Egy séta a céhházban

- Ez pedig itt a konyha, itt tartom a legtöbb kellékem a teafőzéshez, hogy ha valaki más is kedvet kapna hozzá akkor mindig kéznél legyenek, és nyugodtan használhassák. Jó tágas, és ha van egy kis szabadideje az embernek akár naphosszat ellehet a sütögetéssel. - nyomom le a kilincset, majd egy bökéssel belököm az ajtót, hogy láthatóvá váljon számunkra a most éppen nyugodt és csendes konyha. Büszkén pillantok be és veszem távolról szemügyre a vitrint ahol szépen sorakoznak a díszes, elegáns, porcelán teáskészletek. Valahogy mindig jó érzéssel töltött el, hogy ilyen szépen rendezetten láthatom őket. Hagyom, hogy ők is szemügyre vegyék a konyhát, majd miután ezzel is megvagyunk be is csukom az ajtót. Miközben folytatjuk a kis utunkat, megmutatom neki a társalgót, majd ezzel végeztünk is a céhház végigpásztázásával. Legalábbis a beltért elég alaposan megmutattam neki, itt-ott mesélgettem, habár nem sok mindenbe tudtam belefolyni, inkább csak az első benyomásaimról esett szó amikor beléptem az új céhházba.
- Már csak az udvar maradt hátra. - nyugtatom meg a lányt. Biztos elfáradt már a folyamatos sétálgatástól, de mindenképpen szeretném neki megmutatni a céhházat, főleg azok után, hogy ők is körbevezettek régebben a Young Justice-éban. A hátsó kijárat felé veszem az irányt, beveszek egy-két fordulót, és máris a friss levegőn találjuk magunkat. Az idő szép, talán nem is kívánhatnánk jobbat egy őszies délelőtthöz.
- Nem szerettük volna eltúlozni a dolgokat. Ezért próbáltunk fontosabb dolgokra összpontosítani akkor amikor terveztük a helyet. Minél természetesebbnek, és barátságosabb légkört kialakítani. Legutóbb még a Kezdetek városában elég zsúfoltra sikeredett a dolog, habár mindenünk megvolt. - pillantok körbe, hagyom, hogy kicsit legeltessék a szemüket a tájban, majd indultam is távolabb, pontosabban egy füvesebb placc irányába, ahol a talaj is elég egyenletesen lett elosztva.
- Általában itt szoktam gyakorlatozni, meg edzeni ha valaki megkér rá. Legutóbb azt hiszem Anattal játszottunk idekint, még egyik reggelen. Szerintem ennél tökéletesebb hely nem is kell, ha jó idő esetén az ember a szabadban szeretne picit edzeni. - guggoltam le, és a kezemmel végigsimítottam a füvön. Hamarosan jön a tél, és már nem igazán lesz erre lehetőség, feltéve ha itt is lesz havazás.

