Zeneterem

Már több, mint egy hét telt el azóta, hogy kiléptem a céhből. Nem a céhhel volt bajom. Még csak nem is a céhtagokkal. Inkább az lehetett a legnagyobb bajom, hogy Anat meghalt, és ez a tény mintha szinte mindenki figyelmét elkerülte volna. Mint kiderült, tévedtem, de már nem fogok módosítani a döntésemen.
Pedig még csak azt se mondhatnám, hogy Anat közel állt hozzám. Csak éppen az ő elvesztésével csordult túl az a képzeletbeli pohár.
Egy hete nem jártam a céhházban. Tudom, nem hosszú idő, de ha egyszer megszoksz valamit, csupán néhány nap is egy örökkévalóságnak tűnhet.
Abban se voltam biztos, hogy egyáltalán be tudok lépni még az ajtón, anélkül, hogy bárkinek szólnék.
De tiszta vízet kell öntenem a pohárba. Nem akarom, hogy Jun vagy bárki más azt higgye, hogy miatta hagytam el a céhet.
Minden gond nélkül megyek be a főbejáraton, ami egy kicsit azért meglep, de ha jól emlékszem Alex-et is láttam itt miután már elhagyta a céhet.
Amikor túl vagyok a kezdeti sokkon, megnyitom az üzenet-küldő panelt, és gyorsan megfogalmazok Jun-nak egy üzenetet.

Sajnálom. A múltkor túl rideg voltam veled, és nem voltam teljesen őszinte. Meg tudnánk beszélni a dolgot, ott ahol a múltkor elváltunk? Cear

Majd az útam ismét a zeneterembe vezetett. Ahol ismét a gitárt vettem elő, és némán kezdtem el rajta újra játszani, amíg egyfajta válaszra vártam.

Már több mint egy hét eltelt azóta, hogy Cearchi lelépett. Igyekeztem nem lehangoltnak látszani a többiek előtt ha netalántán úgy hozta a sors, hogy összetalálkozzak velük a folyosókon, vagy az étkezőben, vagy a társalgóban. Továbbra is elvégeztem a napi teendőimet, feltöltöttem a gyümölcskosarakat friss gyümölcsökkel, ha üresek voltak, nem mintha szeretném az almát vagy a szőlőt, csupán dekorációként kedveltem a látványukat, na meg persze a gyümölcskosarak összepakolászása mindig jó szórakozás volt, tökéletes a gondolataim elterelésére. Legalábbis részben. Azonban lefekvéshez készülődve mindig elmerengtem, egyedül voltam kattogott az agyam a történéseken, és újra és újra és újra... leperegtek azok a képkockák a szemem előtt amely ahhoz a bizonyos jelenethez tartoztak azon a bizonyos éjszakán. Részben hibásnak éreztem magam amiért nem vettem előbb észre, részben pedig nem, hiszen nem feltétlenül az én hibám kell, hogy legyen az, hogy valaki nem érzi jól magát a családomban... a céhben, a házban, az otthonomban.
Alexhez hasonlóan Cearso is kapott szabad bejárási lehetőséget a céhbe, elvégre megérdemli, sokáig volt közöttünk, és ő is a családunk része, nem csak az enyém, de még Anaté is. Persze ezt az "eltűnés" óta nem hoztam szóba, és az újoncok előtt is igyekeztem nem szóba hozni az első igazi hősöm, de ezt persze néha elég nehéz is volt, de mindig igyekeztem a beszélgetést olyan irányba terelni, hogy ne legyen belőle valami baj. Ejnye.. ezek a tabuk. Tabu tabu tabu tabu. Mindenhol tabut látok. Megfordulok az ágyon és a párnába temetem a fejem.
Kora délután van, csend, meglepően nagy csend, ma valahogyan a szokásosnál is kevesebb teendő volt a céhház körül, és semmi kedvem sem volt kimozdulni. Vagyis eljátszottam, hogy elmentem majd a nyitott ablakomnál "felejtett" tányérra cseréltem magam, ezzel ügyesen visszalopózva a szobácskámba, senkiben sem keltve gyanút, nehogy aggódjanak miattam.
"Viszont... valaki meglátott?" Ez volt az első ami eszembe jutott az üzenet villanására. Picit elpirultam, és remegő kezem emeltem az ikonra, és a címzett láttán még egy hatalmasat nyeltem. Haboztam megnyitással, de végül mégis beleolvastam. A szívem hevesebben kezdett verni. "Most mitévő legyek?" Ötletem sem volt, féltem a találkozástól de vágytam rá, hogy lássam. Cearso még mindig a családom tagja. Az. Az is marad. Nincs okom szégyellni magam emiatt...

Mire észbe kaptam már az ajtó előtt álltam, a zeneterem ajtaja előtt. Csendben hallgatom a résnyire nyitva felejtett ajtón kiszűrődő dallamot, és közben bepötyögtem az üzenetem.

Jun írta:Megjöttem!

És ezzel be is léptem az ajtón.

Volt időm arra, amit meg akartam tenni még ez előtt a találkozás előtt. Kisírtam magam, mikor azon az éjfélen kiléptem a céhből. Majd mikor Shu próbált felvidítani. Később pedig még néhányszor. Közben mindig figyeltem, hogy senki se lásson. Nem bírtam volna elviselni, ha valaki rájön, mennyire gyenge is vagyok. De ami a legfontosabb: tisztába tettem a gondolataimat, és az érzéseim a céh és a tagok felé. De egy dologban szinte biztos vagyok: nem szeretnék visszatérni a céh címere alá. Leginkább érzelmi okok miatt. Nem tudnám túltenni magam "azon" a dolgon. Így még gondolnom se kell "rá".
Mégsem érzem magam elég felkészültnek erre az újratalálkozásra. De már itt vagyok. Nincs visszaút. A szívem mélyén azt is remélem, hogy a múltkor annyira megsértettem, hogy ezt az üzenetemet válasz, vagy akár elolvasás nélkül hagyja. És akkor egész nap itt fog játszani, amíg valaki be nem néz megnézni a zaj forrását. Akkor meg magyarázhatok, hogy így meg úgy... De akkor is félek újra látni a céhvezéremet. Mert attól, hogy kiléptem a céhből, én még a vezetőim közé sorolom. Amiért olyan jól tűri "azt".
De már késő... Az üzenet és a lány egyszerre érkeztek meg. Még befejezem az akkordot majd a legőszintébb mosolyomat mutatom, mikor felnézek az ajtóban megjelenő lányra.
-Mondtam, hogy nem fogsz elveszíteni. Csak kellett nekem egy kis idő, amíg átgondoltam a dolgokat.
És várok a lány reakciójára. Ott ülök a széken, és várok, hogy mi fog történni.

