben óvatosan kiemeltem a nyakláncot, a lehető legnagyobb gondját viselve. Egyáltalán nem passzolt a harsány színű öltözeteimhez, de ez nem is olyasmi volt, amit minden nap hordhatnék. Sokkal inkább csak különleges alkalmakkor, amikor amúgy sem lennék tetőtől-talpig rózsaszínben.
- Tartozok egy csókkal annak, aki ezt hozta, hogy nézett ki? - döntöttem úgy, hogy "megbüntetem" a vicceskedéséért.

- Semennyire, persze - vágta rá a kérdésre egyből, de ez persze nem volt igaz. Igenis izzadt a tenyere, vagyis úgy érezte az őt elöntő pánik hatására még akkor is, ha ez kétség kívül képtelenség volna.
Minden trükköt bevetett, hogy leplezze férfiatlan zavarát, épp ezért zsebre dugta a kezeit és egészen elfordult, hogy ne is lássa Mirika arcát, amikor kinyitja a doboz fedelét. Persze közben meg kíváncsi volt, így aztán sokszor pillantott oldalra a válla mellett, a reakció azonban meglepően kielégítő volt. Megnyugodva mosolyodott el, az utolsó kérdéskor pedig éppen végszóra ért vissza Tapsi az ajtóból, így Leonak elég volt csak elkapnia őt a két oldalánál fogva és felemelni.
- Ő a ludas, azt hiszem - vigyorodott el szélesen és oda dugta Mirika arcához az állatot. - Biztos vagyok benne, hogy alig várja a köszönetedet.

- Köszönöm, Tapsi :3 - simiztem meg a nyuszit - Répa pont nincs nálam, de a nyulak azok bármit megrágnak, nem? - gondolkodtam el hangosan, majd lehívtam a menümből egy salátalevelet, és azzal viszonoztam Tapsi kedvességét.
- És tőled mit kapok? :3 - vigyorogtam Leo-kunra, miközben nagy gonddal visszatettem a dobozba a nyakéket. Gondoltam rá, hogy felpróbálom, de inkább majd egy másik alkalommal lepem meg vele a fiút, amikor olyan ruha lesz rajtam, ami jobban illik hozzá.

Tapsi megszimatolta Mirika arcát és némi mozgolódással adta a világ tudtára, hogy szeretne visszakerülni a talajra, lehetőleg minél hamarabb. Meglátva a salátalevelet azonban rögtön megfeledkezett ezirányú vágyairól és akkor meg azért kapálózott, hogy minél gyorsabban elérje a zöldséget. Leo felnevetett és letette őt a kaja mellé az asztalra.
- Azt hittem, csókot ígértél - mosolygott, aztán széttárta a karjait. - Igazából nem ma van a karácsony, csak ti rossz naptárat követtek, szóval semmit. És én egyébként sem ajándékozom. Mindig csak kapok - kacsintott, némi utalást elrejtve a mondandójába, hogy voltaképpen ebből a célból gyűltek ma itt össze. Nem vallotta volna be, de furdalta az oldalát a kíváncsiság, még ha alapból nem is várta el senkitől, hogy készüljön neki.

- Tényleg, hallottam már valami ilyesmi vallási cuccról, mint ahogy a kínaiak is máskor ünneplik az új évet - morfondíroztam, majd most, hogy minden akadály elhárult, közelebb húzódtam Leo-kunhoz, és finoman megcsókoltam. Ami jár, az jár :3
- Mikor is ünnepled? Majd akkor visszajövök az ajándékoddal - ígértem meg egy visszakacsintás kíséretében - Vagy adjam oda mégis most? Hogy szeretnéd? - kacérkodtam vele.

Váratlanul érte, hogy a poénkodáson túlmenően valóban is kapott egy csókot. Hirtelen túlságosan aprónak érezte a szobát, a szobáját kettejük számára. Zavart pír költözött az arcára, miközben mindenhova bámult, csak Mirikára nem. Fogalma sem volt, mit tegyen, teljesen kusza volt minden.
- Szóval nem ez volt az? - utalt arra, hogy ő a csókot is ajándéknak vette, de ahogy kimondta a szavakat, csak még jobban elvörösödött, mert ez elég bután hangzott.

