Gilbert lakrésze

by **Phobos** Szomb. Nov. 30 2013, 19:56

Egy igazi művész sosem tart rendet maga körül - a szobára jobbára ez jellemző, és kizárólag akkor tűnik rendbe szedettnek, ha a tulajdonosa látogatót fogad. A lakrész régies brit stílusú, kék-zöld csíkos tapétája nyugalmat áraszt azokba, kik betévednek ezen kis térbe. Mivel a hálókörlet a fentebb helyezkedik el, a meglehetősen kis méretű ablakokból szép panoráma tárul az odalátogató vendégek elé. A lakrész nem túl tágas, de nem is kicsit: akkora, hogy egy dívány, egy karosszék, valamint egy zongora is kényelmesen elférjen benne. Az odatévedők élvezhetnék a kandalló tüzét, ha nem lenne teledugva elhasznált papírhulladékokkal. Nem tudni, ki ide betér, az hogyan éli túl a küzdelmet az elhajított kottákkal és a ruhadarabokkal szemben. Valószínűleg némi életpontveszteség érheti azokat, kik nem rendelkeznek kellő éberséggel és akrobatika jártassággal, elvégre ki tudna egy ilyen veszedelmes körzetben egy darabban maradni?

by **Shukaku** Kedd Nov. 04 2014, 14:11

Kopp-kopp. Ez a mozdulatsort mostanság igen gyakran ismétli meg Shu újdonsült lakhelyén, az Artes Liberales céhházában. A hét szabad művészet. Vajon ő hogyan fog beilleszkedni ebbe a társaságba? képes lesz egyáltalán erre? És… vajon miért választotta Anatole ezt a nevet a céhnek? Még olyan sok mindent kell megkérdeznie. És vajon melyik ki lehet, a hét szabad művészet közül? Ő lenne az Astronomia? Szereti a csillagokat, és már le is rajzolgatta és el is nevezgette a füzetében az Aincradi égen található csillagképeket… de ő inkább a természetért volt oda. Timidus talán a dialektika. Legalább is, ha választani kellene, a pet biztosan azt választaná. A gondolatok logikus kifejtésének tárgya. Azt azonban Shu biztosan tudta, hogy az ajtó mögött, ahova most bekopognak, a négyes út utolsó tudományága nyugszik. A zene. Annyi mindent szeretett volna tőle is megkérdezni, főleg az utolsó beszélgetésük után. Annyi kérdés volt, amire nem tudta a választ, mert eddig nem merte feltenni őket. Az előző céh is azért hullhatott szét, mert senki nem beszélt senkivel eleget, és most, amikor azt látta, hogy Raven is árulóknak hívja az embereket, a társait, akkor tenni akart valamit. Ő sem tartott sokra rengeteg embert, de Anatole… és Alex… vagy Saya… egyikük sem tűnt árulónak. És ott voltak még a Fantomok. Vajon velük mi lehet? Velük is szeretett volna beszélgetni, érdeklődni a világuk felől, megtudni mindent, azt a hatalmas tudást, amit összegyűjtöttek. Beszélget velük eleget Raven, vagy csak akkor hívja őket, ha a segítségükre, az erejükre van szüksége? Rendbe kellett hoznia a dolgokat. Anatole olyan szomorúnak tűnt, amikor erről beszélt. Kopp-kopp.

by **Phobos** Kedd Nov. 04 2014, 18:16

Nem olyan mélyen, ugyan, de aludt. Fejét kézfejével megtámasztva, féloldalasan feküdt a díványon, jobb lábát felhúzva. Egész éjjel kint maradt, hogy az antigravitációs képességét tökélesítse, s némileg sikerült is. Még a páncélját is elfelejtette levenni, miután virrasztott. Fejében a legutóbb lekottázott, indulatos melódiát hallotta, mely úgy visszhangzott, mintha egy mély pocsolyába egy jókora követ dobtak volna, s a víz tükre zavaros fodrozódása alábbhagy - csakhogy a dallam nem akart abbamaradni. A fiú dühe még álmában sem csillapodott, bár ennek külső jelei nem mutatkoztak: nem izzadt meg, de még nem is forgolódott. Szemöldöke lassan ráncbaszedett lett, szája szélén frusztrált vicsor jelent meg. Még a legéberebb álmában sem gondolt másra, csak az elégtételre. Bosszút kell állnia, hogy megszűnjön a fájdalom. Szabad kezével homlokához kapott, mire fél szemét felnyitotta. Az izzadtság és forgolódás hiányának ellenére rettentően zihált, mint aki jó ideig nem jutott oxigénhez. Haját hátradobva, gondterhelten masszírozta meg orrnyergét, miközben felült a díványon. Szapora légvételeit mély sóhajtásokkal enyhítette. Újabb pánikroham... Ujjait összekulcsolva, tekintetét lesütve, némán átkozta magát, amiért akkor nem tehetett mást, minthogy szűkülő kutyaként menti az irháját. Persze még mostanra sem tudta, mi lehetett az a különös sötét katarzis, ami még az áruló Hinryut is megtéveszthette. Előszörr a féreggel kell leszámolnia, aztán jöhet ő is. Lassan felállt, s tett egy kört nem túl tágas szobájában. Kivételesen rend uralkodott nála: a papírok élire rendezve, a kandalló üres, pornak nyoma sem volt. Mintha csak egy vendégsereg fogadását várta volna. Csak gondolnia kellett rá, s már kopogtak is az ajtón. Meglepetten ráncolta homlokát, hiszen senkit sem várt. Még mielőtt felelhetett volna a hívásra, páncélját levetette, és egy sötét, hosszúujjú inget felkapva lépett fel a lépcsőkön, a kilincsért nyúlva. Ahogyan ajtót nyitott, szemét fáradtan dörzsölte. A pontos idővel sem volt tisztában, így nem dönthette el, Shukaku vagy túl korán vagy ideális időpontban ejti meg a látogatást.
- Elfelejtettél valamit? - kérdezte kíváncsian.

by **Shukaku** Kedd Nov. 04 2014, 18:33

Nem mondanám, hogy a kivételes alkalmak egyike, de mivel a legutóbb igen később kopogott Raven ajtaján, hála annak, hogy előtte Anatoleval elhúzódott a beszélgetés. Azelőtt meg éppen egy fürdőzést kellett megszakítania a fiúnak, azelőtt meg a fantomidézésébe rondítottak bele… na jó, igazából Shu tudta jól, hogy nagy segítség voltak, de akkor is, a fiúban lehetett egy olyan érzés, hogy a páros mindig lesi az alkalmat arra, hogy a legrosszabbkor bukkanjon fel, és kopogtasson a szobája ajtaján. De a kérdés akkor is fura volt. Elfelejtettek-e valamit. Lényegében elfelejtették, hiszen Shuban ott motoszkált már akkor is a rengeteg kérdés, de egyrészt mivel frissen érte a sok élmény, Raven kifakadása, hiszen ő annak élte meg, amire ott és akkor nem tudott mit reagálni, ráadásul még Sayához is el akart látogatni, nem is beszélve arról, hogy Timidust is időben le akarta fektetni, hiszen a petet nem kicsit viselték meg az Anattal zajló események… legalább is Shu úgy látta, bár ennek a megoldása Timidus esetében nem a pihenésben volt keresendő, sokkal inkább segített neki az a beszélgetés, amit utána lefojtattak kettesben. Szóval ebben lehetett egyfajta felejtés is, de az is ott bujkált, hogy direkt nem kérdezte meg, mert akkor még nem tudta a jó kérdéseket. Most viszont már igen. Az előadáson persze lehetett volna még mit csiszolni.
-Nem… illetve… igen. Szeretnénk veled beszélni arról… arról, amit tegnap mondtál. Az árulásról. Én… azt hiszem sokan aggódnak miattad a céhben, és tudom, hogy új vagyok, és nem kellene még beleütnöm az orromat… de szeretnék segíteni… ha elmondanád, hogy miről van szó… és… és a Fantomokról is szeretnék veled beszélni… meg… velük is… ha megengeded…