- Persze. Aki csak akarja. Végül is a konyha nem csak egyetlen személyé, ezért természetes ha mindenki kedve szerint használja. Én szoktam sütögetni, és kitenni az asztalra, hogy bárki hozzájuthasson ha szeretne. Szóval amit csak láttok és megtetszik, nyugodtan használhattok itt. - mosolyogtam a lányra. Eddig természetesnek tartottam, hogy ha többen élnek egy házban akkor, megosztják egymással a használati tárgyakat, meg a jogot, hogy mindenki kedve szerint töltse el a szabadidejét. Erre talán a legjobb hely a konyha volt, ugyanis ott rengeteg mindent lehetett csinálni. Elkészíteni egy ebédet, összeütni valami meglepit, esetleg csak beszélgetni a másikkal, egy kellemes tea, vagy kávé társaságában. Emlékszem karácsonykor Alex is elég sok izgi dolgot főzőcskézett. Jó dolog ha megmutatjuk a másiknak a tudásunkat.
- Védelmi rendszer? - kérdeztem vissza. Erre nem készültem fel. Talán legutóbb nekem ez a téma akkor merült fel amikor Anat betoborzott a céhbe, és minden ehhez hasonló uncsi dologról is beszámolt. Nekem annyi bőven elég volt belőle, hogy biztonságban leszek, és kész. - Hát valójában én nem értek az ilyesmihez, szóval erről inkább Anatot kell kérdezni. Viszont a költözés előtt említett valami olyasmit, hogy itt sokkal szigorúbb rendszer lesz kiépítve mint az előző limenben. De a részleteket nem tudom. - kicsit szégyelltem magam amiért nem tudtam válaszolni a kérdésre. De én sem vagyok tökéletes, így hát rendjén van, hogy nem fújom fejből a tervrajzot, és a dolgok működését. Eddig bőven elég volt, az amit szemmel látok. Közben lassacskán arra a területre értünk amit én előszeretettel használtam gyakorlásra.
- Köszönöm Shu. - bólintottam a lánynak, örültem, hogy tetszik neki a kertünk felépítése. Büszkévé tett, ugyanis elég sok ötlettel járultam én is hozzá, hogy mit, hogyan is kellene, és szerencsére szép számmal meg is valósultak az elképzelések. -  Nem egy katonai kiképzőbázis vagyunk, csak egy egyszerű céh. Nem tudok róla, hogy lennének ilyesmik valahol. - gondolkodtam picit, de rá kellett jönnöm, hogy mindig is utáltam az edzéseken is azt, hogy monoton egy élettelen bábút püföljön az ember.
- Viszont szerintem elég jó kis hely ez így ahogy van. Elég tágas a tér ahhoz, hogy két személy erő fitogtasson. Dojó.. ismerős ez a szó... Lehet erről is volt szó régen. - ejnye ez a memória... - Lehet van valahol egy szoba amit ilyesmire fogunk használni. Pont úgy, ahogy a zenetermet is ki kellett nevezni, zeneteremnek. - gondoltam itt vissza a gyakorlószobára, ahol a bandával szoktunk néha napján összeülni és próbálgatni.
- Szerencsére sok üres szobánk van aminek a funkciója még tervezés alatt van. De ha a dojo kimaradt, szerintem pillanatok alatt orvosolni lehet a hiányát. Szereznünk kell néhány tatamit, meg egy-két bábút. Talán még megvannak a költözésből áthozottak. - talán az üresnek vélt szobákba sem ártott volna bekukucskálni, nem pedig elhaladni, hogy gyorsabban a kerthez érkezzünk. Ejnye.

Elégedetten haladtam az udvar irányába, jó érzéssel töltött el, hogy sikerült lenyűgöznöm a lányt, a szerény kis konyhánkkal, és a jelek szerint még a meséimmel sem untattam halálra szegénykét. Már fejben el is terveztem, hogy ideje lenne majd beszerezni néhány újfajta teafüvet, hogy bővíthessük picit, a készleteket, mert a mostani fajtákat lehet, a többiek már unják picit. De szerencsére a dolog könnyen orvosolható, legfeljebb fejlesztek egy kis kertészkedést, és majd termesztek növényeket. De kétlem, hogy ennyiben ki is fogyna Aincrad bolti készletei.
- Jaj nincs mit köszönni. – kapkodom a kezeim magam előtt, picit el is pirultam. Nem számítottam rá, hogy ennyire sokat jelent neki ez a dolog, hogy még köszönetet is mondd rá. De azt hiszem sikerült boldoggá tennem. Szívem szerint azonnal hivatkoztam volna arra, hogy jaj itt minden ugyan olyan jó lesz mint a YJ-ben, de ha ezt tettem volna akkor arra is helyeselnék, hogy ez a céh sem másabb mint az. Ami pedig hazugság lenne. Egyrészt nem ismerem az ottani szokásokat, csupán néhány tagot, másrészről pedig valami oka volt annak, hogy a lány elhagyta azt a céhet, és nem szeretném, hogy egy ilyen kis apróság miatt az Artes-ről is lemondjon. Egy kis gondolkodás után végül is adtam választ Timidusnak, olyat, amilyet. Amolyan Junosat. De szerintem nem is várt tőlem többet.  Nem volt mit titkolnunk, az Artes büszke volt arra, hogy kellemes a légköre. Nem pedig egy katonai erődítmény, bástyákkal, meg drótkerítéssel, lövészárokkal, meg hasonlóakkal. Nem is lenne rá szükség. Habár a Reynail incidens óta kissé aggódni kezdtem, és ezzel nem vagyok egyedül. Mindenki sokkal óvatosabb, és jobban figyel a másikra, nehogy megismétlődjön az az eset.
- Szerintem jó dolog ha, valaki megbízik annyira a társában, hogy mindent felfedjen előtte a képességeivel kapcsolatban. Én is szeretem lenyűgözni az embereket, megmutatni milyen ügyes vagyok, meg hasonlóak. Majdnem olyan mintha részt vennél egy versenyen. Mint mondjuk az AS-en. Megmutatod milyen erős vagy, legyőzöd az ellenfeleid, meg miegymás. – próbátam magyarázni, de azt hiszem sikerült egy kissé más irányba vinnem, amiből még probléma is születhet. Közben Timidus elkezdte szemügyre venni a „küzdőteret”.
- Tanulni? – kérdeztem vissza, picit meglepve a kérdésén. – Persze, azt hiszem.. Mit fogunk tanulni? – kérdeztem vissza.

