Kiyoshi Nagoyaka vs. RenAi

A fiú ökölel való megütése váratlanul ért, de amint tudtam vissza támadtam, vagyis inkább csak fellöktem, nem tudok fegyver nélküli embert megvágni a kardommal, és ezt szóvá is tettem neki.

- Nyugodtan előveheted a fegyvered. Nem becsüllek le, vagy hasonló de már a bekerülés óta gyakorlom ezt a manőver izét, tehát mire észbe kapsz, garantálom hogy a kezembe lesz az óriási evőpálcikám. – Mondta, mire figyeltem még pár percig, nem azért mert úgy gondoltam hogy hazudik, hanem mert nem tudtam mégis mit forgathat a fejében. De ha addig nem támadok fegyverrel amíg nem látom az övét, még az is megfordult a fejemben hogy ez valami csapda, vagy hogy olyan speciális képessége van amit a fegyverével ér el, pl láthatatlan lesz vagy nem is tudom, találkoztam már hasonlóval, Incubus hiszem így hívják a fiút, neki is a fegyvere segít a speciális képességében. Már majdnem elértem, mire a fiú aktiválhatta a képességét és veszettül gyorsan hátrált, utána meggondolva magát Kiyo mégiscsak támadásba lendült, de a fegyver még mindig nem volt a kezében, így picit megszeppenve, vártam a fiút, de a kezem már ökölben volt, ha a közelembe ér, behúzok neki. De egy bizonyos táv után megállt, és megpillanthattam a fegyverét. Hát mit is mondjak, nem kis darab.
- Ezt már szeretem! – Mosolyodtam el és azzal előhívtam a kardom, és nem támadtam, csak megpöccintettem a lándzsáját, és hátráltam egy kicsit. Persze tudom, hogy egy ekkora fegyver ellen csakis közelharcban van erőm, sőt a fiú gyorsabb is mint én, gondolom a képességének köszönhetően. De ha most támad, véget fog érni a harc, már tudom vagy legalábbis sejtem hogy mit fogok csinálni, hátrább álltam, de a fegyverem támadó állásban volt úgy hogy mégis bármikor védekezhessek vele. És vártam a fiú támadását. Remélem sikerül az amit elterveztem.

A Kiyoval vívott harcom elég furcsán alakul, eleinte a fiú tök édes aranyos és kedve volt, már bántam is hogy kihívtam harcra és nem valami másképp ismerkedtem meg vele, és hogy akad pár közös dolog is közöttünk. Mint pl a csoki, imádom zseni volt az aki kitalálta és megalkotta a csokoládét, persze nem csoki mán vagyok, vagyis inkább nem csak csoki mán én szeretek minden féle édességet és nyalánkságot. De ennyit a kajáról, időközben akadt pár furcsa megmozdulásom nekem is mint például amikor macskaként kezdtem el viselkedni, nem tudom mi üttetett belém, lehet valami vírus, vagy valami admin szórakozott velem és írt át néhány tulajdonságot bennem. Elvégre mi itt csupán adatok vagyunk, nullák és egyesek tömkelege, egyel több nulla vagy egyes vagy épp ha a sorrend meg van bontva bőven elég hogy valami megváltozzon vagy megszűnjön, mivel nem ismeri fel a rendszer így törli magából, vagy nem is tudom, nem értek én az ilyesmikhez. Csakis annyit tudok hogy ügyesebbnek tapasztaltabbnak és erősebbnek kell lennem, hogy minél hamarabb kijuthassak innen, és viszontláthassam a családom.

