Aidor vs Kokoro

A kezdetek városában lévő aréna még mindig ugyan olyan hatalmasnak tűnik mint ahogy emlékeztem rá. Hátigen... elég rég volt már, hogy erre jártam. Persze az is igaz, hogy küzdelmekben nem volt hiány. Nem kellet idáig eljönnöm azért, hogy harcoljak. Utcán, mezőn, erdőben, kocsmában, téren. Mindenhol volt valaki akinek pont akkor támadt balhés kedve. Még anno kezdőként jártam ide rengeteget, de már az idejét se tudom mikor volt az utolsó ilyen alkalom. Gyorsan elrepült az idő... Nagyából ez-az a gondolat ami arra késztetett, hogy eljöjjek ide... ahol minden kezdődött.
Az aréna se kívülről se belülről semmit nem változott. Még mindig járnak ide... nem is kevesen. Alacsonyabb és magasabb, szintűek. Végig ballagtam a kilátón és vetettem egy pillantást a lent zajló viadalra. Egy lovag hatalmas pajzsával próbálkozik blokkolni egy harcos termetes pörölyének csapásait. Ez egy ideig működött, de nem sokára egyértelművé vált ki lesz a győztes. A harcos diadalmasan felemelte a pörölyét és egy hangos csata kiáltást hallatott. A küzdelemnek vége... A küzdők kivonultak az arénából. Többen felálltak a szórtan elhelyezkedő közönségből és elindultak a dolguk után. Én meg azon rágódtam talán itt lenne az ideje kicsit nostalgiázni. Csináljuk úgy ahogy régen tettük... és oda ballagtam valakihez.
-Yo, nincs kedved egy kis bemelegítő harchoz? Kérdeztem. Tapasztalataim szerint az emberek nem véletlen járnak arénába... ha elfogadja talán még azelőtt leérhetünk az arénába mielőtt más foglalná azt le. Na nem mintha egyszerre több ember nem lehetne lent... Csak aztán ne legyen túl kényelmetlen. Nincs is annál rosszabb mintha azok az emberek összeakadnak harcközben akik alapból tudomást se vennének egymásról.

A lány elég furán viselkedett, elég röviden fogalmazott, bár a kihívást elfogadta, de valamiért olyan érzésem támadt mintha valójában itt se lenne, hanem az elméje valahol egészen máshol járna. Szívesen megnéztem volna az arcát, de azt egy maszk takarta, így erről egyelőre le kell mondanom. Egy maszk... mostanában nem túl divatos. Vagy csak én maradtam le valamiről?   Persze a front vonalon nem tudom mi a módi, de abba biztos vagyok, hogy itt mögötte nem sok ember hord bármiféle maszkot. De ha valakinek ép ez tetszik. A válaszára annyit mondtam:
-ő... o, rendben, lent találkozunk. Gyorsan vissza kapcsoltam normál üzem módba és elindultam a lefelé az egyik lépcső soron.
Lent voltunk, egymással szemben álltunk. Ez egy idomár... következtettem a mellette álló petből. Ha vissza emlékszem az eddigi küzdelmeimre még sosem küzdöttem egy idomár ellen sem. Valahogy mindig elkerültem őket akaratlanul is.
A nézők közül sokan elmentek, de még mindig vannak akik maradni szándékoznak még 1-2 küzdelem erejéig.
Megnyitottam a menümet és kiválasztottam a kihívás menüt. A küzdelemhez első találatot állítottam be. Ilyet még úgyse csináltam... Egy idomár ellen + első találat pvp mód taktikailag alapból hátrányos számomra. De legalább izgalmasabb lesz. Ha az ellenfelem el fogadta a kihívást a számláló pörögni kezdett és mikor lejárt rohamra indultam. Úgy határoztam először a petet intézem el így neki rontottam. Egy jobb ívessel próbálom hátra tántorítani a vadat.
Kíváncsi vagyok, hogy harcol egy idomár szemtől szemben. Azt hiszem nem sokára megtudhatom. Már csak egy kis türelem. Azt hiszem ezért már megérte eljönni, megtenni ezt a hosszú utat.