Némán bepillantok, majd belépek a zeneterem ajtaján, a fiú egy széken ült, kezei között gitárral. Játszott rajta, kétség sem fér hozzá. A szava hallatán egy mosoly jelenik meg a kissé sápadt arcomon, a hajam ezúttal nem csináltam, egyszerűen csak lógnak a tincsek, nem tartja őket sem pánt, sem csatt, talán egy kicsikét kócos is, hiszen a reggeli fésülködés elmaradt kitudja hányadik napja.
- Elbúcsúzni jöttél? Azt hittem a múltkori már az volt. - kissé szomorkás hangon, kérdezek, majd beljebb lépek a szobába, az ajtót magam mögött kilincsre zárom, nem mintha attól félnék, hogy bárki észrevenné a fiút és ellopja tőlem a pillanatot, csupán félek, hogy egy véletlen nyitva felejtett ablakon beszökik a huzat, és becsapja az ajtót..
- Mit kellett átgondolni? - Kicsit tartottam a kérdés feltevésétől, de ha nem kérdezem meg úgyis meg fogom tudni. Igazság szerint eddig senkivel sem voltam teljesen őszinte aki esetleg Cearchi felől érdeklődött. Többnyire csak annyiban hagytam a dolgot, vagy egyszerűen csak azt mondtam, hogy megy és megkeresi önmagát. Talán ez volt a tökéletes válasz, elvégre igazából tényleg nem tudnék mit mondani. A teremben egy szék felé sétálgatok, majd még mielőtt leülnék megkérdezem, hogy szabad-e.
- Nembaj, ha esetleg leülök? Picit fáradt vagyok.- persze, hogy nem baj, de azért várok az engedélyre, igyekeztem végig kerülni a férfi tekintetét, vagyis amikor éppen nem beszélt egyikünk sem. Szégyelltem magam amiatt amit idebent műveltem a múltkor.

-Nem, nem  búcsúzni jöttem. Az már megvolt a múltkor, és azt sem szántam végleges elköszönésnek. Csak olyan hirtelen leléptél, hogy nem tudtuk megbeszélni. Szeretek itt lenni, csak egy kicsit nyomasztott az az érzés...
Hirtelen elhallgatok. Egy hete is abból lett a baj, hogy szóba hoztam "azt". Most inkább jobb lenne kerülni a témát.
-De ezt már megbeszéltük a múltkor.
És jött a kérdés, amire számítanom kellett volna.
-Hááát..
Kezdek neki a kérdést hallva. Végignézem a lányt, mielőtt rendesen válaszolnék. Látszik rajta, hogy tényleg hiányzik neki az, hogy szeressék, és viszontszeressék. <3 Vagy legalább az, hogy ő szerethessen valakit. A kérdés az, hogy meg tudom ezt adni, vagy keresnem kéne neki valakit?
-Elég sok mindent. Leginkább azt, hogy mi is volt valójában a bajom a céhhel. Aztán az érzéseimet próbáltam meg tisztába tenni. Ami alatt rájöttem, hogyha a céh és a céhtagság nem is, de ti hiányoztok nekem. Illetve a múltkor nem voltam teljesen őszinte ezekkel kapcsolatban. Csak megijedtem attól, hogyha valakit ismét túl közel engednék magamhoz, nem tudnám újra elviselni, hogy baja esik. Ezért vannak olyan érzéseim, amiket próbálok tagadni... Még magam előtt is.
A harmadik érdés kicsit szokatlanul ért.
-Én vagyok a vendég, nekem kellett volna engedélyt kérnem. A saját házadban mért ne csinálhatnád azt, amit szeretnél?
De már tagadom is meg magam, mert lepakolok a mellettem lévő székről, hogy ha szeretne, akkor ide is ülhessen.

Elmosolyodom miközben tovább hallgatom, ezúttal nem csupán egy félmosolyról van szó, de még továbbra is ramatyul vagyok és igyekszem kerülni a tekintetét. Miközben hallgatom a magyarázását úgy érzem, hogy nem csak velem nem teljesen őszinte de talán még önmagával sem, valahogy annyira zagyva.
- Találtál egy másik céhet ami jobban tetszik? - teszem fel a kérdést kerek perec, nem köntörfalazok, hiszen a napokban pont ezen járt a fejem, és ha nem most akkor mégis mikor kellene megkérdeznem tőle? Butaság várnom, persze a választól is félek. A szívem a torkomban dobog, nem akarom azt hallani, hogy talált, de az talán jobban fájna ha azt mondaná, hogy inkább a magányos egyedüllétet választja minthogy velünk legyen... Persze ez picikét ellent mondana annak, hogy hiányzunk neki. Összezavarodtam.
- Szóval távolságot szeretnél tartani tőlünk azért, mert ha meghalunk akkor ne kelljen gyászolnod? Nem értem, összezavartál. Légyszi magyarázd el. - fogom a fejem, és közben elfoglalom a széket amivel megkínáltattam magam. Gyorsan lehuppanok rá, és picit előre dőlök.
- Nem vagy vendég. Tiszteletbeli tag vagy, még ha nincs is ott a céhlogó, és a jelzés sehol sem. Ez a te házad is, nem csak az enyém vagy a lányoké. Alex háza is, pedig ő közben új családot is szerzett magának... Anaté is a ház. Szóval ha úgy érzitek, hogy visszajöttök a szobátok ott van és bármikor használhatjátok, ahogyan a konyhát is és a zenetermet, meg a fürdőket... - és sorolom mindaddig amíg meg nem állít. Ha hagyja, hogy végigmondjam akkor felsorolom az összes helyiséget ami eszembe jut.