Milyen igaz. A köszönet egy olyan dolog, amit sosem felesleges mondani. Megköszönni valamit, nem nehéz, de mégis sokat jelenthez másoknak.
- Szerintem a céh majdnem olyan mintha lenne egy második családod. Együtt laksz velük, mindig van alkalmad beszélgetni velük, meghallgatnak, figyelnek rád, és olyannak szeretnek amilyen vagy. Az extrákról nem is beszélve, mint például a karácsonyi közös vacsizgatás. – legalábbis nekem a céh sosem jelentette a könnyebb pénzhez jutást, vagy gyorsabb fejlődést. Ugyan ez is vele jár, de az igazi értéke mégsem ebben van. Bízni a másikban, odafigyelni rá, ha szüksége van ránk, segíteni neki, ha bajba kerül. Szerintem itt az Artesben ez minden nagyon jól működik. Amikor Anat bajba került, mindenki szó nélkül beleegyezett abba, hogy közösen menjünk és segítsünk rajta.
- Remélem hamarosan már rajtatok is látok egy Arteses kitűzőt. – Mintha csak újabb húgokkal gazdagodnék. Alexék is biztos örülnek annak, hogy egyre több cuki lány mászkál a céh folyosóin. Timidus fura bölcsességére csak pislogni tudtam, nekem túl magas volt, ahhoz, hogy értsem is a belsőbb jelentését a dolognak. De már megszoktam, ha ö is ember lenne, játékos, azt hiszem, jóval idősebbnek képzelném. Talán egy szemüveggel, határozott tekintettel, és komoly öltözékkel. Biztos, hogy akkor sem foglalkozna olyan dolgokkal, amik csak szépek, de nincs más előnyük. Pont, mint most, a masnival, vagy a ruhákkal.
- Oh harcolni. – mondom ki mintha tökre egyértelmű lett volna, az előbbi cselekedeteiből. – Tudtam ám. Szóval hogy is van ez? Te megtanítasz engem, én pedig téged? Akkor mindent beleadunk? Hmmm Jól hangzik. – Már le is nyitottam a panelt, és magamra aggattam azon felszereléseim, amikkel még megkapom a pluszaim.
- Akkor egy harc, kristályokat és potikat ne használjunk, mert akkor elég sokáig tartana. Egyéb szabály? – kérdeztem, közben még egyszer leellenőriztem, hogy semmit sem hagytam e ki. – Készen állok. – Majd Shu-ra pillantottam, várva, hogy ö is elkészüljön, feltéve ha ö is szeretne becsatlakozni a dologba. – Oh tényleg akkor most egy egy elleni harc lesz ugye? Szóval Shu nem harcol, vagy ö is? – mintha korábban azt mondták volna, hogy a harcokat Timidus rendezi le, ezért inkább biztosra mentem minthogy az éles összeütközésünkben érjen meglepi valamelyikünket.