Élet:14[+2] [80]
Fegyverkezelés:14 [+5]
Erő/Irányítás: 14 [+8] [+4 Ördög *kesztyű*]
Kitartás:6 [+6]
Gyorsaság:15 [+10]
Speciális képesség: 7 [+8]
Páncél 41

A harc elkezdődött és már támadtam is. A pet felé rohantam ő meg felém, mindketten támadtunk, de én voltam a gyorsabb. A pet képtelen volt kitérni a támadás elől, az ütés ereje magával ragadta majd néhány métert repülve a porba hullott. Néhány pixel darab szállott fel felőle. Majd hirtelen milliónyi. A test eltűnt. Meghalt. Gondoltam, ez egy kicsit... kicsit? Sokkal könnyebb volt mint számítottam...
Ezek szerint nem lehetnek még túl erősek. Talán vissza kellet volna fognom magamat... Na már mindegy... késő bánat. Akkor majd a küzdelem további részében... Gondoltam... de valami olyan történt amire egyáltalán nem számítottam. A lány lábai meg remegtek és össze sírva össze esett. Szív szaggató látvány volt... Úgy tűnik azt hiszi meghalt. A fene...
Automatikusan oda siettem és a maradék távolságot egy nagy ugrással szeltem át.
-Nyugi, semmi baja! Ez csak ideiglenes állapot, hamarosan újra megfog jelenni!
Kapkodtam össze vissza.
-Kutya baja sincs, szóval nincs miért szomorkodnod! Tovább csápoltam a kezemmel, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
-Bocsi, kicsit erősebbet ütöttem mint kellet volna, de ne aggódj... Az áldóját csak fejezd be a sírást...! Majd a fel alá rohangálás közben megbotlottam és arccal előre a porban kötöttem ki.
*sóhaj* Már látom, hogy ez sem az én napom lesz...
Mindenesetre azt a következtetést levontam, hogy a lány még teljesen kezdő akinek a petje még sosem halt meg és valószínűleg nincs sok harci tapasztalata... Ez is a késői beléptetés miatt lehetett. Úgy mint annak idején engem őt is későn léptette be a rendszer. De őt még ennél is később. Mikor kezdhetett? Tegnap vagy tegnap előtt? Talán azelőtt? Mit csinált eddig? Biztos nem a kazamatát járta... Ahhoz még nem elég erős, de valószínűleg nem is a mezőn bóklászott. Talán ez volt az első harca? Lehet... ha igen akkor bármilyen fájdalmas is talán jobb így, hogy itt biztonságban tapasztalhatta meg milyen elveszteni a petet még ha csak ideiglenesen is.

.
//nem hittem volna hogy megvársz, de azért köszönöm, ígérem innen aktív leszek//

Vigasztalási akcióm végül siker koronázta. Igaz nem várt módon, mikor úgy látszott csak rosszabb lesz, megbotlottam és orra estem. Ez normál esetben nem történhetett volna meg, azonban a nagy zűrzavarban talán észre se vettem, hogy esek... Talán csak azt mikor már a földön voltam. A lényeg viszont ugyan az. Meg se próbáltam felfogni az esést. És már-már művészi eleganciával orrantottam össze az orrom a talajjal. Nem mozdultam... nem akartam meg mozdulni. Úgy éreztem menten elsüllyedek szégyenemben... már megint. Úgy éreztem milliónyi kés szegeződik a hátamnak és ha csak megmozdulok, vagy ha bármiféle figyelem felhívó mozdulatot csinálok belém állnak. Ezért nem mozdultam...
Egy ilyen helyzetben orra esni egyenlő a biztos halállal és ezt mérhetjük a párbaj mércéjével vagy az alkalomhoz nem illő mércével is. Ami azt jelenti, hogy egy aréna kellős közepén, hol számtalannyi ember figyel téged és egy síró lányt... Hát nem a legbölcsebb ötlet leégetni magad. Könnyen lehet, hogy a fél Aincrad rólad fog beszélni egy teljes héten át. És mikor már csak egy hajszálnyira voltam attól, hogy az öngyilkosságot fontolgassam egy halk hang szólt hozzám.
-Jól vagy? Kérdezte. Most mondhatom neki a lelki válságomra utalva, hogy nem. Vagy a fizikai épségemre vonatkozóan, hogy igen, jól vagyok. De mivel úgy gondoltam, hogy az előbbi nem alkalmas a jelenlegi krízis helyzet kezelésére ezért inkább az utóbbi mellet döntöttem.
-Jól vagyok. Mondtam még mindig mozdulatlanul. Majd szép lassan ülésbe tápászkodtam. Úgy döntöttem jobb ha összeszedem magamat mielőtt csak romlana a helyzet és tisztázom a dolgokat.
-Igazán nem kell aggódnod az állatkád miatt. Mondtam az arcomat törölgetve.
-A petek nem olyanok mint a játékosok ha meghalnak egy idő után feltámadnak, mindenféle következmények nélkül. Nem tudtad? Kérdeztem törökülésben.