by **Phobos** Kedd Nov. 04 2014, 19:27

A fiú csak a kíváncsiságát kívánta kielégíteni. A lány lassan, zavarodottan beszélt, mit is akart, de a lovag eleinte türelmesen hallgatta, majd szóról szóra haladva egyre jobban érezte a szíve heves kalimpálását, s a kitörni készülő, visszafojtott dühöt. Semmi oka nem volt arra, hogy bántsa ezt a gyermeket, elvégre őt még nem fertőzték meg az emberek által terjesztett ostobaságok és illúziók. A sárkány megvédte az igazi rossztól, s ez bőven elég volt. Ám Ravent senki sem védte meg, amikor igazán szükségesnek érezte. Megtagadták tőle azt, amit akkor elengedhetetlennek vélt, és ezek után azt mondjál a szemébe, hogy aggódnak? Az ártatlan, gyöngéd szavak parázs volt az izzó tűzre, semmint gyógyító balzsam. A genjuk hallatán ez a dühös szikra szomorú kis lánggá apasztotta a pusztító lángot. Sírjon vagy nevessen? A fájó szívű lovag nem tudott dönteni. A megújuló fájdalom megbénította abban a pillanatban, amikor Shu végül befejezte aggodalmasságról árulkodó monológját. Hatásszünet. Raven gondolkodva sütötte le szemét, miközben keresztbe öltötte karjait. Mire eljuthatott volna odáig, hogy reagáljon valamit a kislány őszinte szavaira, bizalmatlanul tekintett körbe, hallja-e őket valaki. Az ajtót tágabbra nyitotta.
- Tisztázzuk. Először is... én nem így látom. - kezdett bele halkan, morogva. Látszott rajta, hogy a szomorúságba folytott indulatait még így sem tudja palástolni. - Ha igazán aggódtak volna, a távollétemben üzennek nekem, jól vagyok-e. Másrészről ők nem voltak ott, amikor... - Nyelt egyet, miközben kezét ökölbe szorította. Ismét körbenézett, s hátrább húzódott a küszöbtől. - Nem szeretném, ha ezt itt beszélnénk meg. Úgyhogy, kérlek. - A szoba felé mutatott. Hangja határozottabb volt, de semmiképpen sem rendre utasító. Raven ennyire megtisztelte a duót, hogy ne veszítse el önkontrollját, s mindent, ami rá jellemző. Belátta, a féktelen ordibálás valóban nem old meg semmit - ettől függetlenül fájt, hogy nem vezethette le bánatát.

by **Shukaku** Kedd Nov. 04 2014, 19:51

Shu csak bólintott, egy kis, majdnem láthatatlan mozdulattal intett a sárkánynak, és mindketten beléptek a nyitott ajtón. A fejében csak úgy zakatoltak a kifogások, az, hogy miképpen védje meg a többieket. Ez volt a régi céhben is. Peter elment, ő bizony kereste, üzenetet is küldtek neki, ő mégis úgy döntött, hogy elhagyja őket. Ravennek miért nem küldött senki üzenetet? Miért nem keresték? Anatole nagyon szomorúnak látszott, amikor a céh összetartásáról, meg a tagokról beszélt. Amikor Shu kérdezte, hogy pontosan hány tagja is van a céhnek, és hány személytől kell kikérniük az áldást. Ez a találkozó… nem maga a találkozó volt a legnehezebb, hanem megbeszélni Timidussal azt, hogy Shunak lehet, hogy hazudnia kell most. Annyira körülményes volt az egész, annyira bonyolult, és órák hosszát ecsetelte, hogy miként is működik ez az embereknél… ám az adu bejött, amikor azt mondta a sárkánynak, hogy ez is azt szolgálja, hogy a céh, ami őt védi erősebbé váljék. Na meg persze ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy Timidusnak soha de soha nem fog hazudni.
-De… biztosan aggódtak, mert…
Lecsüggesztette a fejét, és lassan megcsóválta. Jobb, ha őszinte. Ravennel őszinte lesz, mert a fiú megérzi, ha hazudik. És Timidus… jobb lesz ez így…
-Vagy talán csak a céh miatt aggódtak. De… amikor… mikor nem voltak ott? hívtad őket? Ott lehettek?
Lassan körbenézett, és keresett valamit, amiben megtámaszkodhat.
-Én sem voltam ott, amikor Peter… amikor Peter megölte Hisamét. Talán… talán ott lehettünk volna… talán ott lehettek volna… mi kerestük őket… folyamatosan… próbáltad már ezt bárkivel megbeszélni? Ha elmondod… ha elmondod, hogy mi történt, akkor talán…

by **Phobos** Kedd Nov. 04 2014, 21:22

Némileg megnyugodott, amint látta, hogy a kislány nem ellenkezik. Ahogyan átlépték a küszöböt, a fiú halkan becsukta maguk mögött az ajtót, s követte őket le, a rövid lépcsőn. A csendet és a zárt teret elvárásnak vélte, hogyha még többet kívánt mondani a maga problémáiról. Szenvedése nyilvánvaló volt, de mégis kinek van köze hozzá? Miért beszéljen másoknak a legnagyobb titkairól, ha már elárulták? Azt követően mégsem várhatnak el többet tőle, csak hagyják békén. A lovagban felgyülekezett sérelmek nem követeltek semmit, csak olyasvalamit, amit nyilvánvalóan nem kaphatott meg: egy háromszázhatvan fokos változást az emberektől. Nem akart több ostobaságot, ál-kedvességet, hazugságot hallani... az érzései és a lassan virágzó bizalma csalták csapdába. Ezt még értette, de az árulás okát nem. Miért szomjazott az a személy a bosszúra, akit legjobb barátjának tartott. Raven semmi mással, csak a feltétlen bizalommal, áhítattal fordult hozzá. Mint társát és mentorát, szerette, mégis becsapta. Ennek oka kellett, hogy legyen... a fiú hitt benne, ám ettől függetlenül szenvedett. Ha elér a bosszú édes pillanatához, valószínűleg megtudja annak okát. Bízott benne, hogy így lesz.
A kérdésre Raven elfordította fejét. Érzékelhető volt, hogy a lány sem hitt abban, amit ő maga állított. Heh, ennyit ér a szó, ha még magának sem hisz!
- Mert túl gyorsan történt... - lehelte. - Azt hittem, bízhatok benne. Bízhatok az emberekben. És a frontharcosokban is bíztam, mert azt gondoltam, meghálálják azt, amit ott teszek értük. De csak egy báb vagyok a szemükben! - Tárta szét karjait, s szomorúan nevetett fel. - Ostoba voltam.
Csöndben figyelte a lányt, ahogyan kezével támaszért nyúl. Petert nem sokszor látta, de őrá és a különös sárkányára nem tudott nem emlékezni. A lovag döbbenten tapasztalta, hogy a gyermek egyre összefüggéstelenebbül beszél. Valószínűleg ugyanúgy megérinthette a dolog, mint Ravent Ende árulása - csak éppen másként élték meg a fájdalmat. Mindketten sebzettek voltak.
- Magammal beszélem meg a problémáimat. Ha egy kérdés is felmerül, én keresek megoldást. A magam ura vagyok, de a céh kedvéért nagyon sokat változtam. - Nagy levegőt vett, majd kifújta azt. - A nyáron úton voltam, mert meg akartam lelni valódi önmagamat. A társam olyasvalaki volt, akit már kintről is ismertem. Idővel egyre jobban megbíztam benne, míg el nem jutottam addig, hogy már az életemet is feláldoztam volna érte... de aztán hátba szúrt. Ő és a férge meg akart ölni.