-Semmi ilyesmiről szó nincs. Csak éppen nem érzem magaménak a céh ideáit. A közösséggel nincs semmi bajom, de ne miattam változzon meg egy jól működő és egy tömegeket vonzó profil.
Igen, biztos vagyok benne, hogy ez a céh még kiemelkedhet a porból, de ehhez nem az én segítségemre lesz szüksége. Talán jobb is az nekik, hogy én nem kavarok bele az ilyesféle dolgokba.
-Fura egy érzés... A céh tagja akarok lenni, de közben mégsem.
És nem ez a legfurcsább, amikor magyarázatot követel, egy látszólag oda nem illő mondat hagyja el az ajkaimat, fogalmam sincs mért ez tört elő belőlem, de őszintén kimondtam azt a dolgot, amit most a szívem mélyén éreztem (ami tényleg nagyon ritkán fordul meg, ugyanis nem szeretek beszélni az érzéseimről, még olyannak se, aki tényleg nagyon közel áll hozzám):
-Nem szeretem, ha mások sírni látnak. Főleg mikor valaki másnak nagyobb szüksége van a vigasztalásra. Az a gyengeség jele.
Ennek ellenére az elmúlt egy héten nem egyszer kisírtam magam. De azokra a könnyekre szükségem volt ahhoz, hogy tisztán lássak néhány dolgot. Például azt, hogy nem vagyok teljesen magányos a céh nélkül, de szeretem, mikor ismerős arcok vesznek körül akkor is, mikor épp nem vagyok a topon.
-Jun, értem én anélkül is, nem kell felsorolnod minden egyes termet, ami csak az eszedbe jut. Szívesen látott vendégek vagyunk.
Néha már egy kicsit idegesítő tud lenni az a fixa ideája, hogy Anat egyszer még vissza fog térni, és egy csapásra minden olyan lesz, mint régen. De joga van hozzá. Ahogy nekem is ahhoz, hogy szólós legyek a céh falain belül.

Jól működő.. nem tudom megcáfolni, valóban jól működünk! Sokakat vonzó? Nem kérdés! Ez a Vigo, Cearchi tökéletesen lejellemezte, de akkor mégis miért lépett ki ha ilyen jók vagyunk? Kifogás illatokat érzek a levegőbe, de nem vetem a fiú orrára, mit is gondolok, hiszen nem akarok rosszban lenni vele elvégre ő fontos nekem. De amíg a fiú nem lép be egy másik céhbe addig minden rendben lesz. Majdnem olyan mintha szingli lenne, holott szeret is meg nem is.
- A sírás nem a gyengeség jele, hanem azé, hogy még ember vagy. Ne mondd nekem azt, hogy nem lehet megvigasztalni valakit úgy, hogy közben a te szemeid is piroskásak és nedvesek! Szerintem nem ciki ha vannak érzéseid, és felvállalod őket. Habár úgy tudom most a frontos pont az a divat, hogy mindenki robottá változik... hmmm - elmerengtem egy pillanatra, talán nem is olyan véletlen, hogy én nem nagyon mászkálok bossokat csapkolászni a többiekkel. Nem mintha nem akarnék új helyekre eljutni, csak a társaság nem éppen nekem való.
- Ah a lényeg az, hogy bármikor hazajöhetsz hozzánk. Szabad a bejárásod, és szívesen látunk. - felállok, és megsimogatom a fiú vállát - ha szeretnéd nekem bármikor kisírhatod magad. De tényleg, nem mondom el senkinek sem. Nem szeretném, hogy robot legyél. - a mondat végén rámosolygok a fiúra.

Nálam ez pont nem annak a jele, hogy erős lennék. Egy kicsit más az életfelfogásom  
-Köszönöm, Jun. Ezt lehet, hogy még ki fogom használni.
Visszamosolygok a lányra.
-De az nem most lesz. Nekem még nem természetes mások előtt sírni. Talán még nem a jövő héten, de az is lehet, hogy még csak nem is a jővő évben.
Nem tudom, hogy lesz-e bármikor annyi lelkierőm, hogy valaki más előtt is sírjak.
-Én kibeszéltem magamból azt, ami bennem volt. Esetleg te szeretnél még valamit mondani? Én most sem sietek sehova.
Nem úgy, mint ő a legutóbb, de ezt nem akarom felhozni, elégnek érzem, hogy csak utalok a dologra.
Gyorsan végiggondolom a dolgot, és eszembe jut még valami.
-Vagyis.. Lenne itt még valami, de ezt szeretném, ha bizalmasan kezelnéd. Erről eddig csak Anatnak beszéltem őszintén, de szeretném megosztani valakivel, aki a közelben van, ha történne valami. És ezt  a titkomat olyannal szeretné, megosztani, akit ritkábban látok a bossharcokon, még ott is miattam aggódna.
Felállok, és végigjárok minden ajtót és ablakot, ellenőrizve, hogy be vannak-e zárva, s ha Jun az első kör végéig nem lépett még le, akkor alaposan bezárom mindegyiket a második körnél. Majd mikor végeztem, megállok Junnal szemben.
-Jun, én beteg vagyok. Nem, nem fertöző, de ez a világ nem tudott rajta segíteni, mert az agyam egy olyan részét érinti, amit még a NervGear se tud meggyógyítani. Műtétre lenne szükségem, de amíg a NervGear a fejemen van, addig ugye nem tudnak a fejemhez nyúlni. A betegségemről eddig csak Shu és Anat tud, de Shu-nak azt mondtam, hogy a betegség gyógyíthatatlan, és egy lány miatt akarok minél hamarabb kijutni. De a valóság az, hogy a SAO is csak a lehetséges gyógymódok közé tartozott, és Shunak is feltűnt, hogy azért nem túl sok lány várna 3 évig egy eszméletlen hapsira, és még legalább kétszer ennyi ideig legalább bent leszünk. 
És a betegségemről még nem is beszéltem....