//Esetemben egy igen türelmes társat szereztél //

Azt mondta, jól van. És nyugodt volt. Nem volt mérges. Ennek örültem. Kicsit fellélegeztem. Jobban éreztem magam. Nyugodtabbnak. Nem fogok kikapni tőle. Nem olyan, mint a férfiak. Azok büdösek. Meg nyáladzanak. Sokat isznak. Én ezért nem iszok sokat. Ha nagyon szomjas vagyok, akkor is csak keveset. Pedig talán csak a férfiak nem ihatnak sokat. Én legalábbis ezt vettem észre. A férfiak furák. Ő is az, mégsem olyan. Nem úgy viselkedik, mint kéne. Talán mert nem szobában vagyunk. Nem otthon. Nem tudom.
Leül. Én térdelek, japánosan. Ahogy azt tanultuk a teázáskor. Kezeim a térdeimen, ahogy illik. Letörli az arcát. Közben beszél, Jackalról. Hogy ne aggódjak. Én aggódom. Nem tehetek róla. Félek. Mindig odanézek. A helyre, ahonnan eltűnt. Várom, hogy visszajöjjön. Talán csak elbújt. Igen, biztos csak elbújt. Mert ő nagyon ügyes bújó. Még sosem sikerült megtalálnom.
Kérdez. Ránézek az ajkaira. Nem szabad a szemébe néznem. Megrázom a fejem.
-Nem tudtam.
Meleg az arcom. Elpirulok. Sok dolgot nem tudok még. Most már ezt is tudom.
Megszorítom a pálcám. A fiú kezeire nézek. Fura kesztyűi vannak. Visszagondolok Jackalra. Csak egy ütés volt. Nem olyan, mint a vörös hajúnál. Ő rúgott is, de Jack nem tűnt el. Nem voltak pixelek. Nem volt semmi. Majdnem nyertünk. Meg tanultunk. Félredöntöm a fejem. Kíváncsi vagyok. Tudni akarom, tanulni. Hogy mindez hogy lehetséges.
-Erős vagy.
Ténymegállapítás. Hogy magunktól rájövünk valamire. Ez a fiú erős. Erősebb, mint én. Nincs esélyem. A férfiak erősek. Nagyon le tudnak nyomni, szorítani. Néha alig kapok levegőt. Mitől ilyen erősek? Lehetek majd én is az? Szeretnék. Mert akkor túlélhetek. Ez a fiú megölhetne. De most nem fog. Nem engedi neki a rendszer. És szerintem nem is akar. Nem tudom. Kedvesnek tűnik. Megértőnek. Jackalt sem akarta bántani. Nem ennyire. Nem tudta. Nem tudta, hogy én gyenge vagyok. Nem volt szándékos. Remélem, hogy nem volt az. Mert akkor nem haragszom. Nem bánkódom. És Jackal jöjjön vissza. Minél előbb. Hiányzik nagyon.

