[Event] Akarsz beszélni róla?

Nem tudtam mire vélni a felhívást. Egy pszichológus? Itt? Aincradban? Nem hiszem el, ha nem látom a saját szememmel. Nem ismeretlenek már számomra az efféle orvosok, igaz, az én gyerekkoromban mindenkit kezelésre küldtek, hacsak egy kicsit is eltér az átlagtól. De legalább arra jó volt, hogy rádöbbentsen, néha muszáj megjátszani magam. Ha mosolygok, úgyis azt gondolják, hogy nincs veled semmi probléma. Talán ez az oka annak, hogy elindultam azon a bizonyos lejtőn.
Aztán meg, egyik szülőm halálakor, még szintén gyerekként, egy másfajta orvoshoz is elvittek. Pontosabban orvosokhoz. Irtóztam a többi gyerektől, akik mellé "be voltam zárva". A tizenéves bulimiás lány, és az agresszív, tizenkét évesen önmagát izomagynak képzelő, agresszív kölyök mellett nem éreztem, hogy bármilyen helyem lett volna. Persze muszáj volt ott lennem... Mert muszáj volt. Anya szerint már nem volt normális, amit csináltam, így inkább két héten át a panda klub tagja voltam valami intézményben, ahol aztán inkább egyedül sakkoztam.
Szóval, nem ez lesz az első, hogy pszichológussal, pszichiáterrel találkozom. Sok dologban hasznos tapasztalat volt, amit gyermekként átéltem. Többek között én is megtanultam azt az álszent, ám valamiért rendkívül empatikusnak ható mosolyt, amit már-már rávarrtak az arcukra.
Nekikezdek a felkészülésnek, már ami a külsőmet illeti, márpedig most még az eddigieknél is jobban kell ügyelnem rá.
El kell térnem eddigi megjelenésemtől, hisz most nem akarok teljes mértékben önmagamra hasonlítani. Ennek érdekében pedig egy Gyenge Kinézet Kristályt is szereztem, majd pedig egy kellően dekoratív, ám ismeretlen játékos külsejét vettem kölcsön. Cserébe visszakapta az életét… úgy sem akart már játszani.
Majd pedig új „külsőmmel” kezdek foglalkozni. Sietnem kell, hiszen a kristály időtartama kötött, nem lesz rá elég időm. Csak minimális változásokat eszközölök, természetesen, de éppen eleget ahhoz, hogy ne legyek mindenképpen önmagam. A hajam sötétbarnává, már-már egészen feketéssé válik, s eddigi göndörödő loknijaim helyett most egyenesre szárítva omlik vállaimra, amíg össze nem kötöm azt egy megfelelő, ízléses, ám feszes kontyba. Még a magasságom is változik kicsit, amihez pedig egyáltalán nem illik a magassarkú. A különböző felszerelések helyett most tehát csak szimplán olyan ruhákat öltök, melyek kellőképpen idomulnak az „új testhez”. A szoknyát tradicionális, keleti öltözék váltja fel, mindezt fekete, fehér és arany színben. Mindig is hordani akartam ezt a ruhát, de egyszerűen nem illett hozzám. Végre legalább ily módon alkalmam lesz rá. Hogy pedig a megtévesztés még tökéletesebb legyen, aprólékosan kidolgozott sminkemet egy rókás maszk takarja el. Az ok persze egyszerű. Saját inkognitóm mindenképpen fontosabb. A legjobb pedig az egészben, hogy így még céhem bélyege sem látszik egyáltalán.
Természetesen tehát most is úgy kell megjelennem, hogy semmibe se lehessen belekötni. Kínosan ügyelve arra, hogy semmi se törje meg ruházatom és sminkem szimmetriáját, még a hajammal is többet foglalkozok, hogy minden úgy nézzen ki, ahogyan azt akarom. Minden tincs a helyén... Néha igazán áldom a rendszert, hogy nehezebben teszi lehetővé a tökéletlenséget. Ezt igazán értékelem. így már nyugodtan megindulhatok.
Bekopogok végül az ajtón, s az ablak tükröződésében még egyszer megigazítom az egyik elálló hajtincsemet. Lehet, én voltam az egyetlen Aincradban, aki nem rendesen üzenetben, hanem valódi papíron egyeztetett időpontot vele. Nem akarom, hogy tudja a nevem. Az ilyen emberek veszélyes tudás birtokosai.
