Aruko Ai, alias Graceful - A félénk harcos útja

Adatlap

Név: Aruko Ai
Nem: nő
Kaszt: kardforgató
Kor: 16 év
Kinézet: A hajam hátközépig érő, rózsaszín, a szemem pedig kék. Ha belenézel, egy könnyen nem veheted ki érzéseimet. Amíg nem vizsgálod meg alaposabban, semmitmondónak találhatod. Testalkatom vékony, bőröm pedig egészen világos. Magasságom 158 centi, súlyom 45 kg.
Jellem: A környezetemtől mindig azt kapom vissza, hogy szerény vagyok, és visszahúzódó. Ezzel a két szóval remekül jellemeznek. Vonakodom mindentől, ami új, mert bizonytalanságot vált ki belőlem. Ebből kiindulva nehezen is ismerkedem. Valahogy sosem ment jól a barátkozás, mindig feszengtem új emberek közelében, s ez mára sem változott. Ugyanakkor, ha valakit közel engedek magamhoz, ahhoz kötődöm. Szinte bármit megtennék azokért, akik fontosak számomra! Egyelőre az ilyen emberekből elég kevés van, szóval erős tömegiszonyom, s zárkózottságom ellenére remélem, hamar találok olyanokat, akik egy nap fontossá válnak majd számomra, s akik számára én is az lehetek!

Képességek
Később pályáznék csak rá.