Nem tudta. Csakugyan nem. Ez csak egyet jelenthet. Ő is egy olyan karakter akit később engedett csak be a játék még nálam is később. Mióta is? Lassan már 1 éve, hogy bekerültem ebbe a pokolba. Azóta csak loholok a front után abban a reményben, hogy hamarosan csatlakozhatok a boss harcokhoz. Na nem mintha lenne esélyem, azok a küzdelmek nagyon kemények. Azok pedig akik a fronton vannak legalább 2x olyan magas szintűek mint én és ők is alig bírnak a bossokkal. Így állandó jelleggel tartok attól, hogy csatlakozzak a fronthoz. Igaz már nem vagyok messze, de mégis ott van az a félelem, hogy a boss egy csapással elintéz. Talán mégse olyan jó ötlet. Ezen szoktam gondolkodni. De remélem mire eljutok odáig minden tisztázódik.
A lány előttem térdelt.
-Erős vagy. Azt mondta. Ezt hízelgőnek találtam. Elmosolyodtam.

kép:

-Annyira nem, a front harcosok még legalább kétszer ilyen erősek mondtam. Bár igaz sok pontom van az erőmön. Majd szemet szúrt, hogy az arca teljesen vörös.
-Jól vagy? Piros az arcod.
Anélkül, hogy végig gondoltam volna a homlokára raktam a kezem, hogy ellenőrizzem lázas-e. Csak utána jutott eszembe, hogy ez egy virtuális világ. Lehetetlen, hogy beteg legyen. Gyorsan elvettem a kezem.
- Bocsi, elfelejtettem, ez egy játék. Egyébként a nevem Aidor az Angelic Voictól. Mondtam, és közben felálltam, majd a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem. Ha elfogatta felhúzom, ha nem... akkor nem.
- Kezdő játékos vagy? Kérdeztem. Persze teljesen fölöslegesen. Elég egyértelmű. De ha már így alakult szeretnék kicsit többet megtudni róla. Úgy tűnik vannak még akiket a rendszer nem engedett be.

Houseki no Kokoro. Ismételtem magamban. Szóval vannak még akik a játékban is a valódi nevüket használják. Bárnem túl gyakoriak. Rajta kívül csak egy ilyen embert ismerek akiről tudom, hogy a valódi nevén mutatkozott be. Az pedig Judy Noxia.
Kokoro feladta a küzdelmet, a fejünk felett villogott a nevemnél a winner felirat. Én győztem. Ez viszont sajnos aligha tölthetett el elégedettséggel. Túlontúl nagy volt a szint és felszerelésbéli különbség kettőnk között.
-Kokoro, ugye szólíthatlak így? Kérdeztem. Majd ránéztem a pöttöm kis kutyusra, Kokoro kezében. Jobban meg gondolva nem is kimondottan az-az öleb. Jobb hasonlít valami farkaskutya kölyökre. Talán egy prérifarkas? Vagy egy sakál?
Már rég volt, hogy ilyesmikkel foglalkoztam. Az emlékeim homályosak a témáról.
-Hogy hívják? Kérdeztem, majd simogatásra emeltem a kezem és ha hagyta meg is simogattam. Majd egy kis hatás szünetet tartottam.
-Mond harcoltál már valaha? Kérdeztem. Sajnos túlontúl sok aggodalommal töltött el az a gondolat, hogy Kokoro talán még sosem küzdött. Egy éles harcban ehhez hasonló dolog meg bármikor megtörténhet. Ha akkor is ezt csinálja akkor vége. Egy ilyen hiba akár az életébe is kerülhet. Így valójában nagyon szerencsés, hogy ma az arénába jött és nem a vadmezőre. Rossz belegondolni mi lett volna ha nem ilyen szerencsés. Vagy ha már harcolt akkor milyen szerencsés, hogy még nem történt semmi ilyesmi. Kíváncsi vagyok mit tud és még mit nem. Mert így nem fogja sokáig húzni az biztos. Aincradban a városokon kívül farkas törvények uralkodnak. Te eszel vagy téged esznek. Aki gyenge azt vagy a mobok vagy a csapdák vagy a PK-s játékosok intézik el.

