Re: Magas Ormok

by **Miu** Hétf. Ápr. 25 2016, 00:29

-Hmm… - csendesedem el kissé, mikor megkér, hogy meséljek a céhről, aminek a tagja vagyok, hisz most nem elég csak önteni a szót, hanem szépen körbe kell írni a dolgot, hisz még az esélyes lehet, hogy megtetszik neki a céh és csatlakozni szeretne majd – Nos, elsősorban a céh neve Eternal Flame és egy kereskedő céh vagyunk. De igazából a boltocskázás mindenkinek csak hobbi és nem kötelező ehhez idomulni annak, aki be szeretne lépni a céhben, mert lényegében nekünk csak a jó társaság kialakítása a lényeg és, hogy minél színesebbek legyünk és sok minden újat kipróbáljunk. :3 – itt hagyok egy kis szünetet, hogy legyen ideje Aki-nak elraktározni az infókat – A másik fontos dolog, hogy igyekszünk segíteni egymást, legyen bármiről is szó… és azt hiszem, hogy minden lényegeset el is mondtam a céhről. De el is látogathatsz felénk és szét is nézhetsz, ha gondolod, és bővebb betekintést nyerhetsz a mi kis céhünk életébe. ^^
Nem igazán volt csendes pillanat, míg haladtunk a kis túránkon, szinte mindig beszélt az egyikünk. Aki-kun eléggé fel is oldódott, mert eléggé megeredte a nyelve és bátran mesélt magáról egy-két dolgot. Ez fordítva már nem igazán volt igaz, én nem igazán szoktam a múltam megosztani másokkal, még azok se tudnak sokat rólam, aki már eléggé közel álnak hozzám. Legalább is múltamról semmit se tudnak, de bele gondolva én se tudom ezeket róluk, de igazából ez nekem mindegy is, engem csak az érdekel, hogy itt és most milyen embert ismerek meg, az kicsit sem izgat, hogy mi volt régen.
-Kezd már kissé késő lenni. Szerintem, ha kezd erősen sötétedni, akkor fejezzük be a gyalog túrát a portoljunk haza. Éjszaka már nem szívesen mászkálnék itt kint és egyébként is van valaki, akivel van még egy kis ügyem és azt is jó volna időben lerendezni, hogy aludni is tudjak majd az este. :3
Igazából csak most tűnk fel, hogy így eltelt az idő, valószínűleg, ha nem lenne most társaságom, akkor nem jutottam volna el eddig a hegyi túrámban. :3

by **Akichi Murai** Hétf. Ápr. 25 2016, 12:23

Figyelmesen hallgattam a beszédet amit mondott. Habár egy kereskedő céh attól lehet, hogy még jó lenne a számomra, bár nem tudom. Ismét kaptam egy újabb megnézendő céhet a kis listámra, bár nem is bántam ezt.
-Köszönöm a meghívást. Lehet, hogy egyszer oda megyek, igaz ez még a jövő zenéje.
Amikor én befejeztem a múltamról való szűkszavú szövegemet a csend kellemesen közénk jött. A sétánk közben Skyfaller csacsogot, hogy az ő szemszögéből milyen az eddigi utunk. Eléggé furcsa volt, amikor a vadászatait emlegette, de hát madár jó hogy így mondja, nem? A sokkból még mindig nem tértem fel teljesen abból, hogy már ő is tud beszélni, de már kezdem megszokni ezt a furcsaságot is. A sétánk közben kezdett beesteledni, észre se vettem volna, ha Miu nem szól. Felé fordultam, hogy jobban hallhasson.
-Köszönjük, hogy veled jöhettünk. Én még jobban, hiszen sok jó emlékemet felidéztetted ezzel a kirándulással. Ha egyszer még lenne egy kis időd később, akkor megmutatnád a céhedet? Ha igen majd küldj egy PM-et. Én mentem is! Hali!
Fogtam a teleport kristályomat és elhagytam az ormokat, és újra a Kezdetek Városában voltam.

