Kazamata

Botor módon említést tettem neki az első kazamatámról, de még az elején sikerült témát váltanom, vagyis megpróbáltam. Kanami viszont rendkívül figyelmes és okos teremtés volt, akit nem lehet csak úgy becsapni. Megkérdezte tőlem, hogy melyik Kazamatába mentem egyedül én erre felköhögtem majd vakargatni kezdtem a tarkómat. Nem lett volna valami jó ötlet, ha elmondtam volna neki, hogy néhány kosza malac nemcsak megkergetett, de még ki is nevetett.
-Nem emlékszem pontosan, olyan régen történt. Valahol az első szinten lehetett.
Sosem voltam valami jó hazudozó és a dolgomat még csak nehezítette Kanami két ragyogó kék szeme. Képes lett volna ott helyben levetkőztetni velük, természetesen, átvitt értelemben.

Később felvetette azt a lehetőséget, hogy elmehetnék kipucolni egy kazamatát, édes kettesben, persze ő nem beszélt ilyen negédesen. Az ötlet elég jónak tűnt, csak attól féltem, hogy én nem vagyok elég jó ehhez a feladathoz.
- Jó ötletnek hangzik. – mondtam.
Jó esély volt rá, hogy nemcsak az ajánlatról feledkezik meg, hanem még rólam is ugyanis nem voltam olyan, akire érdemes emlékezni, legfeljebb a külsőmre. Olyan volt ez, mint mikor egy srác hallgatja a barátnőjét, közben bólogat, de fogalma sincs róla, miről is van szó. Éppen egy terembe léptünk volna mikor is váratlanul megfogta a ruhámat és megakadályozta, hogy belépjek. Rá nem jellemző érzékenységgel közölte velem, nem szeretné, ha meghalnék vagy megsérülnék, tényleg úgy tűnt mintha aggódott volna értem. Megkérdeztem magamtól, hova lett az a karakán, vágjunk bele, nem félek semmitől leányzó?

"Lapát kezemmel" megfogta a kecses csuklóját és mélyen a szemében néztem, hogy tudja igazat szóltam.
- Te vigyázol rám, én meg rád.
Mikor azt a vicces dolgot mondta széles mosoly terült el az arcomon ami inkább ördögi volt mint barátságos.

Kérdés nélkül sikerült kiderítenem, hogy az a virágszál már több mint hat éve rostokolt abban a játékban. Belekezdett egy régi történetbe, ami vele esett meg és csak mondta és mondta, én meg persze nem akartam félbe szakítani. Nekem is volt egy élménnyel, egy farkassal és az sem volt valami kellemes. Össze-vissza harapdálta az arcomat és a nyakamat, amitől úgy néztem ki, mint egy közlekedési baleset áldozata. Nagyon meg voltam rémülve, ami természetes, egy ilyen helyzetben, igaz, hogy az óta eltelt némi idő, ráadásul én is erősödtem egy keveset. A terembe való belépés előtt Kanami meg akart győződni arról, hogy mindketten alaposan fel vagyunk-e készülve az előttünk álló kihívásra. Úgy tűnt kissé meghatotta, amit mondtam neki pedig tényleg nem szándékosan csináltam.


- Azért az túlzás. Nem ismerek nálad erősebb játékost.
Azért mondtam, mert szegényke abban a tévhitben ringatta magát, hogy én valami életmentő hős vagyok. Ez természetesen nem volt igaz, mert magamra is alig tudtam vigyázni. Szerettem vele beszélgetni csak néha túlzásokba szokott esni akár csak egy bizonyos szőkeség. Csak egy egyszerű kalandor voltam akárcsak az a néhány ezer kik mindent megtettek annak érdekében, hogy visszatérhessenek saját, megszokott világukba.


- Azért legyen a kezed ügyében egy teleport kristály. – mondtam nagy bölcsen.
Odabent a sas szemű Kanami egyből kiszúrtam a terem túloldalán lévő ládát és meg is jegyezte, hogy az lesz majd a jutalmunk, talán. Körbenéztem, de egyelőre nem láttam egy fia ellenséget sem, bár nem azt, jelnetet, hogy nincsenek is. Gondolkodás nélkül előre mentem, hogy engem érjen az első csapás, ha esetleg megtámadnának minket. Máskor nem csináltam ilyet, ám akkor olyan természetesnek, egyértelműnek tűnt. Igyekeztem nem csak a padlót, de a plafont is szemel tartani, nehogy legyen egy újabb meglepetés.
- A jutalom jó, de azért legyünk résen.