-Igen és nagyon aranyos. Mondtam és úgy tűnik imádja ha simogatják, de ezt már csak magamban jegyeztem meg.
Azt mondta egyszer küzdött és, hogy vesztett. Ezek szerint szerencsésen megúszta vagy egy párbaj volt vagy eltudott menekülni a baj előtt. Bár az, hogy azt mondta "ott is" kicsit nyugtalanítóan hatott rám. Kicsit úgy hangzott mintha valaki azt mondaná "mindig". Az pedig nem feltétlenül jó hozzá állásról árulkodik. Már pedig a hozzá állás sok mindent befolyásol. Mindenesetre úgy érzetem, hogy mondanom kéne valami lelkesítőt ami helyre állítja az önbizalmát.
-Nem vesztettél. Mondtam. Majd mielőtt komolyabban végig gondoltam volna egy nagy levegővétel után mondtam ami először az eszembe jutott.
-Sem akkor sem most. Szerintem bölcsebb lettél. Minden győzelem közelebb visz a célodhoz, minden vereség közelebb visz a következő győzelmedhez. Így működik a világ. De mégsem mondhatod azt, hogy vesztettél, addig amíg nem vesztesz semmit. Talán legyőztek. De mindent megőriztél amit értékesnek találtál. Gondolom... jegyeztem meg ismét magamban, abban a reményben, hogy nem tévedek .
-Így ha a győzelmed nem is olyan nagy mint az ellenfeledé volt, de csak nyerhettél vele így büszke lehetsz magadra. Engem is legyőztek már ép elégszer és biztos vagyok benne, hogy még számtalanszor lefognak, de veszíteni sose fogok. Azt nem engedem. Mondtam miközben magamban helyeseltem. Azt hiszem ez megteszi. Vagy legalábbis ennyi telt tőlem. Remélem segít neki egy kicsit, túl esni a vesztes csatákon most és a jövőben is. Mert én ennél sokkal több útravalót senkinek sem adhatok... Err ez de menőn hangzott volna ha kimondom. Azt hiszem, hogy ez amúgy sem egy olyan dolog amit csak úgy másnak mondanak az emberek. Inkább megtartom magamnak.

A képzeletemben egy kocsi száguldott egyenesen egy betonfal felé. Az ütközéskor a fal ripityára tört a törmelék szétszóródott a járgány meg lassítás nélkül haladt tovább mintha mi sem történt volna. A fényszórói lassan eltűntek a távolban. Ennek a jelenségnek az oka egy kérdés volt. Melyet a menő monológom végén tett fel.
-Mi az, hogy büszkének lenni?   Kérdezte. Mi az, hogy mi az büszkének lenni? Kérdeztem magamtól. Biztos csak ugrat.
-Öm... te most biztosan tréfálsz... Nem, nem tréfálsz gondoltam ahogy ránéztem és elemeztem az arckifejezését. Ez nem vicc akart lenni. Egy kő alatt élted le az életed vagy mi? Kérdeztem a tekintetemmel. Mélyen a szemébe nézve. Kicsit előre dőlve. Még mindig arra várva, hogy mikor fog az előttem álló lány nevetésben kitörni és vígan kijelenteni, hogy "bedőltél". De nem történt ilyesmi ezidáig. Kihúztam magam és úgy feleltem.
-Büszkének lenni... annyit tesz... á így nem lesz jó. A büszkeség egy érzés. Egy fajta elégedettség. Például mikor helyesen válaszolsz egy kérdésre. Elégedett vagy magaddal. Azt nevezzük büszkeségnek. De másra is büszke lehetsz, ha úgy érzed, hogy... megérdemli. További példa kedvéért amit csak magamban teszek hozzá büszke lehetek a válaszom első felére. A második feléről ezt már nehezen mondhatom el.
Néhány játékos elkezdett kiabálni. "Mire vártok" "Most lesz harc?" Idióta trollok. Nem érzik át a helyzet súlyosságát. Nem csak, hogy harcolni nem képes, de olyan alapvető hiányosságai vannak. Igen hiányosságai, mert ha 1 ilyen alap dolgot nem tud, biztos van még amit nem tud. Hm... lehetséges, hogy valami elkényeztetett hercegnő volt a valóságban mint az animékben? Jobb ötletem nincs... szívesen elbeszélgetnék a szüleivel...
Ketten jönnek le a lépcsőn és az egyik világosan közli, hogy húzzunk el. Kokoro meghajol és félre vonul. Ami engem illet felbosszant a viselkedése. Persze bizonyos tekintetben igaza van... az ilyesmit nem a küzdőtér közepén kéne lebonyolítani. Viszont a felszólalás módja. Hölgyek jelenlétében. Sőt egy lánynak [is] szánva. Odamentem és megszólaltam:
-Hé haver, tanulj egy kis jó modort. Mondtam miközben megböktem.