by **Enheriel** Szomb. Jún. 18 2016, 11:22

//Takara Kazutoshi//

Snowcat szokásához híven elvitt megint randira, ezúttal az ormokhoz. Kicsit megriadtam ugyan a magasban, de szerelmem, aki Villámlást használta lónak, magához ölelt, mint egy lovag a hercegnőjét, amit puszival jutalmaztam. Regina is jött velünk természetesen, ő utánunk jött, mert egyrészt lassan mentünk, másrészt meg nem fért rá a griffem hátára.
- Milyen magasra megyünk, drágám?
- Meglátod, nya! :3 - nem tudom, miért, de annyira szeretem, mikor azt a „nya” hangot adja ki! ^^ Talán azért, mert szeretem őt is. ˇ///ˇ Kis idő múlva megérkeztünk, ahova kellett, s boldogan láttam, hogy egy pikniket rendezett nekünk.
- Óh, drágám, olyan édes vagy! - csókoltam meg örömmel, majd kedvesem lovagiasan levett Villámlás hátáról, s miközben a petek a környéken sétáltak, én meg Snowcat egymással foglalkoztunk. ^^ Villámlás a fák hűse alatt pihengetett, miközben Regina rágcsálókra vadászott macska mivoltát mutatva. Remélem senki nem nézi majd mobnak, mert akkor igen kellemetlen meglepetése lesz része a szintje miatt, bár a sárga indikátor eléggé egyértelművé teszi, hogy Regina egy pet.
- Óh, lenne egy szerenádom neked, drága Enhim, nya! ^^ - óh istenem, erre tényleg nem számítottam! Ráadásul egy francia számot kezdett el énekelni halk gitárzene mellett! Igen, megint gitározott, de nem bántam. ^^ Villámlásnak nem tetszett, mert a fejéhez szorította mancsait, de ez van, nem lehet mindenkinek ugyanolyan ízlése. Az aprócska szerenád után odabújtam hozzá, s megcsókoltam, amit nem habozott viszonozni. Eközben Regina kicsit messzebb kujtorgott, s meglátott egy lovag fiút, akit óvatosan közelített meg, s egy pontnál megállt, s csak figyelte, mi lesz a reakciója.

by **Takara Kazutoshi** Szomb. Jún. 18 2016, 16:38

//Enheriel//

Csendesen ülök egy szikla tövében, éppen egy ízletes kenyeret eszegetek, amikor megcsapja a fülemet az a vihorászás, ami mögülem jön. Kicsit megijedek, hiszen nem tudhatom, ki akar ilyenkor errefelé jönni, ezért lebukom a szikla aljára. Akik jönnek, nem túl antipatikusak, megnyugtat, hogy nem valami vörös indikátoros banda közelít felém. Nem gondoltam volna, hogy pont ilyenkor bárkinek kedve lenne idejönni, de hát ez nem csak az én játékom. Mondjuk, pont egyedül szerettem volna lenni, ehelyett egy kisebb társaság jön ide. Miután megbizonyosodom róla, hogy van egy pet, egy lány és valószínűleg a barátja, már éppen ki akarnék jönni, és titokban elsomfordálni, mikor a srác egy kissé hamis szerenádot énekel a lánynak, ráadásul franciául. Na, szuper! Nemhogy megzavarnak édes nyugalmamban, miután a kiképzőtiszt sikeresen megnövelte a szintjeimet, még random kornyikálásba is kezdenek. Ezt nevezem én teljes nyugalomnak. A dal végeztével visszafordulok a pusztaság felé, úgy döntök, nem foglalkozom tovább velük. Felhívni nem akarom a figyelmet magamra, ezért csak csöndben ülök tovább. Mikor éppen hátrafordulok, a petet (aki egy hópárduc) veszem észre, és annyira megijedek, hogy lebukdácsolok a szikla tetejéről, ahol éppen ültem.
- Áhh... azt a... mindenit neki!
Csak ennyit bírok kiáltani meglepetésemben, és fájdalmamban. Bár, a fájdalmat valószínűleg csak képzeltem.
- Legközelebb legalább fütyöréssz, vagy valami, mikor mások felé közelítesz.
Nem tudom, hogy egy párduc képes-e fütyörészni, de hirtelen más nem jutott eszembe. Remélem, nem hívtam fel magamra a figyelmet, mert nem akarok egy ciki randevúelrontó ember lenni. Próbálok menekülni a kínos helyzet elől.
- Ömm... Takara Kazutoshi vagyok, ők pedig, gondolom az ismerőseid - mutatok a távolban ülőkre.