by **Shukaku** Kedd Nov. 04 2014, 21:41

Nem értette. Ha Gilbert maga vallotta be, hogy túl gyorsan történtek az események, még ahhoz is túl gyorsan, hogy egy segélykérő üzenetet elküldjön, akkor miként várhatta el a frontharcosoktól, vagy a céh bármely tagjától, hogy kitalálja, hogy neki segítségre van szüksége? És a frontharcosok? Ha csak ez az egy ember csapta be, akkor hogyan jönnek ide a frontharcosok? Shunak volt oka nem bízni az emberekben, mert ő látta, hogyan paktálnak le a vörösökkel az állítólagos kijutás érdekében, ami természetesen nem az emberek életének a megmentéséről szólt, hanem csak arról, hogy ők minél erősebbek legyenek, és magukhoz ragadják a hatalmat. Anatole más volt. ő már tett valamit a gyilkolás ellen. Senki más nem tett semmit. Ezért tudott Anatoleban és Atoruban valamennyire megbízni, mert bennük legalább az látszott, hogy akarnak tenni valamit.
-Van, akiben megbízhatsz. Van, aki segíteni akar. A frontharcosok pedig… nem tudom… nem tudom, hogy mit akarnak. Timidus szerint mindent rosszul csinálnak… és szerintem is…
Továbbra is a fura kavalkád. Mindent ő akar megoldani, és ezt ki is mondja, mégis amikor bajba kerül… de hát azt mondta, hogy ő ment el vándorolni. Önszántából vállalta ezt, mégis hogyan kellett volna bárkinek is segíteni rajta? És… és anno még azt mondta, hogy amnéziás. Akkor honnan ismerhetett bárkit is kintről? Raven hazudok. Shu tudta, hogy hazudik, vagy legalább is valami fontosat nem mond el ahhoz, hogy összeálljon a kép. Ha valaki egyedül elindul valamerre, miért várja el másoktól, hogy segítsenek rajta, ha bajba kerül? Honnan kellett volna ezt Anatéknak tudnia? És miért beszél mindenkiről, amikor csak ez az egyvalaki árulta el? Itt valami sántított. Nagyon sántított.
-A Fantomok. Tőlük kértél segítséget? Azt mondtad... ha hívod őket, akkor jönnek és segítenek...

by **Phobos** Szer. Nov. 05 2014, 16:29

Nem csak a mostaniak, de a korábbról felgyülekezett sérelmei is egyszerre törtek fel. Többször is látható volt a térképen, ha egy ismertebb város közelében tanyázott. Nem véglegesen, mindenféle társaságot visszautasítva zárkózott el. Rengeteg alkalom nyílt arra, hogy rápillantsanak. Elfoglalt volt ahhoz, hogy másokért aggódjon. Rossz, ha rendbe akarja szedni magát? Rossz, ha egy kicsit is magára gondol? Egy huzamosabb időre el szeretett volna engedni minden mást, ami nem őrá vonatkozott. Mire azt hitte, minden szép és jó, zuhanni kezdett - a szó szoros értelmében. A változással, a bizalom virágozásával Raven úgy érezte, mintha felrepítik, majd a csalódás és az árulás pillanatában lehajítják egy magas szikláról. Nagyot esve a fiú jobban is megsérült, mint azt bárki gondolhatná. El akart tűnni az őt koslató szemek kereszttüzéből. Nem kívánt fájdalmat. De ki is vágyna többre? Vagy rosszabbra?
Raven a dívány támlájába kapaszkodott. Gyengeséget, fáradtságot érzett lábaiban, így akármennyire is tűnt tapintatlannak, kérdés nélkül helyet foglalt. Kezeit tenyérrel felfelé tette combjaira, s ujjaitól a csuklójáig terjedő remegését mozgatással próbálta enyhíteni, s arról árulkodó indulatait kellőképpen palástolni. Raven lassacskán már saját magától is elkezdett félni.
- É-én... - kezdett bele, remegő hangon. Könnytől nedves szemével frusztráltan hunyorított, majd görcsben álló kezeit ökölbe zárta. - én gyűlölöm az embereket... nem tudok megbízni bennük, mert bántanak. És segíteni se segítenek. Ott voltam az orruk előtt... a térpkép jelzett, merre jártam, de még a jólétem felől sem kérdeztek. Egyikük sem. - Összeszűkített szemeivel kerülte a lány tekintetét. - Csak egy kis időre volt, míg magamra gondolhattam. A valódi önmagamat kerestem.
Kinézett az ablakon: a nap szelíd fénye beterítette a szobát, miközben egy fa lekopaszodott ága az üveget kopogtatta. Erős szél fújt odakint. Egy gondolatra a fiú azonosult az ősz szomorú gyászával, magányával. Ő is ugyanolyan bánatos volt. Valamit még mindig akart, az elégtételt leszámítva. Újabb megválaszolatlan kérdések... vajon még mennyivel kell szembenéznem? Shu kíváncsiságát gondolkodás nélkül kielégíthette: Raven szótlanul állt fel ülőhelyéről, s a kandalló feletti polcról levette az aznap visszakapott genju kézikönyvet. A fiú konkrét dolgot keresve csapta fel a könyv százkilencvenkettedik oldalát, melyet ki lehetett hajtani.
- Tegnap találtam meg. Egy rejtett oldal. Sándor említete nekem, még mielőtt... - Nem fejezte be a mondatot, hanem inkább odanyújtotta a lánynak, hogyha Timidus is szeretné, elolvashatja. A lovag a ceruzával aláhúzott szövegrészekre bökött.

Genju Manual írta:Az árnyék specifikus fantomok a lehető legveszedelmesebbek, amivel egy idéző valaha szembe kerülhet. Semmi más, csak a fény eleme veheti fel velük versenyt. Anyagtalan állapotot felöltve képessé válnak az árnyékokban való utazásra.