//kis emlékeztető magamnak://
Ellenfél:
Élet:15 [75]
Fegyverkezelés:16
Erő/Irányítás: 23
Kitartás:10
Gyorsaság:24
Speciális képesség: 13
Páncél 35

Ez az udvariatlan flótás nem csak, hogy úgy viselkedik mint egy barbár bunkó hanem ez már egyenesen egy huligán, a legrosszabb fajtából. Bige? Miféle szó ez? Talán van akinek ez bejön, de kétlem, hogy Kokoronak egy tetszene én se szeretem ezt a fajta szóhasználatot. A lány mellém húzódik, Jackal morog. Ránézek Kokorora fél, elég egyértelmű. Ezt nem tűrhetem tovább. Gondoltam. Így örömmel fogadtam el a kihívást.
Megjelent az ellenfelem neve és a mienk is valamint a visszaszámláló. A harc féléletes. Ellenfelünk egy nagydarab harcos. Neve: Abe. Kemény dió lesz. Odafordultam Kokorohoz és a vállára tettem a kezem.
-Maradj hátul, majd én elintézem. Mondtam, majd szembe fordultam az ellenfelemmel. Egymás szemébe néztünk. Csend volt... egy pillanatra mintha az idő is megállt volna. Majd hirtelen valaki röhögni kezdett és az  ő volt.
-Komolyan, egy hozzád hasonló pancsernak inkább otthon lenne a helye, komolyan azt hiszed bármi esélyed is van ellenem? Pattanj haza kölyök, ez a nagyok játéka. Mondta és rákacsintott Kokorora.
-Várj egy kicsit baby, ezután eljátszogatunk egy kicsit. Összehúztam a szemöldököm, de nem mutattam egyéb reakciót. A számláló viszont úgy lepörgött közben, hogy észre se vettem. Mire észbe kaptam már el is kezdődött. Abe megindult én most inkább a védekezésre koncentrálok. Vajon mi sül ki ebből az egészből?
Nem tudom, de egyvalami biztos, most győznöm kell. Nem csak azért mert nem tetszik a stílusa, itt már kicsit többről van szó. Nem tudom milyen erős, de nem úgy nézki mint akivel kokoro vagy akár Jackal elbírna oda kell figyelnem rájuk és ha kell megvédenem őket. Láttam mennyire összetud törni ha valami baj történik Jackallal kitudja mi lehet még. Ébernek kell maradnom.

Abe: :