by **Kiwi** Vas. Nov. 05 2017, 16:55

/Quad/

Zihálva és heves léptekkel igyekeztem egyre távolabbkerülni a térkép attól a pontjától, amit sikerült felfedeznem, és amely azóta is üldöz. Gyorsan próbáratette az ügyességemet, az állóképességemet, kitartásomat de a leleményességemet is. A lábaim szinte egymással versenyeztek, miközben igyekeztem a lejtőn, lefele haladni, kikerülni a felém csapódó faágakat és azért a talpam nyújtotta állóhelyzet biztonságában maradni, ami nem sikerült sokáig. A jobb bokám kibicsaklott így a lábam előrébb csúszott és a fenekemmel szántottam fel a nedves avart a domboldalban. A kezeimmel kapaszkodtam és tápászkodtam fel, de ennyi idő „kiesés” is elég volt, hogy a raj és tompa lábak hangját közelebb érezzem magamhoz. Tudtam: még mindig a nyomomban voltak. Biztos izzadnék, ha lehetne ilyet idebent, hiszen az időérzékem elvesztettem ugyan, így azt a húsz perces üldözést többnek éreztem. Felegyenesedve, a kezembe kaptam a táskámat, hiszen ha hátulról támadnak meg, akkor kevéssé fogom tudni óvni a tartalmát, így erősen a mellkasomhoz szorítva indultam meg az úton tovább, amelyet egy tisztás váltott fel végre. Azt hittem, közelebb kerültem városhoz, Tolbanához, de a kis viskót távolabb még mindig sűrű erdőcsokrok vették körbe. Egy alakot vettem észre magam előtt, de tudtam jól, az ami követ… ameddig lát és érzi a „szagomat” addig nem nyugszik. Vízmosást nem láttam a közelben, és ugyan megoldhatta volna a problémámat egy teleportkristály is, a küldetés ami a „A hajsza” néven futott, nem engedte meg, hogy így lecsökkentsem az útvonalam. Első dolgom volt, a srácot is megragadni. Bevallom őt, magát nem volt idő szemügyre vennem.
- Tűnés! Be a viskóba, ahogy csak lehet! Mindjárt utolérnek! – Kiabáltam rá, indokolatlanul. De nem volt időm részletekbe bocsátkozni, hiszen minden másodperc számít. Fogalmam sem volt, hogy az engem üldöző falka és raj miként reagálna az idegenre, de nem akartam megkockáztatni, hogy miattam érje bármi ártalom.
Amennyiben velem tartott, úgy becsaptam magunk mögött az ajtót, aminek a hátamat támasztva néztem körbe, és mértem fel a terepet, de a fiú vonásaira még mindig nem tértem ki. Amint megláttam a kandallót, kialudva, de nem kitisztítva, így első dolgom volt, az ott megtalálható hamuval minden porcikámat, de még a táskámat is befedni. Ekkor már érezhető volt, a talaj enyhe rengése, a mancsok és talán paták alatt. A darazsak hangos zümmögése.
- Maradj távol az ablaktól! – Lehet, feleslegesen, de inkább felhívtam rá a figyelmet. A hátamat ismét az ajtónak szegeztem és tartottam azt, ameddig pár mob megpróbált betörni rajta, de úgy érzékelték, hogy zárva van, így az állatok hamar tovább haladtak. Pár madárraj, hatalmas fél méteres darazsak, pár farkas é néhány medve. Ahogy elcsendesedett a környék, úgy nyugodtam le én is és most végre megnézhettem a srác arcát. Magas volt, és teltebb alkatú. Pár pillanatig nem is tudtam mit mondjak, de úgy véltem, talán kezdem az elején.
- Szia. – Lihegtem még mindig.