A lány kissé bizonytalan kérdésére, egy bólintással feleltem. Nem találtam a megfelelő szavakat, és nem szerettem volna butaságot sem mondani, ahogy azt legtöbb esetben szoktam. Csak csendben figyeltem. Legszívesebben odaszaladtam volna és megölelném, szorosan magamhoz, hogy érezze mennyire fontos személy nekem. De ha megtenném, lehet, leszidna. Lágyan az ajkamba harapok, és tehetetlenül állok, mire ismét felemeli, a fejét mosolyogni kezdek.
- De ha mégsem jön össze a dolog valami miatt. Esetleg meggondoljátok magatokat, biztosíthatlak, hogy rám bármikor számíthattok. Lehet, nem vagyok tökéletes, de sok mindenre én is képes vagyok. – hoztam fel, talán már nem először, a dolgot. Szerettem volna ismét tudatni vele, hogy ha az életben bármi baja lesz, hozzám fordulhat bizalommal. Meg fogom hallgatni, és legjobb tudásom szerint segíteni rajta. Persze tudom, hogy nem az a bajba kerülő típus, és ott van neki Timidus aki éjjel nappal vigyáz rá, őrzi és védi minden bajtól. De ha az embernek vannak, barátai az rengeteget jelenthet. Talán most én sem lennék itt, ha akkor nem lettek volna olyan emberek, akikre tudtam számítani. Ha Anat nem bukkan elő a semmiből, és ment ki a sárból, és tűnteti el az óriásbékát az utamból. Timidus közelebb lépdel, és halkan, szinte súg valamit. Mire felé fordulok, és töretlen mosollyal az arcomon válaszolok.
- Csak azt mondom, amire gondolok. Nincs okom becsapni. Kedvelem, és fontosnak tartom. Ahogyan téged is. – válaszolom hozzá hasonlóan halkan. Közben a feltételeket is megtárgyaljuk, illetve kicsit kiegészíti az észrevételeimet. Mire hevesen bólogattam.
- Igen én is úgy gondoltam. Akkor kezdek. - simítok végig a gyűrűmön, hogy aztán végre fegyverrel a kezemben állhassak előtte. Kicsit hátrálok, mindig fura, amikor hírtelen egy nehezebb dolog kerül a kezeim közé, picit szoktatom magam hozzá.
- Ühm, elfelejtettem a felkérést elküldeni a párbajról. Teljes, vagy fél életes? – jutott eszembe, és már pöttyintettem is, majd a lány elfogadására vártam, hogy aztán kezdhessek is. Határozottan lépek előre, kezeim között szorongatva egy hosszú csatabárdot, majd amint kezdődik a harc, rontok is előre vele.

