Asasel Vs. Hermit

Csak a szokásos esti sétámat végeztem, melyen körbenézegettem a nagyobb tereken. Szerettem este sétálni, jóval kevesebb volt a kíváncsiskodó tekintet, jóval kevesebb volt a zsivaj. Csuklyámat arcomba vágtam, úgy indultam útnak. Mint mindig, most is az első úti célom a küldetéstáblához vezetett, bár nem tudom mi okból. Lehetőségem nem volt küldetést vállalni, ezért céltalanul tovább indultam. Menet közben felnéztem az "égre", és zavart hogy a Kezdetek Városának fényei eltakarják a hamis csillagokat. Odakint is nagyon szerettem szabad ég alatt ülni, és órák hosszat a csillagokat figyelni, miközben mindenfélén gondolkoztam. Ide bent még nem csináltam ilyet, talán csak azért, mert nem hittem benne, hogy a hamis csillagok is képesek lenyugtatni az idegeimet.
- Itt az idő kipróbálni! - utasítom magamat. Mivel nem volt kedvem túl sokat sétálni (már így is órák óta róttam a Kezdetek Városát), így csak kiválasztottam egy félreeső sötét sikátorra néző háztömböt, és felmentem a tetőre. Leültem a szélén, és méla csendben figyeltem a csillagokat, melyeket mintha épp most dobálták volna fel az égre. Mindkét kezemet hátratettem támaszul, és úgy ücsörögtem ott. - Hmm...de jó lenne, ha lenne nálam egy sör! - mosolyogtam el az emlékek hatására, ugyanis szinte mindig, mikor ilyen kikapcsolódást választottam odakint, Tokióban, volt a kezemben, de legalábbis annak ügyében egy üveggel. Nem volt sok szép emlékem a való világból, és mindig szerettem volna megosztani valakivel ezt a számomra felemelő érzést, de barátok híján nehéz volt ezt megtenni. Bár Astaroth eltűnésének okát a mai napig nem értettem, de most örültem volna neki, ha itt van. Rövid ismeretségünk alatt (ami tényleg rövid volt), megkedveltem az emberfeletti magassággal rendelkező férfit. Eléggé hasonlított a természete az enyémre, bár az a megmagyarázhatatlan - legalábbis nem megmagyarázott - viselkedése, egy kissé ijesztővé tette számomra. - Sebaj, majd ha kijutok innen megkeresem, és kivallatom. - fogadkoztam. Ekkor az alattam lévő sötét sikátorból motoszkálást hallottam meg, és lenézve egy fekete csuklyát láttam megmozdulni. - Tehát nem csak én élvezem az esti magányt? - gondoltam magamban. Mivel elhatároztam magamban új év alkalmából, hogy új dolgokat is tenni fogok, úgy döntöttem megkérdezem az alakot, legyen az lány vagy fiú, hogy nincs-e kedve nézni velem a csillagokat. Amúgy sem ártana találna már valakit, akire támaszra lelhetek idebent. Így hát felkeltem ültemből, és lépve egyet előre, a mélybe vetettem magam. Nem volt egy óriási magas a ház, melynek tetején ücsörögtem, talán csak két-három emeletes lehetett - felfelé menet nem is figyeltem -, de élveztem azt a pár másodperc zuhanást, melynek végén, akárcsak a macskák - szerencsémre -, talpra érkeztem. Leporoltam magam, majd oldalra pillantva megpillantottam a csuklya alól kivillanni egy méz szőke hajat. Mivel nemét még mindig nem sikerült azonosítanom az ismeretlennek, így leültem magam is, hátamat a falnak támasztva. Az idegen egy kissé tőlem balra, átellenes oldalon ücsörgött.
- Látom nem én vagyok az egyetlen, aki az esti sétákat részesíti előnyben. - kezdem köszönés helyett. - Mond csak, szereted a csillagokat? Már, úgy értem az eredetieket, nem ezeket a program által készülteket. - kérdezem meg tőle, és kíváncsian várom válaszát.