Amikor megköszönte az ajánlatom egy mosollyal az arcomon biccentettem. Természetes volt tőlem, hogy felajánlom neki, közel áll hozzám, és nem akarom elveszíteni, vigyázni  akarok rá, de talán azt még ennél is jobban szeretném, ha ő is vigyázna rám és szeretne. Ezt talán még ő is tudja, érzi, látja, gondolja...
- Én tudok várni. Bármennyit, és bármikor rád érek csak dobj egy üzenetet. Ha úgy alakul akár közösen is csinálhatjuk, akkor lehet egyszerűbb is lesz. - picit persze elvicceltem, és ez érezhető is lehetett. Ki vigasztalna valakit úgy, hogy közben ő maga is sír? Picit abszurd a dolog. Már éppen nyitottam volna a számat, amikor a fiúnak eszébe jutott még valami, visszacsuktam és vártam, majd egy picit elpirultam, melegséget éreztem. Egy titok. Amit kevesen tudnak. Titok, titokról van szó, és nekem el akarja mesélni.
- Rendben, hallgatlak. - türelmesen megvártam, hogy mindent leellenőriz, és végre hozzákezdjen a meséhez. Egy hangyányit elkezdtem aggódni, de közben nagyon kíváncsivá tett, most már mindenképpen tudni akarom mi nyomja a lelkét.
- Műtét? Jézusom. - az arcomhoz kaptam a kezem, elfehéredtem, ha valamire akkor erre egészen biztosan nem számítottam. - Szóval akkor.. te.. eddig is egy kórházban éltél? Miféle betegség ez? Valamit ki kell vágni a fejedből? Jézusom. - Össze vissza sétálgattam a szobában miközben mondtam a magamét - Nagyon fáj? Miféle dolog ez? Miért lett neked olyanod? Mindent tudni akarok. Jaj. - nyughatatlanul sétálgatok továbbra is, időnként kezembe veszek valamit majd lerakom, fogdosom.
- Segíteni akarok. Ha megyek bossra akkor hamarabb ki is juttathatlak... hmm ez lehet a megoldás.

Elmosolyodok a lány ajánlatán.
-Kedves vagy Jun. Talán tényleg jobb lenne úgy.
Azért én is egy kicsit abszurdnak érzem a felvázolt helyzetet. Azért elég komolyan vettem ahhoz, hogy ne gondoljam, hogy ez ne fordulhasson elő.
Bezártam minden ajtót és ablakot. Véletlenül se akartam, hogy brki más meghallhassa a dolgot, azok közül, akinek nem akarom elmondani. Majd vázoltam Junnak a helyzetemez. Az aggódása és a javaslata után már látom, hogy most a megfelelő embernek mondtam el az igazat, mármint a teljes igazat.
-Nem egészen, akkor még nem volt ennyire súlyos, és saját felelősségre otthon végezhettem a munkám. Persze nem egyedül, kellett mellém segítség. 
Veszek egy mély lélegzetet.
-Nos, a betegségemről. Nem, nem fáj semmi, csak néha a leglehetetlenebb helyzetbe hoz. Egy szóval: Néha kihagy az agyam. Szó szerint. Egyszerűen eltűnnek az információk, és nagyon sok mindenre nem emlékszek. Például hogy miről beszéltem az elöző pillanatban. És egyre gyakrabban fordul elő a dolog. Hogy mikor is kezdödött?
Elkezdtem gondolkozni.
-Az első feltünő jelenség az volt, hogy tizenkét évesen elfelejtettem mindenki születésnapját. Pedig biztos voltam benne, hogy pár nappal korábban, mind a szüleimét, mind a sajátomat pontosan tudom. Később volt olyan, hogy reggel úgy keltem fel, hogy hétfő van, miközben a valóságban már kedd volt. Mintha kiesett volna egy teljes nap. Fogalmam sincs, hogy mért történt, vagy hogyan szereztem ezt a betegséget.
Az újabb ajánlatát sajnos el kell utasítanom, és hamar meg is magyarázom neki, hogy mért:
-Kedves vagy Jun, de ha nem akarsz boss küzdelmekre járni, akkor ne miattam változtasd meg a döntésedet. És a végén a harcokon is inkább velem törödnél, mint magával a harccal, és azzal csak a frontot hátráltatnánk.

Egy picit hallgattam a fiú élettörténetét, türelmesen vártam, figyeltem, és talán tőlem kissé szokatlan lehetett, de nem szóltam közbe, pedig akadt volna kérdésem de úgy döntöttem megtartom mindet magamnak. Nem kell nekem sem mindent tudni, inkább elmosolyodtam.
- Akkor majd helyetted is emlékeznem kell mindenre, hogy megoszthassam veled őket! Meg sok fényképet is csinálnunk kell. - immáron rendesen elmosolyodtam. - Nem mondom el senkinek sem. Lakat a számon! - látványosan a számra tapasztottam mindkét kezem, persze valójában a fülig érő mosolyom, és a kis pírt igyekeztem eltakarni. Boldoggá tett, nagyon boldoggá, hogy megosztotta velem is ezt a titkot, szinte el is feledtette velem a bánatomat, és egyfajta új célt adott nekem, új nézetet. Vajon ha nekem lenne ilyen betegségem mennyire aggasztana? Vajon félnék minden reggel, hogy ma mit felejtettem el? Naplót írnék a napjaimról és fényképek ezreivel töltenék meg albumokat? Igazából nem tudom... Ha ez megtörténne akkor a rossz emlékeket is dokumentálnom kellene, azokra pedig nem szívesen emlékeznék, de ha azokat elfelejtem, és kiesnek az életemből akkor üresebb lennék..
- Ne aggódj! Akkor csak néha belesek, szeretnék segíteni, szeretném ha meggyógyulnál, és szeretnék felfedezni új helyeket is. Jó tudom, hogy nem vagyok egy nagy kirándulgatós emberke mint Shu és Timidus, de azért van egy-két olyan szint amit szeretnék ha lenne. Ha csak néha megyek az megfelel? Nem baj ugye? - közelebb sétálok a fiúhoz.