K1 néha olyan nagy butaságot tud mondani. Azért valahol megható és szórakoztató, hogy engem tart a legerősebbnek akit ismer, de ugyanakkor jól tudom, hogy a felszerelésem és a szintem is bőven elmarad egy top-class játékostól. Kissé még kuncogok is rajta, hogy mit mond nekem, és utána felelek egy mosollyal a számon

-hát nem vagyok sem frontharcos, és a felszerelésem is régi és már-már rozsdás, de azért jól esik, köszi.

Én tisztában vagyok vele ugyanakkor, hogy nem a ruha teszi az embert és hogy a tettek fontosabbak. Én mondjuk épp ezért lennék inkább antihős, mint hős, de ugyanakkor K1 tiszta lelkű lovag.
Azt furcsálom mondjuk, hogy ilyen alacsony szinten van…

Néztem rá a lovagra, egyben csekkolva a szintjét is, mielőtt bemennénk. 6. szinten van, az évente 1. Én sem vagyok mondjuk egy nagy szám, de én évekig parkolóra voltam téve.

Aztán még hozzátett valamit a páncélos

- Rendben gyorshívóra lesz téve.
Mondtam neki. Nem sokra rá K1 is észrevette a ládát amit én. Előre indult, ami mondjuk hülyeség a részéről, mert nála azért még erősebb vagyok, így mielőtt kiérne a kezem ügyéből, megint megragadtam a vállát és visszatartottam egy picit

- akkor inkább menjünk egymás mellett mit szólsz?

Terv jónak tűnt, de amikor elléptünk a bejárat mellől, az előtt egy vékony, de annál ellenállóbb határvonal jelent meg…

-Ez nekem nem tetszik -Kezdtem el püfölni az amolyan lézer falat, majd mire feleszméltem mögöttem egy pár mob jelent meg, mind érdekes formával és kinézettel.

-Ká szerinted mennyivel bírsz el? Mondjuk az a barlangi goblin menne egyedül? Az enyém meg a másik két goblin meg az üregi gólem

Néztem rá miközben az ellenfeleket osztottam szét egymás között. Szerintem ígyis úgyis többet akar majd, de talán így lenne a legjobb eloszlás.

Bizonyára azt hitte, hogy pusztán kedvességből mondtam, hogy ő a legerősebb, pedig egyáltalán nem így volt. Az is hozzá járult, hogy nem sok embert ismertem odabent, de a java részük mind rendkívül csinos és persze erős lányok voltak pont, mint Kanami. Lehet, hogy számai nem a legjobbak voltak, de a megjelenésével és a hozzáállásával szerintem nyugodtan kenterbe szállhatott bármely profival. Bátor volt akár egy oroszlán és nem ismerte a feladni szót, vagyis én így tapasztaltam, de az is lehet, hogy tévedtem, mert csak párszor találkozgattunk.

Megnyugodtam mikor kiderült, hogy van nála menekülésre használható kristály. Tudom nem valami hősies dolog, de sokkal jobb az értelmetlen halálnál. Mikor előre akartam menni megfogta a kezemet és azt mondta menjünk egymás mellett. Egy pillanatra tényleg egy rendin éreztem magamat amint egymás mellett kéz a kézben andalgunk. Régebben halottam a kocsmai etikáról, vagyis azért kell ott előre engedni másokat, hogy ők kapják az esetleges első pofont. Na, én pont az ellentettjét akartam, mert ha engem meg is támadnak, ő azon nyomban tud reagálni, de úgy, hogy nem sérül meg.