Amennyiben nem tartott velem a srác, úgy én bevonultam a régi fa és vályogházba, amennyiben Ő nem támadott meg egyet sem, szimplán elszaladtak mellette, és pár frakas ugyan nekivetődött a viskó ajtajának, nem törte be azt. A felvert por lassan szállt alább, de csend és nyugalom lett az erdőben, ahogy tovább szaladtak az állatok.

by **Mikhail** Szer. Júl. 14 2021, 18:21

/Seina/

Előzmény

Az orrom elé morogva rúgtam el a legközelebbi utamba álló tobozt. Nem szerettem a kényszerhelyzeteket, ahol a körülményekhez alkalmazkodnom kellett. Nem akartam hozzászokni. Gyűlöltem az egészet, mert tudtam, hogy annak a „titoknak” köze volt hozzám.
- Csessze meg! – adtam hangot frusztráltságomnak, ahogy fáról fára cammogtam a rengetegben, a pm-ben elküldött koordinátákat követve.
Creed a szeánsz befejezte előtt beavatott erről a bizonyos helyről. Elvileg – habár nem biztos – léteztek olyan meditációs pontok, ahol hatékonyabban lehetett az elmébe férkőzni. Hülyeség volt, ha engem kérdezett. Maximum azt tudtam elképzelni, hogy egy küldetésen vagy egy eventen belül a rendszer feloldhatja a képességemet.
~ T’om, hogy jót akar, de olyanba mártja bele az orrát, amihez semmi köze. És ez, hogy megzsarol…? Bruh. ~
Próbáltam nem rágondolni. Dúdolással elhessegetni a puszta emlékét, hogy ez megtörtént és hasonlók. Ám valahányszor elhaladtam egy mamutfenyő mellett, és közelebb jutottam a célhoz, a gondolatok is visszatértek. Nagyjából fél órán keresztül róttam a láthatatlan köröket az erdei domboldalakon, mire elfáradtam. Megálltam, mély sóhaj hagyta el a számat. Kerestem egy kényelmesnek tűnő, mászható fát, már amennyire lehetett, a sok mamutfenyő között. Egy árva tölgyfát találtam, melyre kb. 2-2,5 méter magasságig felmásztam. Hátamat a vaskos fának támasztva a lábaimat két oldalon lelógattam, kezeimet ölbe tettem. Valamit spontán elkezdtem dúdolni. Valahányszor valami felidegesített vagy dolgoztam, a magamban dalolászás valamennyire megnyugtatta az idegeimet. Örültem, hogy ez a jó szokás itt is ugyanúgy bevált, mint a boncasztalnál. Egy pillanat erejére hagytam, hogy ezek a régi „szép” emlékek magával ragadjanak. Annyira elvesztem bennük, hogy észre sem vettem, hogy fél oldalasan kezdtem lecsúszni a faágról. Upsz…

by **Seina** Csüt. Szept. 02 2021, 14:43

Seina a nővéréhez sietett, beszerezte mindazt, amit kért. Már teljes bizalommal engedte útra a kishölgyet, akinek megadja azt a bizalmat, amit egész életében nem kaphatott meg. Seina eleinte furcsán érezte magát, hogy mindenféle követség nélkül járhat-kellhet, de egyre inkább hozzászokott és élvezte. A kezdeti bizonytalanságot és ijedtséget felváltotta egy olyan érzés, amit eddig nem tapasztalhatott meg. A bizalom és szabadság érzete. Szeretett volna mindent jól csinálni, hogy bebizonyítsa nővérének érdemes is rá. Sokat kellett még tanulnia a világról, újraírni a fejében mindazokat a zagyvaságokat, amivel az apja tömte, hogy „védelmezze” vagyis inkább kisajátítsa Seinát. A csöppség még mindig nem látja át teljesen mi is történik körülötte pontosan, ámbár úgy lehet többet ért, mint ahogy mutatja.