De most nem fogatozhatok ezzel, sőt hasonló gondolatokkal sem, elvégre egy harc közepén vagyok, a fiú hosszú ideig fegyver nélkül volt így nem támadhattam kardal, nem tartanám tisztességes dolognak, így mikor már mindkettőnk kezében fegyver volt, örültem, persze mondta hogy komolyan vesz és hogy meglepetésnek szánja a fegyverét azért nem hívta még elő, de akkor is, jobb így. Kiyo kezében egy lándzsa az enyémben pedig egy kard várt végső megmérettetésre, szerettem volna ha a fiú támad elsőnek, ezért barátságosan megkoccintottam a kardommal a fegyverét majd hátrább vonultam. Persze a srác nem tétovázott és ennek örültem is bár kicsit furcsálltam mikor szájába veszi a fegyvere egyik végét, tulajdonképp le is döbbentem, szóval ha nem húzza le a súlya és tudott volna vele támadni valószínű sikerült is volna neki. De rá kellet jönnie hogy ez így nem fog menni ezért a kardját a kezébe vette, és úgy iramodott felém, én hasonló kép tettem, kardommal a kezemben támadtam felé, tudtam hogy bizonyos vágásai be fognak találni, elvégre ez is részese volt a tervemnek, és az hogy lándzsája van még segít is benne. Tehát a Kiyo támadási közül kettő is betalált, mire elég közel kerültem a fiúhoz hogy a kardommal meg tudjam sebezni, időközben a lándzsáját lefogtam középtájt, egyrészt hogy ne tudjon támadni másrészt hogy ne tudjon hátra vonulni sem, és mivel a fegyvere nélkül nem tud mit csinálni, elviekben, nem fogja nálam hagyni sem. Tehát igyekeztem így közel kerülni hozzá és addig próbálgattam sérülést okozni neki amíg nem sikerült. Elvileg nem tudott kigáncsolni, mivel lefogtam a fegyverét, de ha hátra fele tolt volna, akkor nem álltam ellen, lépteket tettem hátra fele így nem eshettem fel, és eközben is igyekeztem megvágni a fiút. Mígnem feltett nekem egy kérdést:
- És, te már a SAO előtt is játszottál MMORPG-kkel? Egyébként Ren, van testvéred? - Kis hezitálás után válaszoltam is neki.
- Ez az első hogy ilyen játékokkal játszok, és igen van egy öcsém, Ő mesét nekem régebben sokat az ilyesfajta játékokról. – Majd elhallgattam, nem azért mert nem tudtam volna még mit mondani, hanem mert ezzel eszembe juttatta az öcsikém, és hogy talán Ő is ebben a játékban raboskodik és nap mint nap harcol az életéért. Majd visszakérdeztem, de a hangom még nem volt tiszta, lehetett benne hallani a szomorúságot. Ugyanakkor kissé meg is voltam lepődve, ezt még senki sem kérdezte meg tőlem Aincardban.
- És te, mióta játszol ilyenekkel? És ha jól sejtem bizony van testvéred, másképp ez a kérdés nem jutott volna az eszedbe. – Mosolyodtam el.

/ Két vágás talált el így sebzett 6 pontot és az életem 65 pont a páncélomból marad 3 pont ^^ /