Válasza előtt sokat gondolkodott a fiú. - Talán rokonlélek...ki tudja. - gondolkodok el rajta. Bár válasza számomra felettébb különös volt. - Mitől lehet veszélyes egy csillag? - vonom fel egyik szemöldököm, de a szavak megint csak magamban hangzanak el. Legalább már a hangjából meg tudtam ítélni, hogy beszélgetőpartnerem fiú. Felé pislantva látom meg a feje búbja felett egy arasznyival lebegő indikátorát, mely egy kissé elüt a szokásostól. Most már a másik szemöldököm is homlokom ráncait simogatja, de egy árva szót sem szólok narancssárga színén. Ez az ember veszélyes, de jelen pillanatban nem azért vagyok itt, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjak le. - Egy idő után, úgyis ki fog látszódni a lelke. Csak finom le kell hajtogatni a felesleges anyagokat. - mosolyodok el. Mivel már kezd egy kissé hosszúra nyúlni a csend, így válaszolok előzőleg feltett kérdéseire.
- Számomra nem biztonságérzetet kölcsönöznek a csillagok, sokkal inkább valamiféle belső megnyugvást érek el általuk. Lehet, hogy szentbeszédnek hangzik, de ez tényleg így van. Egy kellemes társasággal, egy kellemes helyen - na nem egy ilyenre gondolok, ahol ülünk - az ember egy idő után képes elérni azt a bizonyos lelki egyensúlyt, még ha csak rövid időre is. De miután megízlelte, hiányozni fog neki, és még többet akar majd. Újra és újra át akarja élni ezt az élményt. És tudod kik azok, akik képesek ezt az éhséget csillapítani? A barátok. Ismered ezt az érzést? - kérdezem tőle, és nem zavar, ha hülyének néz, mondandóm, és végén kérdésem teljesen komolyan hangzik el számból. - Azért nem kedvelem annyira ezeket a csillagokat, mert kevesebb nyugalmat sugallnak, és barátok híján még ez a kevés is elveszik. Az igazat megvallva, sokkal jobban élvezném ha nem egyedül kellene a benti napjaimat töltenem, de éles szemed van. Menekültem a kinti világból, akárcsak te. Itt mindketten új lappal kezdhetünk, és ez hiányzott, de Te sem élvezed annyira az ittlétet, mint amennyire megtehetnéd. - szögezem le, szemem a kámzsa alá fúrom, próbálok valami jelet, bármit meglátni azok alatt. Sajnos a fiú zárkózott, vagy csak félős nem tudom, és arca folyamatosan árnyékban van. Magam is felnézek a csillagokra, melyeket csupán egy sávban látni, mert a háztömbök szinte teljesen eltakarják.
- Tudod, fentről - mármint a tetőről - megláthatod az igazi csillagok tökéletes másait. Ezek, melyeket most nézünk, csupán ezeknek a hamis csillagoknak a halovány árnyékai. Lehet csak én vagyok ennyire elvont elme, de úgy gondolom mindenkinek szüksége van valakire, vagy valamire ami elvonja a gondolatait az ostobaságokról. A magány az ostoba gondolatok melegágya. Természetesen csak miután eljutottál arra a szintre, de onnan nagyon nehezen lehet kilábalni. Félek, jómagamnak is hatalmas feladat lesz kicsámborogni a magány mindent elnyelő mocsarából. Van olyan dolog amitől félsz? - kérdezem meg tőle, de választ nem várva folytatom. - Rád nézve - pedig nem ismerlek - biztos vagyok benne, hogy a halál, vagy annak közelsége nem szorítja úgy össze a szívedet, mint mondjuk a számodra ismeretlen dolgok iránt való aggodalmad. Te magad sem tudod, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ezért próbálsz egyensúlyozni közöttük. Igazam van? Nem véletlenül van a fejed felett az a narancssárga bigyó. - fejezem be mondandómat, és hagyom had tegyen a mondataimmal azt, amit akar. - Én Asasel vagyok. - jelentem ki teljesen egyszerűen a velem szembe lévő falnak. Nem fordulok a fiú/férfi felé, megvárom a reakcióját az elhangzottakra. Nem is érzem magam veszélyben, ezért kényelembe helyezem magam, és úgy ücsörgök ott, mint egy zsák liszt. Megkönnyebbültem. Megkönnyebbültem, hogy végre kimondhattam valakinek azt, amit gondolok. Nem állt szándékomban megbántani, csupán azokat a tényeket tártam fel előtte, melyeket igaznak vélek. Sokan, többen, mint az ember gondolná, már felkeltek volna a helyükről és elsétáltak volna, de jó páran lennének olyanok is, akik nekem rontottak volna. Ő nem. Jól gondoltam, hogy neki, még ha úgy tűnik is hogy egy falnak beszélek, de érdemes megosztani a gondolataimat. A döntés joga az övé volt, hogy mit kezd velük. Kidobja, megtapossa, magáévá teszi, és mosollyal az arcunkon válunk el. Bárhogy is dönt, tiszteletben tartom. Most az a legfontosabb, hogy bizalmat építsek ki. Odakint is próbálkoztam vele - több, kevesebb sikerrel -, de ez mindig alany függő. Van aki elviseli, van aki nem. Mivel három mondatból nem szűrhetek le viselkedést (de hangszínből hangulatot, érzéseket igen), ezért fogalmam sincs mit fog lépni. Felvetem a fejem, és elnevetem magam. Majd felállok, és indulok kifelé a sikátorból. Útközben még visszaszólok.