Egyik pillanatról a másikra, egyszer csak mindenféle fura érzés kezdett kavarogni odabent. Boldog voltam, amiért itt vannak, és talán néhány napon belül céhtagként üdvözölhetem őket, veregethetem meg a vállukat és miegymás. Rémes érzés volt ahogyan Timidus mindenféle dologról beszélt, tőle várható teljes komolysággal. De igaza van, tudom, mire gondol. Sajnos az emberek kegyetlenek, de az élet talán még náluk is kegyetlenebb tud lenni. Korábbi beszélgetéseimből elég sok minden kiderült, rémes élete volt szegény lánynak, én pedig akaratlanul is felszakíthattam a sebeit a buta kis szövegeléseimmel. Ami neki nem adatott meg én, tékozoltam, élveztem az életet, játszottam az emberekkel, még csak bele sem gondoltam abba, hogy mit érezhetnek. Most már más a helyzet. Nem számít, mennyi idő kell, nem számít mibe fog kerülni, de elhatároztam, hogy nem hagyom egyedül a lányt. Ha elesik, felsegítem, mindig ott leszek, hogy segítő kezet nyújthassak neki. Hatalmasat sóhajtottam, kezdek én is elérzékenyülni, pedig már megígértem magamnak, hogy nem fogok mások előtt érzelgős dolgokat tenni, amivel az ö kedvüket is tönkreteszem.
- Úgy lesz. – válaszolom halkan, egy bólintással egybekötve, majd ismét összeszedtem magam, és próbáltam úgy viselkedni, mint mindig. Boldogság, mosoly, jókedv. Mindent elővéve, lassan visszaváltozok az önfeledten boldog Junná. Csak egy kis idő, még egy kicsi. Buta lépésekkel, és kérdésekkel próbáltam terelni a figyelmem. Még azt is eljátszottam, hogy elfelejtettem kiválasztani a küzdelem módját, és hangosan megkérdeztem mi mellett is döntsek a kihíváskor, hátha ezzel a lány gondolatait is helyre rázhatom. Metamorphot egy mostanában egyre népszerűsödő alakjába változtattam. Egy bájos kis csatabárd. Elegáns, nagy, és a színkombinációnak köszönhetően még annyira veszélyesnek sem tűnhet. Pont, mint egy játékfegyver. Meggondolatlanul rontok a sárkány irányába a támadás tökéletes, azonban mégsem jön össze, mert egy ismerős, de cseppet sem szívlelt immortal object-es burok veszi körül.
- heee? – vinnyogok fel elég hangosan, egy pillanatig még le is blokkoltam látva a fura jelenséget. Micsoda butaság volt, több irányból is támadhatóvá tettem magam ezzel a lépéssel, így hát a sárkány pillanatok alatt bevihet egy támadást, ha nagyon akarja. Meg persze meg is teszi. Az első támadás már nyomban meg is szedi a páncélpontjaim, de szerencsére még kitart, egy darabig. Közben a picinyke fogaskerekek működtek, és folyton azon járt az agyam, hogy mért is védte meg a rendszer Timidust.
- Az előbb mi történt? Lemaradtam valamiről? Ez valami képesség volt? – halmoztam el kérdésekkel a sárkányt, majd ha ö nem válaszolt akkor Shu felé pillantok, hátha ö megválaszolja a feltett kérdéseket.

//-55 páncél maradt 35 Jun-tan nem támad még//

Elképedve figyeltem a különös jelenséget. Ez valami új, valami eddig nem tapasztalt dolog. Első logikus magyarázat, ami eszembe jutott, biztosan valami fura képesség, ami most majd megvédi Timidust attól, hogy megtámadjam, és a következő támadásom biztosan sikerülni is fog. Azonban olyannyira sokkolt a dolog, hogy inkább nem támadtam, hanem megkérdeztem mi is volt ez valójában. A sárkány egy sikeres, és egy elvétett támadás után végül adott egy kissé rejtélyesnek hangzó választ, amit nem is értettem meg igazán. Felvontam a szemöldököm, és elmélkedtem picit rajta. Körülbelül két másodpercnyit.
- Szóval akkor ez tényleg valami képesség? – kérdeztem vissza, de már nem voltam benne teljesen biztos, abban mit is kellene hinnem. Ez a felirat általában olyankor bukkan elő, ha valami megtámadhatatlan, megsebesíthetetlen. Ha egy képesség lenne, akkor valószínűleg ez nem történne meg, hanem valami másféle módja lenne a látottaknak. – Nem értem. Egyáltalán nem értem. – siránkoztam, kezdtem kicsit kétségbe esni, mivel egy olyan jelenséggel állok szemben, amire nem sikerült még ésszerű magyarázatot találnom. A sárkánytól hátráltam néhány lépést, miközben rákészül ismételten a támadásra, majd csak reménykedtem, hogy időben sikerül aktiválnom a csere képességem.
- bocsánat. - nyögtem ki, feltéve, ha sikerül a képesség, és a helyemre szegény lányka kerül. Ha a feltételezésem igaz, akkor most megint fel kell tűnnie annak a bubinak, hogy megvédje őket. Sikerülnie kell. Ugye? Ha sikerül a képesség, ha nem mindenképpen Timidusra támadok, ismét. Ezzel megbizonyosodok arról, hogy ez képesség volt-e vagy valami más. A másik képességem inkább szorult helyzetre hagyom, nem szeretném máris elhasználni. Majd amolyan meglepi lesz, ha úgy adódik a helyzet. Amúgy sem arról híres, hogy hasznos lenne. Chan ellen is csak béna képihasználataim voltak. Muh, lehet nem kellett volna belemennem ebbe a harcba, rémes lelkiismeret furdalás gyötör.
- Azt hiszem hálásnak kell lennem Kayaba-nak, hogy nem érzünk fájdalmat. - picit lihegve, fáradva, de még egyben...