//elnézést a sok kimaradásért//

A lány máris megmutatta egy másik arcát is, amint olyanról beszéltem, ami esetleg sajnálatot kelthet valakiben. Furcsa, hogy ilyen alapossággal tényleg nem mondtam el mindent Shunak, holott őt jobban ismerem. Talán pont ezért nem beszéltem róla, hiszen nincs miért sajnáltatnom magam vele.
A lány ajánlatát megmosolyogtam, majd egy kicsi kuncogást is megenvedtem magamnak.
-Azért nehéz dolgod lenne helyettem emlékezned. Főleg mivel neked még itt van a céh, amire felügyelned kell. A fényképes ötlet azonban tetszik.
Nem mintha még nem próbálkozott senki sem ilyesmivel, de ha őt ez boldoggá teszi, akkor nem akarom elvenni tőle azt a lehetőséget, hogy segíteni tudjon. Milyen ember lennék én akkor? Öszinte Csak az őszinteség nem mindig a legjobb megoldás. Jó az, ha egy kicsi titkom nekem is marad.
-Köszönöm.
Bár nem vagyok benne biztos, hogy sikerül megállnia a szavát, de mi mást tehettem volna, mint megbizni abban, hogy nem jár el a szája? Shuban és Timidusban is megbíztam, annak ellenére, hogy alig ismertem őket. Mellesleg ennek a lánynak van egy olyan kisugárzása, amit eddig még csak Anatnál éreztem. Velük egyszerűen nem lehet rosszban lenni, mert nincs miért. Shuból is csak a túlzott makacssága miatt hiányzik ez a dolog
-Ha megígéred, hogy nem fog hátráltatni az állapotom, akkor egyáltalán nem zavar, hogy te is ott vagy. Félek attól, hogy ez túlságosan befolyásolna téged a harcokban.

Már szinte gyakorlatiasan ismétlem meg a megszokott járást. Már egyáltalán nem lepödök meg, hogy a céhtagság hiánya ellenére is be tudok jönni a céhházba, az első néhány alkalommal még fura volt, de két év után már megszoktam....
Leülök a megszokott helyre, előveszem a hangszerek közül a megszokott gitárt, lefogom a megszokott akkordot, és megpenditem a húrokat. Ezzel jelzem Jun-nak, hogy it vagyok, és jöhet meghallgatni a szokásos gyakorlásom, vagy beszélgetni, ha éppen ahhoz van kedve.
Viszont ez alkalommal nem jön a lány. Megpenditem még egyszer, hátha csak nem hallotta... Most se jön. Persze a második akkord teljesen felesleges volt, és ezt tudtam nagyon jól, de nem akartam elfogadni.

Meredten nézek magam elé, miközben belekezdek egy szomorú dallamba.
Elkezdek gondolkozni. Raven és Alex szinte azonnal leléptek Anat eltűnése után... Kemilla és Kanami szinte azonnal leléptek a belépési ceremónia után... Jadenről sosem gondoltam, h pár hónapnál tovább húzza... Én meg ugye Jaden beiktatása után léptem le... Shu és Jun szintén eltüntek. Van egy olyan érzésem, hogy Rogant csak Shu meg Timi tartotta volna a céhben, tehát maradt... Saya, és Kiwi... meg mintha lett volna valaki más azon a térképes játékon, de ott vagy elmaradat a bemutatkozás, vagy nem is emlékszem rá... és mivel nem nagyon futottam össze vele, feltételezem ő sem céhtag már. Petsze lehetnek azóta új tagok, de minden tudásom szerint a Vigo per pillanat két főt számlál.
Ezt gyorsan orvosolni kellene. (Vagy a tudásom, vagy a céhtagok számát)
Elküldöm a két lánynak az alábbi üzenetet:

Cearso írta:

FONTOS:

Majd remélem, hogy nem az utolsó utáni pillanatban vettem észre a bajt...
A többi már csak a lányokon múlik. Míg várom, hogy megérkezzenek újra elkezdek játszani a gitáron. Az utóbbi két év azért javitott a játékomon, és most játszok...


egy szomorú, szomorú dalt, ami betölti a Limen falait.

Elsőként Kiwi érkezett meg.
-Szervusz.
Amilyen heves volt az utolsó bucsuzásunk, még csodálom, hogy egyáltalán szóba áll velem. Próbáltam kerülni a tekintetét, de a kérdés után ezt már nem folythattam. A lány szemébe néztem.
-Még fel kell dolgoznom, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű dolgom.
Ezután Sayáék érkeztek meg. Sayáék? Kiváncsian odapillantottam, de nem láttam senkit sem a lány mellett, és ha nincs extrém magas rejtőzése az illetőnek, akkor abban sem reménykedek, hogy az ajtó mögött bújt volna el a megfelelő pillanatra várva. A produkciójára kapott tölem egy mosolyt, de a hangulat még így is negatív maradt.
-Ami azt illeti. Igen, baj van.
Nehezen szedtem össze a szavakat, közben többször is elcsuklott a hangom.
-Jun... ma nem jött... pedig... még soha.. nem hagyta ki... a játékom.. és Shut se..
A szemeim alatt gyülekezni kezdtek a könnycseppek.
-tudom elérni...
Az utolsó szavakat még kimondom, mielőtt végképp feladnám a küzdelmet.
-már hosszú ideje.
Ez volt az a pillanat, mikor feladtam. Már nem bírtam tovább. Szabadjára engedtem a könnyeimet. Elkezdtem sírni, és csak játszottam tovább a gitáron egy darabig. Pillanatokig meg sem szólaltam.

