Ayse és Kokoro

/Kleint kérdeztem és azt mondta igen. És köszönöm a játékot, de ha szeretnél még ismerkedni Ayes-al vagy esetleg kivallatni hogy mégis miért stb. akk még futhatunk 1-2 kört, rád bízom./

Nem tétlenkedhetek, hajtom magam előre, mert csakis így juthatok tovább és hozhatom be a lemaradásom… bár sajnálatos… sőt félő is hogy a sikerem esélye igencsak csekély, hisz ahogy én úgy fejlődnek a nagyobb szintűek is. Túl kell tennem magam azon hogy hátránnyal indítok, hisz már ugyancsak a kicsivel is de egy hét már eltelt az ébredésem óta. Zavaró az hogy kicsi vagyok az átlaghoz képest? Igen, ugyanakkor ad egy jókora lendületet is ahhoz hogy felvegyem a kesztyűt a kihívással. Nehéz sőt szinte képtelenség, de még inkább megtölt engem egy olyan bizsergető energia lökettel ami irdatlan nagy erőt ad ahhoz hogy bele vágjak. Sőt szinte nem is férek tőle a bőrömbe, elvégre ha sikerül… akkor tény, jóval fejlettebb és életképesebb vagyok a többieknél. Végig vinni a játékot?... Áhh, dehogy egyenlőre még nem szeretnék innen kijutni, sőt nem érek be a gyönyörrel és magával a ténnyel hogy ténylegesen élet halál harcot vívunk, akár egymással akár a szörnyekkel vagy küldetésekben npc-kkel. Bele borzongok Kayaba Akihikó zsenialitásába és vakmerőségébe. Hogy mindezt megteremtette nekünk, és hogy ténylegesen bebizonyította azt hogy akár egy ember is válhat istenné. Igen, tiszteletreméltó. Felnézek rá, mert ennek a tettének üzenete van, és úgy látszik csupán kevesen értik meg igazán. Ostoba, kétszínű, gyáva fajankók mind akik ez miatt elátkozzák ennek a világnak a teremtőjét. Balga bolondok akik talán meg is érdemlik hogy a süllyesztőbe kerüljenek. De én különb lennék? Nem tudnám ezt pontosan megmondani… nem érzem magam annak csupán átlátom azt az Akihikó által felénk küldött üzenet lényegét, hogy az életünk értékes és törendő, küzdenünk kell érte. Kihvások sorozata elé állított mely nem hagyhat minket nyugodni ahhoz hogy visszatérhessünk saját önmagunkhoz. Azért kíváncsi lennék mégis hányan tudják megőrizni igazi énjüket és értékrendjüket…
A  harcunk véget ért, igaz komolyabb küzdelem lett belőle mint amit elsőnek képzeltem, és ennek kifejezetten örülök. Nem mondhatnám hogy a lányerős, ugyanakkor az erőviszonyaink körülbelül egyenlőek lehettek, szóval Ő is csupán most ébredt fel.  Mindezek után látni szeretném mégis meddig jut el, tudni szeretném hogy erősebb lehet-e majd nálam, de leginkább az érdekel hogy vajon meddig fogja húzni. Gyengének ítéltem, talán kissé elhamarkodva, de még ha esetlenül is megmutatta nekem, hogy Ő bizony harcol az életéért és Jakal-ért. Vicces talán hogy a petje nevét tudom az övét viszont nem…  Végül egy frappáns mozdulattal rántotta ki a lábam alólam, ami tetszett. Egyedi volt, ugyanakkor ennyi erővel támadni is tudott volna, még a mellkasomba szúrt pengéje után, de nem tette. Ő inkább csak védekezett, neki azt volt a fontos hogy elkerülje a támadásom és megkíséreljen lefegyverezni. Nem rossz húzás, de a hozzá állásán még van mit finomítania azt hiszem, és akkor a harcunk kimenetele is másképp végződött volna.  Amivel persze magam ellen beszélek ugyan, de azt hiszem valahol örültem volna a vereségemnek mivel az lett volna az igazi győzelmem, de így sem rossz. Megbizonyosodtam arról hogy tévedtem, és még örülök is neki. Megkönnyebbülten nevettem fel, jól eset. Azt hiszem némi feszültséget adtam ki vele, ugyanakkor önkénytelen tört elő belőlem. A lány nem értette, de nem eshetett neki rosszul hisz nem kinevettem őt, inkább csak örültem, megkönnyebbültem.  A lány felé intézett mondatomra vissza kérdezett.
- Igen, a szemed. Amikor megpillantottalak alig volt benned élet, csupán elkeseredettség és félelem.. azt hiszem, de ez most már nem így van. – Tekintettem rá és ellenőriztem le ismét.  Majd csupán egy szót ejtett meg felém. „Legközelebb…”
- Igen, legközelebb. -  Válaszoltam rá, ugyan nem fejezte be, de azt hiszem nem is kellett, reméltem hogy fogunk még találkozni, és mint két „most ébredt játékos” összemérhetjük ismét az addigra már remélhetőleg fentebb fejlesztett képességeink és tudásunk. A lány ment a maga útjára, majd én is folytattam a magamét, hisz oly sok teendőm van még. Rengeteg feladat áll még előttem, és biztos vagyok benne hogy előtte is.