Aranyos volt, ahogy zavarba jött egy ilyen apró csóktól is akár, különösen annak fényében, hogy más lányokkal mennyire másképp viselkedett. De ugyanúgy szerettem benne ezt a kisfiús bájt is, mint bármi mást. Kuncogtam a kérdést hallva, majd megráztam a fejem.
- Én a helyedben nem elégednék meg ennyivel :3 - válaszoltam, őt ismerve biztosan sokat idegeskedett rajta, hogy tetszeni fog-e nekem az ajándék, meg hát látszott is rajta, hogy mennyire feszült volt, amikor átadta. De most rajtam volt a sor.
- Az én ajándékom el van rejtve valahol ebben a szobában - vallottam be kissé elpirulva, de azért kíváncsian leskelődve, hogy mit kezd ezzel az információval.

Talán a csóknak, az aprócska szobának, vagy a mélyen dekoltált ruhának volt betudható, de az is lehet, hogy csak a tapasztalataiból indult ki. Ha egy lány ilyen sejtelmesen utalgatott ajándékátadásra, azt egyszerűen ösztönösen kapcsolta össze valami egészen mással. Tekintete követte a gondolatmenetet, egy szempillantás alatt mérte fel a ruha esését és képzelte el, mégis milyen fehérnemű húzódhat alatta.
Rossz szokás volt, nem tehetett róla. Még akkor sem, ha kivételesen komolyan akarta venni a helyzetet. Isteni erő kellett hozzá, de elszakította a tekintetét Mirika csípőjéről.
- Azt hiszem, Tapsi már megette a salátát - próbált meg viccelődni, hogy oldja a benne életre kelő feszültséget, kevés sikerrel. A francba is, túlságosan régóta nem volt nővel.

Bevallom, amikor feladtam ezt a rejtvényt, arra számítottam, hogy Leo-kun nekiáll benézni a párnák meg az ágy alá, akár viccből, akár teljesen komolyan, úgyhogy kellemes meglepetésként ért, amikor megéreztem magamon a tekintetét. Egy olyasfajta tekintetet, amitől a hideg is kirázott, méghozzá a jó értelemben. Lesütöttem a szemem, miközben elfogott a türelmetlenség. Minden másodperc némaság egy örökkévalóságnak tűnt, míg arra vártam, hogy a fiú mondjon, vagy tegyen valamit. Ám amikor végre szólásra nyitotta a száját, nos, nem pont a szavak ezen kombinációját vártam.
- Nem a salátába volt elrejtve, megnyugodhatsz. Annál sokkal kézzelfoghatóbb helyen van - próbálkoztam újból.

Határozottan túl pici volt ez a szoba és túl nagy helyet foglalt el benne, túl központi szerepet kapott az ágy. Legszívesebben elmenekült volna. Vagyis ez szerepelt a kívánságlistája második helyén, éppen csak lemaradva a vágytól, hogy...
Na de arról mégsem lehet szó. Elég merész lenne csak így, a semmiből. Mondjuk Mirikát egy merész személyiségnek ismerte meg, de azért mégis csak, ennyire?
Kíváncsian ráemelte a pillantását és most már végképp nem tudta, mire gondoljon. Nem akarta beégetni magát a hülyeségével, de valóban nem tudott elvonatkoztatni a gondolattól. Mit gondolat, inkább volt ez remény. Vagy kívánság. Vágy...
Érezte, hogy ha megszólal, hangja árulkodni fog róla, mi minden játszódik le a fejében. Sőt, valószínűleg már a tekintete is azt üzeni. Bosszantotta, hogy a teste ilyen egyszerűen átvette felette az irányítást, pedig még nem is történt semmi. Csak egy hülye játék, amit félreértett, semmi több. Ujjaival önkéntelenül is az asztalon kezdett kopogtatni és inkább nekiállt körbefordulni. Nem nagyon tudott olyan helyet elképzelni, ahová észrevétlenül el lehet rejteni valamit anélkül, hogy ezt korábban kiszúrta volna. Csak a ruhára tudott gondolni. Minden logika ezt diktálta.