Ha igényt tart rá, a fiú megvárja, míg az idomár elolvassa a kevésbé jelentős részeket, majd a következő aláhúzott részre mutatott.

Genju Manual írta:A legerősebb árnyék specifikus genjuk képesek más fantomok testét igába hajtva megszállni. A megszállott fantom teste a folyamatot követően elhal. Eddig csak egy fantomról érkeztek jelentések, ami ennek a képességnek a birtokában van. Az ilyen genjukat még a kiválasztott idézőknek is ajánlatos kerülni!

by **Shukaku** Szer. Nov. 05 2014, 17:04

Shu csak támasztotta a falat, és az ő tekintete sem kereste a fiúét. Tudta, hogy sír, és azt is tudta, hogy mit érez. De azt is tudta, hogy rosszul gondolja. Nagyon rosszul. A lehető legrosszabban. Halkan kezdett beszélni, talán még a szokásosnál is halkabban, hiszen rossz emléket kellett felidéznie ahhoz, hogy ezt elmondhassa.
-Amikor Chan elment egy időre a céhből… ki az erdőbe… mert összevesztünk… én írtam neki levelet. Bocsánatot kértem, és azt, hogy jöjjön vissza. Megkapta… még… még válaszolt is, hogy csak magányra van szüksége. Utána… utána nem kerestem… mert a magány… és te is azt mondtad, hogy magadra akartál maradni… én féltem… féltem keresni, mert mi van, ha azt hiszi, hogy zaklatom, és amiatt… amiatt dönt úgy… mint Peter… és akkor Álomkelő is… mint Hisame… de folyamatosan néztem a térképet. Néztem, hogy hol van… és ha a szint széle felé járt…
Egyik mondatot sem tudta teljesen befejezni, de remélte, hogy a fiú érti a szavait. A még mielőttből már tudta, hogy mi fog következni. Nem kérdezett semmit, csak átvette a könyvet, és átfutotta a sorokat újra. Nem volt az az oldal annyira rejtett, hogy ne találja meg, hiszen csak ki kellett hajtani, ő pedig mindent meg akart tudni a fantomokról, úgyhogy a lehető legalaposabban olvasta el a könyvet. És ekkor már mindent megértett. Mindent. Raven ugyanazt éli át, amit ő is átélt a szülei halála után. Lassan becsukta a könyvet, és a fiú elé állt.
-Te nem az emberekre vagy dühös, ugye? Nem ők nem védtek meg téged, mert meg sem védhettek volna. Nem voltak ott, és nem is lehettek ott, mert nem kérted a segítségüket. Egyedül akartál menni. Te magadra vagy dühös, amiért nem segítettél a Fantomoknak, amikor ők megvédtek téged.
Hangja sokkal inkább együtt érző volt mint kioktató, és hallatszott belőle az is, hogy tapasztalatból beszél. Többet azonban nem mondott, csak állt, és nézte Gilbertet…

by **Phobos** Pént. Nov. 07 2014, 19:27

Chan, Peter, Hisame... idegesítette, hányszor megismétli ezt a három nevet. Már nem érdekelte az idomár és a sárkány halála sem. Miért kell emlegetni, ha már nem többek egy emléknél? Én... a fenébe! Minden befejezetlen mondat egy tőr volt a fiú szívébe állítva. Fájt, méghozzá rettenetesen, de miért kéne mások terhén osztozkodnia, ha az övével sem bír? Akaratlanul beleharapott alsó ajkába, frusztráltan hunyorogva érezte, hogy a tűrésküszöbe nem olyan sokára leveszi kezét az indulatairól. A szörnyeteg iszonyúan tombolni akar. Ennek ellenére Raven megvárta, mire akar kilyukadni a kislány. Egy percnyit várt, mire dühe ténylegesen felszínre tört - persze az ő attitűdjéhez mérten. Lábával indulatosan dobbantott egyet, és felegyenesedett.
- E-engem nem érdekel Chan! - fakadt ki tiszta dühvel, remegő hangon - Gyűlölöm őket! Bosson is... hagyták volna, hogy én és Saya... hogy mindketten meghaljunk! Ha nem létezne burok, meghaltunk volna miattuk, érted? - Kezével a dívány támlájához nyúlt. Az anyagot szinte lefejtette a szóban forgó bútorról, mintha egy ragadozó karmával rendelkezett volna. Tekintetét lesütötte. - Sajnálom. Ne beszéljünk senkiről! Hagyjanak ők békén az emlékeikkel! Kérlek...
Miután megmutatta, amit akart, az ujját a rejtett oldalnál hagyva csukta be a könyvet. Indulatosan tekintett el balra, ismét a szemkontaktust kerülve. Miért is értené, ha nem volt ott? Miért értené? Hiszen ő is csak ember... és én is az vagyok. A halálnál ezerszer rosszabb sorsok is létezhetnek. Remélte, hogy Shukaku tudhatja, elvégre eszes lányként mutatkozott be. Ha megérteti vele, vajon beletörődik a fiú sorsába?
- Félreérted, ők nem hagytak el engem. - sóhajtott fel. - De meg kellett tennem egyes óvintézkedéseket, hogy ne kerüljenek arra a sorsra. Tudod, a halálnál rosszabb sors is létezik. - Miért törődök vele, hogy megértse? Persze... ő még nem olyan, mint ők. Csakis a sárkányon múlik, hogy mi fog történni a lánnyal.