Ahova el kellett jusson még messze volt, viszont élvezte a hűs szellőt, friss levegőt és a hatalmas famonstrumok között be-bekukucskáló fénysugarakat, amelyek olyan kellemesen melegítik fel az arcát. Lépteit nem szaporázta. Hamarabb indult el, pontosan azért, hogy kiélvezhesse az út minden apróságát. Szedett virágokat, gyűjtött tobozokat, de m ég pár szebb kavicsot is magához vett az úton. Mindezt megtehette és senki sem szólt rá. Mondhatni valamiféle régi álma valósult meg. A szél messziről fújt feléje egy hatalmas színes tölgyfalevelet, épp mellette ejtette le a szellő ritmusos keringőjük után. Seina felkapta, majd megkereste a levél forrását. Nem kellett sokáig nézelődnie, pár fasor után meg is találta azt. Sűrűbbre fogta lépteit hisz, ha még szerez pár ilyet, szép kis ajándékot készíthet belőlük nővérének.

Közelebb érve füleit megérintette egy dallam ami bizony nem a fák süvítése volt és nem is valamiféle madár. Kissé lassított léptein, de még mindig ott tartotta kezében azt a levelet, amelyet a szél hordott oda neki. Kisvártatva kiszúrta a hang forrását, arcán látszódott némi meglepettség. Akkor meg meg inkább amikor a fiú le is zuhan az ágról. Seina mindezt nagy kerek szemekkel, egyhelyben állva nézte végig, miközben kezében szorongatta azt az árva falevelet.
- Majom…- Suttogta az orra alatt, mivel lehülyézni, vagy idiótázni nem tudta a srácot. Még ő is tudja, hogy pont ezért nem mászunk fára… A kezével ellenőrizték a zsebében lévő teleportkristályt, hogy vész esetére használhassa. Méregette a fiút. Megindult felé, majd inkább mégis hátrált pár lépést.
- Jól vagy? – Szegezte oda a kérdést tisztes távolságból, miközben az életsávot valamint az indikátorát kémlelte a srácnak. Nem ismerte, de ha segítség kell, akkor majd ő segít, ha tud.