- Üdvözletem, doktor úr. ^^ – kellően irányított mimika, szolid mosoly a maszk mögött, bár utóbbi talán csak sejthető, mint látható. Ahogyan az szokás, leülök a kanapéra, melyet a pácienseknek rakott ki, de nem fekszem le rá.
- Minden bizonnyal Önt tartja az orvosi titoktartás. Remélem, így van. Nem szép dolog elmesélni mások titkait. – kíváncsi vagyok, vezet-e rólam kartont. Meg persze a többiekről, akik esetleg szintén ellátogatnak hozzá. Mindenesetre a doktor jelzi, hogy beszélhetek. Kissé feszült vagyok ettől, hiszen nem megy ez csak úgy. Nem tudok csak úgy őszinte lenni… Már rég elfelejtettem.
- Igen, igen, a tea jó lesz. Jázmint, az a kedvencem. Két cukorral. – talán arra számít, ettől majd megered a nyelvem? Kapok egy csészét, majd hamarosan szürcsölgetni is kezdem a teát. Persze, miután kissé megemelem a maszkot annyira, hogy az állam kilátszódjon, s kényelmesen szürcsölgethessem az italt.
- Megöltem valakit. Ha nem lenne egyértelmű. – vörös indikátorom minden bizonnyal feltűnt már neki. Furcsa módon nem kapok tőle kérdéseket, csupán jegyzetel valamit, s szól, hogy folytassam.
- Nem tudom, mennyi embert ölhettem meg ebben a játékban. Nem emlékszem pontosan. Tíz után rájöttem, hogy felesleges számolnom. Csak egy szám. Hah… – kissé felnevetek, majd kiürítem csészémet. Kimondtam végre… Kimondtam, amit eddig senki más nem tudhatott.
- Na persze… az egész világ, egész Aincrad. Minden csak egy átverés. Egy illúzió. Hmm… – kényelmesebben elhelyezkedem a kanapén, beteg pozícióba. Hiszen így szokták elvileg, nem?
- Elmeséltem már neked a téboly definicóját? Az őrület nem más, mint ugyanazt a dolgot csinálni. Újra, és újra, és újra, mégis… mégis arra számítva, hogy valami változni fog. Hogy most, most tényleg minden más lesz! Na ez, ez az őrület. – tartok egy kis drámai hatásszünetet, s felsóhajtok a maszk mögül.
- Amikor ezt valaki elmesélte nekem, egyszerűen kinevettem. Azt hittem, szórakozik velem. Aztán pedig, aztán megálltam kicsit a világban. Körbenéztem. Megfigyeltem az embereket, s megláttam, mi történik. Bármerre jártam, bármerre néztem, mindig ugyanazt láttam. Az emberek mindannyian, mindenhol… újra és újra ugyanazt csinálták azt gondolván, hogy ez most más lesz, most minden megváltozik, most minden sokkal jobb lesz. De nem. – felegyenesedem újra, s a pszichiáter tekintetét keresem. Láthatja szemem mozgását a maszk mögül. Még ha ez nem is az én szemem.
- Mi a gond? Tudom, mi a gond. Nem velem van a baj. Öltem… de nem öltem. Megöltem… igen, az álmaimat. Megöltem! – felállok a helyemről, s odasétálok az asztalához. Nincs sok időm. Percek kérdése, és a kristály leleplez. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.
- Mint azt bizonyára tudod, köt téged az orvosi titoktartás. Tedd le a tollat! Ne írj tovább. Ha megteszed, megöllek, ha elárulsz bárkinek, megöllek. Megtudom, ha beszéltél rólam… A szemeim és a füleim mindenhol ott vannak! – fenyegetőleg támaszkodom rá asztalára. Hülye ötlet volt idejönnöm. Csak felidegesítem magam. Nem lesz most más. De majd… majd a következő áldozat. Ő majd más lesz.
Uralkodnom kell magamon. Szorosan belekapaszkodom az íróasztal szélébe, majd tartásomon igazítok kissé. Kikeltem magamból kissé. Ez pedig nem jó, nem helyes. Túlságosan is sokszor fojtom magamba valómat. Megindulok inkább a kijárat felé, hiszen csak perceim vannak, míg vissza nem változom. Az ajtóból csupán egyetlen mondat hagyja el számat, mielőtt távoznék.