//Ha sikerül a képi Timi egyik támadását biztosan beszedi Shu x_x Ha Timi képije is sikerül akkor a másik az már mehet rám, ha időben kapcsol a kis drága owo  illetve mégegy fail támadás Timire //

Páncél leütve:
Hp: 60

A sárkány csak szórakozik velem. Micsoda gonoszság. Már vagy két támadásom ment a semmibe, de még mindig nem értem ezt az egész dolgot. A kérdésemre csak egy olyan választ kaptam, amire nem is igazán tudtam mit reagálni. Kételyek között vagyok, nem tudom, mi történik, és mért történik. Sóhajtottam, majd a fejemben eldöntöttem, hogy ha lesz még lehetőségem megpróbálom valami kevésbé óriási fegyverrel megbökni Shu-t, és ha ö kapja a sebzést, akkor valamit nagyon nem jól csináltam. Tuti, hogy megint valami módosítás volt a rendszerben, hogy összezavarják azokat a játékosokat, akik már hozzászoktak mindenhez. Hatalmasat sóhajtottam, és türelmesen kivártam, hogy a sárkány előttem teremjen, és képességet használhassak, ami még sikerült is.
- Bocsánat. – ismételtem el másodszorra is, rémes érzés volt, olyannyira megijedtem a támadás pillanatában, hogy be is hunytam a szemem, de csak egy pillanatra, mert hát erőt kellett magamon venni, hogy meglessem tényleg a rendszer védi-e Timidust a támadásoktól, és nem egy képesség. Hatalmas lendülettel rohamoztam meg, de mint ahogyan korábban is, ezúttal sem jártam sikerrel. Rémesen érzem magam a miatt a lépésem miatt. De Timidus már le is csapott rám, pontosabban a fejemre, a fegyverem magam mellé hajítottam, és próbáltam legyűrni magamról, viszont a bal szememet így is sikerült „kiszednie”. Rémülten kiáltozni kezdtem.
- A szemem! Nem látok! – kaptam oda a kezem, picit lenyugtatva magam, hogy amint az életpontjaim helyreállnak ismét lesz, és látni fogok. A szemfedők, és a kalózos stílus nem áll jól. Picit lihegni kezdtem, majd a rendszer már ki is fárasztott. – Fenébe! – huppantam le a földre. Úgy tűnik itt már vége. Megmutattam Timidusnak mennyire képzetlen és buta vagyok. A fegyverem magam mellé húztam,
- Tényleg bocsi Shu. Csak ki akartam próbálni valamit. Azt hiszem talán kicsit rémisztőre sikeredett a próbám. – sóhajtok – Szóval akkor miről is maradtam le? Új szabályokkal bővült a rendszer? Már másra tényleg nem tudok gondolni. – igen, biztosan erről lehet szó. Ha nem nyomkodnék mindig a törlés gombra a rendszerüzeneteknél, akkor ezt a kellemetlenséget elkerülhettük volna. Fenébe..
- Mennyi ideig tart mire újra látni fogok? – pillantottam Timidusra, elég ügyes kis támadás volt, ezért biztosan nem először alkalmazza valakin. Én pedig nem lehetek biztos abban, hogy nem fog egy idő után így fél életponttal is.