by **Mikhail** Vas. Szept. 05 2021, 12:56

Bevallom, hülye voltam. Elragadott a pillanat heve és nem figyeltem a környezetemre. Hibázni ugyan emberi dolog, de combnyakamat mégsem akartam törni (bármennyire is lehetetlen volt ebben a világban). Egy meglepett, de halkabb jajkiáltással adtam hangot meglepettségemnek, miközben fél lábbal és fél karral átöleltem azt az ágat, amin sziesztáztam. Legalább azért adtam hálát a teremtőknek, hogy senki se látta az ügyetlen húzásomat…
…
Vagy nem?
Valami hangot magával hordott a szél. Éppen csak elcsíptem, pontosan nem hallottam, mit mondott. Ám az elég volt ahhoz, hogy tekintetemet egy fél pillanat erejére az alattam elterülő dolgok irányába vonjam. Egy kislány volt az. Korban közelebb állhatott Iorihoz, vagy legalábbis úgy gondoltam. Ki tudja aztán. Valószínűleg rémületemben, meglepettségemben ugyan, de önkéntelenül ráfókuszáltam a feje fölött lebegő indikátorra.
…Ez a kölyök már gyilkolt?
- H-hát te meg-- – akartam megkérdezni, viszont már az a fél lábam is lecsúszott az ágról. Rögtönöznöm kellett: elővettem pajzsomat, majd szabad kezemmel átvetettem az ág fölött. A fémes tárgyat beékelve két tagommal egyszerűbben meg tudtam kapaszkodni. Legalábbis addig, amíg nem döntöttem úgy, hogy leejtem magamat a fáról.
Egy feszült sóhaj hagyta el számat, amint úgy éreztem, hogy stabilabban tudok földre pottyanni. Egy-kettő-három… zsupsz! Miután mindkét kezemmel elengedtem a pajzsot, kevésbé „fájdalmasan”, fél térdre ereszkedve landoltam…
…A címeres pajzs pedig jól tarkón vágott. Örültem, hogy nem éreztem annak utóhatását. Ha ez a mi világunkban történt volna meg, több, mint valószínű, hogy agyrázkódást kaptam volna. Ellenkezőleg, elég volt egy „aucs”-al hangot adnom a zsibbadásos kellemetlenségemnek. Talpra álltam, pajzsomat a hátamra vetettem. Miután felocsúdhattam a szó szerinti megrázkódtatástól, felvettem a szemkontaktust a lánnyal.
- Öhm… persze. Soha jobban! – feleltem fél-vidám hangon, fél szememet a fejemben zúgó sípoló hangtól lehunyva. – Egy picit elvesztem a pillanat törékeny szépségében. – tettem hozzá kis vártatva, az erdőben körbemutatva.
Miután a sípolás elmúlt, fejemet felocsúdva ráztam meg. Az ismeretlen kislány keze ügyében lévő falevélre sandítottam. Érdeklődően vontam fel szemöldökömet, majd fél térdre ereszkedtem, hogy nagyjából egy fejmagasságban lehessek vele.
- És te mit csinálsz itt egyedül? Hazaviszed a falevelet a szüleihez? – kérdeztem tőle fél-barátságos, fél-aggódó hangon. Fiatal volt (vagyis inkább annak tűnt), ráadásul egyedül rótta az erdei ösvényeket. Feltételeztem, hogy volt valaki, aki a gondját viselte és csak eltévedt. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így történt.

by **Seina** Szer. Szept. 08 2021, 23:12

Seina elkerekedett szemekkel és tágra nyílt pupillákkal nézte végig, esetlenül kapálózol és mented ami még menthető. Értetlenség lett úrrá rajta, hiszen még ő is tudta, hogy nem mászunk fára feleslegesen. Bár ha jobban belegondolunk ő még egyszer sem hódolt ennek a „sportnak”. Az édesapja soha nem engedte meg neki, túlzottan féltette ahhoz. Ezért is olyan ügyetlen a kortársaihoz képest. Ahogy a balszerencse sorozat a végéhez ért és fejbe kólintott a saját pajzsod, szemei ellaposodtak és enyhe fellengzőség sugárzott belőle. A félkérdésed el sem jutott hozzá. „Majom” Jegyezte meg észrevételét félhangosan. Felelőtlennek és ügyetlennek ítélt meg, első pillantásra. Nem tudni elért-e hozzád, vagy legalábbis ezen nem gondolkodott akkor. Kapcsolt, hogy akár bajod is eshetett így érdeklődve kérdezett rá.
Örömmel fogadta, hogy nem esett komolyabb bajod. A magyarázatodra miszerint „elvesztél a pillanat szépségében” való kifejezést nem igazán értette. Hozzá nem igazán beszéltek így, néha Ura-channak is el kellett magyaráznia néhány kifejezést. Mint ahogy ő az, aki írni és olvasni is tanítja. Az értetlenkedés kiült az arcára, de nem kérdezett rá, mit is értettél pontosan ezalatt.
Ahogy közelebb értél egy fél lépést hátrált, némi bizalmatlan távolságot vett fel veled szemben. Miközben figyelte mit is mondasz neki. Ő is a levélre sandított, majd elrejtette a háta mögé.
- Nem vagyok egyedül. – Jelentette ki, furcsán bizalmatlanul, óvatosan. Mintha attól tartana, hogy emberrabló vagy. Még úgy is, hogy egyértelmű, egyedül volt.
A háta mögött pörgette a levelet, hogy ezzel is csillapítsa feszültségét. Viszont ahogy olyan dologról beszélhetett, amit szeret így enyhült a bizalmatlansága.
- Nincs… - Harapta el a mondatot és némi szomorúság és ingerültség lengte át az auráját. De fordított a gondolatain és az érzésvilágán, amint Ura-chanra gondolt. Ő testesítette meg egy személyben számára az egész családot.
- Nővérem van. – Jelentette ki félmosollyal.
- Nagyon szép lány…kedves és türelmes. – Kezdett bele egy kisebb áradozásba. Majd elővette azt a szép színes falevelet.
- Ko…Koj…Kolizét akarok neki csinálni. – Hiába volt nyelve hegyén a szó, mégsem tudta kimondani azt, hogy kollázs.
- Fényképeket ragasztok egy nagy táblára és virágokkal, levelekkel és szépségekkel díszítem majd. – Mutatott a kezében lévő falevélre és kisebb gesztusokkal mutogatta el mindazt, amit ő már szemei előtt látott. Majd bevillant neki valami és ismét gyanakodva mért fel.
- Ugye… nem vagy rossz ember? – Nézett rád szűk szemekkel, várva a válaszod.