Új voltam még ezen a szinten, de kivált kép az épületben. Még időm sem volt körbe nézni, nem hogy beköltözni. Egy levelet kaptam Kiwitöl mi szerint sürgős gyűlés vagy mi lesz. A zene terembe, el sem találtam volna, ha térképemen nem látnám Kiwit és Chaknát. A jelet követve, mint abban a mesében gyerekek a morzsákat úgy jutottam el a helyre.
Na azért a szomorú zene is segített benne. Sejtettem, nem tudtam egyáltalán van ide illő szó? Nem hinném, van bármi, amivel ki lehetne fejezni most a gondolataim vagy érzéseim. Mert reméltem nem arról lesz szó... reméltem a jót, de az a gonosz gondolat akkor is oda férkőzött folyton.
Hasonló ruházat volt rajtam, mint amikor alaposan megleptek. Egy ujjatlan felső és fekete alsó valamint bakancs. Hosszú arany fürtjeim java szabadon kalandozik, míg egy része befonva. Káosz és a rend furcsa összhangja, szabadságot vadságot sugározva.
Hármat koppantok az ajtón, majd belépek az ajtón és a zene egy csapásra felerősödik. Már voltak bent egy páran, de szinte senkit sem ismertem. Kivéve persze Kiwit, de egy másik férfival volt elfoglalva. Elég jól ismerik egymást, hát, persze hiszen céhtagok.
Nem hangoskodtam, nem akartam őket zavarni majd köszönök, amikor alkalmas lesz. Attól, hogy még magának való alaknak tűnők még szorultak belém bizonyos dolgok. Én legalább is igy láttam magam legtöbbször.
Végül, ne tűnjek barlangból frissen szökőt ősembernek azért köszönésképp intettem.
Majd bal vállal a falnak dőlve nagyot sóhajtva szemügyre vettem a termet. Ez a szemezés inkább elterelés volt. Látva a zenélő férfi és Kiwi arcát már biztos voltam benne, valami nagy baj történt. Egy szót sem szólva átkoztam magam, amiért hagytam valami rossz történjen. Hiszen meg fogadtam, hogy ha elkötelezem magam a céh mellett, akkor mindent megteszek annak védelmében.

Mire rendbe szedtem magam, két új alak is megjelent. Nem is foglalkoztam velük, míg le nem csillapodtak az érzelmeim. Fogalmam sincs menyi idő telhetett el... Mikor lenyugodtam, abbahagyram egy kicsit a hangjátékot, és letöröltem a nedvességet a szememről, majd felnéztem a társaságra.
-Szóval nem csak ketten vagytok. Ez jó hír. Várunk még valakire esetleg?
Mivel senkitől sem kaptam helyeslő választ. Ismét a kezembe vettem a gitárt, de most csak egyetlen akkordot fogtam le. Azt, amelyikkel jelezni szoktam Jun-nak a jelenlétem. Az első hangot, amit valaha játszottam ezen a  hangszeren, és terveim szerint az utolsó is ez a hang lesz. Bár már semmit se merek tervezni.
Lejátszottam a hangot.
-Megnyitom a céh rendkivüli gyűlését, de mielőtt rátérnék a lényegre, szeretnék mesélni nektek valamit.
Vártam néhány pillanatot, majd ha senki nem allított meg, belekezdtem a mondandómba.
-Mindenki követ el hibákat, ez alól én sem vagyok kivétel. A legtöbb hibám ehhez a szobához köthető.
-Emlékszem, mikor először léptem be a terembe.
Még a kép is felevenedik bennem, ahogy körbenézek a szobában:
Szinte minden romokban, hangszerek összetörve, szétzúzva. Jun épp egy dobot vág a falnak.
Gyorsan befogom a fülem, mielőtt a dob nagy csörömpölésekkel hozzáverödik a falhoz, viszont ez semmit sem ér, hisz a zaj az emlékeimben történik, így a hangok sem tompulnak a fülem befogásával.
-Jun éppen akkor törte ripittyára a berendezést, mivel nem tudta elfogadni a tényt, hogy Anat nincs többé. Akkor mentettem meg ezt a gitárt. Vagyis... Technikailag Timidus mentette meg.
mellettem megjelenik egy ölelkező csoport, aminek Jun a középpontja. Timidus jól nevelt sárkányként az ölelkező csoporthoz tereli a többi céhtagot, így Jun valamelyest lenyugszik.
-Nemsokra rá csatlakoztam a megújult céhhez, majd mikor Shu meginvitált egy Jaden nevű ismeretlen-t, én elhívtam ebbe a terembe az új céhvezért egy kis magánbeszélgetésre.
a teremben le lettek cserélve a régi, törött hangszerek, én viszont felismertem a gitárt, ami Jun kezében volt, mikor Timidusnak sikerült lenyugtatnia. Egyenest a gitárhoz megyek, és lefogom ugyanazt az akkordot, amivel megnyitottam a gyülést. A gitárnak semmi baja. Rámosolygok Junra, a rossz hír ellenére, amit közölni akarok vele.
Elmosolygok az emlék kapcsán. Persze nem ugyanabból az okból, mint az emlékben.
-Szegény lány, félreértette a jeleket, és amikor udvariasan próbáltam közölni vele, hogy lelépek a céhből, anélkül hogy megsérteném, azt hitte, hogy fel akarom csípni.
Az az óvatosság, ahogy közeledek felé, tényleg félreérhető, ha az ember nem tudja valójában mi is van a háttérben.
-Mondjuk akkor, a koboldos incidens után, éppen szingli voltam, ha esetleg jobban nyomult volna, vagy... áh, hagyjuk, ez most amúgy is lényegtelen.
Odalépek a kikészült lányhoz. Az egyik kezemet a vállára helyezem, hogy megnyugtassam a remegő testét, a másik kezemet az álla alá teszem, így tartom az arcát míg közelebb hajolok, egészen addig, míg a szám össze nem érintkezik a szájával.
Ez nem így történt... Biztosan nem... de történhetett volna. Ha... ha csak egy kicsivel is bátrabb vagyok. Vagy nem arra gondolok, hogy Anat hiányzik neki. Végigfut a hideg a hátamon, mikor belegondolok, hogyan változott volna meg minden, ha ezt az utat választom.
-A lényeg az, hogy én akkor hivatalosan kiléptem. Viszont Jun ezt sem akarta elfogadni. Hivatalosan nem vagyok a céh tagja, de a rendszerben mindenre megvan a jogosultságom, mint egy rendes céhtagnak. A különbség csak annyi, hogy a térkép szerint nem vagyok látható a tagok számára, és én sem tudom a térképen lekövetni, hogy kik a céh tagjai. Igazság szerint, sehogyan se... Gondolom Jun rájött, hogy a legnagyobb problémám az volt, hogy csak úgy feltűnnek idegennek a céhben, akikről pár hónappal később már semmit se tudunk.
-Egy héttel később jöttem vissza, hogy tisztázzam a helyzetet Jun-nal, ekkor még csodálkoztam azon, hogy a rendszer beenged az épületbe.
Határozottan látszik a meglepettség az arcomon, mikor átlépek a küszöbön.  Az első utam ebbe a terembe vezetett, felvettem a gitárt, és megszólaltattam a már ismerős akkordot. Nem telt bele néhány másodperc, és Jun kopogott az ajtón. Mintha egyenesen oda teleportált volna...
-Elég volt egyszer megpendítenem a húrokat, a következő pillanatban már ott is termett az ajtó túloldalán, mintha mindig pontosan tudta volna, hogy mikor jövök, és erre a pengetésre, mint engedélyre várt volna. Az esetek többségében csak hallgatta, ahogy gyakorlok a gitáron, de néha voltak komolyabb beszélgetéseink a céhhel kapcsolatban. Például, mikor Kiwit ajánlottam a figyelmébe, mint lehetséges céhtag.
-Azt mondod, őt szívesen látnád itt? Meglátom mit tehetek.
Jun úgy tett, mintha egy képzeletbeli noteszt lapozgatott volna.
-Aha, pont van egy szabad időpontom egy reggeli rosszalkodás, és egy déli rosszalkodás között.
Hiába volt a téma komoly, Jun mindent próbált mókássá tenni. Amiért nem is neheztelek rá.

