Hisa Iwao (avagy "A kicsit-sem-Fumi-klón")

Hasarii helyett, őt ezzel leadom. Úgy hallottam, hogy át lehet vinni a régi karakterem adatait egy újba -10% exp és arany jegyében, szóval szeretnék élni a lehetősséggel.


Név: Hisa Iwao (Shade)
Nem: Férfi
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 17

Kinézet: A maga 190cm-es magasságával a japánok között kiemelkedőnek számít, a testfelépítésére sem lehet panasz mivel régebben sokat mozgott. A haja a tarkójáig ér, barna, és az esetek többségében elég kócos. A viseletei változóak.

Jellem: Nem nehéz megérteni, ha azt vesszük, hogy a jót a nyereség, a rosszat pedig a veszteség mindennemű formájára használja, illetve azt, hogy ezzel együtt annyira spontán, hogy egy órán túl, már nehezen tervez. Általában csendesen, visszahúzódóan viselkedik, az emberekkel való kommunikáció nagyon lefárasztja és csinálni sem szereti. Nagyon pragmatikus, inkább a gyakorlati dolgokat szereti, bár az elméleteket is érti, és néha használja is. Egy kissé logikahuszár.

Képességek:
Shadow strike:
Leírás: Képes vagyok a látóteremben tartózkodó egyik kiválasztott karaktert (játékos, NPC, mob) a képességpontjaimmal megsebezni. A képességet a visszahűlés előtt (szint/10 [lefele kerekítve])+1 alkalommal használhatom. A páncél védelmet nyújt ellene.
Cooldown: Három (3) kör

Előtörténet:
Az én életem egyáltalán nem tragikus, nem halt meg senki a környezetemben, nem voltunk szegények. Az egyetlen dolog, ami talán említésre méltó, hogy az apám a Yakuza egyik embere volt. Szó sincs arról, hogy annyira bűnöző típus lett volna, egyszerűen csak megbízható, hideg, pragmatikus, és objektív volt, aztán rossz társaságba került, innen pedig a japán maffia következett, egy ilyen embert pedig a Yakuzánál is fogadnak. A feladatait nem tudom, mivel soha nem beszélt róla, úgy igazán, de jó ember volt, legalábbis nem olyan, akiről kinéznéd, hogy a maffia embere. Anyám, hát, szép nő volt, szerintem, mérnökként dolgozott.
Anya a születésem után, otthon kezdett dolgozni, és nevelni engem. Mivel hamar kifogyott a mondókákból, és a versikékből, hamar áttértünk a számokra, a kirakós játékokra, memória kártyákra. Volt, hogy egy teljes napon keresztül számoltam egyesével, máskor saját magammal shiritori-t játszottam, meg tanultam írni és olvasni, öt éves koromban megtanultam a szorzótáblát. Ezekkel igyekeztem lefoglalni magamat, hogy ne unatkozzam. Az iskolában gyakran fejtettem rejtvényt a pad alatt, bár ezt a tanárok gyakran rosszul viselték, de nagyon szerettem csinálni. A fegyelmezetlenségem miatt a tanáraim elég gyakran leszóltak, de soha nem értettem, hogy mi a baj, hogy egy az adott feladatnál jóval bonyolultabb feladatot oldok meg. Soha nem is hagytam abba ezt. Mielőtt elértem volna a tizennégy éves kort már túl voltam több nagy kirakós játék versenyen, illetve a stratégiai játékokat is egész jól csináltam, bár nem voltam profi bennük. Tizennégy évesen elkezdtem régi MUD-okat végigjátszani, aztán jöttek a modernebb MMORPG-k, sok időt beleöltem, hogy minden kaszt és faj kombinációt kipróbáljak, minél több játékban. Több ezer órákat töltöttem velük. A rejtvényektől egy kicsit elvonultam.
Az MMORPG nem volt az a műfaj, amiben hasonlóan jó voltam, mint a rejtvények, de szórakoztatott, szerettem. Az iskolában nem szereztem barátokat, de tényleg, soha. Inkább hallgattam mások beszélgetését, mint hogy beszálljak a beszélgetésbe, vagy még azt sem csináltam. A jegyeim sem voltak jók, inkább közepesek, igazából célom sem volt a tanuláshoz, nem motivált semmi azért, hogy tépjem magamat. Az életben maradásra is inkább a játék kihívása motivált, az hogy minden nap találok valami kihívást. Az iskola untatott, a szórakozásom nem. Mikor hallottam, hogy kijön a híres VRMMORPG, Sword Art Online, izgatott lettem az újabb szórakozási forma miatt. Mikor kijött a megtakarított pénzem egy igen nagy részét a konzol és a játék megvételére vertem el. Izgatottan és boldogan vittem haza, kíváncsi voltam, vajon milyen, tényleg olyan jó-e mint amilyennek hirdették.
Beüzemeltem a játékot, és beléptem. Amit először láttam az a Polybius-szerű villódzó grafika, ez fura volt. A következő pillanatban viszont tiszta háromdimenziós, virtuális grafika tárult a szemem elé. Az irányítás is fura volt, de megszoktam egy idő után. A rendszer konfigurálása után, kasztot válogattam, amit a kezdés előtt ki tudtam próbálni kipróbáltam, de végül az Árnyharcos nevezetű kasztot választottam. Ez hasonlított a legjobban a többi játékban előfordult Tolvajokra. Elvégre ennek is van két tőre, ez is használ mérgeket, ez is biztos lopakodik, és hátba szúr. Ezekkel a reményekkel választottam a kasztomat, majd beléptem a játékba, most már végleg. Kicsit futottam, hogy hozzászokjam az irányításhoz, gyakoroltam a menü használatát, igyekeztem minden mozdulatot kitapasztalni. Néhány óra múlva mikor a játékban alkonyodott, én pedig valahol a városon kívül igyekeztem felkapaszkodni egy fára, hirtelen beteleportáltam a főtérre sok másik játékossal együtt. Az játékmester volt az, Kayaba. Elmondta, kilépni nem lehet, de meghalni sem tanácsos, mert a sisakunk végez velünk, ugyan ez van, ha megpróbálják kihúzni a konnektorból, vagy lehúzni a fejünkről. Fura, de nem ijedtem meg, mint a többi ember, inkább csak végiggondoltam, hogy mitől kell rettegnem. Például az áramszünet, vagy az ha megszakad az internet, akkor vajon mi történik? Egy halom alkalommal lefutott a fejemben. Észrevettem, hogy a környezetemet egyre darabosabban, akadozóbban észlelem. Az első gondolatom az volt, hogy akadozik a net kapcsolat, de aztán már nem tudtam tovább gondolkodni. Egy pillanat sötét, néma csend. A következő pillanatban a Kezdők Városában üres lévő téren voltam, a nap pont a szemembe sütött. Ez nagyon fura érzés volt, nem tudtam mi történt. Az invertory-mban még mindig ott volt a kezdő felszerelés csomagom. Egy valami változott, a szintjelzőm mellett ott volt a „7”-es szám, pedig múltkor még csak 1. szinten álltam. Az aranyam is valamennyivel több volt, mint múltkor. Ez valami bug lehetett, de ha jobban belegondolok ez nekem jó. Ott volt még egy skill is, Shadow Strike néven. Nagyon összezavart a dolog egy pillanatra, de nem tudtam ellene sokat tenni. Elképzeltem, hogy a szüleim, hogyan reagálhattak, mikor meg tudták, hogy esélyes a halálom. Egy kis optimizmust és bizakodást adott. Nos, ennyivel el is indultam valamerre, nem igazán tudtam, hogy mi merre van, szóval először a felderítéssel kezdtem.