by **Mikhail** Pént. Szept. 10 2021, 12:04

A jelzőre csak egy "szóval" tudtam reagálni:
- Áucs. - fél-humorral, fél-keserűséggel feleltem arra, amivel a lányka megilletett. Visszahúzódó, félénk gyermeknek tűnt. Nem hittem, hogy saját akaratából szóba állt volna velem. Valószínűleg ha nem esek le vagy ejtem magamra a saját pajzsomat, egyszerűen csak tovább sétált volna. Biztos távolságtartás, óvatos válaszadás, bizalmatlanság. A szülei biztos arra nevelték, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Ha igen, akkor jó nevelésben részesült. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt képletesen vagy szó szerint értette. Valójában soha senki sincs egyedül. A biztonság kedvéért körbe tekintettem, hátha egy ismerős arc bármelyik pillanatban felbukkanhat az erdei bokrok közül. Nem így történt. Aztán bele is merültem a meséjébe. Önkéntelenül elmosolyodtam, amint láttam, hogy a kölyök a kellemes emlékeket felidézve bazsalyog.
- A nővéred biztosan boldog, hogy ilyen szerető kishúga van. - szóltam mélyebb, kedvesebb hangon. ~ Túl jól ismertem ezt az érzést. ~ Gondoltam magamban, szomorúan. A beszédhibájára magamban nevettem. Jellemző beszédhiba a kisgyerekeknél. Iori is sokszor össze-vissza beszélt. De minél több dolgot vettem észre, amiben a nevelt lányomra hasonlított, annál fájóbb volt vele beszélnem.
- Le merem fogadni, hogy nagyon fog neki örülni. - tettem hozzá, helyeslő bólintással. - Ha szeretnéd, segítek neked. Tudod, sok olyan helyen jártam, mint ez. - mutattam körbe az erdő irányába. - Nem vagyok hivatásos fényképész, de ha vannak kedvenc helyeid, akkor szívesen csinálok róluk fotót. Azokat meg beleteheted a kollázsodba.
Valahogy magától értetődő volt felajánlanom. Talán mert unatkoztam, talán mert együtt éreztem a kislánnyal. Vagy mert valójában az Iori hiánya által hagyott űrt próbáltam pótolni. Minden esetre a gyanakvó kérdésére elszorult a lélegzetem. Visszatértek a zavaros - fájó - emlékek. Ugyan nem létezett fájdalom a virtuális valóságban, azon kaptam magamat, hogy bal oldalamon lévő seb helyét fél kézzel szorongattam. Erőt vettem hirtelen "pánikrohamomon", nyeltem egyet.
- N-nem. Nem vagyok. - feleltem halkan, szinte suttogva, tekintetemet elvonva. Kezeimet zsebre vágtam és felálltam.
- H-hol van a nővéred? - kérdeztem, kis vártatva. - Biztosan a-aggódik érted.

by Ajánlott tartalom