- Sajnálom, hogy traktáltalak a saját ostobaságommal! Ha érdekelnek a csillagok, ennek a pixeleknek az összességén - mely e házat képezi -, a tetején sokkal szebben világítanak, hidd el!
Majd búcsút intve, magam ismét felmászok az épület tetejére.

A létrán kapaszkodva felfelé hallom meg, hogy azért ő is elindult. Megengedek magamnak egy elégedett mosolyt. - Első fal ledöntve. - És ennek örülök is. - Most el kell érnem, hogy ő beszéljen. - Challenge Accepted. Felérve a tetőre, odalépek annak szegélyéhez, és élvezem a szellőt, mely így csuklya nélkül bele-beletúr hajamba, s játszik vele. Miután ő is felér, egy darabig sétálgat, én megfordulok, hogy szembe legyek vele. Egy idő után megáll. Hátát mutatja nekem. Újfent elmosolyodok. - Vagy nem gondolt bele, hogy most akár rá is támadhatnék - mellyel persze nem érnék el semmit, és nem is áll szándékomban -, vagy direkt fordított hátat. Mindegy, ez is a bizalom egyik jele. - biztatom magamat. Egyetlen, rövidke mondat hagyja el száját. Valóban nagy, és szerintem nehezen kimondott szavak hangzottak el az előbb a számból. Azonban valakinek mindenképpen el kellett mondanom, hogy mit is gondolok. És, hogy az a valaki legalább egy kicsit is hasonlít rám, az már csak hab a tortán. Megfordul, arcán sejtelmes vigyor ül. Saját kérdésemet teszi fel nekem, melyre azonban ő maga nem adott választ. Elmosolyodok.
- Szerintem minden ember fél valamitől. Idebent pedig még inkább. Vannak emberek, akik attól félnek, hogy lenullázódik az életpontjuk. Vannak akik a moboktól félnek, és akadnak olyanok is, akik az embertársaiktól tartanak. De, hogy megválaszoljam kérdésemet, melyet most Te tettél fel, igen én is félek. Félek, hogy nem leszek képes elérni a célomat ebben a világban, félek, hogy ideje korán kikerülök innen. Nem szeretnék, hiszen ez volt az egyetlen jó döntésem mióta élek. De ha már én magam ennyit elmondtam, úgy gondolom neked sem ártana "viszonoznod" ezt a dolgot. Mondjuk rögtön kezdhetnéd a bemutatkozással, melyre eddig - s gondolom nem véletlen - nem kerítettél sort. - mosolygok továbbra is. Megfordulok, odasétálok, ahol azelőtt ültem, mielőtt leugrottam volna a sráchoz. Letelepedek. Várom válaszát, mely a nevére vonatkozott. Felnézek a csillagokra, arcomon még mindig ott pihen a mosoly.