Jackal ügyesen elbánt Abeval, ha nem lenne ilyen komoly a helyzet talán ki is nevetném. De tisztában vagyok vele, hogy ha az időt most kár örvendésre pazarlom akkor annak a levét a kis pet fogja megszívni. Így neki iramodtam.
Abe elkezdett feltápászkodni mivel alacsonyan volt számomra nem túl előnyös. Ezért meg se kíséreltem ütni, inkább megemeltem a lábam és mintha foci labdába bikáznék próbáltam meg eltalálni az óriást, de már tapasztalt volt, számított valami ilyesmire és feltápászkodás közben végig rajtunk tartotta a szemét. A kezével meg ragadta a lábam majd fel állt és elkezdett forgatni mire észrevettem már a levegőben voltam és hangos puffanással csapódtam az aréna falának.
Barátunk úgy tűnik keményen fejlesztette súlyemelés jártasságát. Kábultan enyhén sokkos állapotban ereszkedtem le a földre. Amíg én megpróbáltam magam összeszedni addig Abe Jackal felé fordult.
-Légy jó kutyus és dögölj meg szépen. Közben szélesen vigyorgott. Lehajolt Jackelért és megkísérli elkapni.
Abe tényleg kemény ellenfél, gondoltam. Következőnek ügyesebbnek kell lennem, most már tudom, hogy az ilyen egyértelmű támadások nem használnak. Az előbb Abenek volt ideje rákészülni. Következőnek nem hagyok neki időt rá. Addig pofozom amíg fel állni sem lesz képes. Na persze csak miután sikerült fel állnom... Jól van Sadamitsu most légy erős, tápászkodjunk fel csak szép lassan. Egyik láb, másik láb. Jó most, hogy az elméletet átvettük itt az ideje hozzá is látni, vagy legalábbis valami igyekezethez hasonló dolgot mutatni. Nincs idő naphosszat itt szunyálni.
Jé Abe hátán az nem egy „rúgj meg” feliratú papír? Vagy csak hallucinálok? Jobb lesz gyorsan kideríteni.

Lassan magamhoz tértem a kábulatból és ismét a saját lábamon álltam bár még mindig a térdemen támaszkodtam. Jackal mellettem volt. Mit keres itt? Kérdeztem magamtól. Kokoroval kéne lennie. Felegyenesedtem és körülnéztem Abe épp most emelte fel a nyakánál fogva Kokorot.
-Francba... Mondtam és megiramodtam Abe felé, mivel el volt foglalva nem vette észre a közeledésem felugrottam megkapaszkodtam a nyakában és megtérdeltem a fejét. Abe hátratántorodott és elejtette Kokorot én alap állást vettem fel. Innen nem lesz olyan könnyű dolga. Gondoltam.
Abe vérben forgó szemekkel támadott. Felugrott és hatalmas fegyverével úgy sújtott le. Én féltérdre ereszkedtem és két tenyerem közé zárva a pengét hárítottam a csapást. Abe viszont nem adja meg magát ilyen könnyen vicsorogva nyomta tovább a pengét abban a reményben, hogy képes lesz áttörni a védelmemen. De az nem fog megtörténni. Sajnálom Abe, a nagy arcod már nem sokáig lesz akkora. A párbaj végére kényelmesen távozhatsz az arénából sőt a városból és nem kell attól tartanod, hogy nem férsz át a városkapun. Csak várd ki és meglátod mennyire leszel még ennyire harcias.
A gondolati fenyegetőzésem viszont szemmel láthatóan nem érintette meg túlzottan és tovább nyomta a kardot. Én tartottam majd elkezdtem felkászálódni, de nem engedtem el a fegyverét.
-Mi az csak ennyire futja? Morogtam. Abe még erősebben nyomta a fegyvert egy pillanatra ezzel megint lejjebb küldött, de hamarosan ismét emelkedni kezdtem.
-Ez kevés lesz! Mondtam és a fegyvert oldalra löktem majd teljes testsúlyomat bevetve neki ugrottam Abenek ami ugyan kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elessen, de ismét hátrálásra kényszerült.