Nemsokra rá megjelentek a szörnyek nekem pedig a torkomban dobogott a szívem.
~ Na, most van itt az ideje a gyors távozásnak. ~ gondoltam és belenyúltam a zsebembe.
Kívülről persze nem látszott, hogy meg vagyok rémülve, ahogyan Kanamin sem, sőt szerintem ő egyáltalán nem félt. Úgy tűnt harcolni akar és szégyelltem volna magamat, hogyha otthagyom a pácba, pedig egyszer a barátomnak neveztem, vagyis felvettem a barát listára. Megkérdezte tőlem elbírnék-e az egyik kis töpszlivel míg ő másik kettővel meg a behemóttal viaskodik. Nem szóltam semmit csak meredten néztem magam elé pont, mint aki nagyon koncentrál. Egyáltalán nem tetszett, hogy más kockáztatja helyettem az életét, nem tűnt helyesnek. Végül aztán beugrott valami és szép lassan oldalazva távolodni kezdtem a partneremtől.
- Nekem más jár a fejemben. - mondtam.
A taktikám neve „Szégyen a futás, de hasznos” vagy másképpen oszd meg és uralkodj. Mikor már elég távol voltam tőle odaléptem ahhoz a behemóthoz majd lekevertem neki egyet a buzogányommal. Ettől kissé mérges lett és elindult felém én pedig vártam egy csöppet majd szaladni kezdtem. Nem volt valami hősies terv, hogy azzal a gólemmel fogócskázok Kanamiék körül, de jobb nem jutott az eszembe. közben buzgón imádkoztam, hogy beváljon ez a kis csel.

Nem tudom Ká mit szeretett volna a teleportkristálytól, bár elég nyilvánvaló dolgokra használható. Mondjuk teleportra és csillogtatni a napfényben.

Szóval ott voltunk abban az irreális pillanatban kéz-a-kézben és úgy tűnt, hogy megütjük a jackpotot. A dolog annyiban hibádzott, hogy pár jól ismert mob barlangi változataival találkoztunk .

Éreztem, hogy Ká ideges, ugyanis kissé remegett a keze, jó hát emiatt én nem fogom elítélni elég ronda és csúf ez a pár dög. Nem is említem meg neki, csak egy jóképű mosolyt, amiből mielőtt elindult remélem erőt merített.

Kinézte magának a gólemet és azzal kezdett el KERGETŐZNI?!

Nos az első gondolatom az, hogy úristen… a második pedig, hogy egész zseniális. A legerősebb ellenfél, ami lassú nem fogja tudni utolérni őt, viszont cserébe nekem van időm a goblinokkal szórakozni.

-ÁÁÁÁ értem! Oké tartsd fel őket K1, amíg én elintézem a kis éles fogúakat!

Kaptam két kézbe a pengémet és brutális rohammal indultam meg a 3 kisebb lény felé. Az egyik dárdás volt a másik páncélos a harmadik egy íjász. Így mivel nagy előnyük volt messzire, én az egyiket a könyökömmel arcon löktem, a dárdásnak közben levágtam a fegyverének a végét és az íjászra összpontosítottam a repülő rúgásom végét. A páncélcsizmám olyan szépen arcon találta páros lábbal, hogy a falig repült el, én egy harci kiáltással fordultam meg és vettem célba a páncélost, aki viszont keményebb dió volt, mint hittem és jó pár ütést kibírt a keveset sebző fegyveremtől… Amire viszont nem figyeltem a falnak csapott íjász volt, aki közben szépen felállt…

-ÁÁÁÁÁÁHHHH

-ordítottam fel a fájdalomtól mely a vállamból jött, amikor belefúródott egy nyíl. Na jó nem a fájdalomtól, de attól még így sem kényelmes érzés a válladban benne egy nyíl.

Mintha csak egy effekt lett volna, hiszen abban a pillanatban törtem át a páncélját és vágtam ketté a goblint előttem.

-Te kiiiiiis! üvöltöttem rá az íjászra ami aztán érezve vesztét ismét lőni próbált, de most sikertelenül, a kicsi húrszerű bőrszallag az íján édesen pendült meg, miközben a gazdája elejtette. A fejétől megfosztott íjász nem túl jól tartotta meg azt…

Aztán az utolsó goblint kezdtem keresni, ami egyszerűen eltűnt a szemem elől… Így a tekintetem a frappáns ötlettel előálló K1-re szegeződött…