- Meséltem már neked a téboly fogalmát, Doktor úr?

Újabb nap, újabb időpont. Gőzöm sincs arról, hogy miért döntöttem úgy, hogy még egyszer elmegyek ide. Az egésznek semmi értelme. Megérkezvén helyet foglalok egy széken, s várom, hogy történjen valami. Lehetőleg valami, ami több annál, mint hogy dőljek hátra, és meséljek a gyerekkoromról.
Ez most komoly? Gondolom, miközben felhúzott szemöldökkel elém rakja az első ábrát. Emlékszem ezekre, a populáris kultúra is imádja ugyanezt, még a Watchmenben is erről neveztek el egy főszereplőt. De nem gondoltam volna, hogy pont itt, a játékban látok majd ilyet. Mereven nézem az első ábrát, valahogy nagyon irreálisnak tűnik a kislány arcán ez a fajta komorság.
Nézem, nézem, de csak nem akar összeállni. Ha a játékban képes lennék izzadni, most legördülne egy-egy csepp a homlokomról, ahogyan erőlködök.
- Nekem ez nem megy... Nem tudom a megoldást. Erre mi a jó válasz? - sóhajtok egyet. Látok rajta valami torz izét, de tényleg nem tudom kibogozni, hogy ez mi is akar lenni. Egy bogár? Azok nem így néznek ki. Sosem értettem igazán ezeket a teszteket.
- Kabóca? Vagy valami ilyesmi. - felelem végre az elsőre. Kissé elfog a pánik. Mi van, ha nem a jó választ mondtam?
- Ezt tudom! Ez egy űrhajó... valami sci-fiből. Ami épp csatában van. Ez pedig... egy öltöny, csokornyakkendővel. De bogár is lehet, fejjel lefelé. - a következő kettő sokkal egyszerűbb. Persze a paca attól még paca marad, az egész pedig szerintem még mindig nem hiteles... de be akarom fejezni, amit elkezdtem. Érezhető, hogy egy cseppet lelkesebb vagyok most, hogy már némi "sikerélményt" is tulajdonítok magamnak.
- Már megint... Megkaphatom? - újra egy paca. Elkérem tőle, hogy megfoghassam a kezemben. Forgatom egy darabig, de aztán visszaállítom alap állásába. Nagyjából egy perc telik el így, mire észreveszem.
- Egy óriás. Ez itt a két lába, és valamin ül. Bár nem lehet túl kényelmes neki. - visszaadom a táblát, majd jöhet a következő, amire azonnal rávágom, hogy denevér. Nem időzök vele két másodpercnél többet. Haladjunk.
- Ezt megint nem tudom... - újra egy olyan, amivel nem tudok mit kezdeni. Látok valami szárnyas botot, de ennek semmi értelme így. Lekönyökölök a térdemre, s két kezemmel támasztom meg a fejemet. Már megint, mi ez? Akármennyire is nézem, csak a szürke ötven árnyalatát látom ki belőle.
- Talán egy bot... szárnyakkal. Passz. - jöhet a következő. Ezzel megint nem töltök el sok időt, csupán néhány másodpercet. Egyik kezemet megemelem, s az internacionális thumbs up jelzést mutatom felé. Mellé egy megjegyzés, hogy sok ilyen kéztartás szerepel rajta.
- Végre, színek... Meg olyan állatok, amik nem bogarak vagy denevérek. - nem értem, miért nem ezzel kezdte. Visszadőlök a széken, s csupán a ruhám szélével kezdek el babrálni. Meddig tart ez még?
- Ott oldalt két oroszlán, vagy hiéna. Középen egy pillangó, meg valami szárnyas ember hibrid. A következő képet. Sok van még? - megkapom a választ, hogy már csak kettő, így a végéig már valahogy elvánszorgok. Remélem, az a kettő már gyorsan meglesz.
- Egy pohár... Pezsgős. Valami pezsgőreklámból, amiért a poharon kívül öntötték a pezsgőt. Az utolsó meg... - intek neki, hogy pörögjünk. Nincs sok időm a kristály lejáratáig, szóval jó lenne, ha haladhatnék.