//előző körben kellett volna pihizni, x-x//

Gyötört a fájdalom. Persze nem fizikai, hanem a rosszabbik fajta, a lelki fájdalom. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy ennyire sikerült megrémítenem a lányt, egy ilyen alávaló húzással mint amit az imént tettem. Szégyelltem magam miatta, főleg mert ö egyetlen egyszer sem emelte rám a kezét a harc során, én pedig mégis képes voltam erre, csak azért, hogy kipróbáljam az elméletem helyességét. Pedig rengeteg más tárgy is lehetett volna amire kicserélhettem volna magam. Farönkök, kerti asztalka, hozzátartozó szék.  Sokadszorra is bocsánatot kértem, majd végül az felejtette el egy pillanatra velem a fájdalmam, hogy Timidus egy olyan lépéshez folyamodott amiről eddig még nem is sejtettem, hogy működne. Szó szerint kikaparta a szemecském. Fájlalva tapasztottam a kezem a "sebhez", de inkább csak rémületemben tettem. Ha ez a valóságban történt volna meg, ahol érzünk fájdalmat, biztos, hogy a földön vergődnék segítségért kiáltozva. De még így is rettenetes érzés volt. Nem láttam, mintha a fél világ eltűnt volna számomra. A még ép szemem pedig nem volt elegendő ahhoz, hogy mindent tökéletesen meg tudjak állapítani. Olyan közelinek tűnik a mellettem heverő fegyver, de valójában egy picivel távolabb van. Mialatt lassan tapizgattam magam mellett a füvet, a ruhám, meg egyéb dolgokat, odafigyeltem Timidus mondókájára is.
- De olyan rossz érzés volt. Már legalább négyszer megbántam a dolgot. Utálok csak úgy bántani valakit. Még ha egy párbajban is veszünk részt, olyan fura, hogy mi harcolunk, utána csak úgy bumm. Szóval érted igaz? - remegek bele a dologban. Picikét megviselt a dolog, bizonyára Shu-t is annyira rosszul érintette a dolog mint engem, ha nem jobban.. - Értem. Megpróbálom a fejembe vésni. Csak még picit szokni kell a gondolatot. Valójában elég régen  harcoltam utoljára más játékos ellen fegyverrel. - osztottam meg. Való igaz ritkán járok küzdőtérre, arénába is csak egyszer tettem be a lábam.
- Vagyis de! Pár napja, de az nem tartott sokáig. De előtte tényleg régen. - picit elcsendesedtem, és kezdtem végiggondolni a következő lépésem. Végül is egészen elkényelmesedtem a helyemen, ami azt illeti a kis beszélgetés még a félig-meddig vakságom is elfeledtette velem, és végre megtudtam az okát annak mért nem jött össze a támadásom. Mért védte meg a rendszer minden egyes alkalommal Timidust.
- Ééértem! - húztam el picit, már biztos is lettem benne, hogy az a rendszerüzenet fontos lett volna. - Azt hittem csak valami hibajavításos üzenet, vagy valami fegyverek statpontjainak változása, esetleg valami új dolog reklámját küldték. Butaság volt csak úgy olvasatlanul törölni. - sóhajtottam, majd ismét a sárkányra pillantottam. Valahogy illettek hozzá ezek a bölcsességek. Jó volt az ö szájából hallgatni a dolgokat, ahogy beleéléssel meséli, elkápráztat a tudásával. Bólogattam a tanításaira. Miután végzett pedig ismét támadásra készült. Mire a jobb karommal már nyúltam is a fegyveremért, hogy ki tudjam védeni, viszont nem találtam. Tapogattam végig a füvön, húzgáltam a kezeimet.
- NEEE! - sikoltottam fel, és végül az egész fejem magam mellé kellett fordítanom. Kutattam, kerestem, a bárdot. Sehol. Majd picit távolabb találtam meg. Pont annyira távol, hogy még ha szerettem volna sem érek oda érte időben. Főleg nem ülő helyzetből. - Feladom. Feladom. Feladom! Csak az arcomat nee!  - rikoltoztam, és mindkét kezem az arcomhoz húztam, még mielőtt kipróbálhatom milyen érzés teljesen vaknak lenni.