by **Shukaku** Pént. Nov. 07 2014, 19:54

Shu csak egy kicsit lépett hátra. Meglepte, megijesztette az, hogy a fiú ilyen hevesen zúdított rá mindent, hogy így reagált. Természetesen Timidus is azonnal lépett, és már a lány és Gilbert közé is került, ám egyelőre nem mutatott semmiféle fenyegető magatartást. Shu nem kiabált, a szavait pedig nem értette a Fantomokról. A fiú azonban kiabált, veszélyeztette a lányt, és kimutatta a haragját felé, így Timidusnak közbe kellett avatkoznia, de egyelőre nem szólalt meg, és most jó pár percig Shu sem mondott semmit, gondolataiban azonban válaszolt a másiknak, aki egyre messzebb került tőle, és egyre inkább kezdte megérteni, hogy mit is csinál most Gilbert.
~Hát akkor ez történt a bosson! Timidusnak igaza volt… megint igaza. Kicsit sem figyelnek egymásra, és ezek szerint Gilbert legalább már észrevette. Anatole is észrevette. Szerintem… szerintem Hinari is, csak ő tagad. A céhvezéreknek látniuk kell, hogy mi történik. Mirika is észrevette akkor ott, a szélviharos küldiben mennyire nem engedelmeskedett neki senki, pedig elvileg ő volt a vezér. Ő pedig… Gilbert… Gilbert csak önsajnáló! Pont olyan, mint Chan! Chan pedig… nem! Én nem akarok vele… mert ha ő is.. nem, Nem, NEM! Gyűlöli az embereket amiért magára hagyták, erre ő is úgy beszél róluk… ő ugyanazt csinálja! Mintha ő nem lenne ember!~
-De nem haltatok meg, mert ott volt a burok. Ezt mindenki tudja. Kayaba bácsi nem akar senkit megölni.
-Ki teleportált ki elsőnek? Ki fogta fel legelőször, hogy igazam van, és így nem tudtok harcolni? Mirika? Hinari? Anatole? Csak belőlük nézem ki, hogy lenne ennyi eszük.
A sárkány most először szólalt meg, amióta belépett. A fiú érzelmi állapota cseppet sem érdekelte, és úgy tűnt, a frontharcosok most sem tanultak semmit.
-Megadtam nektek a válaszokat. Te beláttad. Tudod, hogy igazam van. Most pedig szítod a széthúzást, hogy még inkább meggyengítsd az embereket. Gratulálok Gilbert.
Shu csak nézte, nézte a fiút, majd a sárkánnyal együtt sarkon fordult.
-Van rosszabb a halálnál, de azt te még nem láttad. És ne is akard.
És most tudta, hogy igaza van. Nem a kora tette ilyen bölcsé, hanem a tapasztalat. Elveszíteni valakit, felelni valakinek a haláláért, és tovább élni ezzel a teherrel. Sokkal nehezebb, mint egyszerűen csak elrugaszkodni a szint széléről. Egyszerre léptek ki az ajtón, és ha a fiú nem tartotta vissza őket, akkor becsukták maguk után, majd elmentek. Egyikőjük sem akart már az idézővel beszélni. Önző volt, és mind a lány, mind a sárkány tudta, hogy ez az egyik legrosszabb emberi tulajdonság.

by **Phobos** Pént. Nov. 07 2014, 20:58

A sárkány közbelépésére, Shukaku felleblezésére nem reagált. Az ujjai között tépődő anyagot lassan elengedte, de az arcát torzító ráncok nem enyhültek. A harag nem engedett túl sok befolyást épp elméjének. Túl korai volt minderről beszélni.
- Persze... - morogta. - de ez akkor is... gerinctelenség! - Utóbbi szót szinte már csak suttogta. A szót már régóta kereste, ám végül, a düh perceiben rátalált. Nem is tudta, mikor használta... vagy, hogy egyáltalán használta-e. A lény érzéketlensége azonban meglepte: nem ilyennek ismerte meg. Korábban talán volt mire nagyzolnia, most meg csak tényeket közölt. Mi lett belőle? Mi lett Timidusból? Csodálkozása ellenére külsőre nem látszott meg a tudat, hogy meglepett a bestia reakcióin.
- Anatole volt az. - mondta monoton hangon, ám érezhető volt benne az ellenszenves indulat. Ahogyan elengedte a díványt, kezeit ölbe rakva, ujjait egymásba kulcsolta. - Az egész Artesnek mennie kellett volna, de nem hagyhattam ott a lányt. - Kedvtelenül pillantott el, a sárkány gúnynak nevezhető monológjára. Nem reagált rá. Mi értelme lenne ész nélkül hadakozni? Csak Timidus igazát erősítené meg vele... viszont Shukaku szavaira ösztönösen felállt. Kezet keresztbe fonva, szenvtelenül nézett a szóban forgó lány után, később lehunyta szemeit. Nem törődhetett be, ha ő egyszerűen tudta, mi lehet rosszabb annál. A fiú hangosan fújta ki a maradék, bent maradt levegőt.
- Hidd el - szólt utána, míg nem volt túl késő. Persze, ha már egyszerűen tudta, az indulataival nem győzheti meg Shukakut, azért megpróbálkozott vele. Keserves nevetés tört ki belőle. - már túl késő óva intened a halálnál is rosszabb sorstól. Szerinted ki vágyik rá? - Azzal hátat fordított, s lassú, de indulatos léptekkel került a zongorapadhoz. Kezeit lágyan ráemelte a zeneeszköz billentyűzetére, majd maga elé nézve, teljességgel átszellemült. Kedve volt haragját egy melódiába tömörítenie. Ujjait bemozgatva különböző hangfekvésű billentyűket nyomott le, felvezető gyanánt.

by **Anatole Saito** Kedd Nov. 11 2014, 00:07

Az imént összefutottam Shuékkal a kertben és sebtiben tudatták is velem, hogy már négy áldásuk van. Így nevezi az Artesesek beleegyezését arról, hogy maradhasson a Limenbe, de immáron céhtagként. Alexről, Junról és Sayaról eddig is tudtam, az azonban meglep, hogy Gilbert a negyedik a sorban. Nem azért, mert kételkedtem afelől, hogy a fiú befogadná köreinkbe a kislányt, hanem mert úgy hittem, még mindig önkéntes száműzetését tölti. Ezzel szemben Shunak sikerült elérnie és kommunikálni vele. Tudom milyen érzés az, amikor összecsapnak a hullámok a fejed fölött és eleged van már mindenből, így csak egy kis csendre és magányra vágysz, hogy megtaláld a belső békédet. Éppen ezért nem másztam sem Esu, sem Gilbert nyakára, hagytam, hogy feldolgozzák a maguk módján a költözés élményét. Talán többet kellett volna segítenem nekik, talán utánuk kellett volna mennem, de egyrészt nem éreztem helyénvalónak, másrészt megvolt a magam baja is. Miután hazatértem a szafariból - nem mintha elég időt töltöttem volna kint, még szükségét éreztem volna 1-2 hétnek - belevetettem magam a Sayonaras ügyekbe és a vörös hajtóvadászatba. Viszont Shu ittléte ráébresztett arra, hogy nem távolodhatok el a többiektől sem, s miután megtudtam, hogy gilbert kommunikál már velünk, ezért úgy döntöttem, nem halogatom tovább, hanem felkeresem. Persze nem rögtön Shu után, ráhagytam legalább két órát. Most viszont elérkezett a várva várt újratalálkozás ideje, így kopogtatok a fiú ajtaján.

A fiú izzadtságtól csatakosan ült a zongorapadon, ujjait a zeneeszköz billentyűzetén tartva, kiüresedett tekintettel, maga elé bámulva. Kezei remegtek, miután egy indulatos, haragtól ittas dallamot játszott le, amibe saját gyűlöletét öntötte bele. Szíve sebesen zakatolt, szaporán vette a levegőt, miközben a melódiával való vívódás során győztesen került ki. Halvány mosoly végig futott arcán, aztán karjait maga mellé engedve fújta ki magát. Némán szavakat tátogott, miközben a kopogásra felfigyelve az ajtó felé pillantott. Raven lehajtotta a billentyűzetet védő réteget, s lábaira állva, komótosan lépkedett fel a lépcsőkön. Nem várt senkit, így teljes kíváncsisággal nyitott ajtót. Olyasvalaki volt, akire a legkevésbé sem számított. Pillanatnyi fékezhetetlen dühét, s tekintetét lesütve állt meg céhvezére előtt. Eleinte nem tudta, miképpen kezelje a helyzetet, de a találkozás eleve elkerülhetetlennek bizonyult. Vett egy nagy levegőt, még mielőtt bármit is mondhatott volna. - Mit parancsolsz? - kérdezte kedvtelenül, miközben minden erején azon volt, hogy Anatole tekintetét elkerülje.