Az ötletem zseniálisnak éppen nem nevezhettem, sőt még normálisnak sem, de sajnálatos módon akkor nem jutott jobb az eszembe. Most, mikor itt mesélgetek, bevallom, még mindig nem tudom mit kellett volna tennem helyette. Eleinte úgy tűnt, hogy beválik a terv ugyanis a pofon után amit a buzogányommal adtam le sikerült magamra vonnom a nagyfiú figyelmét. Először persze körbeforgatta a fejét, hogy megnézze mi is találta el. Bizonyára azt gondolta valamilyen orjás szúnyog csíphette meg, de végül a tekintete rám szegeződött. Itt volt a tervem egyik sarkalatos pontja, ugyanis nagyon nem örültem volna, ha mind a négyen utánam erednek, pedig erre is megvolt az esély. Hála a programozóknak azok hárman elindultak Kanami irányába, míg a behemót továbbra is felém közeledett. Elég vicces lehetett volna, hogy egy hegyomlás szegődött a nyomomba, ha nem lettünk volna életveszélyben. Mivel nem túl gyakran kellett az életemért rohannom legalábbis ilyen ellenfél elől először túl közel engedtem magamhoz. Csak a szerencsén múlott, hogy nem engem talált el, ilyenkor mindig mondtam valami frappánsat.
- A jó életbe, ez majdnem kilapított! Hogy pusztulnál meg, az alkotóddal együtt! – kiáltottam valahányszor majdnem eltalált.
Kissé távolobb húzódtam, hogy kikerüljek a hatósugarából és így elkerüljem a palacsintává lapítást.

Nagy sajnálatomra vagy úgy az első kör után elfordult tőlem is a társnőm felé indult, bizonyára megunta ezt az értelmetlen fogócskát. Valamit sürgősen ki kellett találnom ugyanis nem hagyhattam cserben. Így hát odaléptem hozzá és olyan keményen, ahogyan csak bírtam rávágtam a hátára a pajzsommal. Tisztában voltam vele, hogy nagy kárt nem okozok, benne viszont ismét magamra vonhatom a figyelmét. Először nem jártam sikerrel ezért a baj vállát kezdtem ütlegelni. A figyelem felkeltés meg is történt, de nem, úgy ahogyan szerettem volna. Ahelyett, hogy felém fordult volna, hogy ismét üldözőbe vegyen egy köríves mozdulattal úgy hátba vágott, hogy métereket repültem pontosan Kanami ölébe. Szerencsére pont akkor végzett az ő részével én meg egy rongybabaként estem rám. A fejem kissé kótyagos volt a csapástól, nem is tudtam megállni a saját lábamon.
- Felírta valaki annak a kamionnak a rendszámát? – kérdeztem kissé összezavarodva.
Viszonylag hamar magamhoz tértem és bár jócskán megcsappant az életerőm még mindig képes voltam harcolni.

Végre sikerült megtapasztalnom mit is érezhet egy ember ágyúgolyó bár inkább tekintettem magamra, mint egy hatalmas golf labda. Épphogy csak meglegyintette a karját én pedig röpültem, mint szellentés a kacsa fenekéből. Nem sokkal földet érés után hallani véltem valami zajt azonban nem tudtam tisztán kivenni, elég távolinak tűnt. Nem tudom, hogy ez a gólem különleges képessége volt, hogy elszédül tőle a játékos vagy pusztán maga a csapás okozta. Mivel nem a valódi testünkben voltunk és nem is éreztünk fájdalmat így néhány dolog elég furának tűnik. Lényeg a lényeg, hogy párszor megráztam a fejemet és máris újra a régi formámban voltam, igaz azzal se szívesen dicsekedtem volna. Jókor történt ugyanis Kanami pont akkor kért meg rá térjek magamhoz, mert szüksége van a segítségemre. Mondjuk ezt maximálisan meg tudtam érteni ugyanis kellett valaki, aki felfogja az ütéseket. Tisztában voltam vele, hogy a lánynak meg sem fordulna, ilyesmi a fejében azonban ez lenne a logikus megoldás.
- Nem aludtam, ébren vagyok. Mit hagytam ki?
Úgy tűnt, amíg ki voltam ütve az a gólem egy csöppet sem lett kisebb, sajnálatomra. Kisebb dögökkel talán még elboldogultam volna, azonban egy akkora monstrum már elég nagy fejtöréstokozott, ráadásul nem csak az én életem forgott kockán. Fogalmam sem volt róla, hogy mit is kéne tennem, a fülem a szívemben dobogott vagy éppen fordítva? Mindegy, lényeg az, hogy nekem is ki kellett vennem a részem a munkából, csak azt nem tudtam, hogy hogyan.