Abe: 35-27[amit eddig összesen okoztunk sérülés]= 8 páncél
élet=max

Abe elenged. A földre esek, nem számítok rá. Kibicsaklik a lábam alólam. A fenekemre huppanok. A nyakamat tapogatom, pedig nem fáj. Viszont Abe keze sincs már ott. Azok a nagy, kérges lapátkezek. Egy rövid ideig nem kaptam levegőt. Felnézek, hogy lássam, miért engedett el. És már tudom is. Aidor meglepte, így rá kellett figyelnie. Mindkét kezem a porba kerül. Nem bírok felállni. Csak figyelem az eseményeket. A szám is szétnyílik kissé.
Aidor erős. Nagyon erős. Nem csoda, hogy legyőzött. Abe páncélja már kevés. Hamarosan el is fogy. Talán egy ötös kéne neki. Én meg Jackal. Hamarosan fel kell adnia. Megnézem magamat is. A páncélom fogyott kicsit. Talán a fulladozástól. Nem tudom, az is sebez-e. Vagy az esés. Viszont nekem még nagyon pici a páncélom.
Jackal mellém üget. Farkát csóválva, szimatolva néz engem. Közelebb tolja az orrát. Mintha azt kérdezné: Jól vagy? Megsimogatom; igen, jól vagyok. Majd Abe felé nézek. Aidor bajba került. Fogja a fegyverét, de nehezen. Abe küszködik, hogy lenyomja. Aidor pedig azért, hogy feltolja. Az ajkamba harapok. Tennem kell valamit. Jackalnak ismét harapnia kéne. Ránézek a sakálra. Nyelvét kinyújtva, lihegve figyeli őket. Talán elfáradt egy kicsikét. Aggódón nézek ismét a két férfi felé. Majd felkelek a földről, de nem merek moccanni. Jackal fáradt. Picit én is az vagyok. Így nem merek támadni. Ha Abe megüt, végem. Ki fogok esni. Cserben hagyom Aidort. Viszont azt nem szeretném. Segíteni akarok neki, ahogy csak tudok. Most viszont pihennem kell.
Lassan elindulok oldalra. Hogy úgy lássam őket. Aidor közben lép. A fegyver kikerül a kezei közül, Abe pedig meghátrál. Mintha elvesztette volna az egyensúlyát. Aidor pedig támad, ahogy csak tud. Puszta kézzel ugrott neki. Legalábbis ha jól láttam. A tőrömre néztem. Majd Abe fegyverére. Aidor egy... egy harcművész. A harcművész képes használni minden fegyvert. Az íjon kívül. Tudja használni a késem is. De az túl kevés lenne neki. De Abe fegyvere sokkal jobb.
Jackal már közelít felé, laposan. Kúszik, mint egy kígyó. Én nem merek moccanni. Imádkozom, hogy Abe ejtse el a fegyvert. És hogy ne essen baja Aidornak.

//Beiktatok egy pihikört XD Így is kihagytam már egyet //

Abe kitámasztotta magát a lábával és átlósan meglendítette a fegyverét megpróbáltam elugrani, de a fegyver túl hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy kitudjak térni. A penge az oldalamnak csapódott ha nem lett volna páncélom talán ketté is vágott volna. Így viszont csak repültem, majd földet érés után gurultam. Szédültem az iménti akrobata mutatványtól, nem vagyok ehhez hozzá szokva. Ennek ellenére ahogy tudtam ismét fel álltam. A jobb kezemet szétnyitva magam előtt tartva. A bal kezemet pedig ökölbe szorítva magam mellé húztam. Mély levegőt vettem és behunytam a szemem egy pillanatra. Abe megint támadni készült, felém rohant. Mikor a közelbe ért előre ugrottam és aktiváltam az egyik képességem. A választásom a Combination Attackra esett. Az aktiválás után pedig a szokásos 3 csapásos kombináció következett. Abe köpni nyelni nem tudott. Döbbenten viselte a csapásokat. A páncélja a múlté, innenstöl kezdve az életereje megállíthatatlanul fog zuhanni. Persze csak most jut eszembe, hogy még tartogathat kellemetlen meglepetéseket, a képességei közül még egyet sem mutatott meg nekünk.
Ami Kokorot illeti, ő úgy tűnik jól van, most nem támad, pihen. Valószínűleg megviselte az előbbi akció. Abe nagyon csúnyán elintézte, de én tudom, hogy eddig még csak szórakozott vele. Könnyen elintézhette volna ha akarja. Nem tudom meddig fog tartani ez a felállás, remélem Kokoro olcsón megússza ezt az egészet. Még ha erre vajmi kevés esély is van. Én mindenesetre mindent elkövetek, bár sosem gondoltam magamra tankként, de úgy tűnik most nincs más választásom mint magamra vállalni ez a feladatot. Az ellenfél minden csapását fel fogom fogni. Ha kell akkor a saját testemmel!
Én:
Páncél: 41-23= 18

Abe:
páncél: 8-8=0
Élet: 75-14= 61

The member 'Aidor' has done the following action : Kockadobás

'6-os dobókocka' :