Mielőtt bármit is mondanék, gondolkodás nélkül átkarolom a fiú vállát, mintha ezeréves cimborák találkoznának össze egy sörözőben. - Gyere velem kazamatázni! Jót tenne mindkettőnknek egy kis közös kikapcsolódás. - jegyzem meg úgy mellékesen a második mondatot látva a fiú elgyötört ábrázatát és valamivel magyaráznom is kell az ötletemet.

Míg azelőtt türtőztette azon negatív érzéseket, amiket a szívén hordott, most egyszerűen nem tűrhette szó nélkül. Lassan, de határozottan fejtette le magáról a férfiú karját a válláról, ám a szemkontaktust még mindig mellőzte. A nyomasztó lelki fájdalom megerősödött. - Nem hiszem. - morogta, vállat vonva. - Kimerült vagyok, és amúgy sincs kedvem.

Weh, ez így nem működik. Célirányosabban kell tevékenykednem. - Úgy látom egyáltalán nem használt neked az elvonulásod - vágok bele a közepébe, miközben karba fonom magam előtt a kezeimet, még mindig a küszöb előtt állva.

Felvonta szemöldökét, és végül rászánta magát, hogy a céhvezére szemébe nézzen. - Egy kicsit sem. Csak rosszabb lett! - Szemében felizzott a dühös szikra. - Azt hittem, megtalálom azt, amit keresek. De csak csalódást okoznak az emberek... - Karjait széttárva, szomorú dühvel horgasztotta le fejét.

- Mit kerestél?

- Türelmet. A bizalomhoz és magamhoz. De csak csalódást kaptam. Mindenkitől. Amikor segítségre volt szükségem, egyikőtök sem volt ott... - Keze ökölbe rándult. - Meg akartak ölni.

Már kezd érlelődni bennem a gondolat, hogy erejét veszem ennek a vádló beszédnek, mert az nagyon nincs helyén, hogy olyasmit kér számon, amiről nem is tudhattunk, azonban amikor azt állítja, hogy komoly veszélyben volt, az aggodalom minden érzésem fölébe kerekedik és ez az arcomra is kiül a döbbenettel együtt. - Ki? Ki!?

- A legjobb barátom.

Értetlenül pislogok. - Kifejtenéd?

- Azért mentem vele, hogy tanuljak. Hogy megleljem a valódi önmagamat azáltal, hogy felelevenítem a múltat. Tudni akartam, ki voltam. Ez elmúlt két hónap ezzel telt el. - Ökölszorításán lazítva, nagyot sóhajtott. - Valami baj volt. Egy tolvajcéhet számoltunk föl, de rá nem jellemző kegyetlenséggel írtotta ki őket. Bíztam benne, ezért nem állítottam le. - Fájdalmasan hunyta le szemét. Minden fájdalom egyszerre tört elő - Hiba volt! Hátba döfött, és senki sem segített! Majdnem meghaltam! - Arca rákvörös volt. Tenyerét szeme elé helyezte, még mielőtt könnyei kicsordulhattak volna. - Az akart megölni, akit tiszteltem... bíztam... szerettem.

- És mi miért nem hallottunk még erről a legjobb barátról, ha ennyire közel érezted magadhoz? - A kérdés adja magát, hiszen nem mutatott be nekünk senkit sem és a legjobb jelzővel meg nem szokás csak úgy dobálózni - Miért nem hívtad a céhet segítségül? Ti is ott voltatok mellettem... a régi Limenben... amikor az a démon ott volt a szobám alatt - nagyot nyelek, Reynail emlékétől végigborzongok.

- Mert akkor csak pár napja kezdtem rá emlékezni. Felbukkant és magával sodort. - Miért várja el mindenki, hogy mindenről beszámoljon? Elhanyagolva érezte magát, s nem gondolta úgy, hogy minden egyes dolgát megossza másokkal. Ennyire még nem nyílt meg mások előtt, de a lovag belátta: jobban is tette. A következő kérdésre már nemigen tudott mást csinálni, csak keserűen kuncogni. - Hehe, mert nem volt időm, zuhanás közben levelet írni. Rolling Eyes

- Hogy menekültél meg akkor végül?

- Nem estem akkorát. Sárgába csúsztam, de valami elrejtett Ende elől. Fogalmam sincs.

Ende. Ezt a nevet megjegyzem. - Gyere, sétáljunk egy kicsit....

Kifújta a régóta kikívánkozó levegőt, aztán ráhagyta magát. Fölöslegesnek érezte folytatni a vitát, ha éppen segíteni akartak neki. Biccentett egyet. Ha nem is bízott már úgy másokban, ezt még megengedhette magának. Amíg a seb magától gyógyulhatott, türelmesen várt a bosszúval.

Lassú, komótos léptekkel kezdek el haladni a kert felé. A szafari vadregényes tája, a csörgedező patakocska hangja, a ezerszínű fák és virágok sokkal inkább megnyugtatják az idegeket, mint bármilyen szájtépés. Jólesően mélyeket szippantok a levegőbe, hogy minél inkább átadjam magam az érzésnek. Hosszú-hosszú percekig csak sétálok a fiú mellett, teljesen szótlanul. Próbálom rendezni a gondolataimat. A távolban Shu és jun alakját veszem ki, megmosolyogtat a kis párosuk. Persze Timidus kellő közelségben tartózkodik. - Nézz rájuk! Csak figyeld egy picit őket... Nem lenne egyszerűbb, ha leülnénk és megosztanád velem a gondjaidat és nem kellene harapófogóval kihúzni belőled? Együtt talán könnyebben találhatnánk megoldást, mert amit most átélsz, azt a terhet nem szabad egyedül cipelned, mert beleroppansz.

Zsebre vágott kézzel nézte, s szokott hozzá új környezetéhez. Bár ismerte, a szafari és az új kert szokatlan volt, a távolmaradása okán. A hideg, őszi levegő kétségtelenül jólesőnek bizonyult az elmérgesedett lovagnak. Kitisztult elmével nézelődött, s azon kapta magát, hogy jóval könnyebben lépett. Foglalkoztak vele. A sebet nem forraszthatta össze, de legalább ellensúlyozta a kínzó fájdalmat. Fásultan pillantott a három ismerős alak felé. A tudat, hogy Shunak és a sárkányának a látványa mindennapos lesz, felettébb szokatlan. Persze azt sem értette, miért kellett a beleegyezése. Noha megmagyarázták, az okot szívben nemigen fogadta el. Kész értelmetlenség, ha csak a vezér beleegyezésére van szükség. Raven fejét enyhén oldalra döntötte, Anat mondandója hallatán, s bár egy pillanatra kérdőre vonta az aggodalmát, ha nem válaszol, mást nemigen várhat másoktól. Itt volt az alkalma, mégis, a csalódások előtt sem beszélt túl könnyen legmélyebb érzéseiről. - Ez nem olyan egyszerű.