Nem tudtam ezen sokáig filozofálni ugyanis valami különös érzés futott végig a hátamon. Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy ismételten megsérültem és mikor megfordultam egy goblinnal néztem farkas szemet. Azon nyomban zsigerből, mondhatni ösztönösen tökön rúgtam vagy ott, ami ezeknek a dögöknek a lábuk között van. Ezután párszor jó erősen fejbe kólintottam a buzogányomat, végén pedig a pajzsommal adtam meg neki a kegyelemdöfést.
- Már csak ez a kis kavics van hátra és mehetünk is a jutalmunkért. – mondtam.

Mindenki azt hiheti, hogy ez így nem egészen fer dolog, hiszen én nem is nagyon kell, hogy odategyem magamat a dologba, holott pedig igenis nehéz dolgom van. Erősen kell koncentrálnom, hogy ezeket le tudjam győzni és közben figyelnem kell arra is, hogy K1-nek ne legyen semmi komolyabb baja.

Ez nem egészen sikerült, hiszen a gólem megütötte, ami miatt lezuhant az élete egy elég alacsony szintre, én pedig alig vettem észre, hogy bajban van, sőt nem is vettem észre csak akkor amikor már rám esett egy az egyben.

Kissé kábának tűnt, de tudom jól, hogy maximum a sokk az ami miatt ilyenkor kábább lehet a szokásosnál. Egy kicsit arrébb szaladok, hogy ne tudja splash-ben megütni megint K1-et a gólem és őt figyelem miközben folyamatosan próbálom Dodge-olni az ütéseit. Észreveszem, hogy az utolsó goblinnal foglalkozik, aki egy elég csúnya mogyorórúgás után elborul és széttörik apró pixelekre.

-Szép volt! Nagyon szép! - Álltam meg egy pillanatra elfeledve az ellenségemet, aki egy szép öklössel a falig elküldött.
-Ugh…. Ez nem volt túl szép -fogtam meg a fejemet, és igazítottam meg az arcomba lógó hajtincsemet és álltam fel a talpamra újra.
-K1, figyelj, én elterelem a figyelmét, te pedig hátulról ütöd majd folyamatosan, OK? Néha meg kell majd ütnöm, hogy én legyek a veszélyesebb, úgyhogy figyelj oda, hogy te last-hitteld! -Ez igazi teamwork lesz, ha minden szépen alakul, én pedig már most megyek is és magamra húzom a dögöt.

Azzal azonban nem számolok, hogy nincsen túl sok életereje, így úgy kell időzíteni és osztani a sebzésemet, hogy sose legyen kisebb K1-énél kisebb a sebzés, de is legyen túl nagy, hogy azonnal meghaljon a gólem. Nehéz lesz kicentizni, mert most életek is kockán forognak.

Már csak egyetlen egy ellenfél maradt, igaz egyenlőtlen volt a küzdelem ugyanis ketten támadtunk egyre, valami oknál fogva ez egy cseppet sem izgatott. Tisztában voltam vele, hogy ez nem lesz olyan könnyű falat máskülönben Kanami már rég a másvilágra száműzte volna. Bájos társnőm is bekapott egyet azonban őt nem viselte meg annyira, mint engemet. A nagy csatározás közepette arra is maradt ideje, hogy egy frappáns kis tervet osszon meg velem, ami még talán be is válhatott. Csakhogy az élet nem mindig habos torta és bármikor történhet valami váratlan és nem éppen a kellemesebbik fajtából. Nekem elég kevés életerőm maradt így oda kellett figyelnem mit is teszek.
- Szívjuk le ezt a fazont. – mondtam a szívassuk meg helyett.
Amúgy én nem voltam az a káromkodós fajta meg a rendszer nem is engedte az ilyesmit, leszámítva akkor ha az illető kikapcsolta a szűrőjét. Találkoztam pár emberkével kik ekképpen cselekedtek, de én nem láttam sok értelmét, így is remekül ki tudtam fejezni magam, persze előfordult, hogy ostobaságokat hordtam össze.
- Nekem is van egy ötletem. Mi lenne, ha csak az ütné, akinek épp háttal áll a másik pedig elrohan?