A fiú igencsak kimerülhetett, mivel csakis annyit láttam belőle hogy dől elfele, gyorsan akartam kapni vagy valami hasonló, de megfeledkeztem a lándzsáról így sikeresen felbuktam benne, és magam sem tudom hogy a fiú alatt kötöttem ki, de arra már nem volt időm hogy kikússzak vagy hasonló, így rajtam landolt. Legalább nem esett nagyot. Gondoltam magamban, némi szarkazmussal ugyanis nem így terveztem. Kikászálódtam alóla és a fejét a kezembe vettem, és így vártam hogy magához térjen. Aranyos kölyök, és semmiképp sem akartam hogy bármiféle baja essen. Nem is kellet sokat várnom a fiú gyorsan magához tért, és picit bele is pirult hogy a karjaimban találta magát. Megkérdeztem tőle hogy jól van-e amire gyorsan rá is felelte hogy minden rendben, és már fel is pattant hogy folytassuk. Kicsit távolabb állt meg tőlem aminek örültem, ugyanis így teret adott a harcnak. Majd rájöttem, hogy nekem minél közelebb kel hogy legyek Kiyohoz ugyanis akkor nem tudja használni a fegyverét. Így már ki is eszeltem a egy taktikát amit bevethetek a fiú ellen. Már támadtam volna is, de a fiú kérdése megszakított benne:
- Nem, még sosem volt a kezemben kard, nem vagyok oda az ilyen erőszakos dolgokért. – A srác védekező állást vett fel, ebből gondoltam hogy azt szeretné ha én támadnék.
Nem fogom megváratni, így máris igyekeztem a közelébe férkőzni. De megint kérdésekkel bombázott. Lehet így akar megzavarni, vagy tényleg csak kedvességből érdeklődik, nem tudom, de illedelmesen válaszolok neki, miközben még mindig igyekszem a közelébe férkőzni, ha támad akkor legjobb tudásom szerint kerülöm ki őket, és kardommal igyekszem megsebesíteni a fiút.
- Hogy milyen volt az életem? Hümm… nem panaszkodom, nyugis gyerekkorom volt majd megszületett a kisöcsém, eleinte féltem hogy kevesebbet fognak majd velem foglalkozni és hogy el leszek majd felejtve de nem így történt, a szüleim mindig tudtak időt és energiát szakítani rám is, öcsi ahogy nőtt úgy kezdett eltávolodni az emberektől és a világtól. Egyedül az mmo-k nyújtotta állvilágban, érezte magát otthon és biztonságban, mindig is féltettem emiatt így igyekeztem minél jobb nővére lenni, és mindent bele adtam amit csak tudtam. Kapot tőlem egy new geart, de kíváncsiságból kipróbáltam és bent ragadtam. Volt egy pill… - itt elhallgattam, mivel nem akartam kiadni magamból mindent, sem pedig panaszkodni. De akkor is biztos vagyok benne hogy Őt láttam. Egy pillanatra elhallgattam, majd ismét gondtalan mosolyt ültettem az arcomra. És folytattam az ostromlást.
- És neked milyen volt az életed? Hogy ragadtál bent? – Kérdeztem most már mosolyogva.

Kiyo kérésére meséltem picit magamról, mivel úgy láttam tényleg érdekli. Többször is meg akartam támadni, vagy legalábbis a közelébe férkőzni de nem tudtam, vagy hátrált, vagy kérdésekkel bombázott, és nehezen tudtam figyelni és koncentrálni akkor mikor a válaszokat adtam rá. Nem azért mert nem tudok több dologra odafigyelni egyszerre, na jó az is de akkor is… a főbb oka azt hiszem az volt hogy mélyen érintett, mivel emlékeztetett arra hogy mégis mennyire hiányzik az otthon, hogy milyen rég nem láttam a szüleim és egyetlen kisöcsém. Elszomorított, de nem engedtem hogy elkeserítsen, elvégre pont azért harcolok hogy minél hamarabb láthassam anyu meglepett arcát és az öcsém elismerő tekintetét. Igen azt hiszem pont ezért harcolok, ez az amit akarok. Kérdésemre a srác is mesélt magáról picit. És igazat kell adjak hogy az emberek nagy többsége úgy ragadt bent mint Ő. Miután végzett a mondandójával ismét védekező állást vett fel, és úgy döntöttem most beviszek egy mindent eldöntő csapást, utána meg beülhetnénk valahova sütizni. Kiyo terpesz és védekező állásba várta hogy támadjak. Most olyan gyorsan közelítettem meg a fiút ahogy csak tudtam, majd a lándzsáját kikerülve, kicsit a földön csúszva igyekeztem alulról egy szúrást bevinni. Persze mivel ez egy szemből jövő egyenes támadás volt könnyedén kivédhette. Ha elég közel kerültem hozzá megfogtam a fegyverét, és egy köríves vágást intéztem felé, ha ismét elengedte, megpróbáltam a saját fegyverével kigáncsolni, de nem támadtam rá a földön. Megvártam míg felkel és vissza adtam a lándzsáját, de nem hagytam hogy teret nyerjen magának, apróbb vágásokkal ostromoltam, ha még sem tudtam eltalálni vagy valami okos manőverrel kicselezett akkor bizony megérdemli a győzelmet, és ezt komolyan is gondolom. Bár nem fogom csak úgy feladni, bár belopta magát a szívembe aranyos egy srác, még az álmodozó tulajdonsága is nagyon tetszik. Igyekszem további támadásokkal ostromolni, ha kell ismételten beengedek pár vágást és sebzést, de most győz…szakadt félbe a gondolat menetem. Ahogy láttam hogy a fiú miként harcol ellenem, ahogy megpillantottam a tüzet és a lelkesedést a szemében az arca helyett az öcsém arcát pillantottam meg. Majd megtorpantam és elmosolyodtam, némi hezitálást követően meg is szólaltam:
- Nagyon ügyesen harcolsz, a fegyvered is okosan forgatod, mindenképp elismerésre méltó. Megérdemled a győzelmet, ugyanakkor nem akarlak azzal megalázni hogy feladom. Legyen ez egy utolsó összecsapás. Aki most sebez az lesz a győztes. :3 – Azzal hátrébb vonultam és kardom támadó állásba helyeztem. Azt a lendületet amivel hátrább vonultam megfordítottam, és már támadtam is Kiyora. Persze hagytam neki annyi időt hogy fel tudjon készülni a csapásomra.