Újfent némaság telepedett a szobára. Én legalábbis annak éreztem, ahogy a levegő váratlanul súlyos teherként nehezedett a vállamra, pedig Tapsi is matatott valamit, meg Leo-kun is dobolt az ujjával, de mégsem ezek a zajok foglaltak le, hanem sokkal inkább a fiú ruháinak súrlódása, ahogy tekergetni kezdte a fejét. El tudtam képzelni, hogy mi játszódhat le Leo-kun fejében, és azzal is tisztában voltam, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztam, legalábbis most így. Mert hát amikor kitaláltam, hogyan akarom prezentálni az ajándékát, akkor nem pont az járt a fejemben, hogy ennyire feszült lesz.
- Túl sokat gondolkodsz, Leo-kun - szólaltam meg végül, miközben egy kissé félénk, de bátorító mosolyt küldtem felé. Ez az egész elképesztően zavarba ejtővé vált így. Amúgy is az volt, de a habozás különösen azzá tette, még úgy is, hogy egyikünk se mondott semmi zavarba ejtőt.

- Egyre kevesebbet - morogta és arcát a tenyerébe temette. Gondolkodni? Még hogy gondolkodni! Ohh, Istenem, bárcsak képes lett volna még rá. Rá kellene gyújtania egy cigire. Vagy leteperni őt az ágyra. Vagy... Sarokba szorítva érezte magát a saját hülye vágyai által vezérelve. Lassan beszívta, majd kifújta a levegőt. Még mielőtt meggondolhatta volna magát, elkapta Mirika csuklóját és egy rántással magához húzta őt. Bőre érezhetően forró volt, szemei sötéten csillogtak.
- Én itt csak téged látlak.

Megtörtem a csendet, és úgy éreztem, hogy bármi is történjék, ez biztosan segített. Annyiban tutira, hogy Leo-kun végre szabadjára engedett valamiféle érzelmet, még akkor is, ha az frusztráció volt. De ez nem is volt baj, engem legalábbis mindig cselekvésre ösztönöz, ha frusztrált vagyok. És lám, Leo-kun tett is valamit végre, még ha a hirtelensége egy kicsit meg is lepett.
- Ééés... csak nem arra gondolsz, hogy a hátam mögött rejtegetek valamit? :3 - vettem fel a fonalat a lélegzetemet némileg visszafojtva. Hirtelen sokkal melegebbnek kezdtem érezni ezt a szobát, mint eddig.

Őt most már az sem érdekelte volna, ha valóban Mirika háta mögött van az a valami, amit ajándéknak szánt. Szégyen vagy sem, nem tudott többé parancsolni magának, amikor a száját a lányéra tapasztotta és olyan vággyal csókolta meg őt, mint még soha azelőtt. Eldöntötte, hogy ezt kéri karácsonyi ajándéknak. Vagy mondjuk egy bugyit emlékbe. Lépett egyet előre, finom erőszakkal arra kényszerítve a lányt, hogy az ágy felé hátráljon. Ujjait lágyan végigfuttatta a ruha anyagán és a szoknya szegélyénél feltűrte azt.
- Azt hiszem, megtaláltam - mosolygott bele a csókba és lenyomta Mirikát az ágyra. A saját ágyába, a saját ágyneműjébe. Mély elégedettséggel töltötte el a gondolat.

Nem mondom, hogy ez az eshetőség nem jutott eszembe, amikor elképzeltem, hogy mégis mi minden történhet. Persze az ideális az lett volna, ha valamiféle buja játék alakul ki a ruha alá rejtett ajándék gondolatára, de... őszintén szólva egy cseppet sem zavart, hogy Leo-kun ennyire hevesen nekem esett. Azt hiszem ő is túl régóta várt erre, és én is túl régóta vágytam rá, hogy történjen köztünk valami visszafordíthatatlan, és én most feldobtam a magas labdát hozzá. A fiú szenvedélye elsöpörte minden gondolatomat, valahogy egyik pillanatról a másikra az ágyon kötöttem ki, és azon kaptam magam, hogy a kezeim már-már görcsösen kapaszkodnak Leo-kun ingébe, ahogy én is húztam-vontam a srácot, csak hogy minél közelebb érezhessem magamhoz a teste melegét.
- Sokáig tartott - tettem hozzá, sejtelmesen mosolyogva a fiúra.