Arra gondoltam mivel elég lassan fordult, legalábbis én így láttam, aki a háta mögött van, az üti, majd mikor felé fordul, hogy lecsapjon az illető elszalad és a másik ál neki csépelni. Hasonló lehet, egy régi játékhoz az itt csörög a dió arra meg a mogyoró, de az is lehet, hogy tévedtem. Engem tulajdon képen teljesen hidegen hagyott, hogy kinek is az érdeme, de azt akartam valaki végre végezzen azzal a döggel. Én az utasítások szerint támadtam a gólemet szó szerint ütöttem, rúgtam, csíptem, vágtam és haraptam.

Igazából elég szép sztorit raktam össze, meg kell dícsérnem magamat. Még az is kijött belőle, hogy mekkora egy hős és önfeláldozó vagyok, hogy Kának adnám az exp-et.
Azonban arra nem számítottam, hogy neki is van ötlete, ami ráadásul még egész jó is. Ezen jót mosolyogtam, miközben büszkeség öntött el az iránt, hogy mennyit fejlődött a legutóbbi találkánk óta. Rendesen odatette magát az eltelt idő alatt. És ráadásul nem is lett belőle egy faragatlan tuskó, ahogy az sok emberrel szokott lenni, hanem megmaradt a régi és türelmes lovagnak, aki anno volt. Persze van pár fura elszólása neki, de szerintem akkoriban is volt már.

Szóval nézzük mit rakott össze a lovag. Először is felmérte, hogy a gólem mindig azt üti és üldözi, akinek nagyobb az agrója. Így ha belekalkuláljuk azt, hogy K1-el hasonló sebzést ki tudunk osztani, és figyelembe vesszük a forgási sebességét, akkor el tudunk találni egy olyan ütemet, ahol nem kell senkinek kitankolnia a sebzését, hanem meg lehet szakítani ütés előtt új célpont választással. Ehhez persze jó összhangban kell lennünk.
-Nézzük akkor a te tervedet! -Adtam neki a leadet, hogy mutassa mit talált ki, beálltam a gólem elé és megütöttem, hogy meg tudjunk nézni tényleg működik-e a dolog. Persze szépen muzsikált, ha K1 is szépen ütötte és körülbelül két három fordulóra rá, már pixelként is végezte

-Szép ötlet volt K1 jól bevált! Álltam oda mellé és vállaira tettem a kezemet, ahogyan a pixelek szépen lassan eltűntek
- Annyira szép volt, hogy megérdemled, hogy te nyisd ki a dobozt mit szólsz?
Engedtem át neki a dicsőséget, bár teljesen jogosan, hiszen megérdemelte.

Az egyik felem meg volt róla győződve, hogy nem fogjuk túlélni ezt a kalandot a másik pedig reménykedett abban, hogy mégis. Nem tudtam Kanami, hogy volt vele, de én nem szerettem volna pont ott feldobni a tappancsomat. Valamikor máskor egy szép helyen békésen, nyugodtan nem pedig miközben az életemért rohangálok. Úgy tűnt mi ketten piszkosul jó csapatot alkotunk, aminek bizonyítéka, hogy egyikünk sem bomlott apró fénypontokká. A lány rendkívül udvarias módon az én tervem mellett döntött, ami tényleg kevesebb kockázattal járt, mint az övé, de le kell szögeznem az is nagyon kreatívnak bizonyult. Annak a szörnyetegnek nem programoztak valami sok észt ugyanis sikerült az orránál fogva vezetnünk. Mikor az a nagy melák felém fordult, hogy megcsapkodjon a péklapát kezével gyorsan hátrébb léptem, mit léptem rohantam, nehogy elérjen. Ekkor Kanami elkezdte őt csapkodni, ahogyan kell, hátulról amitől már nem érdekeltem is szép lassan visszafordult előző nemezise felé.

Tisztában vagyok vele, hogy nem ez volt a legbecsületesebb taktika, azonban a temető tele volt olyan emberekkel, akik az erkölcs bajnokának tartották magukat.

Először el sem akartam hinni, hogy tényleg vége van, pedig a szemem láttára robbant szét az a mocsadék. Kanami érintése nagyjából magamhoz tértett mire egyfajta euforikus állapotba kerültem. Egyáltalán nem úgy viselkedtem, mint az a bátor és menő lovag, akinek mutatni akartam magamat, inkább, mint egy közönséges ember ki örül, hogy életben maradt. A lány felé fordultam, szorosan átöltem majd egy-egy pillanatra a levegőbe emeltem miközben azt kiabáltam a fülébe, hogy „győztünk, túléltük”. A harmadik emelés után megragadtam az arcát és két olyan puszit kapott tőlem, amit őröm volt nézni, persze csak az arcára. El se tudom mondani mennyire örültem, hogy életben maradtunk és ez egy kicsit az agyamra ment. A szemem csak úgy csillogott mintha lázas lennék a szívem pedig a fülemben kalimpált, ezúttal viszont jó értelemben.