- Hát, ez egy káosz... Itt van az a fehér valami a szellemirtókból. Felette az Eiffel torony. Meg egy csomó virág. Kinek jutott eszébe ezt lerajzolni? o.o - fogalmam sincs, hogy készülnek ezek a tesztek, meg azt sem, hogy tényleg megbízhatóak-e. Remélem, nem feleslegesen fecséreltem el az időmet itt.

Új időpont, újabb tesztek... és igazából kezd kissé unalmassá válni. A pszichológiát mindig is egy áltudománynak tartottam, legalábbis, annak bizonyos részeit. Sehol sem látom át, hogy néhány paca, vagy éppen arckép nézegetése hogyan segít elő önmagam megismerésére, vagy a különböző, pszichés betegségek feltérképezésére. Holott azt nem lehet tagadni, hogy ezek a betegségek igenis, létezőek, de képtelen vagyok átlátni, hogy miért ezek a módszerek azok, amiket használnak is. Persze, meglehet, hogy csupán attól félek, amit nem értek – ahogyan teszik ezt a játékosok is itt, Aincradban. Ostobák... nem értenek ezek semmit.
Nézem a képeket egy darabig, nézem, de az első érzés, ami elfog, nem a szimpátia, hanem a viszolygás némelyik arc láttán. Fura. Talán azért lehet ez, mert ezek nagyon régi fényképek. Legalább száz éve készülhettek, és a minőségük maga egyszerűen ijesztővé teszi a sorozatot. Mintha valami régi horrort ültem volna be megnézni. A kezembe veszem a képet, és elmélázok rajta. Beletelik némi időbe, mire sikerül megválaszolnom a kérdéseket, először viszont mindenképpen ki kellett zárnom a fejemből azokat az arcokat, amiket legfeljebb legrosszabbat rémálmaimban szeretnék újralátni.
- Van, aki mosolyog a képen, de én még sem őket választom meg szimpatikusnak. Nem tudom, miért, de legfeljebb a gyilkos szándékot látom ezekben a mosolyokban... talán az egyiküket kivéve. Az egyes és az ötös képet választom legszimpatikusabbnak. Mindketten intelligensnek látszanak, talán a szemüveg, a póz, és a szakáll miatt. Az első egy olyan embernek tűnik számomra, aki csak a munkájának él, és aki mindig szentel időt ennek az elfoglaltságnak. Az ötös pedig, szerintem jó beszélgetőpartner lehet. Simán el tudom képzelni, ahogyan anekdotákat sztorizgat a legutóbbi afrikai kutatásairól. *.* Nem csak okos, hanem még jó társaság is. Kettejük közül ő a szimpatikusabb. – fejtem ki a dolgot olyan bőségesen, ahogyan csak tudom. Jöhet a következő, ezen pedig nem kell semmit sem gondolkoznom.
- A hármas és a négyes számúakkal viszont sosem akarok találkozni. Egyszerűen elkap egy furcsa félelemérzet, ha csak ránézek a képükre. A hármasnak a perverz vigyora, a négyesnek pedig a megszállott tekintete miatt. Bár hogy őszinte legyek, a többivel se nagyon szimpatizálok, de ha bajba kerülnék, szerintem őket könnyedén leráznám. De ők ketten viszont... mintha a hármas fizikailag, a négyes pedig lelkileg akarna megtörni. Brrr... – kiráz a hideg a gondolatra. És akkor jöhet az utolsó kérdés.
- Aránylag szimpatikusnak a kettes és a nyolcas embereket jelölöm meg. A rajtuk kívül maradt kettő teljesen szürke. A kettesnek a mosolyában viszont ott van valamiféle karakteresség. Az egyértelmű, hogy nem bíznám az életem egy ilyen emberre, viszont remek szövetséges lenne. A nyolcas számú versenyző pedig elég magabiztosnak tűnik. Ha diák lennék, és a diákönkormányzat elnökét kéne megválasztanom, rá szavaznék. Bár kicsit tapasztalatlannak tűnik, főleg a kora miatt, de azt hiszem, hihetetlen dolgokra lenne képes idővel. – ezzel végeztem. Karba tett kézzel nézek a jegyzetelő pszichológusra, hogy akkor most mi lesz. Kell-e még visszajönnöm, vagy ennyi volt? Igazából még nem sokat segített.