18:

by **Leonard** Csüt. Május 02 2024, 10:13

Tíz év nem tűnik el nyomtalanul. A múlt üszkös teteme az örök időkig egybeforr a jelennel, és az ember nem tehet mást, mint megtanul együttélni vele.
Ez volt a pszichológusa költői magyarázata a történtekre. Anna Szergejevna egy bámulatosan csinos, negyven év körüli nő volt, akivel egy rövid, de surlódásokkal terhes időszakot követően végül sikerült összehangolódniuk, és közös munkájuk nyomán nagy sikereket értek el.
Mondhatni.
Aztán megjelentek az első hírek az újranyitásról, és hirtelen minden a feje tetejére állt.
— De hiszen te mondtad! El kell fogadni, együtt kell élni vele! — Idegességében nagyot csapott az asztalra, lendületétől fellibbentek a szétdobált jegyzetek.
— Én csak óva intelek attól, hogy meggondolatlanságot kövess el. A múlt elfogadása nem azt jelenti, hogy végérvényesen bele kell ragadnod a mocsárba.
A nő jól viselte Leo dühkitöréseit, éppen csak egy kicsit fintorgott bosszúsan, miközben elkapta a dokumentumait, és féltően egy mappába dugta őket.
— Én csak találkozni szeretnék a barátaimmal — Leo kissé lehiggadva tárta szét a kezeit, arcára elnyúzott kifejezés ült. Még ha legalább nem most próbálna leszokni a dohányzásról. Ez a kurva nikotintapasz nem ér semmit. — Amióta a kormány nemzetközi konfliktust generált a játékból...
— Engem nem érdekel sem az orosz rezsim akadékoskodása, sem a japánok hisztije. Azért vagyok itt, hogy együtt dolgozzak veled — nyomta meg az utolsó szót —, és az én szakmai véleményem továbbra is az, hogy nem állsz még rá készen.
— Figyelj csak — folytatta kis idő múlva megenyhülve, és tenyerét megértően Leo kézfejére helyezte. — Tudom, hogy hiányoznak a régi kapcsolataid és élményeid. Ez teljesen normális. Én is szeretném, ha találnánk hozzá csatornát, hogy ismét beszélhess velük. De nem a játékban. Ez a virtuális valóság legalább húsz lépéssel vetné vissza az eddigi haladásunkat. Gondolj a jelenre, a mostani barátaidra, az új céljaidra.
Leo hosszan kifújta a visszatartott levegőt, aztán bólintott.
— Átgondolom — ígérte, de azért még mindig nem volt meggyőzve.

oOo

A kosárlabda érdes felülete megnyugtatóan simult a tenyerébe. Nem olyan volt, mint a dohányzást kísérő ismerős mozdulatsor, de feszültséglevezetésnek működött. Felemelte a karját, tekintetét a célra összpontosította. Szinte nem is a palánkot látta maga előtt, pusztán a benne kavargó érzelmek sötét halmazát. Megfeszítette a felső testét, és minden erejét beleadva dobott. Pontot ugyan nem szerzett vele, de a labda hatalmas csattanással ütődött neki a palánknak, a tornaterem százszorosára erősítve visszhangozta a hangját. A rendszeres gyógytornának és sportnak köszönhetően mostanra elég jó erőben volt. Ha így folytatja, rövid időn belül teljes értékű tagja lehet a csapatnak is.
— Valami felzaklatott? — Nyikolaj váratlanul jelent meg az ajtóban. A napfény hátulról világította meg alakját, így Leo nem látta, de már a hangjából is sejtette, hogy vigyorog.
— Téged is, ha itt vagy — morogta válaszul, de így is átsuhant rajta a megkönnyebbülés, akár az olvadás illatú tavaszi szellő. Nik rövid idő alatt lett idegenből az egyik legjobb barátja. Amikor dühös volt - és a játékból kikerülés után rengetegszer volt az -, a legtöbb ember csak zavarni szokta a környezetében. De ez a férfi más volt.
— Tegnap óta csak aludni mentem haza. Számítottam rá, hogy felbukkansz a hírek hallatán. — Közelebb gurult, és megállt Leo mellett a félpályán. Mind a ketten mozgékony, sportolásra tervezett kerekesszékben ültek.
— Hogy ti milyen idegesítőek vagytok. — Leo bosszús arckifejezést öltött, de nem tudott elnyomni egy apró mosolyt. — Ilja is beköltözött a nappalimba, hogy egyszemélyes hadseregként őrködjön fölöttem.
— És mondd csak — Nyikolaj kezei közé kapott egy kosárlabdát, és a mutatóujján pörgette —, lehet róla szó, hogy a hadsereg kibővüljön két főre meg két üveg vodkára?
Leo arcán most már még szélesebb lett a vigyor.
— Beszélhetünk róla. De csak ha elmeséled végre, hogy sikerült a randid Lenával.
Felemelte a kezét, várva a passzt. Nyikolaj rögtön vette a lapot, és vigyorogva pattogtatni kezdte a labdát. — Ha szükséged van rá, vedd el tőlem.
És ezután azt csinálták, amihez a legjobban értettek; játszottak.

