[Küldetés] A csokor

Nagyon rég voltam már ilyen küldetésen. Főleg azért mert nem nagyon volt szükségem a növényekre, hisz fejleszteni nem tudok velük, kristályreceptem meg még nem volt.
Azonban a múltkori látogatásom Shunál elgondolkoztatott.
Persze az első gondolatom nem az volt, hogy menjek el virágot szedni. A két gondolat közt egy nagyon nehezen megmagyarázható kapcsolat füzödik. Ha elkezdeném magyarázni a többség csak a fejét kapkodná, hogy melyik gondolatot, mi füzi össze az előtte lévővel, vagy a következővel.
Jól van..., a valóság az, hogy már én se tudom, hogy jutottam el idáig. Csak annyit, hogy közben felmerült Shu, a Vigor, Anat, majd valahogy a növények.
És most itt állok tanácstalanul. Ez egy lehetetlen helyzet. Eddig akárhányszor láttam ezt a problémát mindig valami ősi átok lapult a háttérben. De mért venne engem célpontba? Nem csináltam semmi rosszat.
Mikor felfigyeltem a jelenségre lenyitottam a menümet és gyanús jeleket kezdtem keresni. Nagyon nem tetszik nekem ez a dolog. Nem sok megoldást láttam a problémára. Mivel nem ismertem egyetlen sámánt se, aki le tudná venni rólam az átkot, inkább olyan megoldást akartam választani, ami nem veszi komolyan az átkok természetét, és jobban beleillik ebbe a környezetbe.
Így hát fogtam magam elővettem a gyenge tisztitó kristályt, amit nem olyan régen szereztem, és elhasználtam magamra, hátha meg tudok szabadulni ettől az érthetetlen dologtól.
Illetve reménykedtem, hogy a kristályt azelőtt el tudom használni, hogy az is eltűnne a semmiben, illetve nem esetleg valami mérget szedtem össze, amivel ez a verzió sajnos még nem boldogul.
Vesztenivalóm nem igazán van.

Hát, ez közel sem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Hiába próbáltam szedni a virágokat, azok újfent elhervadtak a kezem alatt. Én meg sikeresen megéltem azt a pillanatot, hogy sikertelen legyen az a kristály, amit pont az ilyen helyzetekre találtak ki. Mit is lehet ilyenkor tenni? Mikor a tudomány csödöt mondott, már csak egy dolog van hátra: Reménykedni kell a csodában.
És nem is kellett várnom sokat. Mondjuk nem sorolnám épp a csodák közé, hisz a virágmezőn szerintem nem túl szokatlan látvány egy virágot szedő lány látványa.
Nos, ha ez nem is, akkor az már igen, hogy ez a lány, mint egy mentőangyal sietett a segítségemre.
Vagyis próbált segíteni, de féltem egy kicsit, hogy elrontom a lány eddigi munkáját.
Ez is csak akkor jutott az eszembe, mikor majdnem kivettem az első néhány szál virágot, hogy nekikezdjek a fonásnak, de még időben visszahúztam a kezem.
Nem hiszem, jogy a segitési szándékom változtatna azon a tényen, hogy minden egyes virág elhervad a kezemben.
Persze nem hagyhatom itt a lányt minden szó nélkül, azzal hogy biztos nem tudnék neki segíteni.
Én szívesen segítenék. Csak félek, hogyha hozzányúlnék a gondosan összeszedett virágaidhoz, akkor azok is erre a sorsra jutnának.
Majd leguggolok a földre, és megpróbálom demonstrálni, hogy milyen problémával is küszködök per pillanat.
Miután a virág ismét elhervadt, még arra is megkértem, hogy ő is hívjon engem a nevemen.
És kérlek ne hívj csak úgy bácsinak, Hana-chan. Nekem is van becsületes nevem. Hívj csak nyugodtan Cear-nak.
Van egy olyan érzésem, hogy ebből amúgy is Cear bácsi lesz a végén, de az a megnevezés már tényleg kevésbé zavart volna.