-Ma viszont. Hiába hívtam. Jun nem jött.

//
A dölt betűs részek Cear számára jelennek meg, miközben Cear beszél, tehát Cear nem áll meg a beszédben, kivéve mikor az "emlék" fizikai reakcióval is jár.

Nem tudom, mit mondhatnék, csak némán figyelem az eseményeket. Mindenki arcán szinte ugyan az az érzelem.
~ Annyira hasonlít~
Na ja ez azért más sokkal rosszabb, mert akkor legalább tudtam. Vagy is tudtuk, aki elmegy, lehet, nem jön vissza többé, de neki már sokkal jobb élete lesz, mint nekünk. Szomorúság, remény vesztettség mondhatnám úgy is a karmok, mik szinte húsba tépnek, annyira fáj.
A lányra pillantok, aki most fejét fogva húzódik félre. Nem ismerem, igazából senkit sem ismerek. Még Kiwit és Chaknát sem, igy aztán amikor régi tagok nevét említik, rá kell jönnöm valamire. Nem egyszer történt már velük hasonló dolog. A lány, aki fejét fogja, biztos szörnyen érzi most magát. Szívesen oda mennék hozzá, hogy vállára tegyem kezem és valahogy meg nyugtassam. Nem merek, tartok attól mivel idegen vagyok neki esetlegesen csak meg ijedne tőlem. Attól, hogy a hajamra úgy ügyelek néha, mint egy kényes hercegnő még nem leszek hercegnő, sem ösztrogénel tele pumpált selyem herceg. Akinek a külseje és meg jelenése azonnal levesz mindenkit a lábáról.
Elő hívom a menüm, de fél után mi elött még kivenném, amit akartam megállok. Nem fejezem be a mozdulatot, csak állok mozdulatlanul, mintha lagolnék.
- Kedvelem Junt és azt, hogy ha vissza jönnek, nem tudom elfogadni. Rengeteg testvérem menttel, volt, aki vissza jött. Még mindig itt vannak most is ebben a pillanatban. Ahogy Jun is itt van most velem a szívemben.
A menüt eltüntettem, nem vettem ki azt, amit akartam, nem is tudom mit akartam egyáltalán. Az a kis üveg üdítőt elő venni, amit a három lánnyal akartam elfogyasztani, vagy valami mást talán?
- Most már ti is itt vagytok, még ha nem is ismerlek titeket még.
A mellkasomra mutattam oda ahol a szívemnek kellene lennie ha, lenne szíve ennek a virtuális testnek.
- Csak most jöttem, igy nem ismertek és én sem titeket. Jun és akiket említve voltak, mi van, ha látnak minket most is? Én szeretném ezt hinni, nem én ezt gondolom. Úgy gondolom, azt szeretnék, ha a céh meg maradna és össze tartanánk továbbra is ahogy eddig tetéttek.
Végig pillantok mindenkin, pár szó nem változtat semmin sem. Régen sem változtatott, amikor azt hallottam, legközelebb érted jönnek.
- Kiwivel értek egyet, én részemről azon leszek, a céh egy nagycsalád legyen. Min barátok legyünk, akik számíthatnak bármikor egymásra. Nem akarok más céhet, én a vigot akarom. Mert tudom, mindannyian jó emberek vagytok, ha a többiek igy szeretnek titeket.
Kiwi és az ismeretlen Cear szavai ezt váltották ki belőlem. Ami a szívemen volt most elmondtam. Még ha nem is sikerült úgy meg fogalmazni az érzéseim, ahogy szerettem volna.