- Tudod, ha egyszer el kezded nem is olyan nehéz beszélni. Kíváncsi lennék rá, te mi az amitől félsz. - teszem fel neki a kérdésem, kijelentve. Megvárom válaszát, és csak azután folytatom. - Mond csak, mit szeretsz ebben a virtuális világban? És szeretném, ha őszintén válaszolnál, minek után jómagam teljesen nyíltan és őszintén beszélgetek veled. Mi a Te célod? Mit kívánsz elérni itt létünk ideje alatt? - kérdezem tőle, még mindig a csillagokat bámulva. - Mit nem adnék, ha lenne nálam egy pár üveg sör! - nevetek fel. - Szoktál alkoholt inni? Sajnálom, ha ostobának tartasz, de szeretek olyan ember társaságában beszélni, mint te. Azokat az ostoba, ki ha én nem alakokat viszont jobban szeretem elkerülni. Mindig csak a gondjaikról, a problémáikról tudnak nyávogni. Pedig itt és most teljesen szabadok. Nem köti őket olyan törvény, mint mondjuk kint. Szinte teljes mértékben magukra vannak utalva. Nem is értem őket, mit nem szeretnek ebben. - dől belőlem a hülyeség. Elhallgatok, úgy döntök, az én hangomat hallottuk már eleget. Azért még egy kérdést felteszek neki, mielőtt elcsendesülnék. - Mond csak, tudod milyen egy céh? Voltál már céhtag valamilyen céhben? - teszem fel neki az ártatlan kérdésemet, de minden idegszálammal a válaszára figyelek.

~ Nem ezt vártam. Nem ezért mentem le beszélgetni vele. Nem egy kisfiús ficsúrra voltam kíváncsi, aki képes pökhendin viselkedni. Nem, nem és nem! - mérgelődök magamban, de arcomon egyetlen izom sem rezdül. ~ Nem megtisztelni akartalak a nevemmel te ostoba kölyök, hanem azért mentem le hozzád, mert szükségem lett volna valakire. - kezd kiborítani a srác. ~ Nem is értem. Lehet csak én vagyok ilyen jóhiszemű. Azt gondoltam, hasonlít rám, egy koszos sikátorban üldögél egymagában. Azt hittem hasonló cipőben járunk, erre tessék! Itt gúnyolódik, és még annyi sincs benne, hogy a nevét megmondja. Á, hihetetlen! Nem vagyok képes felfogni az ilyen embereket! - dohogok tovább magamban. Áttér a céhre. Elmondja, hogy volt kettőben is, de mindkettő befuccsolt. ~ Hát, ha ilyen emberek voltak benne, akkor nincs is min csodálkozni.~ Majd feláll mellőlem, és úgy közli velem, hogy érdekes embernek talál. Magam is felállok, leporolom magamat, és zsebre dugott kézzel figyelem a távoli erdőséget.
- Ezt most bóknak szántad? - kérdezem, bár nem igazán érdekelt a mondanivalója. Már nem. Kezdett a fiú feldühíteni. Még azért felém intézett egy kérdést, majd még hozzátette, hogy fogjam rövidre. Éreztem, ahogy elborul az agyam, és nem tettem ellene semmit. Tisztában voltam vele, hogy most elszakadt a cérna, mégsem próbáltam megállítani magam. Hogy miért nem? Van itt egy srác. Tény, és való, én mentem oda hozzá, és kezdtem el traktálni, de akkor is! Az ember, legalább azt elvárná, hogy ha már tök random megnyílik valaki előtt, akkor megköszönje, vagy bemutatkozzon, vagy bármi, de ne gúnyolódjon! Ő viszont tett mindenre amit mondtam neki, és nem foglalkozott vele, hogy esetleg egy barátot szerezhetne személyemben. Ez kiborított. Ellépdeltem a srác mellett. Majd hirtelen megfordultam és teljes erőmből mellkason rúgtam. Már nem érdekelt ki ő, mit érez, és mi a neve. Csak meg akartam leckéztetni, hogy értse, nem érdemes más gondolataival szórakozni. A fiú hátraesett, és el kezdett zuhanni a mélybe, a sikátor felé. Én a ház oldalához léptem, egy pillanatig figyeltem ahogy suhan lefelé, majd magam is levetettem magam. Nem érdekelt a besárgult indikátorom. Most nem. Dühöm óriási méreteket öltött. Ha tehettem volna most azonnal megölöm a srácot. Nem tudom mi ütött belém. De nem is akartam tudni. Nem néztem a következményeket. Mikor leérkeztem a még fekvő fiúhoz ugrottam, és a mellkasára térdelve előhívtam késemet, melyet a nyakának szorítottam. Kezem remegett a dühtől. Nem akartam mást, csak elvágni a torkát. A rendszer azonban megállított, egy "immortal object" jelzéssel. A srác szemébe néztem. Lassan kifújtam a levegőt, és leszálltam róla. Elküldtem az inventorymba a késemet, és elindultam kifelé a sikátorból. Még visszaszóltam neki.