Vannak teljesen kiszámítható dolgok az életben. Az egyik az, hogy ha egy lány bácsinak kezd el szólítani, szinte lehetetlen feladat, hogy ezt valaha mindörökre elfelejtse. Persze, a nevem használatával ez egy kicsit közelebbi, ami már nem is annyira nagyon zavaró.
A másik, hogy nem létezik olyan univerzum a valódin kivűl, ahol legalább egyszer ne forduljon elő az a klisé: hogy a szeretet és a tiszta szív mindent legyőz. Mikor meggyözödtem arról, hogy ezek a virágok a küldetés részei, mivel nem hervadtak el, kivettem pár szálat, és nekikezdtem az egyik legegyszerűbb fonásnak, amit csak ismertem. Mikor befejeztem, nem éreztem úgy, hogy ez megfelelne a lány elvárásainak. Pláne nem az enyemnek. Ezért újrakezdtem az egész műveletet, és most egy kicsit nehezebb technikához nyúltam, amihez megpróbáltam minél több virágot felhasználni.
Mikor még nem voltam teljesen belefeledkezve a munkába a következő kérdésem az volt:
-Mondd csak Hana-chan, nem lenne jó, ha megmutatnám, hogy kell szép koszorút csinálni? Akkor nem kéne másokra hagyatkoznod ebben az ügyben.
Tiszta szívből ajánlottam fel, és tényleg nem vártam cserébe bármit. Az ilyen pillanatokat kevesen értékelik a játékban. A többség valószinüleg csinálna gyorsan egy koszorút, majd magára hagyná a lányt, csak azétt mert rohannak. Én inkább lassan, de biztosan dolgozom, és ha Hannácska nem sürget, akkor akár az egész napomat egyetlen koszorú elkészítésével töltöttem. És ha valamit nem éreztem elég jónak, akkor nem sajnáltam sem az időt sem az energiát a visszabontására.
Majd késő délután felé boldogan tartottam fel az elkészült koszorút, és ha a kicsike megengedi, akkor én magam raknám a hajába a fejéket.

Igen, meg tudom érteni Hanna-chan érvelését is, de nem értek vele egyet egy kicsit sem. 
-Ha megtanulsz egy fonást, attól függetlenül is megkérhetsz másokat, hogy csináljanak neked, csak épp te is tudsz csinálni, és nem kell arra várnod, hogy felbukkanjon valaki, aki tud csinálni neked egy hajdíszet.
Ráadásul nem kéne azzal rávennie az embereket, hogy átkot szór rájuk. És nem hiszem, hogy egy ilyen kislánynak olyan sokat nemet mondanának ilyen ócska trükkök nélkül is. Én legalább is biztos nem.
És ahogy ott ténfereg körülöttem, ahogy dolgozom csodálkozok, hogy mért is kéne neki bármi dísz, hiszen így is elég bájos egy teremtés. Vannak, akik dísz nélkül szebbek, mintha bármilyen ékszert is hordanának. És ez a lány pont ezekhez az emberekhez tartozik.
Mikor végre elkészültem, és sikerült a lány fejére raknom a koronáját, az első pillanatban meglepödök, majd pár pillanatig becsapottnak érzem magam. Aztán túl is léptem a dolgon, és úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok azzal, hogyan is néz ki a lány.
Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy itt hagyom a nöényeket a "lánykának", aztán arra jutottam, hogy azzal lehet hogy csak megsérteném szegénykét. Amúgy is tud magának szedni, hogyha akar.
-Köszönöm a mai napot Hanna-chan. Igazán élveztem az együtt töltött időt.
Hiába az öregasszony forma, meg minden, én arra a kislányra fogok emlékezni, aki ma egész nap örülöttem térült fordult, amig én lázasan dolgoztam neki. És eszerint is fogok elköszönni tőle.
-Remélem még tallkozunk majd valamikor.
És remélem legközelebb, majd a kislány formájában találkozhatok vele. Azt sokkal jobban bírnám. És már el is mentem a közelből.