Lehuppanok a puha fűbe és törökülésben helyet foglalok a fiúval szemben és bízom benne, hogy ő is követi a példámat. - Azért próbáljuk meg, hátha sikerül. De én azt se bánom, ha csak úgy általánosságban beszélgetünk. sőt, azt talán jobban esne mindkettőnknek. - engedek el felé egy őszinte mosolyt. Ennek az Ende nevű fickónak meg majd utánanézek magam, ha neki nehéz róla beszélnie.

A pozitív hozzáállásra képtelen volt, s az érzéseiről sem beszélt egy könnyedén. Alkalmanként megengedte magának, hogy kitálaljon, de jelenleg a dühödt csalódottsága nem engedte meg ezt neki. Miután a férfi lehuppant a gyepre, a fiú gyanakvó pillantással nézett jobbra-balra, miután ő is leülhetett volna, Anattal szemben. - Hát jó - sóhajtott egy nagyot. - Meg akartam felelni mások elvárásainak, de kirekesztettnek érzem magamat. Elmagányosodottnak. A fronton senki sem figyel senkire. Olyan vagyok, mint egy báb, akinek szó nélkül magára kell vállalnia a pajzs szerepét, és még csak meg sem köszönik. - Maga elé nézve, féloldalas mosolyt engedett meg magának. - Velem van baj?

- Nincs veled semmi baj. Ezen mindenki átesik. - Kezdek bele nyugodtan a téma boncolgatásába és igyekszem arra is ügyelni, hogy ne tűnjek kioktatónak. - Vannak klikkesedések. Mindig is voltak, mindig is lesznek. Egyszerűen az emberek ilyenek, de ezt biztosan te magad is tapasztaltad. A klikkek tagjai általában inkább magukra és a klikkjük tagjaira figyelnek elsősorban. Ezért történhet meg az, hogy egy Alex kiesik, mert Szophie inkább Tachit menti. Ez teljesen természetes, én is téged mentenélek Szophie helyett. Bármennyire is kedvelem azt a lányt, te az én klikkem része vagy és nem hagynálak cserben. Pontosan ezért nem tudok haragudni Szora, csak azt teszi, amit helyesnek vél. Köszönetet pedig sosem vártam azért, mert a fronton harcolok. Ez egyszerűen kötelesség, amit önként vállalunk magunkra. Számomra csak a cél lebeg a szemem előtt, a kijutás. S ha ehhez az kell, hogy a pajzs szerepét vállaljam fel, akkor azt teszem, ha csalinak kell lenni, akkor pedig azt, ha át kell adnom a helyem, akkor átadom. Nem szoktam azon merengeni, hogy mi a szerepem, csak csinálom, amit kell. Mit szeretnél, mi változzon és hogyan?

Átszellemülten hallgatta céhvezére szavait, szinte itta azt a tudást, amiről eddig majdhogynem fogalma sem volt. Túlságosan idegennek és újszerűnek vélte a klikkesedést. Beismerte, nem nagyon kedvelte a változásokat, főleg, ha az nem a javára vállt. Igaz, az, hogy a céhvezér jobban védte a hozzátartozóit - így Anat Ravent -, jólesőnek bizonyult a lovagnak. Mégis... - Szóval nekik mindegy, kik halnak meg, amíg a szeretteiket védhetik. Ez olyan... nem is tudom, minek nevezzem. - Nem is próbálkozott túlságosan sokáig. Rossz érzés volt, nem is adott annak nevet. - Napról napra többet tudok, emlékezek az emberek viselkedésére. Timidus azt mondta, az amnéziám miatt nincsen motivációm a kijutásért küzdeni. Először tagadtam, most már lassan igazat kell adnom neki. Még ha az emlékdarabok lassan visszatérnek, én félek, mi lesz holnap. Túl fogom-e élni?

- Bizonyára senkinek a halálát sem szeretnék. Bár sosem lehetünk biztosak a burok védelmében, de ez azért ad némi szabadabb cselekvőképességet a fronton. Ha emberéletekről lenne szó... hát... nehéz téma. Ebben a nyugodt percben azt tudom mondani, hogy felelősséggel tartozunk egymás iránt. Mi, Artesesek. De persze törekedni kell arra, hogy senkinek se essen baja. Viszont egy harc hevében, amikor ráadásul távol vagyunk egymástól és nem is tudjuk szemmel tartani mindenki életsávját, akkor az ember nyilván szelektál és azokat keresi, akik a legfontosabbak számára. Ami pedig a motivációdat illet... nos, ha nem szeretnél, én nem kényszerítelek arra, hogy a fronton harcolj. Elfogadom, ha kiábrándultál ebből az egészből. De ha maradnál és motivációra van szükséged csak, akkor gondolj a szeretteidre. Nemcsak hogy nem tudok minden frontharcosra odafigyelni, de még minden Artesesre sem. Észrevettem, hogy Sayaval szorosabbá vált a kapcsolatod és mindig megnyugtat, amikor te is mellettem vagy, mert tudom, hogy helyettem is gondját tudod viselni, mint egy nagy testvér.

Csendben, türelmesen végighallgatta, mire ráébredt egy-két dologra. Képes volt egy kicsit belátóbb lenni, de még mindig haragudott rájuk - főleg miután Anatole Sayat is említette. - Persze, hogy gondjád viselem. Hiszen még gyerek. - mondta, szemét forgatva. - Féltem tőlük. Miután kiteleportáltál, rákényszerítették, hogy segítsen nekik. Nem hagyhattam magára, amikor... - Nem bírta befejezni a mondatot. Pusztán segítőszándékból próbálta kihúzni a lányt, de ő is ugyanúgy járt. Szégyellte magát.

- Nem vagyok sem az apátok, sem a parancsnokotok, de ha mondok valamit harc közben, akkor azt nem viccből szokásom mondani. Az a bossharc eleve el volt baltázva, de tesztkörnek tökéletes volt. Azért teleportáltam ki és javasoltam ezt nektek is, mert már tudtam a helyes taktikát és kár volt kockáztatni. Tudtam azt is, hogy lesznek, akik makacs mód ragaszkodni fognak a tovább harcolásért, de abban reménykedtem, hogy ha a mi bástyánk kikerül a képből, akkor az elég ösztönzés lesz a többiek számára is, hogy ne kockáztassanak feleslegesen. Ehelyett leálltatok hősködni, én pedig a menekülő nyúl szerepébe kerültem, ráadásul pancser vezérnek tűntem, akinek nem fogadnak szót a társai.

- Nem tagadom, tényleg szednünk kellett volna a nyúlcipőt. De te ha látod, hogy éppen meg akarják ölni a barátodat, otthagynád, ha az én helyemben lennél?

- Természetesen nem. A boss teremben azonban nem ez volt a helyzet. - Persze tudtam, hogy Gilbert gondolatban már nem a boss teremben jár, hanem ismét az említett barátnak vélt fiúról beszél. - Azt mondtad az imént, hogy feltörnek benned emlékek. Ez mit jelent?

Témaváltás. A fiú arcát vakargatva gondolkodott, még mielőtt bármit is mondhatott volna. - Kezd minden világossá válni, honnan jöttem és ki vagyok. Halványan, de az emlékeim kezdenek visszatérni.

- Mesélsz?