- Ha a városon kívül találkozunk, végzek veled! - közöltem ridegen. - Így viszont nincs más lehetőségem: kihívlak egy párbajra!

//Igazad van, ne haragudj. Ostoba módon fogalmaztam, ezentúl odafigyelek rá! Köszönöm a megértést, és hogy írtál, és a késésért pedig bocsi! //


A rúgásom célba ért, a srác lefelé esésében is csak azt az ostoba póker arcot viselte. Még tovább ingerelte, amúgy is robbanó dühömet. Leérkezve késem a nyaka előtt táncolt, majd miután felálltam, akkor tudatosult bennem az egész. A mondatai ekkor érték el céljukat: a füleimet. ~ Hogy mit művelek? Magam sem tudom. Én sem értem, mi okozta nálam ezt a kitörést. Talán a hányavetisége, a mások iránt érzett lenézés, az elzárkózás. Fogalmam sincs.
- A mondatomat úgy érted ahogy akarod. Nem vagyok nyelvtan tanár, viszont az előző mondatom jelen esetre volt érvényes. De talán te eléred azt, hogy embert öljek. Ki tudja? - mondom neki megvetően, de szemeim a semmibe merednek.
A párbaj egy felszólítás volt, nem küldözgetek semmilyen felhívást. Majd amikor eljön az ideje. Addig nem. Most viszont épp mérges vagyok a beszélgetőpartneremre (hahh...jó vicc ), és tényleg nem tudom, hogy mit teszek. Ahogy ajkait elhagyja a következő mondat, olyan szinten megdöbbenek, hogy közben elfelejtek mérgesnek lenni. ~ Én?! Én önző?!!! Soha a büdös életben nem voltam önző, erre az életem a tanúm. Ő hív engem önzőnek? Amikor még a nevét is kényesen titkolja? Siralmas. - vélekedem a helyzetről magamban, és dühöm elpárolog. A folytatás azonban visszakényszeríti belém.
- Komolyan ezt hiszed? Így gondolod? Hogy én elveszem, ami nekem nem adatott meg?! Ostoba barom! Hiszen az égvilágon semmim sincs! És soha nem is volt! Nem volt családom, nem voltak barátaim, nem volt életem! - halk hangon, szinte gyötrődve folytatom. Torkom kaparja a visszafojtott könnyzuhatag. - Én nem kértem sokat. Szinte semmit. Akartam egy barátot, békét, nyugalmat. Nekem nem adatott meg! És nem fogom elvenni mástól ezeket a dolgokat, mert nem lehet. Ostoba voltam, mikor rokonlelket véltem benned. Ostoba módon a magányom felülkerekedett a józan eszemen. - fejezem be fejlehajtva. Haragom még tombol, de már csak valahol mélyen a lelkem mélyén. Örökös csatáját vívja a bennem lakozó pozitívummal. A szeretet, a boldogság, a megértés, mind-mind vállvetve küzdenek egymás mellett, az egyre csak erősödő, és sűrűsödő düh tenger ellen. Életem apró örömei mind felsorakoztak, és próbálnak gátat vetni a rossznak. Eleddig sikerrel. A folytatást azonban nem ismerem. Majd annak is eljön az ideje, mikor megtudom a végeredményt. Még nem.
Felé lépek. Nem agresszívan, nem fenyegetően, de határozottan. Hangom halk, de remegés nélküli.
- Ez lennél te? Egy üres test, egy üres lélek, egy SEMMI?! - kérdezek vissza. - Fenyegetsz, miközben még egy párbajtól is félsz? Te csupán egy porhüvely vagy, melybe visszaköltözött egy szánni való lélek. Egy pondró, semmi több. Annyi érzés nem szorult beléd, mint egy teáskanálba. Még a fenyegetésed is csupán üres szavak összessége. Nevetséges vagy.
Lassan fordulok el tőle, hátamat mutatva neki, jelezve, nem tartok tőle. Lassan indulok ki a sikátorból, nem sietem el a lépéseimet.
- Mi van Semmi, már egy kis testedzéstől is félsz? - gúnyolódok vele, miközben ujjaimmal csalogatom. Megállok, és megvárom a reakcióját, és válaszát. Izmaim megfeszülnek, minden mozdulatát figyelem, miközben reá várok.


//Ha esetleg káromkodásnak vennétek két szavamat, egy pü, és javítom! //