Kiyo ügyesen harcol, kikerüli vagy hárítja a támadásaim, pedig tudtommal én sem vagyok egy nagyon gyenge lányka. Persze sokakhoz fel nem érhetek, még ha vért izzadok akkor sem, de én mindig mindent bele adok. Ezt az egyet itt jól megtanultam. Mikor megdicsértem és miután kijelentettem hogy az aki az következő csapást beviszi az fog győzni, Kiyo kicsit értelmetlen arcot vágott, de nem igazán értettem mit nem ért, és már hátrébb is vonultam hogy a következő támadásom elindíthassam. Nekirohanásból próbáltam alulról egy szúrást bevinni, de ezt is tudta hárítani, a tengelye körül kezdett el olyan gyorsan forogni hogy a kardommal nem tudtam közbeszúrni vagy épp valahogy megsebezni. Ezt jó ideig csinálta próbáltam több taktikával bevenni a fiút de sikertelen, mígnem a srác már fáradt és meg nem botlott, erre a húzásra nem számítottam, már kardommal próbáltam megállítani a kezében lévő lándzsát ami a fiúval együtt dőlt, de mivel én közel voltam hozzá így egy vörös csík izzott fel a karomon. Lassú és figyelmetlen voltam, és így megsebzett. Önkéntelen is elmosolyodtam, nem azért mert megsebzett és ezzel győzött, hanem mert mindent bele adtam és Ő mondhatni a véletlen segítségével győzhetett. Kicsit muris volt. A fiú még mindig a földön feküdt, de már pötyögtem is a menümben. Alapjáraton nem adtam volna fel, de mivel megbeszéltük ez így a fiú győzelme lett.
- Kinyithatod a szemed! – Mondtam kedvesen, miközben megszólalt a győzelmet jelző zene és a fiú neve is ki lett írva.
- Gratulálok szép volt! A válaszom pedig az hogy azért mert nagyon emlékeztetsz az öcsémre. - Majd ha nem állt fel, kezet nyújtottam neki hogy felsegítsem.
- Elmehetnénk enni valamit. – Ajánlottam fel az ötletet, már éhes is voltam és harc után mindig jó egy kis nasi és még folytathatjuk a beszélgetésünket is.

/ Köszönöm a játékot /