Azt kérte, hogy meséljen... számoljon be majdnem egy évnyi emlékezet visszatérésről. Raven pontosan nem tudta, honnan kezdje el a meséjét. Gondterhelt sóhajtást követően belevágott - bár még neki sem volt róla pontos fogalma, hogyan beszéljen az emlékeiről, ami a fiú szemében már eleve kényes ügynek számított. Az utóbbi tény ellenére úgy beszélt az érzéseiről, mintha csak egy csésze teát inna: közömbös unalommal. - Nagyjából annyit tudtam meg, hogy hercegi családból származok. A bátyámat Rolfnak hívják. Az időm nagy részét Endével és egy lánnyal töltöttem. - lesütötte szemét. - Azt hiszem, szerelmes voltam.

- Ejha, ez azért nem semmi. Már értem, hogy miért játszol ilyen remekül a zongorán, gondolom taníttattak és rengeteg alkalmad volt csiszolni a tudásod. Ezek szerint Endével már kint is ismertétek egymást és a közelmúltban rátaláltál idebent? Na és mi a helyzet a lánnyal?

- Hát, inkább ő talált énrám. Egyszer csak felbukkant. - nyelt egyet. - A lányt, ha jól emlékszem Alicenek hívták. Azt tudom, hogy nagyon boldogok voltunk, míg... - Szomorúan nézett céhvezérére. - Olyan zavaros az a kép. Menekültünk valami vagy valaki elől. Egy ágyúdörrenés és ott feküdt a karjaimban. A válla... csupa vér. Szenvedett.

- Sajnálom. - pillantok a fiúra együttérzően, majd lesütöm a szemem és egy bojttal babráló kezemet figyelem, mintha nem is hozzám tartozna az a testrész. - Mit gondolsz, miért fordulhatott ellened Ende? Mi oka, vagy motivációja lehetett rá?

- Nem tudom. Már azelőtt is megvolt a maga szokatlan stílusa. Talán csak meg akart mutatni valamit. De még ha tanítani próbál, ugyanúgy fáj. - Szemét lehunyva fordította el fejét.

- Nézd, nekem ez egyre ködösebb. - vakarom meg a fejemet elgondolkodva - Van ez a kinti barátod, akivel összefutsz, felsejlenek benned emlékek, összezavarodsz, majd ideiglenesen elhagyod a céhet, hogy vele bandázz, majd minden előjel nélkül hátba szúr ez a bizonyos barát? Majd mindezek után ránk vagy dühös... ránk, akik tiszteletben tartottuk, hogy magányra van szükséged. Ránk, akik még csak nem is tudtunk Endéről. Nem tartozol nekünk beszámolóval, még csak nem is kötelezlek arra, hogy velünk élj, arra pedig pláne nem, hogy bossokra járj. De azt te is beláthatod, hogy a baráti kapcsolatok mindkét félen múlnak. Ugye nem hiszed, hogy szándékosan hagytunk cserben? - Továbbra is nyugodt hangnemben beszélgetek vele, mintha csak arról csevegnénk, hogy mit főzzünk vacsorára. Valahol frusztrál ez a kialakult helyzet, de nem az a szándékom, hogy letorkoljam a fiút, hiszen ehhez semmi jogom nincs. Inkább szeretnék megoldást találni és enyhíteni a negatív érzéseit.

Maga elé meredve hallgatta a céhvezér szavait. Minden egyes kijelentés - akármennyire is nem rossz szándékkal hangoztatta azokat Anat - kés volt Raven szívének. Miben higgyen: a segítőszándékban vagy a fájdalomban? Az esetleges lehetőségeket, miszerint akár üzenet formájában is felvehették volna a lovaggal a kapcsolatot, az utóbbi már elvetette. Beletörődően tűrte azt, amit a fiú szolid számonkérésnek könyvelt el. Így is nehézkesen beszélt az érzéseiről, miért teszi ő is ezt vele? - Én... - kezdett bele, majd meggondolván magát, feszülten hunyta le szemét. - Picsába! - préselte ki fogai között az iménti szitokszavat. Nem tűrtőztette dühét. Iszonyúan mérges volt, amiért nem tudott olyan könnyen beszélni arról, ami a szívét nyomta. - Félek másokban bízni. Félek magamról beszélni, mert attól is tartok, mit fognak rólam gondolni. - Valahogyan kicsúszott száján. Igaz, maga előtt tagadta, de rájött, mi volt az egyik legnagyobb baja - a baj, amiről csak ő tehetett. Ettől kezdve nem keresett kifogásokat. - És rettegek, hogy ez egynél többször fog megtörténni. Nem ellenetek irányul, de nekem nehéz bízni az emberekben.

- Tehát azért nem segíthettünk neked, mert félsz bennünk megbízni. - zárom a sorait, mintha csak egy higgadt pszichológus lennék. - Akárhányszor is próbálna meg közeledni hozzád valaki, te mindig félni fogsz. Hacsak nem akarsz ezen változtatni... - Beszéd közben nem nézek rá, hanem a távolba nézek. Mikor tekintetem ismét a két kislányra réved, haloványan elmosolyodok.

- Szeretnék. Én igazán szeretnék, csak nem tudom, hogyan.

- Ki kell tapasztalni. - Ezúttal már a szemébe nézek. - Nem ígérhetem, hogy tudok segíteni. De azt tudom, hogy ha bármelyikünktől kéred a segítséget, akkor senki sem fog elutasítani. - és elmosolyodok.

A pillantást viszonozva, szemében kihunyt a keserű düh. Egy kisfiú lett, egy olyan kisfiú, aki áhítozva vágyott valamire. - Köszönöm szépen. - Bólintott egyet, s szája halvány mosolyra húzódott.

- Nincs mit köszönnöd! - és végre önfeledten elvigyorodok. - Süti? ^^

- Benne vagyok! És... a kazamata?

- Persze. De csak a süti után! - majd felpattanok és felsegítem a fiút is - Nem bánod, ha becsatlakozik még egy ismerősöm? Szerintem ismered Szophiet, ha más nem, hát a bossokról. Arra gondoltam, hogy a frontharcosok közti összmunkát azzal lehetne előrelendíteni, ha mindegyik frontos társammal egyenként is elmegyek kazamatázni, küldizni vagy vadászni a szafariban. Legutóbb RenAival futottam össze az első szinten, Szophieval pedig elmentünk pár hete horgászni és remek társaság. Kedvelnéd Wink

- Szophie? - Meglepődötten nézett rá, miközben szívélyesen fogadta a segítséget. - Ismerem őt. Érdekes egy lány, az biztos. Szerintem egész jól megleszünk. - Vakarta meg állát. - És csak Szophiet?

- Igen. Miért? Szeretnél még valakit vagy valakiket?

- Nem. Csak kíváncsiságból kérdeztem.

- Rendben. Akkor, indulhatunk? - Közben ismét zsebre vágom a kezem és gondolatban már a krémesek tengerén evezek.

- Persze, mehetünk. - Tárta szét karjait, félmosollyal az arcán.

by Ajánlott tartalom

Gilbert lakrésze

Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze

Re: Gilbert lakrésze