- Megbántam és kész. Az emberek sok mindent megbánnak utólag. Nem gondoltam át, teljesen, és mire igen addigra már késő volt. - hadarom el, közben próbáltam magyarázatot keresni arra, hogy mért is rossz dolog megtámadni valakit amikor, úgysem fog érte megharagudni, és ez a harc lényege, de nem sikerült pontosan kiötleni mért is, ezért inkább megválaszolatlanul marad ez a dolog.
- Pontosan! Ahogy Shu mondja. - helyeseltem, közben bólogattam a lánynak, igaza volt. Viszont ez nálam csak részlegesen igaz. A legtöbb emberrel a harcok során végül is megütjük egymást valahogyan. De persze ahogyan Mer-chanra sem tudtam fegyvert emelni, a lánykát sem támadtam meg szívesen. Timidus érve is betalált. Mire csak ismét bólogattam, mintha egy tanár szidott volna meg valamiért, én pedig most hallgatom ahogyan megdorgál  butaságaimért, és persze várja a magyarázatot a cselekedetemre.
- Jól van na. Jó volt ez így. Legalább kicsit edzettünk, és kipróbálhattam milyen egy sárkánnyal harcolni. - még akkor is, hogy ha a rendszer minden támadásomtól megvédte. De akkor is, hasznos tapasztalat volt számomra a dolog. Rengeteg olyan technikát meg támadási útvonalat mutatott amire eddig nem is gondoltam. Talán legközelebb ha repülő célpontom lesz, sokkal figyelmesebb leszek. Jobban fogom védeni az arcom, főleg a szemeim. Ha hagyom, hogy csak úgy elvakítson, nem valószínű, hogy képes lennék nyerni,
- Nincs miért haragudnom rátok. - mosolygok a lánynak. Szívesen meglesném milyen lehet így az arcom. De nem hordok magamnál kézitükröt, ezért ez nem lehetséges.
- Remélem egyszer harc közben hasznomra fog válni a magas szintű sminkelési technikám. - válaszolom a sárkánynak halál komoly arckifejezéssel. Elvégre nem egyszerű dolog elkészíteni egy tökéletes sminket, megfelelő mennyiségű alapozót felkenni, eldolgozni, meg miegymás. Rengeteg lánynak hatalmas problémát jelentenek az ilyen apróságok, amikkel én pár órácska perc alatt végzek. Nem mintha sok mindent el kéne fedni, de azért jó ha van. Timidus hirtelen felindulására az arcomra kaptam a kezeim és kiáltozni kezdtem. Szinte már könyörgés volt, hogy bármi más felületet, csak az arcot ne támadja. Viszont végül nem érkezett be a támadás, aminek az előjelét láttam. Félve lestem ki az ujjaim között, a sárkány pedig a földön fekszik.
- Ühüm. Félek. - válaszolom, közben lassan lefejtem az arcomról a kezem. - Vagy talán nem is. - öltök nyelvet, nem adok pontos választ. Persze egyértelmű, hogy nem félek tőle. Nincs is rá okom. - Azért védem az arcom, mert félek, hogy még egy csúnya sebet ejtesz rajta. Nem szeretném, hogy Shu-tan ennél is csúnyábbnak lásson. - válaszolom, majd a térdeimre "állok" és gyengén rádőlök a sárkányra, kezeimet elfektetve rajta, mintha átkarolnám.
- Rendben. Nem fogok félni. Viszont szeretni szerethetlek ugye? - közben már rá is böktem a feladás gombra, ezzel elveszítve az alapból bukott meccsem. Valójában nem is voltam vesztes. Ez csak egy kis tanulás volt. Mindketten csak nyerhettünk itt. - Köszönöm, hogy ilyen fontos dolgokat mondtál el nekem. Megfogadom a tanácsaid, és a jövőben jobban fogok figyelni. - még egy pillanatig "öleltem" majd felálltam, és a bejárat felé indultam.
- Mit szólnátok egy kis teához?

//köszönöm a harcot :3//