Beletelt pár percbe, mire Árnyék összeszedte magát, és magához ragadta a szót. Ezekszerint ő is a Vigohoz tartozik… Meglep az információ… Miért nem tudtam eddig róla? Hiszen Jun mesélt a tagokról…
Meg akarnék szólalni, hogy Chariton még nincs itt, és Jun említett még egy fiút… De nem érzem magam feljogosítva, hiszen hivatalosan még nem is vagyok tagja a céhnek… A szemem sarkából észreveszem, hogy a lányka elhúzódik az ajtó mögé, és egy pillantásból is érzem rajta, hogy fél… De nem érzek magamban erőt, hogy bárkit megvígasztaljam…
- Én még…. - kezdek bele, mikor Árnyék kijelenti a céhgyűlés megnyitását. Azt akarom mondani, hogy még nem is vagyok hivatalosan tag… De inkább hagyom, hogy beszéljen, ezt egy apró kézmozdulattal jelezve is.
Ahogy a fiú mesél, szinte magam előtt látom Junt… Én valahogy el tudom képzelni, ahogy tör-zúz a szobában dühében… Bárcsak ott lettem volna… hogy segítsek… hogy támogassam… És hogy talán máshogy alakuljanak a dolgok…
A történet végén pedig teljesen megértem a kétségbeesést, amit az okoz, hogy Jun nem jelent meg a szokott "jelre"…
Amikor Kiwi  elmondja, mikor tűnt el Jun, lassan elkezd kicsúszni a talaj a lábam alól. Olyan eleven volt akkor is a kis szeleburdi, miért hagyott volna itt mindenkit?  Az üzenet után valóban kicsit furcsán viselkedett, de…
Aztán Kiwi kijelenti, hogy nem látszanak a térképen, és nem lehet üzenni nekik… Ha a következő mondattal nem villant fel egy lehetséges magyarázatot, elveszteném a kontrolt… Árnyék felé fordulva egyetértően bólintok a szavaira, hogy nem az ő hibája.
Kiwi kirakja Jun "hagyatékát" az asztalra… és mostmár egy hajszál választ el tőle, hogy minden összezuhanjon alattam… Kezd egy érzés eluralkodni rajtam, amit nem akarok… A tehetetlen düh… Ami most Kiwi felé irányul. Mert önkéntelenül keresni kezdek valakit, akit okolni lehet… Az billent vissza, hogy beugrik: Ugyan ezt tettem Takashi elvesztésekor is… Akkor is hiba volt, és most is az, hogy ezt teszem. Senki nem hibás, senki nem hibás! Na ezt a mondatot jó sokszor elismétlem magamban, mire sikerül helyre tennem magam… többé-kevésbé… Kit akarok áltatni? Nem sikerül.. Csak annyira, hogy ne akarjam Kiwit hibáztatni… Igen, igaza van. Jun és Shu túlélők. Nem lesz bajuk, ameddig Timidus vigyáz rájuk, addig biztosan nem…
Nem vagyok járatos a céhes dolgokban, úgyhogy nem tudom mit mondhatnék a kérdésére…
A következő mondatból viszont hátborzongatóan megüti a fülemet, az az elhangzó név: Cear. Árnyék felé címezve. Nem mondok semmi, csak tágra nyílt szemekkel nézek a fiúra.  Aztán elmosolyodom, amennyire ebben a helyzetben tőlem telik. Értem. Ezen a néven ismerik a céhben. Mostantól én is így fogom szólítani.
- Kiwi, én azt mondom, hogy igenis képesek vagyunk rá. Ha másért nem, azért, mert ők mindanyian is ezt akarnák. - igyekszem bátorítani a társaságot… Valahogy most nagyon ügyetlennek érzem magam…
- Én Jun és Shu nélkül is szeretnék ennek a közösségnek a tagja lenni! Én itt szeretnék maradni!- jelentem ki, a helyzethez képest nagyon határozott hangon, ezzel jelezve hogy nagyon is támogatom Kiwi vágyát, hogy együtt maradjunk.
Ray áll leginkább a helyzet magaslatán… és most kifejezetten irigy vagyok rá, hogy tud ilyen vígasztaló szavakat mondani a csapatnak, akit rettentően megviselt a céhvezér, és Shu elvesztése…

Én ezzel a mesével búcsúztam el Jun-tól.
Shutól már korábban elbúcsúztam, de erről a többieknek nem kell tudniuk...
Miután befejezem a történetet, körbenézek a teremben.
Sayát készitette ki a hír legjobban. Persze, hísz hozzá álltak közelebb ezek az emberek. Régebb óta ismerte őket. Még az Arteses időből. Annak nekem csak az utószele csapott meg.

Mikor Kiwi átadja Jun üzenetét... Pontosan nem is tudom mit érzek. Egyáltalán, mit kéne éreznem? Részben dühös vagyok. Nem Kiwire, őnem tudhatta, hogy nem tudom. Én Junra vagyok mérges, meg Shura, amiért másoktól kellett megtudnom, mi is történt...
észben viszont örülök, hogy a lányoknak nincs bajuk.
-Nem kell szabadkoznod. Nem tudhattad, hogy nem tudunk róla.
Nem lenne szabad magamat marcangolnom, de az egyik mondat után majdnem ráordítottam a lányra, de még időben észrevettem magam... Majd csak egy kicsivel érzékenyebb hangon közöltem a mondanivalóm.
-Talán Shunak természetes volt. Nekem is az, mikor csakegyszer, vagy kétszer találkozok valakivel. Viszont Shut lassan három éve ismerem... Ez több, mint fele annak, mint amennyit bárki idelent eltöltött.
Ráadásul, még mindig van az emlékeim közt sok olyan, akivel csak egyszer találkoztam, nagy hatást gyakorolt rám, majd eltűnt... És ezek azok akik megmaradtak...
-Kiwi nagyon jól megmagyarázta, hogy miért is hívtam össze ilyen vészen mindenkit, akit csak tudtam, amint megtudtam, amit megtudtam.
Kiwire, Chaknára, és az új srácra néztem.
-Szóval ti hárman szeretnétek, ha megmaradna a céh. Nos, van egy rossz hírem: Nem hiszem, hogy jót tenne, ha ebben a formában folytatnánk, viszont a céhnek sem kell feltétlen feloszlania.
Hagyok egy kis hatásszünetet, hogy mindenki felfogja, majd folytatom:
-Ahogy annak idején Jun is belátta, hogy ő nem tudja helyettesíteni Anatot, úgy nekünk is be kell látnunk, hogy nincs köztünk olyan, aki helyettesíteni tudná Junt. Ha értitek mire gondolok...
Ezután Saya került a tekintetem tüzébe.
-És te, hogyan döntesz? Nem szeretnélek olyanra kényszeríteni, amit nem akarsz.