by **Leonard** Pént. Jún. 21 2024, 18:09

Eljött a búcsú ideje

Még egyszer a kezébe vette Tapsit, ezt a virtuális utánzatot, és megvakargatta a füle tövét. Az arcán mosollyal figyelte a céhkertet, megannyi emléknek a sírhelyét, melyet most csak Hime virágainak illata töltött meg élettel.
A céhtagok nem voltak olyan ostobák, mint ő. Nem kergették a múlt rémképeit, amikor a szemük előtt elevenedik meg a valóság annyi hosszú, kínokkal teli év után.
Most már szabadok voltak. Ő, mint céhvezér, megtette a kötelességét, biztosította a számukra a boldog befejezést, még ha alig múlt is mindez rajta.
– Itt az ideje megetetni a macskát – pillantott rá a szeme sarkában függő órára, és letette maga mellé a fűbe a nyulat. Nestor egy kicsivel arrébb kergetőzött Momóval, őket nem akarta megzavarni a játékban. – Vigyázzatok egymásra, ahogyan eddig – mosolygott rá a fűben lustán kuporgó petre. Kinyújtóztatta a végtagjait, aztán megkereste a log out gombot, aminek a jelenlétét még mindig olyan nehezen szokta meg.
Azóta más, korszerűbb játékokat dobtak a piacra. Azóta új kapcsolatok köttettek, megváltozott az élet íze, és fordult egyet a világ kereke.
Ő pedig más ember lett. Miért ne történt volna ugyanez a többiekkel is?
– Este talán elhívom Ánya Andrejevnát egy randira – morfondírozott félhangosan, épp csak a szeme sarkából búcsút véve a céhháztól, ami így, üresen nem jelentett már számára többet az emlékei zörgő héjánál.
Elmosolyodott. Hát így, ilyen egyszerűen és drámáktól mentesen zárul le az ember életének egy korszaka.
– Azért jó, hogy visszajöhettem. – Ez segítette neki az elengedést.
Rányomott a log out gombra, és behunyta a szemét. Nem akart többé megrekedni a múlt árnyai között.

(Sziasztok! Tudom, hogy vannak olyan JL tagok, akik szeretnének majd visszatérni a játékba, de sajnos ezt már nélkülem kell majd folytatnotok. Nektek további jó szórakozást kívánok, és vegyétek nyugodtan úgy, hogy Leóval pont elkerültétek mind egymást. Köszönöm nektek azt a csodálatos tíz évet, amit együtt töltöttünk, minden pillanatát élveztem, de úgy érzem, az elmúlt két évben nagyon más irányt vett az életem, és ezt már nem tudom összeegyeztetni a régi dolgokkal. Ha szeretnétek beszélgetni, arra azért még mindig vevő vagyok Discordon a régi profilomon! Puszi nektek <3 )

Ui.: Aki szeretné esetleg az igazi, hamisíthatatlan, de a SAO játékba soha be nem ragadt Leonyid Ivanovics történetét követni, az itt megteheti:
https://www.wattpad.com/story/320242410-reinkarn%C3%A1ci%C3%B3-kinek-j%C3%A1r-az-igaz-szerelem

by Ajánlott tartalom

Betekintés egy élet fejezeteibe

Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe

Re: Betekintés egy élet fejezeteibe