Előtörténet
  Tokyoban születtem, és ott is éltem, de csak 6 éves koromig. Hamar kiderült, hogy nem bírom a nagyvárosi környezetet. Mikor anyával kimozdultunk a lakásból, mindig összerándult a gyomrom a sok ember láttán. Olyankor erősen belemarkoltam a ruhájába, felnéztem rá, majd sírni kezdtem, s azt mondtam: „Anya, menjünk haza! Kérlek! Nem akajok itt maradni! Nem akajok, túl sokan vannak!” Nem értette a helyzetet, ezért később orvoshoz fordult velem, mert gyakori szokásommá váltak az előbbiek. Ekkor jött rá mindenre, s a segítőkész ősz hajú bácsi tanácsára Japán egy csendes kisvárosába vonultunk el, ahol nem éltek olyan sokan.
  Ott hamar rendbe jött a lelkem, mert nem láttam annyi embert, de ennek súlyos ára volt. Nem maradt sok pénzünk a költözés után, ráadásul anyának gondja akadt a munkájával. Nem tudott úgy bejárni, mint régen, mindig késett, a főnöke végül kirúgta, így újat kellett keresnie. Míg ezzel töltötte idejét, az adósságok nőni kezdtek a fejünk felett… Annyira, hogy az állam hamar elvett tőle. Akkor még jobban sírtam. Árvaházba kerültem, ahol mindenki idegen volt számomra, és így is kezeltem őket, ha közeledtek felém. Kirekesztőből aztán kirekesztett lettem. Sosem vettek be egy játékba, vagy szóltak hozzám, ha pedig próbálkoztam, durván elküldtek. Csak egy ember volt az, aki nem tett így: egy szőke hajú fiú, Yuri. Olykor láttam őt a többiekkel játszani, és néha engem figyelt világoskék szemeivel. Egy nap pedig mikor az udvaron voltunk, mosolyogva odajött hozzám.
- Szia! Szeretnék neked segíteni! Miért szomorkodsz? – kérdezte szelíden, majd bemutatkozott. Némán elfordítottam a fejem, s a minket körülvevő fák lombjait kezdtem el fixírozni, melyek közül egynek épp nekidőlve álltam – Uhm… csak nem egyedül érzed magad? – erre a kérdésre hajlandó voltam pár másodpercig tartó figyelemre méltatni, aztán dacosan ellökve magam a fától, odébbálltam. Yuri persze nem adta fel, követett.
- Ne kövess tovább! – fordultam meg hirtelen, mire megállt – Idegesít! – tettem hozzá karba tett kézzel, ekkor a tarkóját dörzsölgette.
- Én csak…
- Te csak…?
- Sűrűn figyeltelek, miközben a haverjaimmal szórakoztam. Nem tudom mi a bajod, de szeretnék segíteni! Főleg, hogy úgy látom, nagyon nincs, akire számíthatnál – itt szívesen nyitottam volna vitát arról, mekkora butaságot mond és mennyire bosszant, ám nem tettem. Valami belül azt súgta: igaza van. Tényleg nem volt, aki segített volna itt bármiben is a nevelőmön kívül. Ő viszont más. Jóval idősebb, mint én, és mellette gyakran éreztem úgy, hogy nem ért meg, noha minden erejével próbált felvidítani, lelket önteni belém.
Egy apró sóhajt követően elvezettem őt egy padig, majd elmeséltem neki mindent, ami a lelkemet nyomta. A gyerekkori problémámtól kezdve az idekerüléseim körülményeiig. Nem törődtem azzal, hogy nem tudok róla mást a nevén kívül. Sorrendet pedig nem tartottam, épp arról beszéltem, ami, s ahogy jött. Mindvégig nyugodtan hallgatott, komoly pillantásokat vetve rám. Végül megjegyezte:
- Nem semmi az életed! – és az utána következő mosoly volt az, amit először viszonozhattam szürke poklom falai között.
  Később is beszélgettünk, az idő elteltével egyre többet. Emellett alkalmi munkákból próbáltam némi pénz szerezni. Megjelent a piacon valami új, amitől furdalta az oldalam a kíváncsiság. Nagyon sok helyen reklámozták, és mikor igazán elterjedté váltak, utánanéztem az árának. A gond az volt, hogy nagyon drágának tűnt maga a játék, s, a sisak is. 14 éves lehettem ekkoriban. Rá két évre sikerült eljutnom a boltig, és megszerezni azt, ami hamar népszerű termékké nőtte ki magát. Ekkor derült ki az, hogy akik bemennek oda, lehet, sosem térhetnek vissza. Először lefagytam, s ismét úrrá lett rajtam a sírás, azonban erőt véve magamon sikerült áthágnom ezt az akadályt.
Aznap lemondtam a Yurival való beszélgetést. Helyette bezárkóztam a szobámba, hosszú percekig méregetve az új szerzeményt, ezúttal bármiféle könnymaszattal arcomon. Voltak kétségeim afelől, vajon jó lesz –e kipróbálni, ám a fiú biztatásai közül eszembe jutott egy: „Mindig remek új tapasztalatokat szerezni. Ha lehetőséged adódik rá, ragadd meg!” S mivel nem voltak szobatársaim, nyugodtan eleget is tehettem ennek.
16 évesen amúgy sem ártott volna elmondanom, hogy van valami normális hobbim is a síráson kívül. Belépéskor egy Graceful nevű női harcost választottam. Úgy éreztem, a valóságban aligha lehetnék az a tömegiszonyommal, egy olyan társaságban, ami kirekeszt. Viszont egy játékban az lehetsz, aki lenni szeretnél! Mindenáron egy olyan harcossá szerettem volna válni, aki tiszta lappal indulhat. Aki talán azzal a tudattal lép majd ki, hogy szerzett vele egy korú… barátokat. Azonban a kilépés reményét hamar összetörték bennem. Negyedszer végképp a könnyeimmel küzdöttem, mikor rájöttem: tényleg nincs kilépés gomb. Mindez olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Ha meghalok itt, akkor tényleg végem? Mi a helyzet a sisakos résszel? … Végig tudnám vinni azt, ami ennyi szintből áll?
   Miután az alak eltűnt, elkezdtem az előttem álló helyszínt fürkészni Hosszas búslakodások után eldöntöttem: Belevetem magam a SAO-ba, s azóta így is teszek.
Én leszek a félénk harcos, aki nem fog meghátrálni a virtuális világ szabályaitól. Én leszek az, aki kirekesztettből kirekesztővé válik az arra érdemesekkel szemben.