Mikor rájöttem mit is tettem kissé megköszörültem a torkomat majd megpróbáltam egy lépésnyit hátrálni. Nagyon reméltem, hogy nem romboltam le teljesen azt a képet, amit eddig sikerült benne fölépítenem magamról.
- Akarom mondani szép volt. Jobb lenne, ha te nyitnád, vagy csináljuk együtt?

Azt hittem csak nekem ment el az eszem, de úgy tűnt ez a valami ragályos, mert Kanami is elkapta tőlem. Mivel viszonylag még új volt nekem ez a világ nem túl gyakran kerültem életveszélybe, legalábbis ilyenbe. mikor az ember egy csomó farkas veszi, körül akkor ott van némi remény, de ha egy ilyen gigantikus izé támad rá, ott nincs remény. Mi mégis diadalt arattunk pedig csak ketten voltunk és az esélyek eléggé ellenünk szóltak. Különös módon a köztünk lévő összhang majdhogynem tökéletes volt, ami elég nagy ritkaság. Mikor egyikünk adott valami utasítást a másik azon nyomban értette miről van szó és nem kezdett el vitatkozni, hogy nem lehetne-e másképpen. Hosszabb magyarázatokra sem volt szükség mindenki tudta, hogy mire gondol a társa. Ez azért volt különös, mert csak egy-két alkalommal találkoztunk és ez nem elég idő az összerázódásra, vagy igen? Halottam olyasmiről, hogy két embert a sors is egymásnak teremtettek, de ilyen csakis a mesékben fordul elő meg persze a brazil szappan operákban. Még a hideg is kiráz, mikor ezekre a förmedvényekre gondolok, én ember ellenes bűnnek kiáltanám ki az elkészítésüket.

Visszatérve az eredeti témához igazán remek párost alkottunk mi ketten mikor egy kisebb csodát hajtottunk végre. Ilyenkor talán nem annyira meglepő, hogy ez ember agyát elönti a határtalan a boldogság. Pár hónappal korábban egy futószalag mellett dolgoztam akkor meg csini modellekkel ismerkedtem és szörnyeket irtottam. Annyira boldog voltam, hogy megöleltem és megcsókoltam Kanamit, de úgy tűnt ez a hangulat őt is megfertőzte. Egy pillanatra a nyakamba ugrott, jó szorosan megölelt majd talpra állt, megcsókolt és ismét megölelt. Azoknál az embereknél ez elég gyakori, állítólag akik egy nagy megrázkódtatáson esnek át, mint például egy repülő kényszer leszállása, vagy megmenekülni egy süllyedő hajóról.
Nem sokra rá végre mind a ketten rájöttünk, hogy kicsit túllőttünk a célon, ám mivel nem látta senki így nem is akkora baj. Végül közösen nyitottuk fel a jutalmunkat tartalmazó ládát, hisz a lényeket is együtt pusztítottuk el. Különös módon egyikünk se jött zavarba mikor a kezeink összeírtak, bár a korábbi után ez érthető. Úgy tűnt hatalmas nagy szerencsénk volt ugyanis két olyan tárgy volt benne, ami a mi kasztunkhoz illett. Én szóhoz sem jutottam a csodálkozástól, csak néztem magam elé hatalmas tágra nyílt szemekkel. Nagy hálával tartoztam neki ugyanis nélküle mindez nem valósulhatott volna meg. Magamban azért fohászkodtam, hogy a sors gyakrabban sodorjon össze minket.

/Nagyon szépen köszönöm ezt a remek játékot, aminek minden egyes percét élveztem. Az csak természetes, hogy máskor is találkozzanak, ha csak rám nem unsz addig.
A kiutált jutalom: Ez/

Az ismit lezárom, a kért jutalmatok rendben. További jó játékot ^^

Kanami: Rubin Vért ( +1 Spec. Képesség +10 Páncél )
K1: Címerpajzs ( +15 Páncél )